(Magyar Idők 2015 október 29)

https://magyaridok.hu/velemeny/magyarorszag-ket-tuz-kozott-29187/

Az újabb kori történelmi események vizsgálata során arra a megállapításra jutunk, hogy a kettős támadás, melynek jelenleg ki vagyunk téve, Magyarországon nem vehető újdonság számba. A XVI. század egyik legszélesebb látókörű hazai reformátora Bornemisza Péter, két tar császárról beszél, aki Magyarország „megkopasztásán” ügyködik. Egyikük a kopaszra borotvált fejű török szultán, másikuk a bujálkodási hajlamáról ismert II. Rudolf császár, akit a vérbaj higanygőzös kezelése fosztott meg hajdíszétől, mielőtt a Habsburg családi tanács az előrehaladott szellemi leépülésben szenvedő uralkodót is megfosztotta volna trónjától. Balassi Bálint nevelője, Bornemisza Péter, világosan látta, több helyütt utalást is tett arra, hogy a Habsburgok legnagyobb ellensége ugyan a török, ám megkülönböztetett gonddal viseltetnek aziránt is, hogy a számukra veszélyesnek tűnő magyar nemzeti öntudat ne vethessen gátat abszolút jellegű hatalmi törekvéseiknek. Így lettek a török portával folytatott béketárgyalások szenvedő alanyai általában a hódítók ellen hősiesen küzdő magyarok.

A kettőzött fenyegetettség, mely a mostani helyzetet jellemzi, a hajdani töröknémet szorongatással azonos értelemben értékelhető. Egyrészt tagadhatatlan, hogy Európát s vele együtt Magyarországot megtámadták – Földi László, biztonságpolitikai szakértő szavaival élve, egészséges, jól táplált, katonakorú emberek, akiknek harci feladatát egyelőre csak sejteni lehet. Tényként kell mindesetre elkönyvelnünk, hogy egyedül számszerű jelenlétük is már akkora potenciális erőt képvisel, amely, ha valamilyen formában felszabadul, egy politikai atombomba, világnézeti pestisjárvány vagy mindkettő együttes hatásával jár. Másrészt a szolidaritás hamis jelszavának hangoztatásával igyekeznek uniós szövetségeseink, nemzeti önazonosságunk megtagadása árán, olyan felelősség vállalására rábírni bennünket, amelyet nem tudunk, de nem is akarunk viselni.

A sokat vitatott kötelező kvótarendszer tekintetében csak annyit, hogy volt szerencsénk megismerni a szóban forgó „menekülteket”; már bemutatkoztak. Biztosak lehetünk benne, hogy amennyiben megnyitjuk előttük az ajtót, csak egy kis résre is, rokonságuk és terjedelmes atyafiságuk kötelékében elárasztanak bennünket; rendezhetetlen összevisszaságban vesznek birtokba mindent, ami saját törvényeik szerint megilleti őket. Ha pedig a „morális imperialisták” és gondolati rendőrök követelésének eleget téve feladjuk a technikai határzár továbbfejlesztésre irányuló erőfeszítéseket, hatványozott mértékben válik fenyegetővé a fentebb vázolt szcenárió.

Mert ugyan ki hisz abban, hogy Németország, mint ahogy ezt Angela Merkel, nagylelkűen kilátásba helyezte, korlátlan mennyiségben fogja/tudja fogadni a tömött sorokban érkező bevándorlókat? Erre sem Európában, sem másutt a földkerekségen, nem lenne képes egy ország sem. Amennyiben Németország, mint ahogy ez belátható időn belül be fog következni, valamilyen kifogással élve megszünteti a migránsok fogadását, feltorlódik az osztrákok oldalán az emberáradat. És mi mást tehetne Ausztria? – követi nagy testvére példáját.

Ez persze nem úgy fog történni, hogy a befogadó államok nyíltan kimondják: „Betelt a ház, bezárjuk a kapukat.” A liberális politikai gyakorlathoz képest ez túl egyenes eljárási mód lenne. Az fog történni, hogy Németország tudatosan lelassítja a jelenleg működő egyetlen befogadó állomás munkaütemét olyan mértékben, hogy Ausztria fuldokolni fog a kezdetben örömmel fogadott bevándorlók özönében, amennyiben Nickelsdorfban nem folyamodik ugyanehhez a lépéshez.

Ha pedig ebben a helyzetben, amely előbb-utóbb minden bizonnyal bekövetkezik, nem leszünk képesek „élessé tenni” az időközben felépített határzárat, Magyarország megszűnik ezeréves eszményképe értelmében létezni. Mint ahogy a tőlünk nyugatra eső államok sem azok már, akik száz évvel ezelőtt voltak, és akik talán még ma is lehetnének, ha lett volna ilyen irányú igényük.

Aki a mai Londont ismeri, ahol a 2001-es népszámlálás adatai szerint már csak 60%-os arányban él brit eredetű lakósság, nehezen fogja elhinni, hogy 1891-ben az akkori négy és félmilliós lélekszámú Londonban nem egészen fél százalékot tett ki a külföldinek minősülő bevándorlók aránya.* Minden jel arra utal, hogy liberális prófétáink és bohócaink, ilyen fejlődési vonalat álmodtak meg Budapest számára is – svábhegyi villáikban és a soros-alapítványok zegzugos barlangjaiban megbúvva, a szolidaritás és persze humanitárius elkötelezettség fülükbe súgott jelszavai által vezérelve.

A muzulmán hódítók serege a XV. század elejére érte el az akkori Magyarország déli határait. Zsigmond király az al-dunai erődvonal kiépítésével arra az elismerő nyilatkozatra késztette XXIII. János pápát, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája és pajzsa („Hungaria est propugnaculum et clipea christianiatis”). Az oszmán birodalom további terjeszkedésének megállítása érdekében európai összefogásra, a szó valódi érelmébe vett szolidaritásra lett volna szükség. Ehelyett az érintett nagyhatalmak csupán arról gondoskodtak, hogy Magyarország ütköző zónává váljék, mert így kicsinyes nézeteltéréseiket kívülről védetten, nyugodt körülmények között rendezhették. Éppúgy, mint ahogy az Európai Unió ezt tette, amikor a politikai és gazdasági zsarolás minden eszközének bevetése mellett, hosszú hónapokon át vitatta Görögország, részben önhibán kívül felhalmozódott, adósságának behajtási lehetőségeit, miközben Magyarország határait már nagy erővel rohamozták a betolakodók.

Ne csodálkozzunk, ha a sértett Helének nem fogadták el az Európai Tanács Orbán Viktor által megfogalmazott javaslatát, amely azt célozta meg, hogy közös európai határvédelmi szervek ellenőrizzék az ország szigetei Törökországgal határos partvidékét. Az ötlet felkarolása helyett jelenleg már azt fontolgatja Ciprasz újjá alakított kormánya, hogy szárazföldi áteresztő pontokat hoz létre a balkáni útvonalon észak felé vonuló migránsok részére. Kétségtelen, hogy így próbál nyomást gyakorolni az Európai Unióra, bizonyos pénzügyi engedmények kicsikarása érdekében. Ezt tette nyáron is, amikor azzal fenyegetőzött, hogy európai útlevelet ad minden hozzájuk érkező migránsnak. Úgy tűnik azonban, hogy a döntéshozókat nem nagyon nyugtalanítja ez a magatartás, hisz ez esetben nem a gazdasági érdekek közvetlen veszélyeztetéséről van szó. Épp ezért még csak annak sem vehetjük jelét, hogy az Európai Tanács tárgyalások útján próbálná jobb belátásra bírni a görögöket. Az egyetlen kifejezetten célratörő koncepció, amely hathatós megoldást kínál a sokasodó migrációs problémákra, vélhetőleg sérti valamilyen oknál fogva egy bizonyos titkos tanács távlati elképzeléseit.

A kérdésre, hogy képes lenne-e Európa rövid idő alatt megbirkózni az Orbán Viktor által fölvázolt feladattal, ha gazdasági érdekei ezt megkövetelnék, a modernkori kalózkodást feltartóztató sikeres akció ad kielégítő választ. A londoni székhelyű IMO (Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) döntése alapján indult meg 2013-ban az Atlanta elnevezésű hadművelet, amelyben az EU keretein belül húsz állam vett részt. A Vörös Tenger déli részein az Ádeni Öböl valamint az Indiai Óceán térségében járőröző hadihajóknak és gyorsnaszádoknak rövid idő alatt sikerült véget vetni a tengeri hajózást egy Európa nagyságú területen elbizonytalanító kalóztámadások sorozatának. Ma már senki sem beszél a játszi könnyedséggel megoldott feladatról, mert ez talán felhívná a figyelmet arra, hogy összetettebb problémák esetén is van lehetőség gyors és hathatós megoldásokra, ha van közös akarat.

* Meyers Kleines Konversationslexikon, Leipzig – Wien, 1899