(Magyar Idők 2017 január 9)

https://magyaridok.hu/velemeny/hazugsagsajto-tegnap-es-ma-1301695/

Bulvármédiákban gyakran teszik fel interjúk alkalmával a kérdést, mit utasít el másokban leginkább a megkérdezett személy. Sokan válaszolják azt, hogy a butaságot. Ezt az érthető viszolygást annyiban kell talán pontosítanunk, hogy nem a butaság maga, hanem a színlelt butaság az, ami valóban elutasítandó. Mérsékelt szellemi teljesítőképessége miatt nem hibáztatunk senkit, hiszen a kedves együgyűség, megkapó oktalanság természetes színfoltja mindennapi életünknek. Nem vonható kétségbe azonban az sem, hogy a butaság tetetése is az ostobaság talaján burjánzik. A logika kötelékeiből való tudatos menekvést legtöbbször olyan helyzet idézi elő, ahol egy bizonyos személy érdekeit tapasztalati tények csorbítják, melyeket logikus érveléssel megkérdőjelezni nem lehet, ezért az illető a következetlenég fedezékébe menekül. Nem érdemes részletezni, mért süllyed el mindenki a sületlenségek káoszában, ha következetes gondolatcsere szabályainak megfelelően próbál a felkínált platformon ellentmondásokat kiküszöbölni. Maradjunk inkább Goethe szavaival élve annyiban, hogy balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, és nézzük meg közelebbről, miféle menekülő vágatokon át hagyják el omladozó szellemi építményeik rendszerét azok az intellektuális fenegyerekek, akik a butaság köntösébe burkolódzva tüntetik fel magukat magasztos eszmék képviselőinek. A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja egy a vitatott téma lényegét csak érintőlegesen meghatározó erkölcsi követelmény felértékelésében áll, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relatívizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőnek felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel keleti és ázsiai szülőföldjét elhagyó migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki, mint például Orbán Viktor, felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban, amely erőszakkal igyekszik utat törni magának hazánkon át az Európai Unió gazdagabb államai felé, a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.

A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús, máig is titkokkal övezett stratégiai célok kivitelezésének szabott („technikai”) határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU jogügyi biztost – 2015 őszén egy a „Die Welt” által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel… Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot [… …] eljött az ideje, hogy kérdésessé tegyük pártjának, a FIDESZnek helyét az Európai Néppártok tömörülésében.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak puffogtatásával támadja Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tesz, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról. Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, François Hollande, akiknek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt – nyilván nem azért, mert országukat népük akaratának megfelelően kormányozták.

A „Die Welt” szócsövén át harsog fülünkbe az Atlanti Óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekszik meggyőző képet festeni, mellyel „kelet európai” államok mutatják ki hálatlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a Második Világháború utáni legnagyobb menekültkrízisének megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen [… …] azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. „Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell, legyen az is” – így a paralogikus felépítmény – „hogy Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására.”

Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egy „kelet európai” államot sem önzetlen adományozásban.

Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott háborús menekültek, akik Európában kerestek élhető új hazát és azon voltak minden igyekezetükkel, hogy a befogadó államok elvárásainak megfeleljenek. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált, „megbirkozunk vele”, kijelentése is új értelmet nyert: Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsó sorban szexuális zaklatások ellen.

Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és fősodrású sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy a megmondó embereik újabban nem öltik magukra önszántukból a buták szerepét, hanem már hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja azonban jobban, hogy a terv nem vált be, mint a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések „fake news” (hamisított hírek) és „Lügenpresse” (hazugságsajtó) mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppentett „news” arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150.000 eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakóság többsége nem lenne képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és interrégionális hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négyjegyű pénzösszegeket találtak és, ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150.000 eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható.

A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabbá váló kritikát, mely szerint túlságosan frontális és egyoldalú módon közli a szerkesztőség bűvkörében kialakított véleményeket, ahelyett, hogy szabad vita keretei közt biztosítana lehetősséget önálló nézetek létrejöttének. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, „Hart aber fair” (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger, vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban szarvánál ragadja meg a bikát és becsületes módon ad helyet egymásnak ellentmondó véleményeknek. Például arról, hogy valóban létezik-e hazugságsajtó, mi a teendő, ha egy migráns bűnözővé válik, van-e értelme a burka-viselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még követni való keresztény kultúra Németországban… Úgy tűnik, hogy mindez egy dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő véleményeket, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló perfídia abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyenlő mértékben elterjedt nézeteknek állítana a vitákban egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.

Ne essünk abba a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fent nevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. E különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete” című művében már a középkorban is: „Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok magatokkal? Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.”