https://magyaridok.hu/velemeny/amerikabol-jottem-343891/
Gyermekkoromban sok örömet leltünk egy játékban, melyet a most felnövekvő nemzedék nagy része talán hírből sem ismer: A résztvevők egyike a többiek elé állt és a félmondat kíséretével, „Amerikából jöttem, mesterségem címere…”, egy mozdulatot tett, amely a vélt szakmára jellemző tevékenységet ábrázolta, miközben árulkodó szavakkal igyekezett a foglalkozást körülírni. Aki megfejtette az így megfogalmazott talányt, átvehette a játékmester szerepét.
Jelenítsünk meg a leírt játékszabályok értelmében egy politikust, aki szalámi-szeletelés kézmozdulatai kíséretében a következőket mondja: „Eldöntünk valamit, majd közzétesszük és megvárjuk, mi történik. Ha nem váltottunk ki nagy ricsajt, nincs lázadozás, merthogy a többség meg sem érti, mi a döntés lényege, haladhatunk tovább, lépésről lépésre, míg nincsen már visszaút.” Mielőtt megneveznénk az illetőt, akit bizonyára sokan felismertek már, és mielőtt vizsgálat tárgyává tennénk a mondottak lényegét, egészítsük ki rejtvényünket egy további, európai ügyekben befolyásos személyiség jellemzésével, aki egy magas falat igyekszik áthágni, miközben így beszél: „A legizgalmasabb kérdés a falak leküzdése lesz: hajlandóak, képesek lesznek-e a nemzetállamok kompetenciáikat multilaterális szervezetek javára feladni […] globális kötelezettségeket magukra vállalni?”
Ez utóbbi idézet Angela Merkel a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján, 2009 novemberében elhangzott beszédéből származik, ahol első ízben mosódnak össze retorikájában a német újraegyesítés kapcsán felvetődő gondolatok egy új, a nemzetállamok értékrendjét felülíró világrend (NWO) megvalósításának elképzelésével. Nem jelenthet komoly problémát az első feladvány megoldása sem azok számára, akik némi figyelmet szentelnek napjaink eseményeinek. Az EU polgárai kijátszását, akaratuk semmibevételét csupán egy politikus képes ilyen kihívó arroganciával deklarálni. Ez pedig az Európai Bizottság időnként enyhén illuminált állapotban színre lépő elnöke, Jean Claude Juncker, aki a ’Der Spiegel’-nek adott, időközben hírhedté vált interjújában ugyan nem mondja ki, milyen ügyletek várnak számára a szalámitaktika bevetésével elintézésre, mégis mindenki tudja, mire gondol. Ugyanarra, amiről Merkel beszél: a nemzetállamok önrendelkezési jogának kiiktatásához vezető út egyes állomásairól.
Juncker nem törekszik közszeretetre, megértésre, még csak logikus értelmezhetőségre sem. Látványos önimádatán kívül talán csak bizonyos italféleségekhez érez számottevő vonzódást, így nem keveredhet ellentmondásba sem önmagával, se mások véleményével. A tudományosság igényével fellépő tanult fizikusnak, Angela Merkelnek, azonban fel kellett volna, hogy tűnjön a durva ellentmondás, amely az ünnepi szónoklatban felmagasztalt német újraegyesítés és a nemzetállamok felszámolásának követelése közt lebeg. Ha a nemzetállami tudat homokként hat az áhított globális hatalomgyakorlás gépezetére, vajon mire szolgált a német újraegyesítés?
Figyelemre méltó a zavaros fejtegetés, melyben Merkel a nyilvánvaló ellentmondást igyekszik áthidalni. Először a „szűkkeblű nemzetállami gondolkodásmódtól való szabadulás” szükségességét ecseteli, melyet az EU államai közti együttműködés zálogaként tart számon, majd ennek logikus következményeként kijelenti: „A demokráciák tulajdonképpeni biztonságát határozott struktúrák, határozott szabályzatok adják, melyeket be kell tartani, ezek legyenek ellenőrizhetőek, be nem tartásuk járjon következményekkel.”
Nemzetállami érdekek szem előtt tartása a mondottak szerint demokráciaellenes cselekedet, alapvető demokratikus jogok védelmében kellene tehát a nemzetállamoknak jogaikat multilaterális cégeknek, szervezeteknek átadni. A kérdés már csak abban áll – Merkel elfelejt erre választ adni –, milyen demokratikusnak minősíthető folyamatok vezetnek majd a megálmodott globális jellegű intézmények kialakulásához, és milyen megkötésekben állnának a nemzetállamok érdekeit kiiktató szabályzatok. El kellene dönteni azt is, kinek/kiknek nevében beszél Merkel, amikor az új világrend iránt kevés belátással bírók számára „következményeket” helyezne kilátásba.
Nehezen elképzelhető, hogy a Kancellár retorikájában először megjelenő nem kimondottan meggyőző módon vázolt koncepciónak ne lett volna valamiféle, számára irányadó előzménye. És valóban, hivatalos krónikák vizsgálata alapján megállapíthatjuk, Merkel egy baráti látogatásról hazatérve, majdnem egyenesen a repülőtérről érkezett az ünnepségre, melyen a globális kötelezettségek áldásosságáról szónokolt. Ha megkérdezték volna tőle, honnan jött, akkor ennek az írásnak a címével kellett volna válaszolnia: „Amerikából jöttem.”
Majdnem egy hetes tengerentúli látogatása folyamán alkalma adódott Merkelnek, Obama elnököt is beleértve, több befolyásos politikussal megbeszéléseket folytatni, ahol bizonyára nem az amerikai és német konyha legkedveltebb ételei receptjeit cserélték ki, hanem a megkívánt politika körvonalait vázolták fel számára. Joggal kérdezhetné most valaki: Mi köze ennek az idejét múlt eseménynek a jelenlegi politikai helyzethez? Nem több, csak annyi, hogy Donald Trump, az amerikai politika egyik meghatározó személyisége Merkelt a közelmúltban őrültnek nevezte – azzal az érveléssel, hogy meghívó politikájával a csillapíthatatlan migránsáradatot serkenti, és így feszültségeket okozhat a német választópolgárok körében. A megjósolt feszültségek, mint tudjuk, már be is következtek.
Ne ringassuk magunkat azonban a tévhitben, hogy megváltozott Washington elképzelése az európai nemzetállamok felszámolására irányuló globalizációs törekvésben, melynek hatásos eszköze az őshonos lakósság felhígítása idegen ajkú, idegen kultúrájú, idegen vallású bevándorlók seregével. Mindössze arról van szó, hogy számos amerikai politikus már úgy véli, a mór megtette kötelességét, a mór mehet a fenébe. Merkel helyzetéhez jól illik az űrrakéták kiégett elő lépcsőjének levetése a célból, hogy friss energiákkal telítve lássa el a hajtómű második fokozata a megfelelő funkciót. Érdeklődéssel várhatjuk tehát, ki lesz a megbízható káder, aki rövidesen átveszi Merkel szerepét, hogy némileg megváltoztatott retorikával folytassa ugyanazt a Washingtonnak tetsző politikát, melyet elődje eredményesen végrehajtott, míg a választópolgárok szemében politikusként ki nem égett.