Publicisztikák és politikai tanulmányok 2015-től napjainkig

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Nyugati demokráciákban az elmúlt század utolsó negyedében vette kezdetét egy művileg beindított mutációs folyamat, mely az ősi ellenségként szembenálló jobb- és baloldali pártok fokozatos összefonódásához, jobban szólva összeboronálásához vezetett. Ekkor még csak kevesekben tudatosult kellőképpen, hogy a választópolgárok feje felett kialkudott „nagykoalíciók” az évszázados hagyományokban gyökeredző eszmerendszerek – t.i. a szociális értékirányultság és keresztényelvű erkölcsi látásmódhoz való ragaszkodás – köztudatból való kiirtásának célját szolgálja. Ma már tisztán látható, hogy a tetemes anyagi áldozatokat követelő, központi irányítás alatt álló sajtóorgánumok segítségével végrehajtott szellemi hadjárat az időközben bekövetkezett balliberális hatalomátvétel számára készítette elő a terepet oly módon, hogy a választópolgárok világnézeti beállítódottságát (mozgalmi pártosságát!) eszmei senkifölddé züllesztette, melyben a nemzetközi nagytőke összeesküvői szabadon garázdálkodhatnak erkölcsromboló szemléleti módjukkal. Csak így válhatott valósággá, hogy aki ma Németországban a hajdani, Helmuth Kohl és Franz Joseph Strauß által fémjelzett keresztény uniós pártok nézeteit vallja, minden további nélkül szélsőjobboldali fasisztának minősíthető, mint ahogy Willy Brandt és Helmuth Schmidt szocialista pártjának népjóléti célkitűzéseire is ráfogható, hogy ellenséges hangvételű, ’populista’ szólamokat jelenít meg. A régebben mindkét párt által természetszerűen követelt biztonságos megélhetési feltételek helyét elfoglalta a globális felmelegedés hatásaitól való mesterségesen gerjesztett félelem – azzal a felhanggal, hogy a veszély elhárítása nem a nemzetközi nagyvállalatok, hanem az egyének tetemes anyagi áldozatokat igénylő feladatát képezi.

Magukat zöldpártinak nevező balliberális politikai kalandorok azzal a hazug állítással relativizálják a hagyományos mozgalmak vezérelveinek jelentőségét, hogy szélsőjobboldali fasiszta csoportosulások veszélyeztetik a társadalmi békét. Felnövekvő generációk minden újdonságra fogékony közösségét nagymértékű anyagi támogatással életre hívott ’antifa mozgalmak’ segítségével igyekeznek ugyanezek a szélhámosok – tagadhatatlan sikerrel – a jobboldali-fenyegetettség harcos kiállású hírnökeivé lenni. Érdemes lesz tán felvetni a kérdést, vajon miért nem a bolsevista újjá-szerveződés jóval reálisabbnak tűnő veszélyét tűzték zászlaikra a demokratikus államrend félelemtől gyötört hívei. Szavakban ugyan a „fasizmus” ellen harcolnak, de ha magatartási módjuk alapján ítéljük meg őket, a rosszul álcázott despotikus akcióik egy újkeletű baloldali diktatúra kreációs eszközeinek bizonyulnak. A nagy hangon meghirdetett, minden más nézetet túlharsogó antifasiszta szólamok ellentmondásossága nem lehet senki számára kétséges. Azt is jól lehet látni, hogy a balliberális elaborátumok összességét kínosan jellemzi a logikusan felépített alapzat hiánya – még akkor is, ha a háttéri irányítók minden eszközt megragadtak az idők folyamán, hogy a logikus gondolkodásmódot, nem utolsó sorban lefizetett műkedvelő filozófusok segítségével kiiktassák az észszerűség ismérvei köréből.

Ha végig tekintünk a liberális média segítségével nagyhírűvé tett szellemóriásoknak éppenséggel nem minősíthető bérfirkászok során, melyek effajta destruktív elméletek kidolgozására kaptak megbízatást, két ’posztmodern’ ideológus, Jean-François Lyotard és Jean Baudrillard, nevét kell elsősorban megemlítenünk. Az elfogulatlan szemlélőnek nincs szüksége elmélyült bölcseleti ismeretekre, ezek hiányában is megállapíthatja, hogy a kívánt értelemben megalkotott fércművek műveletlen sarlatánokat jellemeznek. Lyotard nevéhez fűződik a tudományosság történelmileg kiépített szellemét lekicsinylő állítás, miszerint a huszadik században lejárt a ’nagy meta-elbeszélések’ korszaka. „Ahhoz, hogy szabad utat nyerhessenek az emancipált szubjektum szellemi törekvései, le kell rombolni minden hatalmi felépítményt, mely a hagyományos tanítások (idealizmus, felvilágosítás, historizmus stb.) elvrendszerében fogalmazódott meg.” Eltekintve attól, hogy Lyotard az „emancipált individuum” fogalmát kétségkívül a „szocialista embertípusáról”, illetve” Übermenschről” mintázta meg, önmagának mond ellent azzal is, hogy a huszadik század diktatórikus berendezkedéseinek (bolsevizmus, nemzeti szocializmus) ideológiáját idézi, amikor a múlt radikális eltörlésének programjával lép elő. Csupán abban tesz túl hírhedt elődein, hogy nemcsak a polgári gondolkodás hagyományait igyekszik kiirtani a befolyás alá vonandó polgárok tudatából, hanem a logikai alapelvek szükségszerű jelenlétét is megkérdőjelezi a társadalmi valóság megítélése vonatkozásában – azzal a félreismerhetetlen szándékkal, hogy szellemileg védetlen betörési portákat biztosítson elméletileg megalapozhatatlan liberális elaborátumok számára.

Bölcseleti vitákat az ókorban és a korai újkorban még az jellemezte, hogy résztvevői az emberi lét értelméről igyekeztek véglegesen el nem dönthető, ám erkölcsileg megalapozott álláspontot kifejteni. Ezt az alapelvet kérdésessé téve jelent meg a szellemtudományok porondján egy – Lukács György nevezetű honfitársunk által is képviselt – eszmeiség, amely gyilkosságok gyakorlatának is elfogadható erkölcsi alapul szolgál. A kommunizmus áldozatainak száma szolid becslések alapján 100 millióra tehető, ehhez képest Lukács György, tanácsköztársasági népbiztos, nyolc áldozatának száma valósággal elenyésző. Filozófiai életműve kommunista párttitkárok és hajdani agitprop titkárok tartalmatlan szószaporításához hasonlítható, mely csak azok számára képvisel szellemi értéket, akik döglött eszmék megírt köteteinek számával mérik saját és mások gondolatainak értékét. Lukács munkái nem azért kaptak nyilvánosságot, mert hozzájárultak a társadalmi értékek kibontakozásához, terjesztésük csupán egy célt szolgált, a keresztény hittételek elvtelen meggyalázását. Ez jellemzi napjaink liberalizmusának ész nélkül tomboló szellemi hadjáratait is.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Bomlasztó szándékú badarságnak tekintendő a napjainkban éles viták tárgyát képző genderelmélet is, amely „választott társadalmi nemeket” igyekszik a biológiai nemmel egyenértű értelmezési szintre emelni. A témához ehelyütt egy rövidke megjegyzéssel kívánok csupán hozzászólni: Nem vonható kétségbe, hogy léteznek a biológiai nemiség szokásos preferenciájától eltérő homoerotikus vonzódási formák, de ezek a pszichológiai szinten manifesztálódó preferenciák akkor is szellemi jellegű entitások maradnak (a személyiséget és nem pedig a testi jellegű adottságokat jellemzik), ha vannak, akik genetikus értelemmel kifejeződő, a született nemiséggel egyenlő értékű, mi több, annak értékét túlszárnyaló sajátságot tulajdonítanak ennek az együgyű provokációnak – annak ellenére, hogy a férfi/nő megkülönböztetés melegek és leszbikusok esetében is a biológiai nem alapján tesz különbséget ismertebb aberrált vonzódási formák között. Liberális agytrösztök jobbszeretnék, ha a természettudományok eszközeivel bizonyítható, biológia szinten manifesztálódó tényszerűségekre deríthetnek fényt annak igazolására, hogy azonos neműek közti szexuális vonzódásnak megszámlálhatatlan a természet törvényeivel hitelesíthető formája létezik. De a természettudományok nem tűrik a mellébeszélést! Erkölcsi jellegű probléma az erőszakkal terjesztett gender-elmélettel kapcsolatosan csak abból az elhanyagolható kicsinységből adódik, hogy amennyiben logikai szigorral értelmezzük vezérelvét, úgy a hullákhoz, valamint állatokhoz való nemi vonzódást is ’választott társadalmi nemnek’ kell tekintenünk. A holland miniszterelnök, Mark Rutte, bizonyára ebből az okból kifolyólag igyekszik ez utóbbit törvényileg legalizálni.

Semmiségek nem zavarják a hölgyeményeket és uraságokat (ha szabad még így nevezni őket) abban való igyekezetükben, hogy óvodákban és serdülőkori tanintézetekben népszerűsítsék saját, csupán elenyésző kisebbségek által vallott nézeteiket. Vegyük például a „Meseország Mindenkié” című konstrukciót, melyet alkotói a szociális kisebbségek iránt való toleranciára való nevelés dicséretes műveként igyekeznek feltüntetni. A toleráns magatartási forma erkölcsi értékén nincs is mit vitatni: toleránsan kell megítélnünk mások magunkétól eltérő szexuális irányultságát, de nem lehetünk toleránsak azokkal szemben, akik a tolerancia címszava alatt formálnak maguknak jogot arra, hogy személyiségükben még ki nem érlelődött kisdedek és fiatalok körében fejtsenek ki propagandát deviáns szexualitásukat övező társadalmi kérdések körében. A szokásos liberális vitakultúra ez esetben is úgy mutatja ki a álságos érvelési módja lényegét, hogy aki rámutat az ’érzékenyítő’ agitáció valós hátterére, menthetetlenül a kirekesztő magatartás vádjának teszi ki magát.

A gőzerővel népszerűsített mű közzétételét követő társadalmi vitában többszáz önmagát a magyar értelmiség krémjének tartó szellemi korcs írt alá egy kisiskolás szinten megfogalmazott pamfletet, amely azt igyekszik elhitetni a pórias gondolkodásmódúnak tartott magyarokkal, hogy a kiadvány nem homoerotikus érzületek iránt való nyitottságot, hanem a toleráns viselkedés gondolati hátterének kialakulását igyekszik gyermekek körében serkenteni. Hagyományos népmesék, melyek a Jó és Rossz harcán túlmenően nem utalnak a másság elfogadásának szükségességére, állítólag nem képesek ezt a funkciót betölteni. A liberális médiában nagy nyilvánosságot élvező vitairatot többszáz, önmagának átlagon felüli pszichológiai tudást reklamáló entellektüel véglény írta alá. „Bátor emberek”, mondhatná valaki, „ki mernek nyilvánosan állni nevükkel egy bődületes marhaság mellett.”

Vajon kit képviselnek ezek a bátor emberek? Nos, bizonyára nem a magyar szellemi élet elitjét, sokkal inkább szemetét, szégyenét. Gondolatviláguk inkább egy ellentmondásokkal teli zavarodottság, semmint letisztult látásmód képét vetíti elénk.  Még csak arra sincs szellemi erejük, hogy együgyű gondolati csapdáikat időről-időre felfrissítsék újonnan kiagyalt csúsztatásokkal. A fent leírt fogalmi zavarkeltés lényege abban áll, hogy toleráns megítélést követelnek toleranciára nem méltó tevékenységek számára. Ugyanezt a játékot játsszák akkor is, amikor a „pedofília törvényt” értelmezik úgy, mintha a kodifikált tilalmak melegek jogait sértenék. Nem veszik észre, hogy a törvény egyetlen szóval sem nyilatkozik homoszexualitásról, ha pedig statisztikai szinten közelítünk a problémához, a számok elárulják azt is, hogy pedofil bűnesetek többségében heteroszexuális bűnözők az elkövetők.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nemigen büszkélkedhet Jean Baudrillard sem azzal, hogy a „simulacrum” fogalmi rendszerének kidolgozásával az emberiség maradandó szellemi termékeit tette gazdagabbá. Az abszurd liberális eszmeiség igazolása céljából megalkotott paradoxonban, mely alkotója szándéka szerint egy olyan „kópiának” a fogalmát takarná, amelynek se tapasztalati, se logikai megfelelősége nincs, a józan ésszel való felfoghatatlanság hamis igazsága fogalmazódik meg. Ilyen önmaguknak értelmet adó szellemi konstrukciókkal találkozunk a gyakorlatban is, amikor szántszándékkal fosztanak meg „entellektüel” léhűtők tényekre alapozódó megfigyeléseket valóságos alapjuktól, hogy az ily módon kreált hamis másolatot (’simulacrumot’) realitásban gyökeredző létezőként ültethessék be a köztudatba: összeesküvéselmélet-terméknek nyilvánítsanak kriminális szerveződésekről közzétett autentikus adatokat. Baudrillard szándéka ugyan észszerűtlen álltások tarthatóságának igazolásában állt, nem kerülhette el azonban, hogy a modell logikai átvilágítása épp saját destruktív törekvéseiről rántsa le a leplet. Önmagát leplezi le egy a kereszténység világnézeti állhatatosságát kritizáló jóindulatú tanácsnak álcázott kitételben is: „Senkitől nem várhatjuk el, hogy felelősséget vállaljon élete alakulásáért […] ezzel ugyanis önazonossága, akarata, felelőssége, igényei rabszolgájává válna.” – írja a Gonosz átláthatósága című esszében „Sokkal egyszerűbb, sorsunkat mások kezébe adni, önmagunkat színészkedve megtagadni. Az önmagunktól való elidegenülés jótéteménye abban áll, hogy minden forradalmi jellegű illúziót feladunk, és ha ez elnyomással, kizsákmányolással is jár, pozitív benne, hogy ezt mások teszik velünk, nem mi tesszük magunkkal.” Az önleleplező megnyilvánulás akként jelenik ebben a hamis premisszákra alapozódó győzködésben, hogy a szerző olyan gondolkodásmódról ad számot, melyet senki nem igyekszik népszerűsíteni, aki nem saját érdekében akar mások számára egy bizonyos látásmódot elfogadhatóvá tenni: „Vesd magadat akaratomnak alá, jobb ez így neked!”

Ebben a kifejezési módban még barátságos meghívásként ábrázolódik a napjainkban általánosan elvárt keresztényellenes beállítódottság. A magukat liberális értelmiségnek kikiáltó újpogány atyafiak a humanitás jelszavával zászlóikon látszólag nem a kereszténységet támadják, hanem ’történelmileg kialakult kötődések’ ellen agitálnak, melyek nem egyeztethetőek össze az általuk propagált ’haladó’ nézetekkel. Akaratlagosan megteremtett gondolati összevisszaságban látják el értelmet színlelő körvonalakkal saját absztrúz nézeteiket. Nem azzal érvelnek, hogy hazudni szép és jó dolog, jól teszi mindenki, aki hazugsággal él, hanem hogy te hazudsz, nem ők.  Nem azt hirdetik, hogy dicséretes létforma az általuk tanúsított becstelenség, hanem azt, hogy te vagy a hazaáruló, hitszegő, korrumpált gazember, nem ők. A mérhetetlen csalódás, melyet az vált ki bennük, hogy a többségi társadalom elutasítja ’világmegváltó’ nézeteiket, agresszív paradigmaváltásra készteti őket. Hasztalanná vált számukra az érvelési mód, mellyel egy bizonyos szemléleti, illetve magatartási formát igyekeznek meggyőző irányelvek bemutatásával elfogadhatóvá tenni; igyekezetük már nem arra irányul, hogy elfogadtassák veled életidegen látásmódjukat, hanem hogy értelmetlen, logikátlan, erkölcstelen elaborátumokkal telepedjenek rá tudati világodra, hogy rád foghassák, nem az vagy, akinek tartod magad, te csak az lehetsz, akinek ők tartanak téged. 

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Kik ezek az alantas szellemi bűnözők? Két bagázs egy bűnbanda! Hajdanvolt gyarmattartó birodalmak a hittérítő szándék előtérbe helyezésével igyekeztek hódító hadjárataiknak morális fedezetet biztosítani. A huszonegyedik század magukat liberálisnak nevező szellemi gyarmatosítói ennél szégyenteljesebb módon igyekeznek az övéknél nemesebb látásmódú nemzeteket a maguk táborába hajtani.  Nem a magát misszionáriusnak valló csürhe igyekszik ma a kereszténység hamis zászlaja alatt „pogányokat” krisztusi hitre téríteni, hanem épp fordítva, újpogány „érzékenyítők” gyülevész hada ügyködik azon, hogy kereszténygyökerű látásmódunkat erkölcsileg elfogadhatatlanná tegye.  Emberbaráti szeretetre hivatkoznak, miközben gyilkos érzületeket táplálnak magukban ellenünk; toleranciát követelnek, anélkül, hogy ők maguk toleráns módon viselkednének; közösségi érzületek hiányát vetik szemünkre, csak azért, mert nem tesszük magunkévá nemzeti közösségünk felszámolására irányuló törekvéseiket; azt hirdetik, hogy a női egyenjogúágért harcolnak, de tagadják a biológiailag meghatározott nemhez való ragaszkodás jogát.   Kik ezek a szörnyetegek!? Ők azok a rejtekükből egyre abszurdabb követelésekkel előmerészkedő újpogány bestiák, akik minden emberi vonatkozásban világuralomra törnek!

Senkivel nem lehet elhitetni, hogy az emberi jogok strasbourgi ítélőszéke törvényes alapon kötelezte a magyar államot két név szerint nemlétező személlyel szemben kártérítésre, mint ahogy azt sem, hogy a tranzit zónák működési elvét törvénybe illő módon tartotta jogszerűtlennek. Ezek a nemzeti szuverénitás szemközt köpésének minősíthető aktusok annak a Magyarországnak szólnak, mely nem hajlandó a hajdani gyarmattartó birodalmak által elkövetett lator cselekedetek bűnhődési gyötrelmében sorsközösséget vállalni. Tudják jól a hazug bírák, hogy ítéletük messze eltér az intézményes jogszolgáltatás gyakorlatától, ám őket nem a bíráskodási tekintélyébe vetett bizalom növelése, hanem meztelen ülepük szemérmetlen mutogatásának kaján öröme vezérli.

Hasonló elvetemültségnek lehetünk tanúi, amikor a balliberális fertály gyengeelméjű politikusai a hitleri fasizmus zsidóság elleni bűneit relativizálják azáltal, hogy minden reálisan követhető alap nélkül tűntetik fel magukat az antiszemitizmus elleni küzdelem bajnokainak. Köztük a már levitézlett osztrák kancellár, Faymann, aki déli határainkon felállított műszaki határzárat a nemzetiszocializmus kirívó bűncselekedeteihez hasonlította anélkül, hogy feltűnk volna neki, mennyire bagatellizálja ezzel a nácik ténylegesen elkövetett bűntetteit. Ugyanez az agyalágyultság vethető Frans Timmermans szemére, aki az Európai Bizottság helyettes elnökének funkcióját betöltve minősítette antiszemitának Orbán Viktort, merthogy Soros Györgyöt pénzügyi spekulánsnak merte nevezni. A zsidó hitvallás, illetve pénzügyi spekuláns fogalmi társítása egyértelműen Timmermans fejében fogant meg, rajta kívül senki más, csak ő véli Orbán Viktor megjegyzésében az antiszemitizmus attitűdjét felfedezni. Ha valakit, akkor nyilván őt kell antiszemita érzületekkel gyanúsítani. Szerencsétlen logikája mentén a magyar kormányfőt azzal is megvádolhatnák, hogy útálja az öregeket, hiszen Soros 90 éves is elmúlt már.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Tisztességesebb hozzáállásról, mint a fent vitatott posztmodern indítékú elaborátumok, mindenesetre komolyabb felkészültségről tanúskodnak Karl Popper munkái, ám a nyilvánvaló minőségi többlet se mentesíti Poppert attól, hogy az egyre szemérmetlenebb hazugságokkal érvelő balliberális propaganda kiforgassa a „nyílt társadalom” elméletben kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt megfogalmazott gondolatokat eredeti értelmükből. Popper a demokratikus elvek elkötelezett híve volt; úgy gondolta, ha tévesen is, hogy az általa megálmodott nyílt társadalmi berendezkedés a hagyományok organikus fejlődése útján érleli majd ki az idők folyamán hagyományos kötődésekre ráépülő nézetekkel a meggyőződést, amely az un. világpolgárság kialakulásához vezet. Amit ma Soros György és az általa irányított szellemi bűnöző banda művel – despotikus ihletésű akciók formájában – a nemzetállamokhoz, családhoz, vallási meggyőződéshez, nemi identitáshoz való kötődések felszámolása érdekében, annak a „nyílt társadalom mozgalom” csupán fedőnévül szolgál. A történéseket valójában egy minden lehető eszközt bevető erőszakos módon hatalomra törő nemzetközi szövetkezés irányítja, melynek bármely hazájában kegyvesztett politikus fontos feladatokat ellátó funkcionáriusa lehet. Mindemellett igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy korunkban nem egyetlen egy összeesküvés áldatlan aktivitásának vagyunk szenvedő alanyai, a Soros féle alapítványokból álló szellemi bűnbanda a világot átfogó kötelékben csupán egy meghatározott frakciót képez, amely többek közt azzal a hálátlan feladattal van ellátva, hogy tőlünk magyaroktól vegye el őskori gyökeredző nemzeti önazonosságunkat, melyre ellentétben sok más néppel büszkék lehetünk.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Számos európai nép ma már nem eredeti nyelvét, hanem annak valamiféle átlényegült változatát beszéli. Bulgáriában például elfoglalta az ősi türk-iráni nyelv helyét egy szláv nyelvjárás, amely csak nyomokban tartalmazza az ezer évvel ezelőtt használt szavakat. Az sem titok, hogy aki William Shakespeare – Balassi Bálint kortársa – műveit eredetiben szeretné olvasni, annak szótárt kell használnia. Érdemes lesz tán megemlíteni, hogy ha egy ma élő magyar a honfoglalás kora óta nyelvi izolációban tengődő csángó közösség tagjaival szeretne társalogni, ezt nyelvi problémák nélkül megteheti.

A magyar nyelv eredetének feltárására irányuló „szótani” módszert, a tizenkilencedik század közepe táján vette fel eszköztárába a lingvisztika, melynek a Habsburg uralkodóház által jelentős anyagi ráfordításokkal támogatott torzszülött terméke a „finnugor nyelv-család” logikátlan konstrukciója volt. Erről, a Magyar Tudományos Akadémia bolsevik tagozata által mindmáig lelkesen támogatott elaborátumról tudni kell, hogy ha anyanyelvünk valóban az Urálban született volna meg, az őskori magyarokat (Habsburg szándéknak megfelelően) halászó-vadászó, kulturálatlan népségnek kellene tekinteni.

A finnugor elmélet egyik megdönthetetlen bizonyító erővel felruházott érvelése arra alapszik, hogy mérsékelt égövi időjárási jelenségeket leíró szavaink (tél, dér, jég stb.) megtalálhatók hasonló hangalakban a magyarral rokonított finnugor nyelvek szókincsében is. Ez valóban így van, téves azonban a következtetés, mely szerint az átfedés arra utal, hogy nyelvünk uráli eredetű. Verőfényes síkságok hangulatát idézi ugyanis alapszavunk az „ég” (égbolt) tüzes lángolásra, és a „felhő” felszálló melegáramlásra utaló konnotációja, éppúgy, mint a „fenyő” („fenn nyő”) szó sík vidékről felfelé irányuló dimenzionalitása. A magyar nyelv mezopotámiai születési helyét bizonyítják Gosztony Kálmán egyértelmű kutatási eredményei: Egy ezres nagyságrendű sumer szómintában 923 magyar megfelelőség mutatható ki. A feltárt anyagban nincsenek hideg évszakra utaló szavak. Ahol nincsen tél, ott a beszélt nyelvben sem jelenhetnek meg téli viszonyokat jellemző kifejezések.

Történelmi vándorlásaink során számos néptörzzsel érintkeztünk, mellyel kölcsönösen gazdagítottuk egymás nyelvkincsét. A tézis helyénvalósága, miszerint a hunok (abszurd módon teljességgel kihaltnak nyilvánított) nyelve a magyarral rokon, csupán közvetett módon bizonyítható. A felvetés elutasítói számára magyarázhatatlan marad mindenesetre a tény, hogy a ma beszélt kínai nyelvben több, mint kétszáz magyarral azonos értelemmel bíró szó létezik; például: kő, ló, kút, gaz, hang, hit, hon, hős, ír, méh stb., stb… Miként kerülhettek ezek a szavak Kína nyelvkincsébe, ha nem hun-magyar közvetítés útján!?

Fellelhetők számos európai nyelv ősi szókincsében is magyarral azonos alakú és jelentésű szavak. Ha egy felsőfokon vizsgázó nyelvtanulónak le kellene fordítania a sóoldat kifejezést németre, bizonyára a Salzlösung szót jelölné meg; hibásan. A helyes megoldás Sole (sólé!). Véletlen szerepe éppoly kevéssé érvényesülhet ebben az átfedésben, mint az „istin” szó esetében, amely sumér nyelven az „egyetlen egy” fogalmát takarja. „Isten” hangzású szó adja vissza akkád nyelven éppúgy, mint a hettiták nyelvében az 1-es számjegy jelentését. A kérdés, miért nevezzük istenségünket ezzel a keletről magunkkal hozott összefüggéstelennek tűnő fogalmi társítással, könnyen megválaszolható: Nos, éppen keresztény Istenünk „egy és minden” fogalmának nyomatékosítása értelmében.

Nem tehettem célommá, hogy e rövidke áttekintésben döntő érveket hozzak fel anyanyelvünk 35.000 éves múltját illetőleg, bízom azonban benne, hogy a megvilágított tények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy büszkén viseljük magyar önazonosságunkat a népünket, nemzetünket lealacsonyító újpogány világpolgárok ellen vívott szellemi harcban.

Nyelvünk eredetét durván meghamisították; művészeti termékeinkkel, ahogy ezt a budavári szoborleletek példája is mutatja, hasonló módon igyekeznek eljárni, a jelszó értelmében: „Ne merjünk nagyok lenni!”

***

 Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Kerek ötven esztendővel ezelőtt, 1974-ben kerültek elő a budavári szoborleletek egy töltési gödörből. Azóta is számos rejtély övezi a kb. 70, részben jó állapotban lévő torzó és számtalan kisebb töredék művészettörténeti hovatartozásának körülményeit. A késői gótika művészi felfogásának – nemkülönben magasszintű technikai felkészültségének – megfelelő szobrok egy Budán, Zsigmond király (1368 – 1437) palota építkezésének keretei közt működő műhelyben lettek megalkotva. Félkész művek arra engednek következtetni, hogy a szobrok egy kőfaragó műhely ismeretlen körülmények közt, a 15. század második felében történő felszámolása alkalmával kerültek föld alá. Nem igényel különösebb bizonyítást a tény, hogy a műhelyben tevékenykedő – nagy mennyiségű, különböző művekhez köthető töredékek alapján megítélhető – művészek sokadalma a későbbiek során más európai alkotó-üzemekben talált foglalkoztatásra.

A kimondottan egységes szellemben megalkotott, feltételezhetően más és más művész nevéhez köthető szobrok stílusjegyeit, illetve azok genezisét illető találgatások ez idáig csupán arról folytak, vajon mely külső hatások érvényesülhettek a műhely feltűnően egyéni művészeti formarendjében. A kérdés legtöbb esetben úgy fogalmazódott meg, hogy az Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban létrejött művészi alkotások által kiváltott impulzusok hatottak-e meghatározó mértékben a Budán kialakult művészi felfogásra. Általánosan elfogadott nézet szerint zömében idegen, Európa különböző régióiból érkezett elsőrangú mesterek dolgoztak a műhelyben. Ez kezdetben így is lehetett. Ne feledjük azonban, hogy a budavári királyi palota építése már Mátyás király és Nagy Lajos korában, a 13. század közepén megkezdődött, semmi sem indokolja tehát a felfogást, hogy a műhely fennállásának ideje kizárólag Zsigmond király uralkodásának korszakához köthető. Így ahhoz sem férhet kétség, hogy a műhely több mint százéves fennállása folyamán helyben érlelődött ki a leletekben megvalósuló művészi felfogás, melyben a későgótikus szobrászművészet látásmódja mintaszerűen valósul meg. Ez pedig arra utal, hogy nem a budavári művészek alkalmazkodtak Európa más országaiban kialakult stílusjegyek átvételével a kor divatjához, hanem a budavári építkezések alkalmával létrejött művészeti felfogás terjedt el a szokásos mesterlegény vándorlás eredményeként Európában.

Ellentmondhatna talán ennek a felvetésnek a tagadhatatlan tény, hogy a korai gótikus plasztika franciaországi központjából kiindulva terjedt el egész Európában, arra viszont nehéz bizonyítékot találni, hogy a kései gótika művészeti felfogásának egyik, talán központi kiindulópontja a budavári kőfaragó műhely lett volna. Különös jelentőséggel bír ezért az elvitathatatlan tény, mely tagadhatatlan módon utal egy jeles magyar kőfaragóművész közreműködésére a nürnbergi St. Lorenz Templom nagyhírű szentségházának figurái megalkotásában. Jegyezzük meg elöljáróban, hogy az Adam Kraft (1455 – 1509) nevéhez fűződő szobrok finom érzelmi rezdülésektől átitatott arckifejezéseiben félreismerhetetlen módon jelennek meg a budavári műhelyre jellemző, portré jellegű, mélyen fekvő pszichés átitatottságra utaló stiláris jegyek.

Budavári lelet: „Kritikusan felmérő megfontolás” (Melléklet 1)

Budavári lelet: „Megvető közöny” (Melléklet 2)

St. Lorenz Sakramentshaus, Pilátus: „Hatalmi eltökéltség.” (Melléklet3)

St. Lorenz Sakramentshaus, Gábriel Arkangyal: „Odaadó áhítat” (Melléklet 4)

A 3.4 m. átmérőjű 20 méter magas támpillérek és tornyocskák („fiálék”) szövevényével díszített építmény, amely Krisztus életéből vett 4 jelenetet ábrázol összesen 20 bibliai alakkal, szűk három év alatt készült el 1493 közepe és 1496 vége között. Adam Kraftról feljegyezték kortársai, hogy kis műhelye volt, melyben két segítővel dolgozott. Ezek egyike, „Péter”, (Piter?) otthagyta egyik művén rovásírásos kézjegyét. (Melléklet5) Erre a számunkra különleges jelentőséggel bíró momentumra Hans Konrad Röthel, a Münchenben székelő Művészettörténeti Központi Kutatóintézet (Zentralinstitut für Kunstheschichte) alapító tagja hívja fel a figyelmet – egy a Második Világháború idejen frontszolgálatos katonáknak szánt „Das Sakramentshaus von Adam Kraft” c. tanulmányában (Gebr. Mann Verlag, Serie: Der Kunstbrief).

Ismert, hogy Adam Kraft nem csupán kőfaragó, hanem építő mester is volt; főleg a „mikró architektúra” területén tevékenykedett, így nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a szentségház megalkotása során Péterre hárult a figurák megalkotása feladatának jelentős része, míg Kraft mester (másik, fiatalabb segítőjével) elsősorban az építészeti feladatok megvalósításán dolgozott. Nem férhet kétség hozzá, hogy a budavári műhely szellemének Nürnbergben fellelhető nyomai nem képeznek véletlenszerű, izolált jelenséget. Célirányos kutatási eszközök bevetése minden bizonnyal meglepő eredmények feltárásával járna.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nehéz lenne eldönteni, mikorra tehető az ’új világrend’ program első konkrétan megfogalmazott tervezete. Ha abból indulunk ki, hogy a vezérelvet mindig is az ateizmus áltudományosan megfogalmazott szentenciája képezte, az se lehet kétséges, hogy a vallásosság elleni első frontális támadást a felvilágosodás programatikus kinyilatkoztatásai hajtották végre – éppolyan apodiktikus bizonyossággal, mint a dogmatikus idealizmus azelőtt, csak éppen ellenkező előjellel. Vallásellenesség kimondottan vagy kimondatlanul mindig ottlebegett a nagy szavakkal meghirdetett reformprogramok hátterében, új tanításoknak meg kellett mégis tartani valamit az eltörölni kívánt régiekből, hogy hiteles fejlődésmenetre utalhassanak. Így tettek Soros György világbékére hivatkozó elődei is: Azt hirdették, hogy az emberiség történelmét végig kísérő háborúskodásoknak csakis a humanitás eszközével lehet véget vetni. A csupán erkölcsi szintű befolyásolásra képes istenséget meg kell fosztani a békéltetés feladatkörétől, igazságot konfliktusban álló felek között csupán erre érdemesült emberek tehetnek. 

Soros György bejelentése, miszerint egy általa Nyílt Társadalom Egyetem Hálózat névvel illetett felsőoktatási rendszer létrehozását egymilliárd dollár „adománnyal” szándékozik támogatni, akkor tűnne valóban emberbaráti adakozásnak, ha joggal hihetnénk, hogy nem egy álnéven futtatott üzleti vállalkozás alapjai rejlenek a tervben, mint ahogy ezt személye ismeretében hajlandók vagyunk elképzelni. Az elmúlt évben beharangozott projekt céljait a földkerekség különböző pontjain működő intézmények „szabad gondolkodást serkentő integrációjában, vélemények szabad áramlásában, különféle meggyőződések sokszínűségének támogatásában” jelöli meg Soros. Egy ilyen curriculum azonban inkább a kommunista diktatúrák idején kiagyalt agitációs-propaganda-titkárságok feladatkörének meghatározására emlékeztet, semmint egy hitelt érdemlő felsőoktatási hálózat tantervére.

Alapos okunk van feltételezni, hogy a tervbe vett intézményrendszer – az Egyesült Államokban székelő National Education Association (NEA) elnevezésű egylet célkitűzései értelmében – egy régtől fogva érlelődő ideológiának lenne hivatott tudományos színezetű (magyarul: áltudományos) hátteret biztosítani. Ez a liberális lobby bőkezű támogatását élvező társaság 1933-ban jelölte ki világnézeti irányvonalát Julian Huxley szellemében, aki elsőnek állt elő az abszurd követeléssel, hogy se a Jó fogalma, se a helyes magatartási mód megítélése ne legyen erkölcsi, illetve vallási színezettel megterhelve. A befolyásos egylethez fűződő közeli viszonyától nem egészen függetlenül nevezik ki Huxleyt 1946-ban az újonnan megalakult UNESCO főigazgatójának. Az ő gondozásában jelenik meg röviddel hivatalba lépése után a „Kézikönyv Tanítók Számára” című útmutató, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy frissen beiskolázott gyermekek a világpolgárság és világkormányzat ideáljával történő azonosulásra károsan kiható nézeteket hoznak magukkal családi környezetükből, ami ellen a legnagyobb határozottsággal kell fellépni. Azonos értelemben hirdeti meg az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első igazgatója, Brock Chisholm „beteggé tevő” attitűdök felszámolásának szükségességét: „Le kellett nyelnünk mindenféle mérgező bizonyosságot, mellyel szüleink, vasárnapi iskolák előadói és tanítók traktáltak bennünket.” Ugyancsak az ENSZ keretein belül igyekszik Robert Muller, aki több mint harminc éven át tölti be a mindenkori főtitkár helyettesének posztját, egy globális, a hagyományos erkölcsi rendet felülíró értékrend törvényi beiktatását világszerte foganatosítani. Nézete szerint már az alapfokú oktatás legfőbb feladatának is az individualitás felszámolását kell tekinteni: „El kell távolítani mindenki szellemi/lelki világából a családhoz való hűség eszméjét, a hagyományos vallási tanításokhoz való ragaszkodást és a hazaszeretet érzületét.”

Az (át)nevelést sürgető irományokat szemlézve az a benyomás uralkodik el az olvasóban, hogy a papírra vetett gondolatok intellektuális szintje meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. Úgy tűnik azonban, hogy a despotikus hangvételű követelődzések meghozták mégis a várt eredményt. A texasi legfelső bíróság 1996 májusában hozott ítélete kimondja, hogy a tanárok véleményalkotási joga magasabb értéket képvisel, mint a szülőkké. Az ehhez hasonló botrányos ítéletek sokasága ékes példáját szolgáltatja annak, hogy az erkölcsi rend és társadalmi együttélés erkölcsi alapjainak szétzilálásán ügyködő, világot átszövő balliberális kisebbség folyamatosan ellentmond saját állítólag erőszakellenes látásmódjának azzal, hogy fasisztoid ihletésű törvények kicsikarásával lép fel a többség erkölcsi meggyőződése ellen. Az újpogányok által kisajátított és lényegileg átminősített nyílt-társadalom-ideológia abszurditása ezen az ellentmondáson túlmenően abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi haladás végcéljának, kötelező erkölcsi felfogására való hivatkozással, egy diktatórikus államforma megalkotását tekinti, melynek berendezkedési módja nem mutat fel semmiféle nyitottságot, alternatívája nem létezik, lényegét tekintve nem is létezhet. A „világ proletárjai egyesüljetek” fantazmagória mintájára megalkotott „világpolgárság/világkormányzat” rögeszmében a kommunista nemzetköziség mintázata ábrázolódik mindenki számára láthatóan, ha látszólag eltérő tartalommal is.

Liberális elvtelenség szolgál magyarázattal arra is, mért nem volt képes a Soros féle NGO szervezetekkel egyhúron pendülő hazai ellenzék a Nemzeti Alaptanterv (NAT) körül kialakult vitában elfogadható javaslatokkal érvelni. Ha azt olvastuk a Népszavában, hogy az Oszmán Birodalom elleni harcokat olyan előadási formában kellene ábrázolni, melyben a diák maga döntheti el, kik a hősök, megrökönyödve kapunk a fejünkhöz: Azonos logika alapján követelhetné valaki azt is, hogy egy Ferencváros – Fenerbahçe mérkőzésen a stadionban döntse el a magyar sportrajongó, melyik csapatnak kíván szurkolni.

Azt, hogy miféle eszközök bevetésével igyekeznek odvaik setétjéből egyre bátrabban előmerészkedő háttéri hatalmak a világpolgárság és világkormányzat tervezetét megvalósítani, jól ábrázolják az amerikai elnökválasztás liberál-kriminális cselfogásai. Ha nem vesszük észre, hogy azonos fenyegetettségnek vagyunk kitéve, elárasztanak bennünket is a jövő évi választások alkalmával az újpogányok élőhalott seregei. Barack Obamát Trump vereségét kommentáló megjegyzését idézem. „Ez nem minden, Magyarország még hátra van.”   

Máris hallom a szokásos összeesküvéselmélet-érvelést: „Állítólagos élőholt seregek csak a jól ismert összeesküvéselméletekben léteznek.” Mit válaszolhatunk azoknak, akik tagadják a tényeket, melyek magukért beszélnek? Semmit! Ki kell szállni a vitából, mely ezen a szinten nem hozhat eredményt. Tisztánlátásunk megőrzésé érdekében gondoljunk azonban a baptista pásztor, Charles Spurgeon, jól ismert szavaira: „Minden szövetség, amely nem Isten igazságára alapozódik, csak egyfajta összeesküvés lehet.”

Időközben elcsendesedtek az amerikai választási csalások körül lezajló viták, érdemes lesz azonban a közelgő hazai választásokra való tekintettel kellő odafigyeléssel követni, mely agresszív eltökéltséggel képesek balliberális vesztesek a frusztrált sóvárgással áhított hatamat kriminális eszközök bevetésével magukhoz ragadni.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nem kell túlságosan elmélyülnünk a statisztika tudományában ahhoz, hogy hitelt adjunk Trump gyanakvásának, miszerint a levél-szavazatok elszámolása Biden megbízottjainak választási csalásra szolgált alkalommal. Csak így fordulhatott elő, hogy a direkt leadott szavazatok esetében ábrázolódó, republikánusok győzelmére utaló egyértelmű trend a levélben leadott szavazatok értékelése folyamán a demokraták javára billent át. Minden statisztikus tudja, hogy egy milliós nagyságrendű eloszlás a populáció felének vizsgálata után már csak olyan kismértékű ingadozásnak lehet kitéve, amely csupán a százalékok tört részére terjed ki. Ha ez nem így van, akkor ez azt jelenti, hogy értékelések második fele nem a népesség reprezentatív egészéből kivett részegységnek, hanem egy tendenciózus befolyásnak kitett sokaság eredményének felel meg. Ez egy cáfolhatatlan matematikai-statisztikai törvényszerűség, amely, ha nem létezne, nem árulhatnának el semmit a közvéleménykutató intézetek prognózisai sem, amelyek százas nagyságrendű szúrópróba alapján képesek megjósolni 2-3%-os bizonytalansággal egy-egy választás várható kimenetelét. Államilag szankcionált választási csalás a világ első modernkori demokráciájában, mint egy banánköztársaságban vagy kommunista diktatúrában!? Hogyan történhet meg ilyesmi az USA-ban? Úgy, ahogy az, amikor bizonyos érdekszövetségeknek, nem tetszett Lincoln, illetve Kennedy politikája és eltették őket láb alól. Szerencsére ez Trumppal (még?) nem történt meg!

„Hogyan történhetett mégis meg, ami megtörtént?!” kérdi minden józanul gondolkodó ember. De a kérdés csak józanul gondolkodó választópolgárok agyában vetődik így fel. Vannak, akik úgy vélik, csupán a hatalmat kell megszerezni, mindegy miként, a többi már gyerekjáték. Ezek közé a címeres ökrök közé tartozik a címzetes egyetemi tanár Fleck Zoltán, aki Baudrillardhoz hasonlítható simulacrum értelmező képességgel kifundálta, mi módon lehetne az Alaptörvényt „delegitimálni”:miként dönthetné meg legalitáshoz hasonló módon egy elenyésző kisebbség az alkotmányozó többség hatalmát. Arra nem gondol a szerencsétlen, hogy abban a rendszerben, melynek visszaállításán munkálkodik, izgatás vádjával vetetették volna tevékenysége alapján börtönbe? Akinek efféle fantazmagóriákon jár az esze, annak az agyában valamiféle zavarodottság uralkodik: Fleck Zoltán kétségkívül azok közé az agyi rokkantak közé tartozik, akik nem tudják elviselni, hogy demokratikus jellegű megmérettetésekben rendre alulmaradnak.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Napjaink minden józan megfontolást és kulturált magatartási módot semmibe vevő közéleti akciói bizonyítják, hogy világszerte terjedő félben van egy újfajta kóros szellemi állapot, amely politikai jellegű rögeszmékben nyer kifejezést. Az érintett, politikai sikertelenség okán frusztrálódott személyek hétköznapi ítélkezések vonatkozásában is elveszítik józan ítélőképességüket: érzéketlenné válnak logikus érvek iránt, melyek visszavezethetnék őket a valóság talajára.

A Pulitzer díjas politikai újságíró és pszichiáter, Charles Krauthammer nevéhez fűződik a politikai nyilvánosság azon szereplőinek diagnosztikai rendszerbe vonása, akik olyan mélységekig süllyedtek pártállásuk fertőjében, hogy képtelenné váltak nézetüknek ellentmondó társadalmi jelenségeket objektív módon megítélni. Ítéleteik a valóságot olyan mértékben átszínező látásmód alapján jönnek létre, melyet már csak elmekórtani mértékben lehet értelmezi. Krauthammer szerint a beszűkült látókörű, többségükben magas politikai funkciót betöltő személyek politikai ellenfelük sikerei következtében emberileg sem érzik magukat teljes értékűnek. Beteggé vált érzelmi életük gyakran gátlástalan gyűlöletet eredményez és pusztító kitörésekhez vezet.

A Georg Bush elnöksége alatt tudományos szigorral megragadott, időközben némileg feledésbe merült elmebetegség Donald Trump megválasztása után a reneszánsz korszakába lépett és a TDS (Trump Derangement Syndrome) nevet vette fel, arra utalva, hogy az elnök politikai ellenfelei már az őrület kritériumait kielégítve hadakoznak legyőzőjük ellen (zavarodott látásmódjuknak megfelelően a világ megmentése érdekében).

Magyarra a Derangement kifejezést az elborult elmeállapot kifejezéssel lehet lefordítani. A politikai radikalizmus nagyfokú elterjedtsége miatt azonban az ilyen jellegű zavarodottság, még ha fel is mutatja a téveszmék legfőbb pszichopatológiai jellemvonásait, melyek a tények valós megítélésére való képtelenségben nyilvánulnak meg, egyelőre nem foglalhatja el méltó helyét a pszichés bántalmak hivatalos nomenklatúrájában.

A politikai gyűlölködés eredményeként kialakult szellemi, illetve lelki zavarodottság természetesen nem korlátozódik az Egyesült Államokra. Európai viszonyokat tükröző megjelenési formáját ODS (Orbán Derangement Syndrome) névvel kellene illetnünk, minthogy a balliberális berkekben gyűrűdző beteges acsarkodások Orbán Viktor – immáron háromszoros alkotmányozó többséggel elfogadott és továbbra is sikerrel gyakorolt – politikája által kiváltott frusztrációra vezetendők vissza. A liberális berkekben „Orbánizmusnak” nevezett egyre szélesebb medrű folyamat kulturált vita helyett a már túlságosan jólismert, alaptalan, hazug vádaskodásokhoz vezetett, melyekben a hataloméhes újpogányok minden eszközt megragadnak, hogy egy logikusan megalapozott véleménycserének még a látszatát is kerüljék.

Színlelt bárgyúsággal állunk szemben az Európai Parlament különböző fórumain ripacskodó funkcionáriusok estében is, akik összeesküvéselméletnek minősítik a szemmel látható, kézzel fogható kezdeményezéseket, melyek a nemzetállamok felszámolására és egy föderális Európai Unió megteremtésére irányulnak. Ha valami ebben a magatartási módban igazán visszataszító, akkor nem az, hogy hazudnak az istenadták, hanem hogy tudják jól: mindenki számára látható módon hazudoznak. Csalásnak, hazudozásnak, becstelenségnek nincs számukra morális jelentősége, az alantas szándékkal kiagyalt érvelési rendszer motivációs hátterében könnyen felismerhető Goebbels koncepciója: „Ha már egyszer hazudozásba fogtál, maradj meg amellett!”

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Sokak számára talán meglepőnek tűnik, de léteznek olyan ragályos betegségek is, melyek induktív hatású pszichés befolyások alakjában terjednek. Francia orvosok írták le 1877-ben először az elmezavart, melyben a beteg hozzá közelálló személy nézeteit veszi át egyfajta paranoid látásmód formájában. A hazudozáshoz való mániákus vonzalom mely szintén a 19. század végén került a szakirodalomban először említésre, csak bizonyos feltételek fennállása mellett lophatja be magát a köztudatba, ám ebben az esetben rendkívüli széles tömegek esnek a járványnak áldozatul. Politikusokra jellemző kóros hazudozást, melynek tudományos igényű leírására az itt közölt szerény ismereteken túlmenően még senki sem vállalkozott, ’pseudologia politica’ vagy ’polito-mythomania’ névvel illetném.

Eddigi megfigyeléseink alapján tényeknek megfelelő bizonyossággal állítható, hogy a kór, melynek központi tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes mértékű elveszítésében manifesztálódik, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed. Előrehaladott állapotban a beteg olyan mértékben bonyolódik az agyát elborító rögeszmés fantazmagóriákba, hogy megnyilatkozásait már csak azok képesek megérteni, akik szintén fertőzöttek és/vagy a kóros eszme terjedését háttérből irányítják.

Nehéz lenne megítélni, hogy Thomas P.M. Barnett, Donald Rumsfeld US védelmi miniszter egykori tanácsadója (mára már egyik kedvence a népieskedő amerikai szórakoztató iparnak), az előbbi vagy utóbbi kategória képviselőjeként szerepel-e az amerikai köztudatban. Az „amerikai” megjelölést nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, mivel Barnett megtiltotta művei idegen nyelvű kiadását, kívülálló érdeklődőkként mégis megcsodálhatjuk nem éppen humorosnak vélt megjegyzésekkel tűzdelt politikai vizsgálódásait a ’YouTube’ közszínterén.

Mielőtt rátérnék eszmefuttatások ismertetésére, előre bocsátom, hogy Barnett 2004-ben ’The Pentagons New Mape’ címen megjelent műve nem nyerte el rögtön a háttéri irányítók tetszését. Az ismert katonai szakértő és politológus könyvecskéjét az új évezred kezdetén még őrülettel határos látomások gyűjteményeként tartották számon, jó tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bizonyos, időközben előtérbe nyomult politikai formációk felismerjék az abnormális látásmódban rejlő korlátlan lehetőségeket és tekintélyes anyagi áldozatokat sem kímélve megteremtetsék az indukciós folyamatok hadműveleti alapját.

Geopolitika sakktábláján négy szabad áramlás (Flow) beindítását és ezek katonai biztosítását tartja Barnett az US-hegemónia megőrzése szempontjából elengedhetetlennek. A leírt folyamatoknak „a globalizáció széles áradatában akadály- és súrlódásmentesen” kell egyesülnie. Elsőként a bevándorlási tömegek szabad áramlásának szükségességére hívja fel Barnett a Pentagon vezérkarának figyelmét – miközben arról álmodozik, hogy az évi másfélmillió fős Európába áramoltatott tömeg inhomogén népességet fog eredményezni, amely szétzilálja majd a nemzetállamok önazonosságát. Coudenhove-Kalergi álmodozása így válik majd valósággá: „Egy mesterségesen kialakított, kreol-bőrű közösség átlagembere rendelkezzen annyi értelemmel, hogy dolgozni tud, legyen azonban annyira együgyű, hogy a politikai irányítással szemben semmiféle ellenállást nem tanúsít.” Ehhez a követelményhez nyomatékosan hozzáfűzi Barnett, hogy az áramlást nem szabad akadályoznia senkinek és semminek, se kormánynak, se intézménynek. Ilyen irányú akciók az USA létérdekét sértenék, ergo: El kell intézni szószólóikat, méghozzá hamar: ”Meg kell őket gyilkolni.” [„And when they threaten violence against global order, I say: Kill them.” (Bluepoint for Action, 282 oldal)]

A továbbiakban a kőolaj, földgáz és ásványi kincsek szabad áramlásának biztosításáról beszél a szerző. Véleménye szerint ez csak úgy érhető el, ha nem demokratikusan választott belső igazságtevők, hanem nemzetközi választmányok döntenek a forgalmi és kereskedelmi szabályzatokról. Harmadik tézisében Barnett a tőke egyes országokba való szabad bevitelét és a profit dollár alapú, Amerikába irányuló kivitelét követeli. A katonai szakértő csupán geopolitikai koncepciója negyedik tézisében szentel – mintegy mellékesen – figyelmet hagyományos hadműveleti célkitűzéseknek, mégsem követel kevesebbet, mint az US biztonsági eszközök és haderők gátlástalan áramlását: „Egy állam sem állhat katonai beavatkozások útjában, melyek az Egyesült Államok érdekeit szolgálják.”

Röviden ennyit a Pentagon számára 2004-ben kidolgozott tervezetéről, melynek napjainkra időzített „súrlódás és akadálymentes” megvalósulásáról mindenki saját benyomásai alapján meggyőződhet. Közvetlen a hidegháborús korszak lezáródása után ezek a megfontolások még mindenki számára őrületes megnyilvánulásoknak tűntek (számunkra azok is maradtak mind a mai napig). Vajon miféle tudatmódosító akciók idézték elő a változást, mely ahhoz vezetett, hogy a nyugat európai polgárok jelentős része, ha nem is döntő többsége, nemcsak, hogy el nem utasítja, de üdvözli is a globalizációs folyamatok széleskörű megvalósulását?

Orbán Viktor számos nyilatkozatában kifejezésre juttatta a véleményt, miszerint a felfogás, melynek alapján az EU vezető politikusai vitatható döntéseiket meghozzák, józanésszel követhetetlen logikai ellentmondásokra épül. A miniszterelnök eközben finoman, államférfihoz méltó módon fejezte ki magát. Én magam őrületes agyrémekről beszélnék; a diagnózist a valóság követelményeitől való ilyen mértékű elrugaszkodásra bevezetőül már megadtam: Ez a kór a liberális világnézeti alapon terjedő elmebántalmak legsúlyosabb változata.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, nem minden liberális pártállású személy tartozik a járvány által veszélyeztetettek közé. A béke-Nobeldíjas amerikai elnök Barack Obama úgy tűnik rezisztens a kórral szemben; hallani sem akar Thomas Barnett gyilkossági felhívásának megvalósításáról. Ennek bizonyítékát Barki Éva nemzetközi jogszakértő a Magyar Idők hasábjain közzétett idézetében fedezhetjük fel, melyben Obama szót sem ejt arról, hogy ’eszeveszett jobboldali politikusokat’, akik a tömeges bevándoroltatás ellen fellépnek, minden eszközzel irtani kell. Obama csak ennyit mond: „Nem az a kérdés, uraljuk-e a világot, csak az, hogyan uraljuk a világot. […] Ha egy ország nem azt teszi, amit mi akarunk, kénytelenek leszünk eltörni a karját.”

Mindenki tanúsíthatja e szavakat olvasva, hogy Obama elnök, ha bizonyos mértékben fogékonynak mutatkozik is Barnett gondolatvilága iránt, nem veszi át a katonai szakember beszédstílusát. Nobel-békedíjas politikushoz méltón csupán olyan elégtételről beszél, melyet becsületsértés esetén minden amerikai marhapásztor kikövetelhet magának. Ennek ellenére felmerül a kérdés: Milyen világnézeti háttérrel rendelkezhet egy ember, legyen az akár a világ elsőszámú nagyhatalmának az elnöke is, aki legbelső énje gerjedelmeit ilyen brutális fenyegetések formájában juttatja kifejezésre. 

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A ’frusztráció’ szó pszichológiai szakkifejezésként olyan tudati állapotra utal, amely nagy energiabefektetésekkel követett célok el nem érése esetén lép fel csillapíthatatlan belső feszültségek kíséretében. Minél nagyobb csalódást okoz a hőn áhított cél elérhetetlenlenségét tudatosító belátás, annál nagyobb valószínűséggel lép fel egy a belső harmónia helyreállítására irányuló mentális zavar, amely a lelki egyensúly visszanyerése helyett inkább a krízis elmélyüléséhez vezet. Tankönyvbe illő módon mutatják be a liberális törpepártok alkotta moslékkoalíció vezéregyéniségei azokat az aberrált magatartási formákat, melyeket az a lesújtó felismerés váltott ki bennük, hogy a jövő évi választások alkalmával (is) szégyenteljes vereséget kell szenvedniük. Dühödt fenyegetődzésen, becstelen rágalmazáson, valós tények tagadásán túlmenően, nincs más mondanivalójuk.  

Gyurcsány Ferenc habzó szájjal fogadkozik, hogy hatalomra kerülése esetén börtönbe juttatja politikai ellenfeleit. De vajon miért kell a per megindításával várnia, mért nem adta még be keresetlevelét? Egyszerűen azért, mert nem léteznek törvénybeütköző cselekedetek, melyek alapján jogilag biztosított keretek közt foghatná perbe gyűlölt ellenfeleit. „Oda se neki!” így Gyurcsány. „Fekete Győr András kitalálta már, mi a megoldás: Felfüggesztjük a jogállamiságot. Volt már erre példa az ország történetében!” Volt bizony, azonos tőről fakadó koncepciós perekben!

Könnyen átlátható megfontolások alapján Gyurcsány nem maga száll versenybe a miniszterelnöki székért, hanem ’aprócska’, ’öregecske’ feleségét tolja védőpajzsként maga elé. Ám Gyurcsányné asszonyság le se tagadhatná, hogy férje ura alkoholgőzős lázálmait adja elő, amikor a példa értékű járványkezelés kapcsán kormányzati képtelenségről és az állam széteséséről regél.

A jobbikosok köpönyegforgató bohócát, Jakab Pétert se veti fel a bölcsesség. Politikai megnyilvánulásait nem megfontolt érvelési igyekezet, hanem primitív lényének megfelelő ártási szándék vezérli; úgy viselkedik a Tisztelt Házban, mint egy külvárosi lebujban. Azt hiszi tán ez a sötét alak, hogy krumplizsákos, parízeres akcióival jobbérzésű polgárokat állíthat választóként maga mellé?  Nem, ennyire azért Jákob se lehet háborodott, ő az ellenzéki lumpenproli-zavarosban veti ki hálóját olyan, tán nem is létező véglényekre, akik, minden hazugsága ellenére, hiteles politikusként tudnák őt elképzelni. Régebben azzal fenyegették a gyerekeket, hogy elviszi őket a zsákos ember, ha abba nem hagyják a rosszalkodást. Kétségkívül tudja Jakab Péter is, hogy a szellemi nívó, melyet megüt, nem teszi alkalmassá komolyan veendő politikus szerepének betöltésére, gyermekded sajátosságai azonban kiváló módon képesítik arra, hogy eljátssza az országházban a szörnyűséges Mumus szerepét. Például úgy, hogy bejelenti nagy hangon: a tervebe vett hatalomátvétel után – bármennyire igyekeznek menekülni – megbünteti a fideszeseket. Annak ellenére, hogy tudja jól szegény hülye, erre már csak azért sem kerülhet sor, mert krumpliszsákos akcióval nem nyert még soha senki választást. De akkor mire legyen jó ez „qrv@ anyázás mintázatú fenyegetés? Mi lehet a lezüllött alkoholista, Gyurcsány Ferenc, leghátsó gondolata, amikor világgá kürtöli delíriumos vágyálmát, miszerint „földönfutóvá” teszi politikai ellenfeleit? Jó lenne tudni azt is, mi jár Fekete Győr András sorvadó félben lévő agyának azon fertályában, ahol állítása szerint Orbán-barát vállalkozók elleni periratok garmada vár lehívására – Rákosi Mátyás, Kádár János és nagyapja Fekete Győr Endre önkényuralmának koncepciós pereit idézően. Elméleti szinten egy Fleck Zoltán nevezetű foximaxi egyetemi tanár tart ezeknek a kriptokommunista csökevényeknek bakot, azzal a bolsevik államelméletben megalapozott kinyilatkoztatással, hogy nem mond ellent a demokrácia elvének az sem, ha egy időre felfüggesztik a jogállamiságot. Az ’emberi jogok felszentelt képviselői’ ezekhez a fasisztoid dühkitörésekhez EU szerte áhítatos csendben hallgatnak, mögöttük áll ugyanis egy másik „zsákos ember”, mégpedig a pénzeszsákos Gyuri bácsi, aki született magyarként tudja jól, hogy bennünket nem lehet semmiféle eszközzel igába törni. Ki is adta zsoldosainak az ukázt: „Jobb lesz barátaim, ha a bosszúállás mámorát gyűlölködő fantazmagóriákban élitek ki – még most a 22-es választások előtti időkben, mielőtt lesújt rátok az újabb 2/3-os magyar igazság és eltűntök végleg a politikai élet porondjáról.”

Vegyük észre, hogy a leírt aktivitások közös vonása a valóság destruktív átlényegítésében nyilvánul meg és képzeljük el, hogy Gyurcsányné kap – egyfajta sátáni varázslat eredményeként – kormányalakítási megbízatást. Vajon mely illusztris személyekből állna a jövő kabinetje? Elképzelni is rossz, ugye!?

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Gyerekkoromban sajnálkozva hallgattam a közeli sintértelepen összezárt kutyák kétégbeesett nyüszítését. Ezeknek a szerencsétlen ebeknek a vonyítására kell ma is gondolnom, ha az ellenzéki politikusok vinnyogását hallom: csurgó nyállal, habzó szájjal álmodoznak arról, miként állnának hatalomra jutásuk esetén bosszút azokon, akik nemzethű meggyőződéssel irányítják ma az országot. Vajon miféle politikai célokat szolgál ez az értelmetlen gyűlölethadjárat?! Mit akar elérni ez a gyülevész banda? Bennünket akarnak rémisztegetéssel hazaárulásra vagy legalábbis hallgatásra késztetni? Ki akarják ölni belőlünk jó kommunista módra a lelket? Mit kíván kicsikarni belőlünk a csúnyácska Szabó Tímea? Mért vesztegeti parlamenti mandátumát az u.n. „párbeszéd” címszava alatt képviselő társai ócsárlására? Mit akar ez a paprikáskrumplit zabáló sötétlelkű jakobinus, „Jákob”, aki a saját ürüléket is felfalná, ha ebből politikai haszna származna? Aztán itt van még a szerencsétlen flótás Fekete Győr András, aki a jogállamiság felfüggesztését helyezi kilátásba. Nem különb nála a politikai pofozkodással fenyegető Mesterházy Attila sem, aki ildomtalanságával túltesz azokon a kocsmatöltelékeken is, akiket emlékezetes TV-fellépésében vitapartnerére uszított. Gyurcsány Ferencről, ne is beszéljünk, hisz mindenki tudja, zsibbadt elmével igyekszik felkapaszkodni arra a lóra, amelyik egyszer már levetette és jól fejbe is rúgta. Vajon mit akarnak ezek a szélhámosok?  Biztosak lehetünk benne, hogy visszataszító fellépésükkel egyetlen normális gondolkodású embert se tudnak maguk mellé állítani? Sokan úgy vélik, nem is akarnak választásokat nyerni. Ocsmánykodásaikkal, ahogy hívő keresztények igyekeznek jócselekedetekkel Isten kedvében járni, ők csak Gyuri bácsi elvárásait igyekeznek kielégíteni.  Ezek a semmikelő labancok abban bíznak talán, hogy megfelelő adottságok nélkül is többre viszik, ha erkölcsi kötődések nélküli, elvtelen kozmopolitának adják ki magukat?

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A Rákóczi szabadságharc idején azokat a magyarokat nevezték labancoknak, akik a Habsburg elnyomók oldalán fogtak fegyvert saját hazájuk ellen. Időközben belső ellenségeink szinonimájává vált a megnevezés; ráillik mindenkire, aki nemzeti önállóságunkat felszámolni igyekvő idegenekkel szövetkezik alantas céljaik elérése érdekében. Labancok voltak a szovjet diktátorok támogatását élvező honi kommunisták és labancok az Európai Egyesült Államok birodalomépítő tervezetét kiszolgáló hazaárulók is.

Gyurcsány Ferenc kommunista elvtársai segítségével emelkedett a honi politika legmagasabb szintjére, ugyanezek az elvtársak vonták meg tőle a bizalmat, amikor (jó okkal) elegük lett belőle. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a bukott kormányfő színváltását, melynek folytán a kommunista labanc átvedlett libernyák labanccá, a trónfosztásként megélt hatalomvesztés váltotta ki. De ez csak a látszat. Gyurcsány Ferenc tudja jól, mint mindenki más, hogy a parancsára végrehajtott 2006-os vérengzés bűntényét életfogytiglani börtönbüntetés fenyegeti. A felelősségre vonást akarja elkerülni azzal, hogy hazánk ellenségeivel szövetkezik. Nemzetközi patrónusokra van szüksége, hogy adott esetben külföldről vonják kétségbe büntetése jogszerűségét.

De ezzel se mész sokra! Égbe kiáltó bűneidért meglakolsz még Böszme!

Honi szövetségesei nagyrészét éppúgy, mint Gyurcsány Ferencet, egyfajta meghasonulási krízis késztette köpenyegforgató szerepvállalásra. Itt van például ez a szerencsétlen Jakab Péter, aki azért idétlenkedik komolytalan fellépéseivel a Tisztelt Házban, mert szélsőjobbos múltja nehezen egyeztethető össze balliberális jelenjével. „Tartsanak inkább csörgő sipkás bohócnak”, mondogatja Jákob magának, „mint színét váltó kaméleonnak.”

Niedermüller Péter, a magyarellenes világszövetség feltétlen kiszolgálója általános felzúdulást váltott ki megjegyzésével, miszerint keresztény heteroszexuális fehér férfiak rémisztő képződményt alkotnak. De vajon mért volt szüksége erre az együgyű provokációra? A választ az ORIGO oknyomozó informátorai adják meg: Ezzel a jellemtelenséggel igyekszik elterelni a figyelmet egy közbűntényes bűncselekményről: „Tetemes tartozásokat hagyott maga mögött, amikor egyik pillanatról a másikra lelépett a berlini Humboldt Egyetemről. Egy ideig keresték, aztán megtalálták Pécsett (2018/02/16).” A Magyar Tudományos Akadémiának címzett levélben hívják fel hajdani kollegái a magyarok figyelmét arra, hogy a DK-s polgármester, Gyurcsány Ferenc hűséges adjunktusa, hitelezői elől menekülve hagyta el Berlint, hogy itthon az ismertté vált rögeszmésen uszító libernyák ügynök szerepében tündököljön, mielőtt közbűntényes szélhámosként ítélné meg őt a magyar választópolgárok közössége. Mit tud ez az ember, akinek ilyen csúfosan végződött oktatói pályafutása? Van erre egy a választékosan fogalmazó magyar nyelvben egy ritkán használt, de annál kifejezőbb értelmű szó: Nem tud ő mást, csak hadoválni.

Ha valaki a fentiek ellenére mégis bizalommal fogadná a porhintését, annak csak ennyit: Aki kutyákkal megy hálni, bolhákkal ébred! (Mint német hitelezői.)

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Fentebb már utaltam rá: Niedermüller Péter, kozmopolita bérenc és Budapest-belvárosi polgármester, nyilván azzal a céllal, hogy életre keltsen Magyarországon egy BLM-hez hasonlítható törő-zúzó szabadcsapatot, rémisztő képződménynek nevezte a heteroszexuális keresztény, fehérbőrű emberek összességét. Zagyva köntörfalazása, melyet a szavait követő felzúdulás alkalmával bocsátott ki bűzös szellentésként sorvadásos agyából, logikus módon nehezen követhető. Próbáljuk meg a mondottakat mégis érthető, ha nem is értelemmel bíró formába önteni:

 „Én csak azt mondtam, hogy a fehér bőrszínű, keresztény heteroszexuális emberek egy rémisztő képződményt alkotnak. Nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy faji, vallási és szexuális irányultsága miatt diszkrimináltam volna embereket, mert én nem emberekről, hanem képződményekről beszéltem, képződmények pedig nem kirekeszthetők. Nagyon világosan kell látni, hogy akik kiforgatják számban a szavakat, politikai hisztériát folytatnak ellenem.  Mindegy, mit mondtam, mit nem, én már csak azért se közösíthetek ki senkit sehonnan, mert a diszkrimináció elleni küzdelem elkötelezett harcosa vagyok. Azt üzenem mindenkinek, aki sértve érzi magát, hogy én nem sértettem meg senkit. Aki mégis megsértődött, mert keresztény, heteroszexuális vonzódású fehérbőrűnek tartja magát, tudja meg tőlem, hogy nincs tisztában azzal, mit érzett, amikor az érzelmek világát összetévesztette a politikai hangulatkeltés világával. Ha valaki hangulatot igyekszik kelteni, az nem én vagyok, a politikai hangulatkeltés nem érzelem, nem, nem, nem, erről szó sem lehet. A politikai hangulatkeltés nem más, mint nézeteimet becsmérlő szórólapok, plakátok és SMS-ek hisztériakeltésre alkalmas sokasága. Ma sajnos ez a helyzet, és én nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, hogy valójában nem tudja senki, miről beszéltem…”

Nagyjából így foglalható össze a szóáradat, melyet Niedermüller Péter azt követően ontott ki magából, hogy ezrek tüntettek ellene azok közül, akik fehérbőrű, keresztényhitű heteroszexuális magyarnak érzik magukat. Vajon lehet-e Niedermüller zagyva mondókáját egyfajta bocsánat kérésnek vagy tán visszatáncolásnak tekinteni?  Nem! Niedermüller a magyarság érzelmi világába gázolva provokál, hogy a provokációt követő viszontreakciót értelmezze provokációnak. Ezzel a technikával ő is, mint sok más elvtársa, egy rég elkoptatott bolsevista trükköt alkalmaz.

Gyurcsány azzal a bárgyú állítással veszi „Péter testvérnek” nevezett elvtársát védelembe, hogy aki a kirekesztés vádjával illeti Niedemüllert, nem tud a sorok között olvasni. Mi tudunk! Gyurcsány „testvére”, vagy azokat tekinti bolondnak, akikhez beszél vagy ő maga érvel bolondok módjára. (A kettő persze nem zárja ki egymást.) Az igazság mindenesetre az, hogy mindkét kriptokommunista pártharcos felmutatja a privátlogika azon jegyeit, melyeket az őrület központi elemeiként tart számon az elmekórtan.

Logikai bakugrásokban az LMP parlamenti képviselője, Csárdi Antal sem marad el kollégái mögött. A kérdést, mi az oka annak, hogy mára már helyesli pártja választási koalícióját Gyurcsánnyal, holott egy éve még kizárta ennek lehetőségét, a következő Nobel-díjra érdemes szófacsarással válaszolja meg a tiszteletre nem méltó honatya: „Most másképp fogalmazok, de ugyanazt mondom…” Csárdi elvtárs azt akarja tán ezzel mondani, hogy gyengeelméjű mindenki, aki nem lát azonosságot két egymásnak ellentmondó nyilatkozat között? Fodor Gábort se tart különösebb igényt rá, hogy érvelése logikus talapzaton álljon, amikor Soros György világot átszövő Nyílt Társadalom Szövetségrendszerét nem hazánk belpolitikájára irányuló befolyásolási eszközeként, hanem a szabad véleménynyilvánítás diadalaként értelmezi. Összeesküvés-rémeket lát szerinte mindenki, aki az irdatlan összegeket elnyelő szervezetet hatalmi törekvések harci eszközeként értelmezi. Rosszul értelmezi a tényeket: összeesküvést fantáziál az is, aki fenyegetésként értelmezi az EU-Bizottság felé intézett nyomás gyakorlását, miszerint „bottal kell büntetni” Magyarországot és Lengyelországot. El kell zárni számukra a kohéziós pénzcsapot. Gerő András, a kétes hírű Soros-Egyetem (CEU) emeritus professzora azzal a gyermekded érveléssel igyekszik Fodor Gábor véleményét hitelesíteni, hogy munkaadója huszonkilenc éven át egyetlen szóval sem igyekezett meghatározni, mit adjon elő, milyen szellemben oktasson. Ezt szívesen elhisszük neki, de azt már nem, hogy nem tudta, mit vár el tőle kenyéradó gazdája. Soroshoz való viszonyának jellemzése is a megelőző engedelmesség tipikus példáját szolgáltatja.

Az igazság szeretetével nem igazán átitatott baloldali kritikusok egyetértenek abban is, hogy másként ítélendő meg a törvények áthágása, ha azt liberális politikus követi el, és megint másként, ha a ballépés jobboldali, konzervatív politikus számlájára írandó. Fodor Gábor a kettős mérce jogszerű használatának bizonyítására bölcs Salamonként hivatkozik Hír Tv egyik vitaműsorában harcos- és eszmetársára, Esterházy Péterre, illetve annak egyik, a bölcsesség ismérveit nemigen viselő mondására: „Másként néznek ki az ilyen problémák konzervatív politikusoknál és másként egy olyan pártnál, amely megengedőbb, toleránsabb politikát folytat.”

Köszönjük az értékes felvilágosítást, amelyből kiderül, hogy Lackner Csaba látásmódja, miszerint mindenki hülye, aki a kerületi politikában nem keresi meg az évi százmillió forintot, liberális értékrend alapján elfogadható, Szájer József azonban jóvátehetetlen hibát vét, ha megsérti a covid-járvány elleni küzdelem előírásait. (Más kihágás nem róható számlájára.) Lenyűgöző a nagyzoló önteltség, mellyel vitapartnereit igyekszik Fodor Gábor oktató módon lehengerelni, amidőn azt akarja velük (velünk!) elhitetni, hogy a baloldalt terhelő (Hagyó Miklós féle) megvesztegetések vagy más példával élve az Andrássy úti paloták körül kialakult sorozatos panamázások egyedi esetek, Szájer József botlása azonban a FIDESZ, mi több az egész pártcsalád hitelvesztéséhez kell, vezessen. Fodor szavait idézem: „A választók azt látják, hogy vannak képviselőik, akik számára ez az értékvilág nem számít, nem fontos… Az ellenkezőjét teszik.  Ezt hívjuk klasszikusan hitelességi válságnak.”  Hitelességi válság ez valóban a javából; azokra a Fodorhoz hasonló entellektüel szófosókra vonatkozólag, akik hamiskártyás trükközéssel igyekeznek pártjuk számára politikai előnyöket harácsolni.

Liberális retorika körmönfont fogásai jellemzik azokat a nyaktörő nyelvi mutatványokat is, melyekkel istentagadó jóember féleségek mossák össze „érzékenyítő” előadásokban az igaz és hazug állítások közti különbséget: Szellemi zsonglőrködéssel igyekeznek rávenni bennünket arra, hogy valóságként fogadjuk el azt, amit beteg elméjükben ötölnek ki számunkra.

A diagnosztikai nomenlatúrák többsége mindenesetre kizárja az őrület fennállásának lehetőségét, amennyiben bizonyos szubkultúrák eszmerendszere, nem pedig személyes meggyőződés áll az aberrált gondolkodási mód hátterében. Ez az oka annak, hogy hivatalosan nem minősíthetjük őrültnek a cselekedeteikkel és mondókáikkal fent megvilágított személyeket. Azt viszont meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az Niedermüller-Gyurcsány-Fodor féle gittegylet kiérdemli az őrültek gyülekezete minősítést.

***

Fb/Honlap 2020

Őshonos osztrákok gyakran élcelődnek baráti eszmecserék alkalmával magyarok közt a megjegyzéssel, hogy Bécset csupán egy a várost északnyugatról délkelet felé átszelő út, a Rennweg választja el a balkáni térségtől. Tréfás mondásukkal a sógorok saját kultúrájuk fellebbvalóságát igyekeznek kifejezésre juttatni a miénkkel szemben.  Bécsi magyarok szokás szerint azzal vágnak vissza, hogy barátaikat „tokosoknak” titulálják. A kifejezés történelmileg a császári hadsereg lovasaira utal, akik a magyar huszárok meztelen szablyáival ellentétben, hüvelyben („tokban”) hordozták kardjukat. De a szó azt a véleményt is kifejezésre juttatja, hogy az osztrákok látásmódját sok esetben igencsak betokosodott nézetek jellemzik. Korrupciós botrányok, melyek a két országot érintik, jó alkalommal szolgálnak arra, hogy górcső alá vonjuk, mennyire felelnek meg az említett sztereotípiák a valóságnak.

Hans Christian Stracheról, a népszerű osztrák politikusról kiderült, hogy titkos üzleti tárgyalásokat folytatott oroszokkal egy nagyszabású korrupciós ügylet lebonyolítása érdekében – ha nem is egyéni vagyongyarapodás, de pártpolitikai előnyök megszerzése célzatával. Korrupciós üzelmekről magyar vonatkozásban az úgynevezett kispesti botrány kapcsán beszélhetünk, amely éppúgy, mint Strache esetében, rejtett kamerával felvett video alapján utal arra, hogy vezető politikusok kamatoztatják hatalmi pozíciójukat milliós nagyságrendű korrupciós ügyletek megkötésével. Lényegtelen különbégnek tekintendő, hogy amíg az osztrák Szabadságpárt politikusa, H. C. Strache terhére csupán korrupt üzleti összefonódások tervezete és nem megvalósított ügyletek írhatók, addig a kispesti MSZP-s polgármester Gajda Péter erkölcsi számláját milliós nagyságrendű, ténylegesen bezsebelt kenőpénzek forgatásának alapos gyanúja terheli.

Ausztriában a leleplezések kormányválsághoz, új választások kiírásához és a Szabadságpárt (FPÖ) népszerűségének jelentős mértékű csökkenéséhez vezetett: A párt választói voksokban való részesedése az előző országgyűlési választásokhoz képest 26%-ról 17%-ra esett vissza. És mi történt Kispesten? Az MSZP népszerűségi mutatója csupán jelentéktelen mértékben csappant meg, 61%-ról 59%-ra; Gajda Pétert a 2019-es önkormányzati választások alkalmával, a súlyos vádak ellenére, ismét megválasztották polgármesternek. Úgy tűnik tehát, hogy polgári jogok gyakorlása esetén a „tokos” osztrákoknál lényegesen nagyobb súllyal esnek erkölcsi megfontolások latba, mint nálunk, „kulturálatlan” magyaroknál. Első megítélésre valóban azt kellene hinnünk, hogy osztrák barátaink erkölcsileg elfogadhatóbb módon viszonyulnak a politikai kultúra tisztántartásának kérdéséhez, de ha közelebbről megvizsgáljuk a rendelkezésre álló adatokat, árnyaltabb képet nyerünk a helyzetről.  

Ismeretes, hogy Ausztriában az illiberális konzervatív választópolgárok táborát csaknem kizárólag a Szabadságpárt képviseli. Ha tehát etikus reakciónak ítéljük meg a tényt, hogy a szimpatizánsok egyharmada megvonta bizalmát a pártszövetségtől, akkor ez csakis a „tokos”, tehát konzervatív beállítódottságú osztrák választók számlájára írandó. Mint ahogy a csökkentértékű kulturáltság vádja, amely Gajda Péter újraválasztása alapján nyerhet aktualitást, nem az átlagos magyar választópolgárt, hanem a liberális baloldalt jellemzi. Sokaknak eszébe jut tán ennek kapcsán Bangóné Borbély Ildikó elhíresült szójátéka a Budapesten szabadon garázdálkodó patkányokról, melyek, úgy tűnik, Kispesten tenyésznek leginkább.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Köztudott, hogy iparilag fejlettebb államok a tudományos kutatások eredményeit, ahol csak tehetik, hadászati eszközök fejlesztésére is felhasználják. Háborús állapotok logikáját tekintve ez több mint kézenfekvő. Az ókori Róma egyik jelszava, mely kimondja, „ha meg akarod őrizni a békét, készülj a háborúra”, tágabb értelemben vet fényt a háborúskodás üzelmeire. Téves lenne azonban a hadászati kellékek körét a harceszközök hagyományos szertárára korlátozni. Napjaink eseményei jól mutatják, mekkora erőket képes mozgósítani többek között a gazdasági hadviselés fegyvere is.

A hatásfok megítéléséhez elegendő felidézni az Egyesült Államok által gondosan előkészített támadást, amely nem csak az orosz gazdaságnak, de az USA szempontból veszélyesnek minősített kereskedelmi kapcsolatoknak is felmérhetetlen károkat okozott. A folyamat, mely mindmáig érezteti hatását (Magyarország kereskedelmi forgalma Oroszországgal a második helyről a tizennegyedikre esett vissza), mint tudjuk, a kijevi, háborúba torkoló zavargásokkal vette kezdetét. Liberális álláspont szerint a nép spontán fellángoló haragja vetett véget az ukrán honatyák oroszbarát politikájának – azzal az egyértelmű szándékkal, hogy demokratikus érzelmű polgárok, ősrégi vágyakozásuknak megfelelően, végre a felvilágosult nyugati államok szekeréhez köthessék országuk minden ízében recsegő-ropogó saroglyáját. Aki pedig az események eme ábrázolási módjának hitelességét kétségbe meri vonni, magára vessen: rövid időn belül a szélsőjobboldali szégyensarokban találja magát.

Liberális körökben megbocsáthatatlan bűnnek minősül a felfogás, hogy a kijevi zavargások gerjesztésében amerikai ügynökök is részt vettek, mert hiszen dokumentációs filmek bizonyítják, hogy bizonyos tengerentúli úrhölgyek a tüntetőknek nem tanácsokat, hanem kizárólag szendvicseket osztogattak. Ne is boncolgassuk tovább a majdani események szövődményes hátterét, tanulságosabbnak ígérkezik a kérdés vitatása, miféle külső hatásokra vezethető vissza a jelenség, melyből kiderül, hogy nyugat Európában az átlagemberek jelentős része, ha nem is döntő többsége, elfogadja a hivatalos fórumokon közzétett nézeteket és az egyre radikálisabb nézeteket valló baloldali, valamint magukat jobboldaliként feltüntető liberális pártokra adja szavazatát.

Egyszerű lenne a magyarázatot egy bizonyos jóléti opportunizmusban keresni: A bőségben dőzsölő választópolgárok úgy ítélkeznek, ahogy vezetőik ezt elvárják tőlük; legfőbb gondjuk nem az igazság keresésében, hanem az anyagi boldogulásban ölt testet. Ezt a feltételezést támasztják alá felmérési adatok, melyek kimutatják, hogy az EU-adminisztráció demokratikus elveket csúfoló nyomásgyakorlását nem a gazdag nyugati államok, hanem a volt szocialista tömb polgárai utasítják el a leghatározottabban. Erre vall többek közt a V-négyek egységes fellépése a migrációs válság folytán felvetődő problémák megítélésében, és ezt példázza az is, hogy Németországban a legelszántabb ellenállást Merkel meghívó politikájával szemben a hajdani NDK lakósai tanúsítják.

Néhány nem éppen kimagasló értelemmel megáldott entellektüel atyafi a kínos jelenséget azzal a fejtetőre állított okfejtéssel igyekszik magyarázni (Hald és csodálkozz!), hogy a kommunista diktatúrák szenvedő alanyai az őket ért despotikus megalázások következményeképpen még nem értek fel a gondolkozásmód azon magaslatára, mely képessé tenné őket a liberális eszmékkel való azonosulásra.

Alapvető világnézeti irányultságukat illetően kétségkívül létezik a régi és új EU-tagállamok között egy feltűnő módon ellenkező irányba mutató tendencia. Vizsgálat tárgyává csupán a kérdést kell tennünk, miféle kényszerítő eszközök hatására alakult ki ez a lényegbe vágó különbség; milyen ’erkölcsfejlesztő’ impulzusokat élvezhettek a bennünket felsőbbrendű etikára oktatgató liberális európaiak és milyen minőségben korcsosult el a magunk, bolsevista sanyargatások folytán szegényessé vált, csupán kereszténygyökerű hagyományokra épülő látásmódja?

Ha itt visszatérek a tudományos ismeretek stratégiai alkalmazásának problémájára, érdekes egybeesésről számolhatok be, amelyben az amerikai (watsoni) „magatartás-lélektan” és a szovjet (pavlovi) „reflexológia” ellentmondásmentesen elfér egymás mellett. Mindkét koncepció a magatartási formák célzatos módosításának azon ágát vizsgálja, melyben tanulási folyamatok, pontosabban kényszerítő behatások nem válnak tudatossá az érintett alanyban. A pszichológiai kutatás által részletesen feltérképezett pszichés mechanizmusok két alapvető nevelő hatású elemre vezethetők vissza: Helyesnek elfogadott viselkedést jutalom követi, nem kívánatos megnyilvánulások büntetéssel járnak. Állatkísérletek keretein belül a jutalom eledelből, a büntetés általában áramütésből áll. Ennek a módfelett egyszerű technikának bevetésével csodásnak tűnő cirkuszi mutatványok produkálhatók.

Kommunista diktatúrák állatkísérletek alapján nyert tudományos ismereteiket banális egyszerűséggel alkalmazták. Hasznosnak minősített magatartási formákat a hatalom- gyakorlásba való bevonással jutalmazták, ami a legegyszerűbb esetben ki nem érdemelt előnyök élvezetét hozta magával. Nem kívánatos reakciók visszajelzése börtönbüntetéssel, megfélemlítéssel, mellőzéssel és más retorziókkal járt. Ezt a hatalomelvű despotikus államigazgatási formát kihívó büszkeséggel alkalmazták, ami már a „proletárdiktatúra” megnevezésből is kiderül.

’Liberális demokráciák’ esetében más a helyzet, mert hiszen ezek az emberi jogok védelmét exkluzív módon kisajátító színtársulatok despotikus önazonosság elveire épülő eszközöket nyilván nem alkalmazhatnak. Még akkor se, ha sok kommunistából átvedlett úgynevezett jogvédő az emberiesség és tolerancia elveinek érvényesülése érdekében legszívesebben ma is akasztana, legszebb álmaiban ezt meg is teszi.

Az emberidomítás avatott mestereire ilyen körülmények között komolyabb felkészültséget igénylő feladat hárult. Olyan fegyvereket kellett kovácsolniuk, melyek hatásfokban megegyeznek a kommunisták megfélemlítési eszközeivel, de emellett feddhetetlen, minden gyanú felett álló eszmeiség propagálásának látszatát keltik. Az ilyen irányú igényeket minden szempontból kielégíti a konstrukció, melyet alkotói a „politikai korrektség” (PC) eredeti jelentésének eltorzításával gyilkos fegyverré funkcionáltak át. Ez a viselkedés- és képzeletformáló találmány annak a Pavlov és Watson által felvázolt eszköztárnak az emberi döntéshozatalra kifejlesztett változata, amely anélkül, hogy az érintett személy végső céljáról tudomást szerezne, a gondolati szabadság nagyfokú korlátozásában érvényesül. A koncepció rendkívül egyszerű struktúrája ellenére a hétköznapi életben nehezen azonosítható: Bizonyos szavak engedélyezett és tiltott használatára építkezve minden fogalomra és az arra épülő gondolkodásmódra kiterjeszthető.

Napjainkban csaknem törvénysértésnek minősül, ha cigányokat cigánynak, homoszexuálisokat bevett szokás szerint buzinak, feketebőrűeket négernek nevezünk. Németországban ma már a szóként használt „N” -betűvel helyettesítik a „néger” kifejezést; változatlan tartalmát éppoly szemforgató körülírással szimbolizálva, mint a prüdéria tetőfokán egy bizonyos alsóneműét, melyet nem volt ildomos kimondani. Idősebb korosztálybeli zenekedvelők bizonyára emlékeznek még a feketebőrű énekes Paul Robson zengő basszusára és a dalra, melyben azt írta le mily „búsan dalólnak a négerek”. Vajon milyen szöveggel éneklik ma ezt az egész világot meghódító csodálatos szerzeményt? 

Sorolhatnánk a tiltott kifejezések listáját a végtelenségig, mégse tudná megmondani senki, mi haszna származik például egy vaknak abból, ha a látás elvesztését nem vakságnak, hanem látás-sérülésnek nevezzük. Magukat felsőbbrendűnek érző, vagy inkább csak annak tetető liberális nyelvújítók rá sütik a „kirekesztő” bélyeget mindenkire, aki nem ismeri el szóhasználatuk erkölcsi megalapozottságát. Jobb érzésű ember biztos nem akar „kirekesztő” lenni, de vajon miféle erőszaknak engedelmeskedik, amikor minden szellemi ellenállás nélkül hagyja magának bebeszélni, hogy a cigány vagy buzi kifejezésnek negatív kicsengése van – a qrv@ szóhoz hasonlíthatóan, melyet kulturált környezetben a prostituált vagy szexmunkás szóval kell helyettesíteni?

Valójában nem is a tiltott szavakat, hanem magukat az érintett személyeket mocskolják be az alattomos nyelvújítók megvetendő tulajdonságokkal. Ha felismerjük a rafináltan összetákolt gondolati hátteret, teljesen mindegy, hogy cigánynak vagy romának, buzinak vagy melegnek nevezzük a liberális propaganda által lealacsonyító minősítéssel nem kért védelembe vett személyeket. Felmerült újabban az abszurd ötlet is, hogy át kellene írni, bizonyos „megalázó” mellékzöngék kikapcsolása céljából hagyományos ételféleségeket felkínáló étlapokat is. Tőlünk nyugatra ez már sokhelyütt meg is történt. Érdemes lesz azonban elgondolkodni azon, hogy kik esnek, miféle diszkriminatív megkülönböztetésnek áldozatul, ha egy étterem a jól ismert, csípősen fűszerezett húsételt cigánypecsenyeként és a kedvelt csokoládés bevonatú tortácskát néger-csókként kínálja fel étlapján. Némelyek úgy vélik, ezek az elnevezések nem elégítik ki a „politikai korrekt” beszédmód kritériumait. Nos, akkor helyben vagyunk! Liberális propagandához nem illik az agitáció megnevezés se, túl sokan emlékeznek még rá, hogy a szörnyűségként megélt bolsevista diktatúrák idején „agit-prop titkárok” dicsőitették a kommunó-fasizmus erkölcsi elveit? Nem lesz nehéz kitalálni, mely háttéri megfontolásokra vezethető vissza, hogy a kisdedek megrontását szolgáló propaganda hadjáratot ma nem „propaganda”, hanem „érzékenyítés” névvel illetik a szervezők.

 Alapvető nézetkülönbségek, melyek a migrációs válsággal kapcsolatban felmerülnek, kiváló alkalommal szolgálnak a fegyver hathatós bevetésére: Egy bajor kisváros demokratikus módon megválasztott jobboldali pártvezére, Sylvia Bohrer (CSU), csak ennyit merészelt egy helyi lapban közzétenni: „Amit ma megélünk, az egy invázió.” Alig jelent meg a cikk, a Die Welt című országosan terített „agit-prop” napilap, máris ezekkel a szalagcímekkel csapott le az ártalmatlan, ám szabadon megfogalmazott látásmód értelemére: „Menekültek elleni uszítás. Helyi CSU vezetőket kizárás fenyegeti. Idegengyűlölő kijelentések párton belüli haragvást idéznek elő.” A szebb napokat is megélt Stern Magazin online-kiadása „Rasszizmus az Interneten” címszó alatt panaszolja felháborítónak tartott megfigyeléseit: „Menekültek ellen uszítanak, csőcselék módra hangoskodnak: A Facebook, Twitter és co. közösségi oldalai egyre gyakrabban válnak jobboldali gondolatanyag platformjává. A rendszergazdák sokszor csak lassan vagy egyáltalán nem reagálnak. Ellenszél csupán más felhasználók irányából érkezik. A TV-Stern Magazin oldalára is rendszeresen küldenek menekülttémákkal kapcsolatosan idegenellenes kommentárokat, melyeket rejteni vagy törölnie kénytelen a szerkesztőség…”

Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk az idézetekben alkalmazott módszer mibenlétét. A köztudatban ismerté vált PC széleskörű társadalmi megegyezés alapján létrejött kódexnek tekintendő, amely bizonyos kirekesztő értelmű szavak („nyomorék”, „béna”, „idióta” stb.) mellőzésére szólít fel. A radikális liberalizmus ezt a jóindulattal megalkotott egyezményt fondorlatos módon, épp ellenkező értelművé, diszkriminatív hatásúvá funkcionálta át. Saját szélsőséges meggyőződésük alapján vesznek fel az általuk szentesített „szótárba” szavakat, melynek használatát fenyítéssel – mint fentebb láttuk, például egy demokratikus érzelmű pártközösségből való kizárással – szankcionálnak. Természetes gondolkozású emberek számára megdöbbentő, milyen kifejezések kerülnek ily módon a turbóliberalizmus tiltott szavainak jegyzékébe.

Az osztrák TV évtizedek óta talán legkedveltebb politikai témájú műsora vasárnap délelőttönként kisugárzott Sajtóóra (Pressestunde). Egyik őszi adásában a megkérdezett újságíró „külföldiekről” beszélt. A műsorvezető asszony ekkor valósággal ráförmedt: „Külföldi állampolgárok!” Többet nem mondott. Kollegája, mint egy megszégyenített kisdiák, ijedten megismételte: „Külföldi állampolgárok.” Aki nem ismeri fel, hogy itt a modernkori cenzúra egyik förtelmes válfajával állunk szemben, az maga is ennek a szótiltásnak áldozata lehet.

Az emberidomítás avatott mesterei valóban agyafúrt módon tervezték meg, hogyan lehet az emberi együttélés ténylegesen létező szegregációs kinövéseit olyan csatarendbe állítani, amely a hazugságot igazsággá varázsolja és az igazság érvénysülését hazugságok garmadával lehetetleníti el. Mosolygásra késztető az együgyűség, mellyel a TV-Stern Magazinból kiragadott cikk szerkesztősége elárulja despotikus beállítódottságát. Szidalmazza a közösségi fórumokat, mert közreadnak jobboldali (nem „szélsőjobboldali”!) véleményeket. Majdhogynem büszkén jegyzi meg emellett, hogy ők maguk jobboldali nézeteknek nem adnak helyet.

Az eddigiekből talán ki is rajzolódott már a válasz a kérdésre, mi a különbség a kommunista, illetve liberális indítékú manipulatív beavatkozások között. A hajdani „keleti blokk” lakói, köztük mi magyarok mindig is tudták, hogy az ország sorsát kezükben tartó moszkovita bérencek hazugságból élnek. Nyugat európai országok polgárai, akik a proletárdiktatúra sötét napjait nem élték meg, csak most kezdenek rádöbbenni arra, hogy a politikai elit, melyet maguk ültettek önmaguk nyakába, a sajtó hatékony segítségével orruknál fogva vezeti őket.

A világhallón elérhető, egyébként titkolt híranyag hatására egyre nagyobb problémával találják magukat szemben a konszernekbe tömörített, kézi irányítású sajtóorgánumok, melyek a német nyelvterületen már csak Lügenpresse (hazugságsajtó) néven lesznek emlegetve. Ez a jelenség nem kerülte el az Európai Parlament (időközben megbuktatott) elnökének, Martin Schulznak a figyelmét sem, aki november elején tanácskozásra hívta össze az Újságkiadók Szövetségének vezetőit. Üdvözlő beszéde középpontját a hitelesség elvesztésétől való félelem hatotta át. Szónoklatában kitért a „Lügenpresse” vádjára is, arra buzdítván a jelenlévőket, hogy tartsanak ki eddig képviselt álláspontjuk mellett.

Nos, kinek nem tűnnének ismerősnek a következőkben idézett közhelyek!? „Egy látszólag magától értetődő dologgal kezdeném: Szólásszabadság nélkül, szabad sajtó nélkül és pluralitás nélkül a hírközlés világában egy rendszerváltás fog bekövetkezni. Egy rendszerváltás, amely annak a demokráciának a végét vezetné be, melyet mi ismerünk. /…/ Bizonyos szomszéd országokban aggodalomra ad okot a helyzet: Az EU-országból, Magyarországról gondokkal teli panaszok érkeznek hozzám arról, hogy az újságírók és művészek munkafeltételei meg lettek nehezítve…”

Ezen a tartalmatlan együgyűségen túlmenően is kiderült időközben, hogy Martin Schulz   nem való az európai politika csúszós parkettjére. Nem a konzervatív jobboldal, hanem baloldali barátai buktatták ki őt a politikai élvonalból.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Köztudott, hogy a mai Németországban nem léteznek, az alkotmány értelmében nem is létezhetnek fasiszta elvekre épülő pártalakulatok. Ez nem akadályozza meg a kormányzatot abban, hogy számtalan úgynevezett antifasiszta egyesület működését támogassa – azzal az alig leplezett céllal, hogy jobboldali ellenfeleit utcai csőcselék inzultusainak tegye ki. Egyedül Berlinben – erről saját szemével győződhet meg mindenki a világhálón – 20 államilag támogatott ANTIFA néven bejelentett egylet működik, melynek tevékenységéről jellemző képet fest az Autonóm Antifa Berlin néven bevezetett, államilag támogatott csoport Honlapján április 27.-én közzétett bejegyzés: „2019 május 1.-én nem adunk teret az AfD-nek! Immáron harmadszor akar az AfD a Pankowban ünnepelni. 2017-ben, 2018-ban el tudtuk őket üldözni […] Aki erre az ünnepre elmegy, levetkőzi a polgári lét palástját és kíméletlen rasszistaként, fasisztaként deklarálja magát. […] Gyertek május 1.-én mindnyájan az AfD-ünnepsége ellen tiltakozni.”

Ki ne ismerne rá a közreadott nyelvi torzításban az EU liberális berkeiben kiötlött, a hazai ellenzék által is szolgai módon átvett szóhasználatot, amely nem tesz különbséget a migrációellenesség és rasszizmus, hazaszeretet és nacionalizmus, valamint kereszténygyökerű kultúrához való ragaszkodás és fasiszta szellemiség között? Pozitív érzelmi kötődés ezen a globalista ideológia által okkupált területen nem létezhet: Mindenki rasszista, fasiszta, náci, aki nem a határok nélküli multikulturális nyílt társadalom eszmerendszerének hódolója!

Nem könnyű eldönteni, hogy a józan ítélőképesség elvesztésére vagy a hatalmi pozícióval való gátlástalan visszaélésre vezethető-e vissza, hogy a német alkotmányvédelem nem minősíti az ANTIFA-aktivisták Hitler- és Leninfiuk cselekményeihez hasonlítható akcióit a polgári demokrácia alapjait megingató felforgató tevékenységnek. Még akkor sem, ha az AfD évi közgyűléseinek megakadályozására az ország minden részéről összesereglett „antifasiszta felkelők” közutakat torlaszólnak el, Stuttgartban például égő gumiabroncsokkal. Másutt irodákat törnek fel és dúlják szét a berendezési tárgyakat, vagy magánszemélyeket félemlítenek meg azzal, hogy közszemlére teszik az illegálisan bírtokba vett párttagok névsorát a felhívással: „Fasisztáknak soha nem lesz nyugodt otthonuk, amíg ismerjük nevüket és címüket.”

Hivatalos megítélés szerint ezek a vandálakciók magánjellegű törvénysértésnek minősülnek, melyeket a hatóságok „erejükhöz mérten” üldöznek. A felelősségviseléstől való ilyen értelmű elzárkózás elveszíti azonban hitelét, ha fontolóra vesszük, hogy a Müncheni Városháza „a.i.d.a.” („antifasiszta információs, dokumentációs és archiváló központ”) néven működtet egy intézményt, amely minden más párt aktivitásával ellentétben, hivatalból teszi közzé az AfD megmozdulásainak időpontját és színhelyét. Az se titok, hogy a nyilvános összejövetelek résztvevői tüntető módon kifejezésre juttatott megfigyelés alatt álnak; mindenki tudja, hogy a tüntetéseken és más közösségi megmozdulásokon készített portréjellegű fényképek az említett intézmény archívumába vándorolnak.

Különös figyelmet érdemel a bevándorláspolitikát illető kritikák elfojtására irányuló akciók tekintetében a volt igazságügyi miniszter (ma már külügyminiszter), Heiko Maas, 2016-ban elhangzott nyilatkozata, mely szerint nem szabad „szellemi gyújtogatók” számára sem utcán, sem a világhálón teret engedni: „Bűnözés, igenis létezik az interneten is.” Ezzel a kijelentéssel adta a miniszter parancsba egy általa összeállított „Task-Force”-nak nevezett szolgálati egységnek a Facebook, Google és Twitter üzenetei átkutatását „szélsőjobb uszítások” után. Az rajtaütésszerű akció során a rendőrség 60 háztartásban végzett házkutatást és indított a későbbiekben eljárást. Baloldali gyűlölködők semlegesítésére sem az utcán, sem a netten nem került sor, merthogy a „nácik és fasiszták elleni védekezés” – Maas nézete szerint – nem sért emberi jogokat. Állami érdeknek tekintendő ugyanis a jobboldali „gyűlöletkriminalitás” iránt való ’érzékenyítés’. A propaganda szó helyettesítése érzékenyítéssel ez esetben is tankönyvszerűen mutatja be, miként igyekeznek a liberális nyelvújítók valós szándékaikat fogalmi csúsztatásokkal leplezni.

Érdemes lesz tán arról is szót ejteni, hogy az igazságügyminiszter „érzékenyítő” akciója során a szövegek szűrésének feladata nem független jogi szervekre hárult, hanem a miniszter által kinevezett funkcionáriusokra – köztük egy név szerint ismert Stasi-besúgóra. A közzétett eredményekből kiderül, hogy a különítmény tagjai pontosan tudják, mi a feladatuk és még a látszatát sem akarják elkerülni a rájuk bízott véleményterror szankcionálásának. Nem látnak például lehetőséget arra, hogy az interneten pellengérre állított AfD-delegáltak névsorát töröljék, és a parlamenti frakció vezetőjének, Alexander Gaulandnak házát érintő brutális támadásról szóló diadalmaskodó híradást se találják annyira gyűlöletkeltőnek, hogy eltávolítsák a netről.

Gauland, akinek házfalát, ablakait festékbombákkal mocskolták be, kerítése hosszán pedig tüzet raktak, egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy az elszenvedett üldöztetést nyilván dühítőnek tartja, ám arról is meg van győződve, hogy azok, akik „odakint” látják, milyen becstelen eszközökkel igyekeznek elhallgattatni őket, idővel pártja szavazóivá válnak. Jóslata már beigazolódott annyiban, hogy az AfD jelenleg a német Szövetségi Parlament harmadik legerősebb frakciója, miközben „Merkel-mama” csillaga jócskán leáldozóban van.

A kendőzetlen zaklatások visszaható eredményének okát nem nehéz kideríteni. A történelem azt tanítja, hogy öntörvényes igazságokat hirdető politikai törekvések szükségszerűen vezetnek minden államformában ellenérzetektől fűtött attitűdök kialakulásához. Így volt ez a kommunista- és nácirezsimek idején, amikor a hatalom bitorlói csak a megfélemlítés eszközeinek bevetésével voltak képesek uralmukat fenntartani, és így van ez ma is, amikor életidegen látásmódok diktátuma szolgál demokratikus módon megszerzett államhatalom birtokosainak vagy aspiránsainak a „kordában tartás, illetve csordába hajtás” eszközéül. A két parancselvű befolyásolási mód közötti különbség csupán abban áll, hogy amíg hagyományos eszközökkel építkező, bukott diktatúrák tudatosan megrendezett büntetési szankciók segítségével igyekeztek a tömegek akaratát kontroll alá vonni, addig a modernizált eszközökkel működő balliberális despotizmus az emberi érzésvilág manipulálhatóságát választja térhódítása kiindulási pontjául és természetes tulajdonságok démonizálásával igyekszik politikai ellenfeleit demoralizálni.

Jól példázza az erre a célra kiagyalt átértelmezéseket a migrációellenesség álláspontját „idegengyűlöletre” visszavezető vádja. A koncepció tarthatatlanságáról elég legyen annyit megjegyezni, hogy minden emberben létezik egy veleszületett, élettanilag indokolt óvakodás külvilági tényezőktől, melyek ártalmatlanságáról nincs lehetősége meggyőződni. Tudományos nomenklatúrákban a természetes viszolygást jelölő szociális averzió fogalma xenofóbia (idegenektől való félelem) néven kerül említésre. Gyermekpszichológusok számára közismert jelenség a csecsemőknél nyolchónapos korban genetikus adottságokra visszavezethető félelmi reakció ismeretlen személyek észlelése esetén. Félelemről van tehát szó, nem gyűlöletről, még akkor sem, ha az őrizkedés néha túlzott mértékű magunkba fordulásként ölt alakot. Szubjektív jellegű félelemérzetet ebben a formában sem szabad bűnként felróni senkinek. Xenophónbia nem bűn, hanem betegség, melyre gyógyírt csak az idegenek békésen megnyugtató viselkedése nyújthat(na).

Társadalmilag indokolt előítéletek is megbocsáthatatlan vétségeként ábrázolódnak a liberális propaganda szókincsében, annak ellenére, hogy előítéletei vannak mindenkinek és kell is, hogy legyenek. Ha nem tárolnánk emlékezetünkben negatív jellegű tapasztalatokat, melyeket magatartási módjuk tekintetében könnyen felismerhető embertípusokkal, például bűnözőkkel szerezhetünk, visszatérő csalódásoknak lennénk egyugyanazon okból kifolyólag minduntalan kitéve. Előfordulnak erkölcsi nézetektől, politikai, világnézeti álláspontoktól függetlenül is túlzott mértékben kidomborodott előítéletek. Népiesen azt szokás ilyen esetekben mondani, hogy akit megmart egyszer a kígyó, az fél a gilisztától is. Egy ilyen mértékű érzelmi kitettség démonizáló kritika helyett inkább sajnálkozást kellene, hogy kiváltson.

A nemzetállamok nélküli Európa érdekszövetségének hangadói a populizmus szóba ágyazott lekicsinylő megvetéssel kommentálják a hazához, nemzethez hű beállítódottság jogosultságát. Ennek a szítokszónak is felérő, valós értelmében balliberális oldalról még soha meg nem határozott kifejezésnek vizsgálatára biztosít alkalmat a 444.hu néven ismert internetes hírportál egyik közleménye, mely szerint a „fasisztopopulista” olasz kormánykoalíció egyik belpolitikai orgánuma „jogsértő módon” léptetett érvénybe egy törvényerejű rendeletet. A szövegből nem derül ki, mely érvek alapján lehet jogsértőnek minősíteni egy kormányzati szankciót és azt se tudjuk meg, miféle körülmények tesznek „populistává” egy bizonyos eljárási módot. A kritika, úgy tűnik, csupán azt a ki nem mondott, ám egyértelműen kifejezésre jutatott véleményt igyekszik hitelesíteni, hogy törvényesnek, a világ bármely államáról legyen is szó, csak olyan rendelkezések tekinthetők, amelyeket Soros György „jogvédői” ítélnek meg jogszerűnek. A cikk további tanulmányozása során a „bevándorlásellenes populizmus”, valamint „szélsőjobb populista narratíva” átkairól is értesülünk. Ezek a szóvirágok megint csak azt sugallják, hogy a populizmus egy szörnyűséges maszlag, amely eltántorítja az embereket attól, hogy a liberális eszmerendszer értelmében gondolkodjanak. Arról, hogy miben áll valójában a populizmus, nem esik sem itt sem másutt szó.

Az idézett példák felvetik a kérdés, vajon milyen megfontolások késztetik egy önmagát progresszív társadalmi erőként ábrázoló mozgalom képviselőit arra, hogy logikus érvelés helyett kétes értelmű, kétes értékű utalások formájában artikulálják nézeteiket. Válasz a kérdésre csak az lehet, hogy valós céljaik nem alkalmasak egy vonzónak tűnő jövőkép ábrázolására. Ez a mankó kényszeríti őket arra, hogy egyre zavarosabb módon igyekeznek elfogadhatatlan célkitűzéseiknek meglévő morális meggyőződések támadásával tartalmat adni.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A kommunista zsarnokság alatt sínylődő keletnémetek közül sokan jártak a Balatonra nyaralni, köztük egy azidőben csinosnak is mondható fiatal hölgy, akit ma Angela Mertkelnek hívnak és aki későbbi, felfelé ívelő karrierje előtt, sokáig levelezett egy nemrég elhunyt kedves ismerősömmel.

Tévedés lenne azt hinni, hogy 2015-ös budapesti látogatása alkalmával emlékező tehetsége mondta volna fel a szolgálatot, amikor Angela Merkel egy beszédében Balaton helyett a „szép Bajkál tavat” emlegette. „Merkel mamát”, ahogy a német sajtóban becézik hívei, nem jó emlékezete hagyta cserben, szándékolt tévedéssel igyekezett takargatni a lelkében lakozó bolsevista diktatúrák útmutatásán nevelkedett szolgalelkű diktátort, aki már nem moszkvai tartótisztjeinek, hanem önmagukat liberálisnak nevező pénzügyi kényuraknak engedelmeskedik. A háttérben meghúzódó cinkosok azzal a feltétellel segítették Merkelt hatalomra, hogy bolsevista tapasztalatai alapján létrehoz az újra egyesült Németországban jó DDR mintára egy államrendet, melyben a polgárok gondolkodás nélkül tesznek majd eleget minden felsőbb utasításnak: feladják kereszténygyökerű erkölcsi meggyőződésüket és kritikátlanul fogadják el az eléjük tárt nézeteket.

Merkel nem okozott csalódást megbízóinak, durva erőszak nélkül, mégis diktatórikus tökéllyel hajtotta végre a rábízott feladatokat. Észre se vették a derék németek, hogy látásmódjukat rövidke száz esztendő leforgása alatt harmad ízben sikerült ordas eszmék kelepcéjébe csalni: Demokratikus választások eredményeképpen kerültek hatalomra a nácik, ugyanez mondható az NDK-diktatúra kommunistáiról, meg még azokról is, akik a mai „liberális” Németországban természetesnek veszik, ha szabad véleménynyilvánítása miatt fosztanak meg valakit állásától.

Petry Zsolttól, a magyar kapusedzőtől nem a náci, nem is a kommunista, hanem a liberális diktatúra Németországában vonták meg becsülettel és komoly szaktudással végrehajtott megbízatását csupán azért, mert önálló véleményt mert alkotni egy olyan Németországban, ahol el lett fojtva a nézetek szabad áramlása. Éppúgy, mint Hitler és Walter Ulbricht idejében.

Nem férhet kétség hozzá, hogy ’Merkel mama’ egy zsinóron rángatott figura, akit eszközként használnak megbízói. De vajon kik azok a háttéri mesterkedők, akik elő szeretnék írni, nemcsak a németek számára, hanem számunkra is, hogyan kell gondolkodni, miként kell vélekedni, mit kell és mit miért nem szabad tenni? Jó lenne tudni, mely módszerekkel operálnak ezek a nagyképű, nagypénzű, erkölcsi hatalomra vágyakozó újpogányok?

***

Publicisztika, Magyar Idők 2016

Gyermekkoromban sok örömet leltünk egy játékban, melyet a most felnövekvő nemzedék nagy része talán hírből sem ismer: A résztvevők egyike a többiek elé állt és a félmondat kíséretével, „Amerikából jöttem, mesterségem címere…”, egy mozdulatot tett, amely a vélt szakmára jellemző tevékenységet ábrázolta, miközben árulkodó szavakkal igyekezett a foglalkozást körülírni. Aki megfejtette az így megfogalmazott talányt, átvehette a játékmester szerepét.

Jelenítsünk meg a leírt játékszabályok értelmében egy politikust, aki szalámi-szeletelés kézmozdulatai kíséretében a következőket mondja: „Eldöntünk valamit, majd közzétesszük és megvárjuk, mi történik. Ha nem váltottunk ki nagy ricsajt, nincs lázadozás, mivel a többség meg sem érti, miben áll a döntés lényege, haladhatunk tovább, lépésről lépésre, míg nincsen már visszaút.” Mielőtt megneveznénk az idézett illetőt, akit bizonyára sokan felismertek már, és mielőtt vizsgálat tárgyává tennénk a mondottak lényegét, egészítsük ki rejtvényünket egy további, európai ügyekben befolyásos személyiség szavaival, aki olyan mozdulatokat tesz, mint aki egy magas falat igyekszik áthágni: „A legizgalmasabb kérdés a falak leküzdése lesz: hajlandóak, képesek lesznek-e a nemzetállamok kompetenciáikat multilaterális szervezetek javára feladni […] globális kötelezettségeket magukra vállalni?”

Ez utóbbi idézet Angela Merkel a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján, 2009 novemberében elhangzott beszédéből származik, ahol első ízben mosódnak össze retorikájában a német újraegyesítés kapcsán felvetődő gondolatok egy új, a nemzetállamok értékrendjét felülíró világrend („Neue Weltordnung”) megvalósításának elképzelésével. Nem jelenthet komoly problémát az első feladvány megoldása sem azok számára, akik figyelemmel kísérik napjaink politikai jellegű megnyilatkozásait. Az EU polgárai kijátszását, akaratuk semmibevételét csupán egy politikus képes ilyen kihívó arroganciával deklarálni. Ez pedig az Európai Bizottság (levitézlett) időnként enyhén illuminált állapotban színre lépő elnöke, Jean Claude Juncker, aki a ’Der Spiegel’-nek adott, időközben hírhedté vált interjújában ugyan nem mondja ki, milyen ügyletek várnak számára a szalámitaktika bevetésével elintézésre, mégis mindenki tudja, mire gondol. Ugyanarra, amiről Merkel beszél: a nemzetállamok önrendelkezési jogának kiiktatásához vezető út egyes állomásairól.

Juncker nem törekszik közszeretetre, megértésre, még csak logikus értelmezhetőségre sem. Látványos önimádatán kívül talán csak bizonyos italféleségekhez érez számottevő vonzódást, így nem keveredhet ellentmondásba sem önmagával, se mások véleményével. A tudományosság igényével fellépő tanult fizikusnak, Angela Merkelnek, azonban fel kellett volna, hogy tűnjön a durva ellentmondás, amely az ünnepi szónoklatban felmagasztalt német újraegyesítés és a nemzetállamok felszámolásának követelése közt lebeg. Ha a nemzetállami tudat homokként hat az áhított globális hatalomgyakorlás gépezetére, vajon mire szolgált az újraegyesítés?

Figyelemre méltó a zavaros fejtegetés is, melyben Merkel a nyilvánvaló ellentmondást igyekszik áthidalni. Először a szolidaritás általa értelmezett megnyilatkozásának szükségességét ecseteli, melyet az EU államai közti együttműködés zálogaként tart számon, majd ennek logikus következményeként kijelenti: „A demokráciák tulajdonképpeni biztonságát határozott struktúrák, határozott szabályzatok adják, melyeket be kell tartani, ezek legyenek ellenőrizhetőek, be nem tartásuk járjon következményekkel.”

Nemzetállami érdekek szem előtt tartása a mondottak szerint demokráciaellenes cselekedet, alapvető demokratikus jogok védelmében kellene tehát a nemzetállamoknak jogaikat multilaterális cégeknek, szervezeteknek átadni. A kérdés csupán abban áll – Merkel elfelejt erre választ adni –, milyen demokratikusnak minősíthető folyamatok vezetnek majd a megálmodott globális jellegű intézmények kialakulásához, és milyen megkötésekből állnának a nemzetállamok érdekeit kiiktató szabályzatok. El kellene dönteni azt is, kinek/kiknek nevében beszél Merkel, amikor az új világrend iránt kevés belátással bírók számára „következményeket” helyez kilátásba.

Nehezen elképzelhető, hogy a kancellár asszony retorikájában először megjelenő nem kimondottan meggyőző módon vázolt koncepciónak ne lett volna valamiféle, számára irányadó előzménye. És valóban, hivatalos krónikák vizsgálata alapján megállapíthatjuk, Merkel egy baráti látogatásról hazatérve, majdnem egyenesen a repülőtérről érkezett az ünnepségre, melyen a globális kötelezettségek áldásosságáról szónokolt. Ha megkérdezték volna tőle, honnan jött, a fentnevezett játék címével kellett volna válaszolnia: „Amerikából jöttem…”

Majdnem egy hetes tengerentúli látogatása folyamán alkalma adódott Merkelnek, Obama elnököt is beleértve, több befolyásos politikussal megbeszéléseket folytatni, ahol bizonyára nem az amerikai és német konyha legkedveltebb ételei receptjeit cserélték ki egymás között, hanem a megkívánt politika körvonalait vázolták fel számára. Joggal kérdezhetné valaki: Mi köze ennek az idejét múlt eseménynek a jelenlegi politikai helyzethez? Nem több, csak annyi, hogy Donald Trump, a nemzetközi politika máig meghatározó személyisége őrültnek nevezte Merkelt – azzal az érveléssel, hogy meghívó politikájával a csillapíthatatlan migránsáradatot serkenti, és így feszültségeket okozhat a német választópolgárok körében. A csillapíthatatlan feszültségek, mint tudjuk, már be is következtek.

Ne ringassuk magunkat a tévhitben, hogy mára már megváltoztak Washington elképzelései az európai nemzetállamok felszámolására irányuló globalizációs törekvésben, melynek hatásos eszköze az őshonos lakósság felhígítása idegen ajkú, idegen kultúrájú, idegen vallású bevándorlók seregével. Mindössze arról van szó, hogy számos amerikai politikus úgy véli, a mór megtette kötelességét, a mór mehet a fenébe. Merkel jelenlegi helyzetéhez jól illik az űrrakéták kiégett elő lépcsőjének levetése a célból, hogy friss energiákkal telítve lássa el a hajtómű második fokozata az aktuálissá vált funkciót. Érdeklődéssel várhatjuk tehát, ki lesz a megbízható káder, aki rövidesen átveszi Merkel szerepét, hogy némileg megváltoztatott retorikával folytassa ugyanazt a Washingtonnak tetsző politikát, melyet elődje eredményesen hajtott végre, míg csak a választópolgárok szemében nemzete javát képviselő politikusként ki nem égett.

Sokak számára nehéz elképzelni, miféle brutális eszközökkel képes Washington egy számára kényelmetlenné váló politikust hazájában megbuktatni. Szolgáljon erre példával De Gaulle tábornok esete.  

***

Publicisztika, Magyar Hírlap 2017

Charles de Gaulle, aki a náci megszállás elleni francia ellenállási mozgalmat vezette, rossz néven vette a szövetséges haderők amerikai tisztjeitől, hogy orrukat az ő orránál magasabban hordozva kezelik személyét: előszobáztatják, fontosabb értekezéseikbe be se vonják… Amikor aztán a szabaddá vált francia polgárok demokratikus többsége a Napóleon katonai és egyéb tehetségével össze nem hasonlítható tábornokot köztársasági elnökké választotta, eljött számára a bosszúállás pillanata és a dollár fennhangon hirdetett aranyfedezetére hivatkozva átváltotta a nemzeti vagyon minden centjét aranyra, ami dramatikus árfolyamzuhanáshoz és végül a dollár aranyfedezetének megszüntetéséhez vezetett. Röviddel e szankció után, amely a francia gazdaság számára nem kis haszonnal járt, váratlanul megindult a párizsi egyetemeken egy politikai jellegű lázongás, melynek tüze nagy sebességgel terjedt, elkapta az államvezetés minden szektorát és egy éven belül de Gaulle bukásához vezetett.

Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a semmiből támadt vihart egy jól megszervezett CIA-akció eredményezte, amely arra irányult, hogy a veszélyessé vált tábornokot eltüntesse a közösségi élet színteréről. A diákok, akik többnyire bizonytalan anyagi helyzetük következtében némi anyagi haszon reményében könnyen voltak kaphatók az akciók kivitelezésére, csak gyújtósként szolgáltak a tűzrakáshoz. Sokan közülük mégis állandó belépőt kaptak a politikai életbe és a pedofil Daniel Cohn-Bendit elvbarátaikén terjesztették a későbbiekben és terjesztik ma is bomlasztó nézeteiket Európa politikai porondján.

Ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ezt bizony én is megtehetem, gondolta magában egy közismerten hungarofóbiás, magyar születésű öregúr (mindenki tudja, kire gondolok) és fejébe vette, hogy egyéb üzelmei mellett beszáll a hivatalban lévő magyar kormány megbuktatásának ügyletébe, amely jó üzletnek bizonyulhat számára. Megálmodta tehát egy eszmegyártó kombinát kiépítését Magyarhonban, melynek alkalmazottai egyúttal saját gyártmányaik hasznosításáról is gondoskodhatnak. Hamar rájött azonban, hogy józan érveléssel nem sokra megy, csak az elsöprő többség akaratával szembesülhet. „Jobb lesz tehát”, gondolta, „ha ifjoncaim inkább randalíroznak, provokálnak és a kialakított káoszból majd csak kisül valami.” Az ötletek sokaságában felmerült egy olyan tervezet is, amely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy jól szervezett szabadcsapatok bevetésével kompenzálni lehet a hiányzó tömegbázisból adódó problémákat, mégpedig úgy, hogy a világ minden tájáról összecsődített vándor-tűntetők folyamatos mozgatása a sokaság látszatát keltheti.

„Mondjátok meg, milyen jelszavakkal kell ki ellen, mi mellett tüntetni és hipp-hopp, holnap ott vagyok!” – ez lett a jelszava egy könnyen irányítható zsoldosseregnek, melynek elvi alapjai minden viszonylatban megegyeznek a 68-as felforgatók irányított tevékenységével. Napjainkban megfigyelhető aktivitások az SZFE körül mindenesetre azt a gyanút keltik, hogy az eddig megvalósított és már betervezett provokációk legfőbb célja abban áll, hogy a garázdaság határait messze túl lépő akciókkal olyan hatósági beavatkozást provokáljanak ki, amely rendőri erőszaknak minősíthető és amelyet az Orbán-kormányt jellemző diktatórikus közjogi állapotok példájaként kürtölhetnek szét a világban.

Ha az agresszorral szemben bárki viszont-erőszakkal lép fel, rá lehet fogni, hogy ő az erőszak elkövetője – egy kimondottan békés szándékú tüntetővel szemben. De ezzel a módszerrel nyilván csak valóban demokratikus érzelmű ellenfeleket lehet tőrbe csalni. Az alternatív eshetőséget Hannah Arendt, a 20. század egyik nagy hatású gondolkodója így írja le: „Csak el kell képzelnünk, mi történt volna, ha a hitleri hatalomátvételt megelőző időszakban egy vagy egy néhány fegyvertelen zsidó megkísérelte volna, hogy megszakítsa egy antiszemita professzor előadását…” (Hannah Arendt: Macht und Gewalt, München Berlin Zürich 2015, 44 o.)

A múlt század hatvanas éveinek kommunista diktatúra alatt sínylődő Magyarországáról csodálattal tekintettünk a szabad Német Szövetségi Köztársaság felé, ma pedig mélységes megrökönyödéssel kell tapasztalnunk, hogy az újraegyesített Németországban lehetővé vált egy olyan diktatórikus államrend megszervezése, mely alig különbözik attól az önkényuralomtól, melyet a mai generációk apjainak, nagyapjainak kellett elszenvednie. Hogyan vált lehetővé egy lényegbevágó rendszerváltás nyíltan regisztrálható erőszak bevetése nélkül?

Fentebb részletesen leírtam, mely szövetségrendszerek tették miféle módszerekkel lehetővé a világnézeti folyamatokat úgy irányitani az Egyesült Államokban, mintha ezek demokratikus módon alakultak volna úgy, ahogy ma megfigyelhetjük őket. A befolyásolási tevékenység – természetéből eredően – nem állhatott meg az Államok határánál. Személyes élményekkel bőven illusztrált vallomásokban számol be Udo Ulfkotte arról, hogyan élte meg a német közvélemény formáló újságírók elitjébe való felemelkedést egy számára láthatatlan szerveződés tagjaként.

***

Publicisztika, Magyar Hírlap 2015

A 2014-es év utolsó napjaiban hivatalosan beismerte az Amerikai Egyesült Államok kormánya a világ színe előtt, amit régóta tudott mindenki: az iraki és afganisztáni háborúban ejtett hadifoglyok kihallgatása során bevetettek olyan eszközöket, melyek nemcsak alapvető nemzetközi megállapodásokat vettek semmibe, de az emberiesség határain is messze túlléptek. Másodlagosan, ha nem is éppen kis súllyal megjelent a hírek hátterében a megjegyzés, a meg nem engedett eszközök alkalmazásának hiányában nem lehetett volna a hadifoglyokból olyan stratégiai fontosságú információkat kiszedni, melyek többek között Oszama Bin Laden búvóhelyének felfedéséhez vezettek. Csupán mellékesen érdemes itt megemlíteni, a hivatalos USA adminisztráció nem sokkal Bin Laden likvidálása után azzal kérkedett, hogy a rejtekhely tudományos értékű begyűrűzése DNA-kódok segítségével történt, melyek az elsőszámú közellenség rokoni kötelékének sűrűsödésével tette végül is a beszerzett minták alapján a búvóhelyet ismertté.

Ezzel a kis ellentmondással, mely kérdésessé teszi a kínzások katonai jelentőségű értelmét, érdekes módon esik egybe Barack Obama elnök nyilatkozata, miszerint az USA erkölcsi nagyságát igazolja, hogy szembe mer nézni nyíltan a múltban elkövetett bűnökkel. Való igaz: A nagyhatalmak erkölcsi felfogását igazolja a beismerés. Ilyen logikával érvelt Sztálin is, amikor túlkapásnak minősítette azokat a nem titkolt, nem is titkolható gyilkosságokat, melyeket emberei követtek el. Azzal igazolta személye feddhetetlenségét és az erős kéz politikájának szükségességét, hogy kivégeztette azokat is, akik nevében gyilkoltak. Az Egyesült Államok elnöke Sztálinnal ellentétben nem látja szükségesnek, hogy tájékoztassa a pórnépet, milyen büntetésben részesítette az elkövetőket, nyilatkozata értelmében ezt már megtette. Sajátos becsületbeli felfogását igazolja, amikor a sorok közt kimondja: „Bizony, tudunk mi így is: tudja meg a világ, mi jár azoknak, akik szembe szegülnek az impériummal.”

Ugyanez az ellentmondást nem tűrő látásmód az Egyesült Államok ellenségei mellett, szövetségeseit is érinti, noha velük szemben egy másfajta rutinszerűen alkalmazott nyomásgyakorlási módszer kerül bevetésre. Werner Weinfeld, aki hosszú éveken át képviselte Németországot az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások során, így írja le egy TV-adásban az amerikai kormány három szinten megvalósuló magatartási formáját: „Amikor megegyezik a véleményünk, legjobb barátok vagyunk, átöleljük egymást, olyan intenzitással, hogy már a bordák épsége forog kockán. Ha másodlagos kérdésekben nem egyezik a véleményünk, az történik rendre, hogy az amerikai kormány megkérdi, hol marad a történelmi hála, amely kijár azoknak, akik kiharcolták és biztosították a németek szabadságát. Amikor komoly kérdésben vallunk egymástól eltérő felfogást, terítékre kerülnek a hírszerző szolgálatok Németországot terhelő anyagai (…) csináljátok a dolgot úgy, ahogy mi akarjuk, vagy elbánunk veletek (…) Az amerikaiaknak érdekeiket illetőleg világos elképzeléseik vannak (…) ennek megfelelően járnak el. Ez a realitás.” (Udo Ulfkotte: Gekaufte Journalisten. Wie Politiker, Geheimdienste und Hochfinanz Deutschlands Massenmedien lenken. Rottenburg 2014,146. o.)

Ulfkotte saját tapasztalatai alapján számol be róla, miféle alaposan megtervezett műhelyekben kovácsolódnak a káderek, melyek a politikában, sajtóban és a pénzügy intézetek legfelsőbb szintjein szolgálják Amerikát a német közéletben. A beszervezés az egyetemeken kezdődik. Professzorok, akik hasonló módon jutottak posztjukhoz, szemináriumok keretein belül tanulmányozzák diákjaik politikai beállítódottságát, még inkább személyiségét. Aki megfelelőnek bizonyul, érdemesül egy továbbképző tanfolyamra, ahol nem a hallgatónak kell fizetnie, hanem őt honorálják napidíjjal és egy utólagos, diákok számára komoly összegű illetménnyel. Mindenki, akit ezekre a tanfolyamokra meghívnak, már ott érezheti magát egy karrierlétra legalsó fokán. További egyetemi tananyagnak álcázott előadássorozatok szolgálnak a kiválasztott káderek megfigyelésére és folytatólagos szűrésére. A végleges biztonságérzetet a kiválasztottaknak az adja meg, hogy felveszik egy civilszervezetbe (a sok közül), amely az „Atlanti Óceánt átívelő barátság” szolgálatában áll. Ezen szervezetek egyike a Német Marshall Alapítvány (German Marshall Fund), amely a CIA-val, nem titkolt kapcsolatban áll, és amelynek tagjai rendszeresen meg lesznek hívva („továbbképzésre”) az Egyesült Államokba.

Ulfkotte részletesen leírja, milyen formában ölt alakot a fent leírt fojtogató ölelés, mely a közös nézetek kialakulását, jobban szólva kialakítását szolgálja: „Ez a Német Marshall Alapítvány átnyújtott mindnyájunknak egy készpénzzel teli borítékot, amely amerikai tartózkodás fedezésére szolgált. Választhattam magamnak egy klímaberendezéssel felszerelt bérautót, az üzemanyagköltséget természetesen ők fedezték. Mint ahogy a szállodát, mosodát és az étkezést is. (…) Megajándékoztak egy búvárfelszerelés legfontosabb tartozékaival (…) a felszerelést San Diego közelében 60 méter mélységben tesztelhettem. Ez volt az a látogatás, melyen a Német Marshall Alapítvány (más helyütt ezt már megemlítettem) az US- Állam Oklahoma díszpolgárságának okiratával lepett meg. Az USA-ban folytatott utazásaim során egy idő elteltével már nem tudtam megállapítani, kit számíthatok a Német Marshall Alapítvány tagjának és ki jár el az US titkosszolgálatok képviseletében. Világossá vált, és ebből nem is csináltak titkot, szoros kapcsolat állt fenn kettőjük között.”

Az itt leírt tapasztalatok Magyarország számára két szempontból bizonyulnak jelentősnek. Az egyik abban áll, hogy a német belpolitika irányításának céljából Amerika komoly anyagi erőfeszítésekkel egy jól bejáratott gépezetet hozott létre, amely, ha nem is tökéletesen, de komoly hatásfokkal működik. A másik megfontolásra méltó információ arra figyelmeztet, hogy fiatal káderek beszervezése – igaz, jó 40 év késéssel – hazánkban is az egyetemeken kezdődik és ott fog a jövőben nagy erőbevetéssel folytatódni (az ismertetett formában). Az elmúlt esztendő politikai eseményeinek fényében nem lehet titok, a civil szervezetek, melyek amerikai források támogatásával létesülnek Magyarországon, nálunk is azt a rosszul álcázott célt szolgálják, melyről Ulfkotte beszél. Igaz, Budapesten még nincs irodája a German Marshall Fund-nak, van viszont leányvállalata Pozsonyban és Bukarestben; erről az interneten a megfelelő címszó beütésével mindenki meggyőződhet. Nem kétséges, a háború utáni Németországot behálózó létesítmény háttéri rendszere CIA szemszögből nézve a volt kommunista államok amerikai érdekeltségű átszövésére is alkalmasnak tűnik.

A példaként megnevezett szervezet nem az egyetlen civil alapítvány, melyet USA háttéri hatalmak világszerte pénzelnek – azzal az elvárással, hogy a vállalkozás rövidebb-hosszabb távon anyagilag hasznos befektetésnek bizonyuljon. A megfelelő koncepció kőrvonalai Ulfkotte megfigyelései alapján így ábrázolódnak: „Az 1950-es évek óta amerikai titkosszolgálat Németországban egy sor civil jótéteményi egyesületet alapított és finanszírozott azzal a céllal, hogy egy legendára alapozva titkosszolgálati hadállásokat hozzon létre, ahol vezető tisztjeit az alapítvány munkatársainak álcázva foglalkoztatja, egy jövőbeni német elitgárda Amerikából irányítható befolyásolására, és ahol erre lehetőség adódik, zsarolására.”

A szovjet irányítású diktatúra napjaiban mindenki tudta Magyarországon, kik az úgynevezett moszkoviták. A rendszerváltást követő időszakban ebből a moszkovita elitből és nem a valós ellenzékből választotta ki az amerikai hírszerző szolgálat az emberanyagot, amelyre terveit építette azon meggyőződés alapján, hogy aki beállt „moszkovitának”, bizonyára hűségesen szolgálja majd az általuk megformált új rendszert „washingtonitaként” is. A magyarországi hadállások kiépítésénél nem kritikus szemlélettel bíró személyiségekre, nem ellenállási hősökre volt szüksége Amerikának, hanem mindenre kapható köpenyegforgatókra, akik gátlástalanul szolgálják ki a mindenkori hatalmat. Könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a CIA e tekintetben se tér el kommunista testvérszerveitől. A Néphadsereg megszervezésénél szüksége volt Rákosiéknak saját kádereik mellett olyan tisztekre, akik tényleges katonai tudással rendelkeztek. Sztálin magyarországi helytartói természetesen nem azokat az ismert személyiségeket vették át a királyi magyar haderő tisztikarából, akik fellázadtak a németbarát hadvezetés ellen, ezek az emberek számukra is megbízhatatlannak bizonyultak. Csak azt vették állományba a Ludovikán végzett katonatisztek közül, akit jogosan vagy tévedésből meggyőződés nélküli köpenyegforgatóknak tartottak.

A nem várt esemény, hogy támogatottjaik sorra eltűnnek a magyar politikai élet színteréről (itt nem kizárólag az SZDSZ-ről beszélhetünk), komoly fejtörést okozott az amerikai kormányzatnak. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a stratégia, mely a háború utáni Németország politikai bekebelezése során sikerrel járt, Magyarország esetében nem alkalmazható. Erre csak részmagyarázatul szolgál a tagadhatatlan tény, hogy hazánkban sokkal erősebben él egy amerikai szakértők számára ismeretlen nemzeti öntudat, amely mindenfajta nacionalizmustól, sovinizmustól idegengyűlölettől mentesen a történelmileg belénk rögződött szabadságszeretetből és szabadságféltésből fakad. Ezt az alapvető tulajdonságot a közel félévszázados szovjeturalom nemhogy nem tudta kiölni belőlünk, de meg is erősítette. Egy olyan fokú érzékenységet váltott ki a magyar lélekben, amely allergiás reakcióval válaszol minden gyámkodási kísérletre. Talán ezzel az USA-szakértők által ma már felismert „hungarikummal” magyarázható a színváltozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a CIA ma már nem a báránybőrbe bújtatott jóbarátok (lásd Goodfriend) szerepében tündököl, hanem nyílt fenyegetéssel lép fel.

A „korrupcióüldözés” nevezetű szellemi hadjárat úgy hat mindenkire – barátra, ellenségre –, mint egy rosszul sikerült bűnügyi film, ahol elejétől fogva tudja a néző, ki az imposztor. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy a liberális amerikai adminisztráció a hatalmi befolyás igényén kívül egyebet is, például korrupciós ténykedéseket kíván bizonyítani. Esze ágában sincs erő és erőszak demonstráción kívül más kártyát is az asztalra tenni. Amikor azt latolgatjuk, hogy milyen infantilis elképzelések mentén villogtatja Amerika a „korrupció elleni küzdelem” kardját, nem sikkadhatunk el Susan Sewell, US-kormányzati tisztviselő bejelentése felett, aki 600 millió dollár költségvetési keretről adott hírt, amellyel az USA „nemzeti érdekek védelmében” kívánja a közép és kelet európai államokban a „korrupciót” üldözni. Érdemes lenne megkérdezni Sewell asszonytól, hogy az nem minősül-e korrupciónak, ha egy állam újságírókat és politikusokat vásárol meg jó pénzért saját érdekei képviseletére.

Felkészülhetünk egy ahhoz hasonlítható eseményegyüttesre, mellyel Amerika az arab államokat lepte meg egy olyan irányított káosz előidézésével, mellyel nemzeti érdekeit szolgálta abból az ábrándból kiindulva, hogy ott, ahol eddig nem avatkozhatott a belügyekbe, a polgárháborúk után kialakuló rendben helyzetbe hozhatja a politikai és gazdasági élet általa kijelölt figuráit.

Mára egyértelművé vált, hogy atlanti szövetségesünk bennünket, Németországgal ellentétben, nem ölelget, nem hívja fel figyelmünket jótéteményeire (például Jaltára?!), hanem egyértelműen fenyeget: ennek jegyében beszél a korrupció ellenes küzdelemről. Úgy tűnik azonban, hogy a korrupcióellenesség nemes szószólói alaposan elszámolták magukat, amikor a jól bevált módszereket igyekeztek velünk szemben alkalmazni. Pártszékházak elleni támadások, kirakatbetörések, fosztogatások autógyújtogatások, melyek a nyugati nagyvárosok társadalmi küzdőterén hétköznapi jelenségnek tűnnek, számunkra idegen szellemű atrocitások, melyek nem jellemzik a politikai életet hazánkban. De ha a demokrácia felkent védelmezői mégis ilyen eszközök bevetésére vetemednének, tudná a kezdetektől fogva mindenki, mint a fent említett rossz filmekben, ki az imposztor. És ha már most tudjuk, mi történik a mérges kígyóval, amelyik a saját farkába harap, nincs mitől félnünk.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Nem lehet senki annyira naiv, hogy Udo Ulfkotte megkörnyékezését egyedi esetnek tekintse, mint ahogy ezt hajdani (ugyancsak megvásárolt) kollegái igyekeznek elhitetni olvasóikkal. Hatalmat birtokló vagy arra áhítozó szerveződéseknek mindig is érdeküknek állt, tehetséges fiatalokat privilégiumok biztosításával maguk köré gyűjteni – nemcsak német-amerikai viszonylatban, hanem a politikai hadászat minden színterén. A German Marshall Fund és más államilag pénzelt alapítványok funkcióját a kádár-korszak idején a Magyar-Szovjet Baráti Társaság látta el, ahol a tagság nélküli helyi szervezetek bőségkosarát Gyurcsányné Dobrev Klára nagyapja, Apró Antal kezelte.

Napjainkban, ha nem is azonos, ám elvileg rokonítható célkitűzéssel ügyködik Soros György egy világot átfogó „entellektüel” gárda kitermelésén azzal az elvárással, hogy jól megfizetett tanoncai képesek lesznek majd műveltség látszatát keltve a tömegeket világmegváltó liberális nézetekkel bolondítani. Problémái Sorosnak az eddigiek folytán csupán abból adódtak, hogy nem áll módjában tanításait kommunista diktatúrák szidalmazása alapján népszerű köntösbe bújtatni, a hidegháborús korszak idején ugyanis magától értetődött, hogy hatalmi törekvéseket a kommunista diktatúrákat elítélő szólamokba pakolva lopták magukat politikusok a választópolgárok szívébe. Soros ezt nem teheti meg, hiszen legfőbb középkelet-európai bizalmasai volt kommunistákból vagy azok leszármazottjaiból tevődnek össze. Amiképpen a hajdani kis-nyilasok a kommunista párt szolgálatában vedlették le magukról a hungarista egyenruhát, úgy mutálódtak a rendszerváltozás utáni években hajdan volt kommunisták hazánkban is szocialistává, majd Gyuri bácsi bőségkosarából merítve balliberális hazaárulóvá.

Határozott vonalakban rajzolódik ki a köpönyegforgató jellemtelenség Gyurcsány Ferenc csúszómászó életútján is, melynek tetőpontját 2004-ben éri el, amikor elvtársai Magyarország miniszterelnökévé választják – miután megpuccsolta mentorát, Medgyessy Pétert. Miniszterelnökként fejébe száll a dicsőség, tevékenységét illető kritikák sokaságát provokatív módon veszi semmibe a mondattal: „Ráncigáljanak le innen, ha nem tetszik nekik, hogy itt vagyok!” Az ezt követő bizalommegvonást egyfajta trónfosztásként éli meg és csillapíthatatlan bosszúvágytól vezérelve fordul a DK megalapításával előszőr saját politikai közössége, a Magyar Szocialista Párt ellen, hogy aztán a Soros-ideológia feltétel nélküli átvételével cégéres hazaárulóvá váljék.

Bármennyire megvetendő Horn Gyula politikai szerepének összessége, mégiscsak ő akadályozta meg Soros Györgyöt a rendszerváltás után abban, hogy az OTP-részvények felvásárlásával beleszólhasson az ország ügyeinek intézésébe. Gyurcsány tehát azzal, hogy Soros szolgalelkű ügynökévé vált, nemcsak nemzeti érzelmű honfitársait, de elv- és harcostársait is elárulta. Nem titok, hogy az ellenzéki összefogásnak nevezett moslékkoalíciót, melynek legfőbb jellegzetessége az ország függetlenségének feladásában áll, a vén spekuláns útmutatásai alapján szervezte meg.

Tévedés ne essék! Gyurcsány Ferencet nem az általa államcsínyként megélt ’trónfosztás’ tette árulóvá, hazaáruló volt ő már ifjonti KISZ-titkár korában is; igaz, ekkor még egy Magyar Szocialista Szovjet Köztársaság víziójában álmodta meg jövőjét. Alapvető jellemvonásait ismerve nem csodálkozhatunk azon se, hogy a bolsevista diktatúrák leáldozása után már nem a kommunisták, hanem hajdan volt ellenségei sorait gazdagítva, liberális-fasiszta eszméknek hódolva szolgál hazánk rosszakaróinak. Nemtelen árulók ott érzik magukat otthon, ahol olcsón szerzett hatalmi pozícióban verhetik a dobot az Ördögnek!

Édes-kedves, tiszteletre nem méltó Böszme! Engem nem érdekel a verziód, hogyan gazdagodtál meg. Úgyis tudom. Rajtam kívül is tudják, nem kevesen, sokan: ismerjük bolsevista múltadat.  Mocskos kommunista voltál és az is maradtál a mai napig. Te vagy a legtehetősebb csirkefogó, aki a Tisztelt Házban (méltatlan módon) választott honatyának adhatja ki magát. Azok, akik ezt lehetővé tették számodra, vagy nem ismerik múltadat, vagy nem törődnek viselt dolgaiddal, mert egy húron pendülnek veled – éppúgy, mint a többi vörös báróval, aki kígyót-békát kiabál, ha azt látja, becsületes módon is lehet Magyarországon pénzhez jutni. Azért beszélsz ilyen kihívó hangon a honi vagyonossági körülményekről, mert milliomossá válásod tisztátlan körülményeinek átvilágításán már átestél azzal az eredménnyel, hogy régi panamázási ügyeid miatt ma már nem vonhatnak felelősségre, mivel a bizonyítható bűnesetek már elévültek? Vannak azonban újabb ügyek! Nem csupán Czeglédy Csaba elv- és bűntársaddal viselt dolgaidról beszélek, hanem a még feltárást igénylő bolgár vonalakhoz köthető, újonnan felmerült kicsinységeknek nem nevezhető pénzügyi dolgokról. Az kiabál, akinek a háza ég? Az ordítja, hogy fogják meg a tolvajt, aki a zsákmánnyal menekül? Azzal fenyegetődzöl, hogy földönfutóvá teszed politikai ellenfeleidet? Vigyázz! Örömünnep lesz Magyarországon a nap, amelyen bizonyítható bűnesetek vádja alapján börtönbe kerülsz.

***

Publicisztika, Magyar Demokrata 2019

Thraszümakhosz, a szofisztika ókori mestere, az állammal kapcsolatos elmélkedéseiben megjegyzi, az számít igazságosnak, ami a hatalomgyakorló elit érdekeivel egybeesik; tehát mindenki igazságtalan, akinek hatalmi pozíciója ezt megengedi… Azt gondolhatnánk, ilyen vélekedésnek a jelenkorban nincsen helye, ám ez csak annyiban igaz, hogy a balliberális politikai elit, ha nem is nyíltan, de szép szavak köntösébe bújtatva teszi azt, ami az antik gondolkodó számára természetadta jognak tűnik. Gondoljunk csak az Európai Tanács tagállamok polgárainak akaratával szembemenő döntéseire vagy a parlamentáris rend önkényes, az aktuálisan adott érdekeknek megfelelő szabályozására. A döntéshozó bürokraták sztereotip válasza minden jogos ellenvetésre a közös humanitárius értékekre való hazug hivatkozásban áll. Az érvelési rendszer logikai hiányossága, mondhatnánk úgy is, valótlanságokra épülő argumentáció ténye azonban rögvest kiderül, ha megvizsgáljuk a balliberális retorikában mantraszerűen hangoztatott szavak – „szolidaritás”, „tolerancia”, „nyílt társadalom” – értelmét vagy az előszeretettel hangoztatott „álproblémák” vádpontjának tarthatóságát.

Nem lehet például nem észrevenni, hogy bármely módon ütközik is a magyar álláspont az EU-bürokraták érdekeivel, a magukat sértve érző tisztségviselők a szolidaritáshiányát vetik hazánk szemére. Ez a túlérzékenység vagy arra utal, hogy a kritikát megfogalmazó hivatalnokoknak fogalmuk sincs róla, mely értelemmel bír a szolidaritás fogalma, vagy ennek fordítottja igaz: Primitív, gondolkodásmódjában visszamaradott népségként tekintenek ránk magyarokra, mint azon közép európai népek egyikére, melyeket furkósbottal kell és lehet arra kényszeríteni, hogy önmagukat megalázva azonosuljanak egy tőlük idegen értékrenddel.

A kérdés azonban a vádaskodók nézetével ellentétben sohasem úgy fogalmazódik meg, kinek tartozunk szolidaritással, hanem mindig abban az értelemben, ki várhat el tőlünk és milyen határokig kiterjeszthető szolidaritást. Szögezzük le: Szolidaritást nem hajthat be rajtunk senki, semmilyen kényszerítő eszközzel. Viselkedhetünk azonban szolidáris módon, ha úgy érezzük, szüksége van egy a miénkéhez közelálló értéket képviselő mozgalomnak vagy személyiségnek segítő cselekvésünkre. Egy ilyen kölcsönös szükségérzet alakította ki az Európai Unión belül a visegrádi négyek szövetségrendszerét.

Nézetünket kizárásos alapon is megfogalmazhatjuk: Senki nem várhatja el tőlünk nemzeti kötődésünk feladását, és arra se kötelezhet bennünket semmiféle külső hatalom, hogy elfogadjuk azokat az eszelős liberális értékeket, melyek például a gender-elmélet formájában gyártódnak le liberális agytrösztökben. Ha azt kérdezné valaki, mivel indokoljuk elutasító magatartásunkat, a válasz csak az lehet, hogy logikus ellenérvre nincs szükségünk, zsigeri érzetek határozzák meg beállítódottságunkat. Ne akarja bemagyarázni nekünk senki, hogy az újkori népvándorlás fogalmát jócskán kimerítő migránsáradat elleni eltökélt védekezés a közös európai értékekkel szembeni árulásnak és idegenekkel szembeni intoleranciának minősül.

Jól jellemzi a toleránsgondolkodási és magatartási módot vallásos jellegű követelményként hirdető liberális apostolokat a gyakran hangoztatott jelmondat: „Toleráns vagyok mindenkivel szemben, aki nem intoleráns.” Ebben a szelídlelkűséget imitáló jelszóban a liberál-fasizmus egyik csatakiáltása valósul meg, melyet így kell értelmezni: „Üss, vágj mindenkit, aki nem toleráns – a mi értelmezésünk szerint!” A félrevezető gondolati tartalom abban a ki nem mondott hazugságban nyilvánul meg, hogy minden intoleráns beállítódottságra visszavezethető cselekedet problémamentes egyértelműséggel azonosítható. Ez nyilván így is van azok számára, akik bármely nekik nem tetsző magatartási módra ráfoghatják, hogy hátrányos megkülönböztetéssel kezeli valamely kisebbség alapvető emberi jogait.

A francia Nemzetgyűlés, melyre ma Emmanuel Macron egylete vet sötét árnyékot, ilyen érveléssel fogadta el a jogszabályt, amely előírja, hogy iskolákban a szülőket az anya és apa szó mellőzésével 1. szülő, illetve 2. szülő megnevezéssel kell nyilvántartani. Az indoklás szerint a hagyományos megnevezésben diszkriminatív megkülönböztetés nyilvánul meg a gyermeket nevelő homoszexuális párokkal szemben. Nem lehet kétséges azonban azok számára sem, akik a törvény beiktatását megszavazták, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az apák és anyák túlnyomó többségét raktári számok címkézésével fosztották meg legszebb és legszentebb, a kereszténységen is túlmutató, egyetemes szerepüktől. Minden gyermeknek van anyaja, apaja, örökbe fogadottaknak is, az sem segít szegényeken, ha elveszik őket a többiektől is.

Jobban megértjük a provokációnak szélesebb összefüggésekben betöltött jelentőségét, ha emlékezetünkbe idézzük a liberális ideológia egyik fundamentális tézisét, mely kimondja, hogy diktatúrának kell tekinteni a demokratikus módon megválasztott többség uralmát is… hacsak… Hacsak nem ők maguk alkotják a törvényhozó többséget. A tolerancia elvének liberális bajnokai ezzel a köpenyegforgató taktikával tornásszák magukat állandó nyerőpozícióban: Vagy ellenzéki szerepben lépnek fel „elnyomott” kisebbségek szószólóiként, vagy kormányzati hatalom birtoklásával gázolnak barmok módjára a kisebbségbe szorult többség hagyományos erkölcsi meggyőződéseibe. Eközben cseppet sem zavarja őket, hogy abszurd értelművé torzítják a tolerancia fogalmának értelmét. A szó valódi jelentéséről jegyezzünk meg csak annyit, hogy a tűrési határok pontos megszabása központi szerepet kell, hogy betöltsön a gyakorlatban. Intoleráns volt talán Jézus Krisztus, amikor korbáccsal verte ki a kufárokat Isten házából?

Az egymással szemben intoleráns módon fellépő, „háborús konfliktusokra okot adó nézetek” összesimítására a Globális Nevelés Tanács (CGN) kapott az ENSZ alapításának évében megbízatást. Ártalmatlan naivitás szüleményének is tekinthetnénk ezt a programot, ha az alapító okmány a szervezet feladatát nem egy oktatási és nevelési terv kidolgozásában jelölné meg, mely szerint felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódja világszerte egy új, univerzális értékmodell alapjaira helyezhető. Normálisan gondolkodó emberben egy ilyen terv kapcsán felötlik a gyanú, hogy itt valami másról van szó. A tervbe vett embertípus kinevelése ugyanis, amely garanciát jelentene háborús konfliktusok elkerülésére, egy az utópiák határát messze túlhágó abszurd elképzelés.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első vezérigazgatója, a kanadai elmegyógyász Georg Brock Chisholm lelkes odaadással csatlakozik a programhoz és a „Pszichiátria az örök békéért és szociális haladásért” elnevezésű civil szervezet egyik ülésén a következő elképzeléssel áll elő: „A világkormányzat [sic!] eléréséhez szükség lesz arra, hogy a családhoz, hagyományokhoz, hazához, nemzethez, vallási tanokhoz fűződő hűséget eltávolítsuk mindenki fejéből, emlékezetéből…” Így már tudhatjuk, miről is van szó valójában. Jól illik ehhez a felfogáshoz az ENSZ által tavaly elfogadott Globális Migrációs Paktum valós intenciója.

Egy különleges embertípus megjelenését vizionálja Coudenhove-Kalergi jövőképe is. A gróf úr széplelkű ömlengései, melyekben egy szuperföderális, szupranacionális, kevert rasszok Európája ölt alakot, inkább egy nagy szavakkal dobálódzó diákocska iskolai dolgozatának tűnnek, semmint egy komolyan veendő politikai programnak, mérvadó politikai körökben azonban, ki tudja mi okból, mégis lelkes rajongókra találtak… Marx Kommunista Manifesztuma mintájára Kalergi is egy kiáltvány formájában keresi elsőre a nyilvánosságot, az ő elképzeléseiben is egy még nem létező embertípus veti alá magát „önkéntesen” a föléje épülő utópikus államrendnek: „Egy kevert fajú eurázsiai és negroid beütések jegyét magán viselő embertípus fogja alkotni Európa népességét, mely küllemében ősi egyiptomi fellahokra fog emlékeztetni […] a mai fajok és kasztok a távolság, idő és előítéletek legyőzésének mértékében fokozottan veszendőbe mennek […] Az uralkodó réteget már nem az u.n. vérségi, hanem egy „szellemi” arisztokrácia fogja képviselni…” Kalergi nem „legyen”, hanem „lesz” formában nyilatkozik Európa jövőjét illetőleg. Nem követeli, hanem leírja a bekövetkező változásokat. De vajon miféle jól értesült körök mondták tollba neki száz évvel ezelőtt a profetikus kinyilatkoztatásokat?

Kalergi vadul burjánzó fantazmagóriáit elméleti síkon az osztrák születésű, élete nagy részét Angliában leélő filozófus, Sir Karl Popper alapozza meg – anélkül, hogy különösen méltatná a gróf munkásságát. Munkáiban a nyílt társadalom megnevezés a társadalmi struktúrák szabad fejlődésének és szerveződésének fogalmát takarja olyan értelemben, hogy erkölcsi értéke autonóm formálódási lehetőségekben képez ellenpontot a náci és kommunista diktatúrák zártságával szemben. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ilyen értelmű nyíltság jellemzi a modernkori demokráciákat abszolút monarchiákkal szemben is. Fontos elemét képezi azonban a Popper által más összefüggésekben „liberális demokráciának” nevezett társadalmi berendezkedésnek a vallási semlegesség mellett a nemzeti hovatartozás háttérbe szorítása. Állítólag azzal a céllal, hogy személyisége kibontakoztatása szempontjából mindenki számára akadálymentes, ideális feltételek álljanak rendelkezésre: „A nemzeti hovatartozás érzése és a vallási meggyőződés kérdése maradjon ki a közéletből, legyen személyes ügy!”

Ebben a súlypont áthelyezéses átértelmezésben fogalmazódik meg áruló módon a Soros nyílt társadalmának ellentmondásos központi tétele, mely olyan érzelmi affinitásokat tart a kiegyensúlyozott társadalmi élet szempontjából károsnak, melyek nemcsak, hogy nem gátolnak individuális törekvéseket, hanem épp ellenkezőleg, értékvonatkozású megvalósulási lehetőségeket biztosítanak. Vajon miféle liberálisnak kikiáltott abszurd megfontolások alapján száműzendők a közéletből olyan pozitív jellegű érzületek, melyek a közösségi hovatartozás (család, nemzet, vallási meggyőződés) tudata alapján jönnek létre? Mért kell ezeket az attitűdöket kizárni a társadalmi élet építőköveit összetartó affektív jellegű kötődések körletéből? Nem kerülhette el a nagynevű bölcselő figyelmét, hogy ezekben a legemberibb érzelmekben olyan társadalmi differenciálódásokat képző erők manifesztálódnak, melyeket a gazdasági életre jellemző szociáldarwinizmus gyűlöletével ellentétben a szeretet dominál. Némi rosszindulattal arra kell gyanakodnunk, hogy az idézett kitételben tudatosan igyekszik Popper azokat az ősi tudat- és társadalomformáló erőtereket semlegesíteni, melyek gátat vetnek a Kalergi féle romboló szándékú ideológiák beáramlásának. Soros György, aki londoni diákoskodása során talán betévedt egyszer Popper előadására, minden bizonnyal nagy örömmel konstatálta, hogy fülébe súgta valaki, milyen hamis nevet adjon életművének, mellyel beírhatja magát aberrált elképzeléseivel a világtörténelembe.

Ismert: Soros azt állítja magáról, hogy a pénzügyi szektorban kifejtett aktivitások tekintetében nem érez erkölcsi jellegű gátlásokat, mert hiszen ezen a területen az életben maradás törvényei érvényesülnek minden tekintetben. Más a helyzet azonban, amikor civil szervezetek létrejötte felett bábáskodik. Ez esetben emberbaráti szeretet vezérli minden lépését és készteti arra, hogy jelentős összegeket áldozzon „nem kormányzati” szervezetek működtetésére, melyek az emberiség jó irányú erkölcsi fejlődését hivatottak mederbe terelni.

Maradjunk egy pillanatra a „nem kormányzati szervezetek” megnevezés mellett, amely egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a berendezkedések nem demokratikus választások eredményeként jönnek létre, nem is spontán szerveződések, hanem komoly tőkebefektetést igénylő alapítványok, melyek fenntartóik belátása alapján tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy ’kormányellenes szervezetek’ minőségében is igába vonhatók. Ennek tudatában nem állhat messze a valóságtól a vélekedés, miszerint az ilyen jellegű organizációk valójában piaci hadállások, melyek bármely üzleti cél elérése érdekében aktiválhatók.

A Nyílt Társadalom Alapítvány néven emberbaráti színezetben útjára indított világméretű programot ezen a kettőzöttségen túlmenően egy másik ellentmondás lépfenéje is gyötri. A pszichológia felülírhatatlan törvényei értelmében ugyanis normális személyiségek lelkületében nem osztható kétfelé az erkölcsi meggyőződés. Megemlékezik ugyan a szakirodalom patologikus értelemben meghasonlott bűnözőkről, melyek egyik énje nincs befolyással a másikra – Dr. Jekyll és Mr. Hyde – ebbe a kategóriába azonban, ha akarnánk is, csak szakmailag megalapozatlan módon sorolhatnánk Soros Györgyöt. A hálózat céljait illető humanitárius szándék azonban kétségbe vonható; már csak azért is mert világszerte állomásoztatott ügynökeit kétes szerepvállalására kényszeríti. Soros pénzén élnek mindnyájan, és ha ez így van, akkor nincs különbség köztük és más üzleti vállalkozások alkalmazottai között, akiknek szigorú fegyelemmel kell szolgálniuk a tulajdonos üzleti érdekeit.

Kifejezetten buta provokációnak tűnik mindenesetre az állítás, amely azt igyekszik elhitetni velünk, hogy az öregurat emberbaráti szeretet vezérli, miközben zsoldosai világszerte azon ügyködnek, hogy szétzilálják a nemzetállamok önmeghatározó és védekező képességét, kétes értékűvé tegyék a meggyőződést, melyet az emberek túlnyomó többsége nemi identitásnak érez, mint ahogy a családi kötelék fenségét is, melyben erkölcsileg kiforrott értékrend szerint szocializálódnak felnövekvő generációk.

Mégis, ha megkérdezzük a balliberális eszmeiség szószólóinak egyikét, milyen humanitárius tevékenység alapján nyilváníthatja magát az emberiség jótevőjének Soros, aki egy minden nemzeti kultúrát szétziláló újkori népvándorlás szervezésén mesterkedik, a retorikai („érzékenyítő”) szemináriumokon betanult válasz bizonyára az lesz, hogy az úgynevezett Soros tervet körüllengő állítások logikailag csupán álproblémák, melyek egy összeesküvés-elméletkereteiben értelmezendők.

Erről a jól ismert válaszról jegyezzük meg: Minden átlagos értelmi képességgel rendelkező ember tudja, mi a különbség a realitás és a megfigyelt jelenség elemei közt feltételezett összefüggések magyarázatául szolgáló elmélet között. A realitásban tapasztalható ténylegesség kétségbevonhatatlan, egy elmélet azonban kizárólag fejekben létezik, valóságként felfogni nem lehet; alapulhat tévedésre, tények elferdítésére, hazugságra…

Mit tesz hát az entellektüel szélhámos, ha érdekei ellen irányuló tényekkel szembesítik, de nem hajlandó elfogadni a közvetlenül megélt realitásra alapuló érveket? A logika érvénye fölé helyezi magát és bizonyítatlan elméletnek nyilvánítja azt, amit józan gondolkodású emberek igazságként élnek meg. Ezen az észszerűséget semmibe vevő érven nem lehet rést találni, mert amiképpen a HIV az immunrendszert támadja meg, a pajzsként használt összeesküvés-elmélet koncepciója az evidens logikai érvényesség tagadására épül: „a férfi nem férfi, a nő nem nő” … És aki ennek tudatában mégis a bizonyítás ingoványos talajára lép, menthetetlenül elsüllyed a hazug ellenérvek végtelenjének semmijében.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Nemzeti önazonosságunk számára akkor vált akut módon fenyegető valósággá Kalergi átnépesedési jövendölése (törekvése!), amikor 2015 őszén – minden érvényes nemzetközi jogot semmibe véve – illegális bevándorlók serege özönlötte el hazánkat.  2015-ben még, naiv módon, egy spontán szerveződő akció létrejöttében kellett hinnünk (a szervezők ezt akarták elhitetni velünk), bár feltűnhetett volna már akkor is, hogy a jobbára katonaképes korban lévő, stabil anyagi háttérrel rendelkező, modern mobil telefonkészülékek segítségével központilag irányítható „menekültek” alkotják a határsértők zömét. 

Döbbenettel, néha nem kis szorongással kellett figyelnünk a migránsok végeláthatatlan sorának áradatát és a színjátékot, mellyel a határsértők tömege nem létező jogokra hivatkozva igyekezett követeléseinek érvényt szerezni. Ha valaki eközben azzal a benyomással szembesült, hogy a számtalan egyedből álló sokaság alakzatában egy olyan képződmény kel előtte életre, mint egy organikusan kialakított szervekkel rendelkező teremtmény, jó úton haladt a jelenség tudományos megközelítése értelmében.

A kollektív magatartási formák autopoetikus szerveződésének tana a francia katonaorvosra, Gustave Le Bonra vezethető vissza, aki a 19. század végén adatta ki a Tömegek Pszichológiája címmel azt az leírt törvényszerűségek tekintetében mindmáig helytálló művet, mely arra a megállapításra jut, hogy a tömegek viselkedésében testet ölt egy nagyfokú hatalomérzet, amely áthatja az emberáradatot alkotó egyéneket és kiváltó oka egy természetellenes viselkedésnek. Sigmund Freud, az ismert elmeorvos, Le Bonra hivatkozva egy időlegesen létrejövő, egymástól elkülönülő, ám egymáshoz szervesen kapcsolódó elemekből álló közösségről beszél, melyben elvész az egyes személyek ítélőképessége. A kollektív magatartási formában összeolvadt egyedek nem képesek a tényeket objektív módon szemlélni, érzékeléseikben vakká válnak az őket körülölelő valóság meghatározó feltételei iránt. Az egyén feladja önálló törekvéseit és egy irracionális késztetés hatására alárendeli magát a vezéreszme minden személyes indítékot felülíró, majdhogynem vallásos értelemben vett üdvözítő akaratának. Ezzel egy olyan tudatállapot uralkodik el rajta, amely számos, nem ritkán önveszélyeztető téveszmének is szabad utat enged. A brit kutató Clark McPhail egyenesen a tömegek háborodott magatartásáról beszél. Ugyanez a háborodott magatartási mód jellemzi a fentebb TDS/ODS megnevezéssel vitatott, balliberális látásmódra alapozódó őrületet.

Kóros elvakultság jellemző tüneteit láttuk megnyilvánulni abban a viselkedési formában is, melyet migránsok tanúsítottak, melyek nem voltak hajlandóak alávetni magát semmiféle regisztrációs eljárásnak, nem nyújtottak be menekültjogi kérelmet, nem adtak ujjlenyomatot és elindultak az országutakon, sokszor az éjszaka sötétjében a szó szoros értelmében vakon, végső céljuk, Németország felé. Azzal a meggyőződéssel, hogy ehhez ugyanúgy, mint a határsértéshez, politikai patrónusaik felhatalmazása alapján, megkérdőjelezhetetlen joguk van. Az érintett személyek, mint ahogy ezt a riportokból és megfelelő híradások tartalmából megállapíthattuk, nem elesett menedékkérőnek érezték magukat, hanem egy legyőzhetetlen hatalmi erő képviselőinek, akik joggal várják el, hogy ne az érvényes jogszabályok szelleméhez, hanem igényeikhez igazítsák a bánásmódot abban az országban, melyet jószerével elfoglaltak. Azt, hogy mennyire természetesnek érezték törvénybeütköző cselekedeteiket, mi sem bizonyítja jobban, mint egy migráns nyilatkozata, aki az osztrák köztévé szombatesti főadásában elpanaszolta, hogy Magyarországon a rendőrök viselkedése alapján bűnözőnek kellett éreznie magát. A műsorvezető minden bizonnyal tudta, miért nem kérdezi meg, miben állt a magyar rend őreinek (tévesen?) inkrimináló magatartási módja.

Le Bon egy további megállapítása kimondja, hogy a tömeget irányító hangadók előszeretettel apellálnak humánus érzületekre, miközben az emberiesség követelményeire hivatkozva igyekeznek destruktív célkitűzéseknek érvényt szerezni. Röszkén jelenlévő riporterek beszámoltak egy esetről, melynek során védőpajzsként (vagy kopjaként?) maguk elé tartott gyerekek töltötték be a befogadó állomásról való kitörések alkalmával a funkciót, hogy erkölcsi hatású faltörők formájában bontsák meg a közutak oltalmára kirendelt rendőrkordont. A sikeres akció után a tömegek céltalan menetelésbe kezdtek az autópályán. Biztosak lehetünk benne, hogy állításaikkal ellentétben nem gyalog akartak eljutni Budapestre, a megmozdulást nyilván zsaroló célzatú erődemonstrációnak szánták, bízván abban, hogy a magyar hatóságok végül mégiscsak eleget tesznek követeléseiknek. A már jól begyakorolt eljárási módot sikerrel alkalmazták Ausztriában is, Salzburg autóútjain tömegesen keltek útra Németország felé, hogy ott a szállításukkal megbízott vonatok vészfékjei segítségével irányítsák a szerelvényeket azokra a „feltételes megállóhelyekre”, ahol le akartak szállni, hogy nyomtalanul eltűnhessenek a hatóságok látóköréből.

Mindhárom fent idézett szerző megjegyzi, hogy a semmiből elővarázsolt vezérek – többnyire politikai személyiségek, melyek valamilyen formában a tömeg érdekeit képviselik – a szerveződések kohézióját nagymértékben növelik. Angela Merkel bizonyára nem számított rá, hogy egy nem egészen átgondolt megnyilvánulása alapján ő is ebben a megtisztelésben részesülhet. 2015-ben még hihettünk disztingváló visszafogottságában, időközben tényekre alapozódó meggyőződésünkké vált, hogy elejétől fogva bevonták őt is a hadviselési előkészületek megszervezésébe. A Keleti Pályaudvaron nevét skandálva, portréját magasba emelve adták elő követeléseiket a határsértő idegenek. (Vajon honnan szerezték be a nagyméretű színes plakátokat?) Horgoson, a támadás előtt, mint egy védőszenthez fohászkodva skandálták órák hosszat: „Merkel segíts!” Vezérüknek, mi több őrangyaluknak kiáltották ki, ez pedig azzal járt, hogy bármiféle kellemetlen meglepetéssel szolgáltak is Németországban a befogadottak, Merkelnek felelnie kellett érte. Ha a német sajtó a magyar határon lejátszódó eseményeket a valóságnak megfelelően írja le és úgy is értékeli, Merkel politikai karrierje már akkor megpecsételődik. De a valóságnak megfelelő híradás rejtélyes, a fentebb leírtak alapján mégis érthető okok folytán elmaradt. Merkel nehezen értelmezhető szerepvállalását mély titkok övezik: a hazug módon előtérbe helyezett, nyakra-főre hangoztatott humanitárius indíték csupán látszólagos jogcíme kétes színezetű ténykedésének. Valós okát annak, hogy az EU politikai elitje évek óta semmiféle hajlandóságot nem mutat napjaink népvándorlásának megfékezésére, a fent idézett világot átfogó tervezetekben kell keresni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy hazánk és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök az unió törvényeivel összhangban álló szankciók foganatosítása után egységesen megrendezett kritikák és gyalázatos rágalmak kereszttűzébe került.

Nehéz lenne megmondani, miféle hatalomvágyon túlmutató érdekek fűződnek a migrációs áradat megfékezését nemcsak, hogy hátráltató, de a végeláthatatlan folyamat fenntartását kimondottan támogató törekvésekhez. Rejtély marad az is, kik állnak Soros Györgyön kívül a folyamatokat irányító háttérben. Egy bizonyos: Merkel asszonyság épp úgy, mint – akármilyen furcsán hangzik is – a mindenkori amerikai elnökök legtöbbje, nem maga dönt a politikáját meghatározó döntések irányelvéről.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Tapasztalati tények igazolják, hogy amennyiben gyengeelméjűség erkölcsi beszámíthatatlansággal párosul, a fogyatékosságok összhatása nagy valószínűséggel bűnöző életviteli forma kialakulásához vezet. Gyakran szembesülünk azonban vétségekkel is, melyek kielégítik a kriminalitás fogalmát, kiváltó okuk mégsem intelligenciahiányban, hanem épp ellenkezőleg, magas szinten megvalósuló kriminális tevékenységben fogalmazódik meg. Az effajta szellemi termékek felhangját mindig egy ’mentsük meg a világot’ jellegű felszólítás adja meg – a meggyőződés jegyében, hogy a felhívásnak örömmel tesz majd eleget mindenki.

Az ENSZ egészségügyi világszervezetének már említett első igazgatója, az „új globális világrend” eszményének elkötelezett patrónusa, George Brock Chisholm is azzal indokolja a szuverén államok felszámolásának szükségességét, hogy csak egy országot-világot átfogó központi hatalom képes megakadályozni egy újabb, a Második Világháborúhoz hasonló világégés kirobbanását. Ilyen könnyen átlátható hazugsággal érvelt az Első Világháború után Richard Coudenhove-Kalergi is. Igaz, ő nem a világ egészét, csupán Európa nemzeteit szerette volna központi kormányzás igája alá vonni, de az ’örök béke’ hazug ígérete számára is hatalmi ambíciók elkendőzésének funkcióját töltötte be. A háttérből irányító személyiségek kilétének kérdését nem kívánom feszegetni, a népbutító porhintés elárulja így is, mely szövetségrendszerek érdekeltek egy az általuk megrendezett káoszból létrehozott centrális hatalom létrehozásában.

Az 1945-ben megalakuló ENSZ keretein belül az UNESCO „Társadalmi Átalakulásokat elősegítő Bizottsága” (Management of Social Transformation) kapta meg a feladatot, a világpolgárság/világkormányzat régóta dédelgetett eszmerendszerének elfogadtatására kieszelt propagandahadjárat végrehajtására. A tervezet világnézeti vonatkozásban kijelölt irányvonala hivatalosan ekképpen fogalmazódott meg: „Komoly ellenállásra csupán hagyományos értékek hívei részéről lehet számítani, a nevelési és oktatási intézmények programjának ezért a család- és nemzethű eszmékre épülő gondolkodásmód felszámolását kell elsődleges céljának tekinteni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy felnövekvő nemzedékek tudati állapotát egy magasabb színtű látásmódra kell emelni.” ’Magasabb szintű’ világnézeti szempontok érvényesítése alapján alkották meg oktatási és nevelési rendszerüket a huszadik század náci és kommunista diktatúrái is. Kommunista rezsimek esetében a szocialista embertípus, Hitler Németországában pedig az emberek feletti ember (Übermensch) tudatát jellemezte a honosítást igénylő látásmód.

A Globális Nevelési Tanács (Council for Global Education) elnöke, Robert Muller (három perióduson keresztül helyettes ENSZ-főtitkár!) számos nemzetközi fórumon propagált, részletesen kidolgozott koncepciója alapján a világ minden országában bevezetett tanterv feladata a fentebb vázoltak értelmében az lenne, hogy felnövekvő nemzedékek szülői és egyéb, például vallási meggyőződésben gyökeredző befolyástól mentesen ragadják meg létezésük értelmét: „Ki kell bányászni a hagyományok szemete alól azokat a gondolkodási, érzelmi és cselekvési módozatokat, melyek nem a Jó és Rossz megkülönböztetésére irányulnak!”

A „mentsük meg a világot” propaganda-cirkusz napjainkban (részben) áttevődött – változatlan célkitűzéssel – a háborús fenyegetettség színteréről az emberek okozta klímakatasztrófa porondjára. A tényleges problémák elkendőzésének funkcióját ma világszerte a hisztérikus kitörésekre hajlamos fruska, Greta Thunberg tölti be. Zsenge kora ellenére sok mindent tud már Grétike: Megtanulta, hogyan kell vajaskenyeret kenni, cipőfűzőt masnira kötni, nagykabátot be- és kigombolni, vele egykorúakat iskolakerülésre buzdítani, ENSZ közgyűlésen felnőttekkel vitázni, szemtelenkedni, kompetens véleményt alkotni dolgokról, melyekhez nem ért, szakembereket kioktatni, fából vaskarikát gyártani…

Vajon elgondolkozott-e már valaki azon, kik üzérkednek, miféle politikai megfontolások alapján – saját szülein kívül – ennek a sorsüldözött szegény bakfisnak vegyes érzületeket kiváltó színi előadásaival? Meg fogjuk-e tudni valaha, milyen célzattal fogtak be egy szerencsétlen gyerekleányt szennybűzös bölcselkedésre – azok a háttéri figurák, akik a politikai korrekt beszédmód és a gender-elmélet agyréme körül kialakult abszurd vita szálait is mozgatják a nagyüzemi politika láthatatlanná tett zsinórpadlásán.

Igazságérzete van mindenkinek, még akkor is, ha ez némelyeknél csak abban nyilvánul meg, hogy nehezen viselik el, ha igazságtalanul bánnak velük. Ez utóbbi embertípusból tevődne össze az ’örök igazság prófétái’, akik nem képesek megkülönböztetni a tudatukban rögződő hamis nézetekhez való ragaszkodást attól, amit mi igazságszeretetnek nevezünk. Nem sorolhatjuk ezeket a sajnálatos személyeket, akik mindig valamiféle manipulatív befolyásoltság áldozataiként harcolnak gonosz hatalmasságok zászlaja alatt, a szellemi bűnözők közé. Ők csupán szellemi kártevők.

Köztudott, hogy balliberális orgánumok egyrészt elnéző közömbösséggel jellemzik a kommunista diktatúrák rémtetteit, másrészt minden lehetőséget megragadnak arra, hogy keresztény szellemiségű politikai erőket szélsőjobb fasiszta, illetve náci minősítéssel becsmérelhessék. A kettős mércével való ítélkezés ez esetben sem a gyengeelméjűség, hanem kriminális szellemi konstrukciók megalkotására való hajlandóság jele. Szerveződések, melyek ezen a szinten fejtik ki társadalomformáló akaratukat, nem méltók arra, hogy politikai pártoknak tekintsük őket. Effajta csődületek csak az összeesküvések közegében létezhetnek.

***

Publicisztika, 2015 Magyar Hírlap

Amennyiben hiteles képet szeretnénk nyerni a balliberális tábor hamis retorikájáról, a legfőbb sajátosságot a logikus érvelés módszeres tagadásában kell keresnünk. Nem butaság, nem is tanácstalanság, hanem az ellenérvek akaratlagos semmibevétele jellemzi a gyakorlatot, mellyel az EU adminisztráció hangadó politikusai a migrációs-kezelés vonatkozásában minden érdemi vitától távol tartják magukat. Amikor évekkel ezelőtt az Európai Bizottság szemére vetették, hogy nem mutat semmiféle hajlandóságot a válság megoldására, Jean Claude Juncker a legnagyobb természetességgel jelentette ki, hogy az általa elnökölt grémium már rég előállt egy kötelező kvótarendszer gondolatával, ám az ötlet gyakorlati kivitelezése a tagországok szolidaritása hiányában elakadt. A rontó szándékú zavarodottság, mely ebben a kommentárban megnyilvánul, nem szorul bővebb magyarázatra.

Cui bono (kinek válik ez hasznára?), kérdezhetnénk a kriminalisztika módszertanából kölcsönzött kifejezéssel. Kinek származik milyen formában haszna a válságos helyzet gyors és hathatós orvoslásának elodázásából? A választ megnehezíti, hogy minden konkrétan megfogalmazott gyanú, tárgyi bizonyítékok híján, a szervezkedők mentsváraként agyonstrapált összeesküvés-elmélethez vezethet. Még akkor is, ha mindenki látja a nyilvánosan közreadott kommentárok és a valós szándék közt észlelhető ellentétet. Nyilvánvaló, hogy a be nem vallott, de nem is tagadott olcsó munkaerőre való igényen túlmenően egy demokratikus döntési folyamatok útján elérhetetlen cél is ott lebeg a nehezen azonosítható háttéri irányítók szeme előtt, akik úgy akarnak politikai hasznot húzni a kialakult zűrzavarból, hogy a maguk erkölcsi és világnézeti eszmerendszerének megfelelően hasznosítják a kaotikus folyamatokat. Mi más szolgálhatna magyarázatul arra, hogy a migránsok ellenőrzés nélküli beáramlása Európa szívébe a döntéshozó fórumok képviselőit cseppet sem nyugtalanítja? Mi másra vezethető vissza az érthetetlen felfogás, miszerint a közel-keleti és észak-afrikai évtizedek óta tartó áldatlan állapotok természetes okául szolgálnak egy hirtelen megindult népvándorlásnak, melynek az „emberiesség követelményeinek értelmében” nem szabad véget vetni? És vajon mivel magyarázható azoknak a köröknek az agresszív módon kifejezésre juttatott csalódottsága, melyek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy fölkészülten érte hazánkat az invázió és a kialakított hármas tagozódású erődrendszer fel tudta tartóztatni a ránk szabadított ellenséges sereget.

Régi igazság: Ahol a hatalom pretendensei a demokrácia szabályai szerint ki nem érdemelt jogokért kardoskodnak – nyíltan vagy burkoltan –, ott egy vitakultúrát alakítanak ki, melyben a logikus érvek ellehetetlenítése az eszköztár legfontosabb tartozéka. Demokratikus viszonyok közt megszokott érvelés ilyen körülmények között érvényét és regulatív hatását veszti; ezzel pedig szabad út nyílik a szellemi erőszak alkalmazására. A destruktív retorika kiagyalóit a hitleri Németország ideológusai között fedezhetjük fel. Egyikük, a Harmadik Birodalom ünnepelt újságírója, Wilhelm Stapel, így vélekedik a „Kereszténység és nemzeti szocializmus” című írásában: „Mivel a nemzeti szocializmus elementáris mozgalom, érvekkel támadni értelmét nem lehet. Érveknek csak akkor lenne foganata, ha a mozgalom érvekre alapulva vált volna naggyá.” Kihívó cinizmussal jelenti ki a szerző, hogy politikai szerveződések, melyek a szellemi erőszak alkalmazásának elvére alapulnak, öntörvényes módon élhetnek a logikai belátás ellehetetlenítésének eszközével. Konstruktív vitáról efféle egyletekkel szó sem lehet, hisz a rendezett formában lezajló párbeszéd számukra egzisztenciális veszéllyel jár. Olyan utakat keresnek hát, melyek nem a logikai ellentmondás Arisztotelész óta mérvadó törvényeire, hanem a konok hangoztatás eszményére épülnek. Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels nevéhez fűződik a mondás: „Az átlagos ember annyira együgyű, hogy csak nyomatékosan kell hangsúlyozni valamit, és ha az állítást gyakran megismételjük, igazságként lesz elfogadva.” A módszer alapelvét Hitler maga fogalmazta meg a Mein Kampf című pamflet 203. oldalán: „A nagy vonalról nem szabad letérni soha, csakis a szakadatlan, szüntelen és konzekvens hangoztatás hozhatja meg a siker beérlelődését.”

A hitleri útmutatás következetes alkalmazását ismerhetjük fel hazánkban is a bevándorlási probléma kapcsán kialakuló nézetkülönbségek „liberális” kezelésében. Míg a nemzeti érzelmű pártok véleménye Orbán Viktor álláspontját osztva abban a világosan meghatározott nézetben fogalmazódik meg, hogy az ezeréves magyar államnak eredendő joga, sőt kötelessége meghatározni, kit enged be az országába, kit nem, a balliberális gárda szónokai ennek kapcsán, minden érdemi vita elkerülésével a közös európai értékek lábbal tiprásáról beszélnek. Unos-untalan hangoztatják hazug szózataikat abban a reményben, hogy mantrájuk az egyszerű emberek fejében idővel igazsággá válik.

A hitleri tanítás értelmében teszik ezt, hisz logikus érvelés esetén önmagukkal kerülnének ellentmondásba. Nehezükre esne például értelmes vita keretében kifejteni, miért közös európai érték a hajdani gyarmattartó birodalmak társadalmi szerkezete, és miért nem kötelezhető Magyarország arra, hogy egy párhuzamos vallási meggyőződés kialakulását megtűrje kereszténygyökerű kultúrája mellett. Arra is nehéz lenne választ adni, milyen alapon tartoznának a visegrádi négyek szolidaritással hajdani gyarmattartó országoknak a kötelező kvótarendszert illetőleg. Laurent Fabiusnak, a módfelett arrogáns francia külügyminiszternek, nem áll érdekében a kialakult helyzet értékelésébe a gazdasági szempontokat is belevonni, ezért farizeus módon így nyilatkozik: „A politikailag üldözött embereket, akik háború sújtotta országokból jönnek, be kell tudni fogadni. Ezt menekültjognak nevezik. Reagálni kell. Minden országnak reagálni kell. Franciaország megtette, Németország már megtette.”

Minden gondolkodó embernek fel kell, tűnjön, mely szemérmetlen trükkel igyekszik Fabius ebben a parancsszerű véleménynyilvánításban a figyelmet elterelni arról, hogy az illegális bevándorlóknak csak elenyésző kisebbsége tekinthető a genfi megállapodás értelmében politikai menekültnek. A meghatározó többség koránál és egészségi állapotánál fogva gazdasági előnyök szerzésére alkalmas olcsó munkaerő, melyben a két ország iparmágnásai kedvükre csemegézhetnek, hogy aztán az ázaléktól az emberiesség erkölcsi törvényeire hivatkozva megszabadulhassanak. Fabius egyfajta parancselvű szolidaritásra hivatkozik: „Minden állam adja fel logikus érvekkel alátámasztott álláspontját, vesse alá magát idegen érdekek akaratának!”

A keresztényi szellem hamis prókátorainak egy további követelése feltétel nélküli toleranciát kér számon minden migránssal szemben. Toleráns magatartást azonban, ahogy a szó etimológiai eredete is mutatja, jogos önvédelem feladásának formájában nem kényszeríthető rá senkire. Toleráns csak azzal szemben lehetek, aki szuverén döntésjogomat elismeri. Magyarország nem lehet toleráns azokkal szemben, akik erőszakos, nem ritkán kriminális módon követelik érdekeik kiszolgálását. Ha ebben a megvilágításban értelmezzük a balliberális kormányfők bécsi találkozójának Werner Faymann által az osztrák köztévében ismertetett döntését, melyben a tanácskozás résztvevői hitet tesznek amellett, hogy a migrációs válság folytán előálló problémák kezelésénél minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy az emberiesség, tolerancia és a szolidaritás eszméi érvényre jussanak, meggyőződhetünk róla, milyen szemforgató, álnok eszmeiséget rejtenek a szép szavak.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Bulvármédiákban gyakran teszik fel interjúk alkalmával a kérdést, mit utasít el másokban leginkább a megkérdezett személy. Sokan vélik a ’butaságot’. Ezt az érthető viszolygást annyiban kell pontosítanunk, hogy nem a butaság maga, hanem a színlelt együgyűség az, ami valóban elutasítandó. Mérsékelt szellemi teljesítőképessége miatt nem hibáztatunk senkit, hiszen a kedves balgatagság, megkapó oktalanság természetes színfoltja mindennapi életünknek. Nem vonható kétségbe azonban, hogy a butaság tetetése is az ostobaság talaján burjánzik. A logika kötelékeiből való tudatos menekvést legtöbbször olyan helyzet idézi elő, ahol egy bizonyos személy érdekeit tapasztalati tények csorbítják, melyeket logikus érveléssel megkérdőjelezni nem lehet. Az illető a legbutább eszközt ragadja meg: a következetlenég fedezékébe menekül.

Nem érdemes részletezni, mért süllyed el mindenki a sületlenségek káoszában, aki egy következetes eszmecsere szabályainak megfelelően igyekszik a felkínált platformon ellentmondásokat kiküszöbölni. Maradjunk inkább Goethe szavaival élve annyiban, hogy balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, és nézzük meg közelebbről, miféle menekülő vágatokon át hagyják el omladozó szellemi építményeik rendszerét az „entellektüel” fenegyerekek, akik a butaság köntösébe burkolódzva tüntetik fel magukat magasztos eszmék képviselőinek. A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja egy a vitatott téma lényegét csak érintőlegesen meghatározó erkölcsi követelmény felértékelésében áll, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relatívizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőnek felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel keleti és ázsiai szülőföldjét elhagyó migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.

A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús, máig is titkokkal övezett stratégiai célok kivitelezésének szabott („technikai”) határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU jogügyi biztost – 2015 őszén egy a „Die Welt” által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel… Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak puffogtatásával támadja Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tesz, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról. Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, François Hollande – személyiségek, melyek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt.

A „Die Welt” szócsövén át harsog fülünkbe az Atlanti Óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekszik meggyőző képet festeni, mellyel „kelet európai” államok mutatják ki hálátlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a Második Világháború utáni legnagyobb menekültkrízisének megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen [… …] azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. „Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell, legyen az is” – így a paralogikus felépítmény – „hogy Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására.”

Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg cserében a piacok megnyitásáért. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egy „kelet európai” államot sem önzetlen adományozásban.

Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen (egyelőre, de nem véglegesen) eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott „háborús menekültek”, akik Európában kerestek élhető új hazát és azon voltak minden igyekezetükkel, hogy a befogadó államok elvárásainak megfeleljenek. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált, „megbirkózunk vele”, kijelentése is új értelmet nyert: Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsó sorban szexuális zaklatások ellen.

Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és fősodrású sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy a megmondóembereik újabban nem öltik már önszántukból magukra a buták szerepét, ehelyett hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja azonban jobban, hogy a terv nem vált be, mint a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések „fake news” (hamisított hírek) és „Lügenpresse” (hazugságsajtó) mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppentett hír arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150.000 eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakóság többsége nem lenne képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és inter-regionális hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négyjegyű pénzösszegeket találtak és ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150.000 eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható.

A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabbá váló kritikát, mely szerint túlságosan egyoldalú módon közli a szerkesztőség bűvkörében kialakított véleményeket, ahelyett, hogy szabad vita keretei közt biztosítana lehetősséget önálló nézetek létrejöttének. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, „Hart aber fair” (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger, vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban szarvánál ragadja meg a bikát és becsületes módon ad helyet egymásnak ellentmondó véleményeknek. Például arról, hogy van-e értelme a burka-viselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még követni való keresztény kultúra Németországban… Úgy tűnik, hogy mindez dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő megnyilvánulásokat, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló perfídia abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyenlő mértékben elterjedt nézeteknek állítana a vitákban egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.

Ne essünk a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fentnevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. Ezekhez a különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete” című művében már a középkorban is: „Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok önmagatokkal? Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.” Kérdéssé korunkban csak az válhat, hogy mi módon férkőznek be ezek a másodrangú elmék zavaros elképzeléseikkel véleményformáló jelenléttel a köztudatba.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2019

Ha egy cég hatástalan anyagokból állít elő egy kotyvalékot, amit gyógyszerként kínál eladásra, úgy gazdasági bűncselekményt követ el és talán számolnia kell az áruhamisítás következményeivel. Ám ha valaki díszes címkével ellátott üvegcsébe tölt vitriolt és ártó szándékkal árusítja portékáját kozmetikumként a zugpiacok átláthatatlan szövevényében, úgy a köztörvényes bűnözés legsúlyosabb esetének egyikét valósítja meg, büntetéstől mégsem tart, hiszen tapasztalatai azt mutatják, könnyen eltűnhet a zavarosban. A vietnámi háború idején, valószínűleg nemcsak Magyarországon, de a „szocialista tábor” országainak mindegyikében fölröppentették időről-időre a hírt, hogy az „imperialista hódítók” játékszernek álcázott robbanó tölteteket dobálnak le repülőgépekről játszóterekre. Itt a megtévesztő címkézés két egymásnak ellentmondó variánsával állunk szemben, melyek egyike abban áll, hogy az amerikai hadvezetés valóban gyermekgyilkos eszközökkel igyekezett demoralizálni ellenségét, a másik verzió azt valószínűsíti, hogy a kommunista propaganda az újságírói etika fedezéke mögé bújva igyekszik olyan képet festeni ellenségről, amely minden józanul gondolkodó emberben ellenérzetet kell, hogy kiváltson.

Nem sokban különbözik démonizáló hadviselés elvétől a liberális véleménydiktatúra megvásárolt újságíróinak azon állítása, miszerint magyar határvédő szervek kegyetlen, brutális bántalmazásban részesítik a migránsokat, akik „Magyarország határain áttörik a jogsértő módon felépített technikai zárat és jogos igényeknek megfelelően igyekeznek országunkon át nyugatra”. Svéd újságírók tudni vélik, hogy az „Orvosok Határ Nélkül” (OHN) nevű szervezet munkatársai indokolatlan bántalmazás nyomait fedezték fel visszatoloncolt migránsokon – mintha a nyomokról valóban meg lehetne állapítani, hogy a sérülések indokolt vagy indokolatlan közbenjárások alkalmával jöttek létre. Érdemes lenne mindenesetre megtudni, mi készteti az OHN egyes munkatársait arra, hogy szervezetük alapelveit megsértve uszítsanak a magyar állam határait és egyben a schengeni övezetet védő szankciók foganatosítása ellen. Egyesületük alapelve ugyanis kimondja: „A segélyszervezet önkéntes munkatársai tevékenységüket a semlegesség elve szerint, pártatlanul, részrehajlás nélkül végzik, munkájukat nem befolyásolhatják politikai, gazdasági vagy vallási tényezők…”

Nyílt titok, hogy ezek a közismert szervezetek valójában nem is azokat a csoportokat képviselik, melyek védelmének programját zászlójukra tűzik, hanem kenyéradó gazdájuk, egy nagyravágyó, Magyarországról elszármazott aggastyán érdekeit szolgálják, aki önmaga erkölcstelen-ateista képére igyekszik formálni a világot és a „minden falúból egy kutya” elve alapján szervezi báránykáknak álcázott, vezényszóra támadó, haragos ebeinek falkáját. Milyen jól hangzik ugye a név, hogy „Emberi jogokat védő szervezet”? És ha naponta halljuk a hírekben, hogy „Jogvédők megállapították…”, nem is kételkedünk abban, hogy hiteles az állítás, hiszen jogvédelemre szakosodott emberek állnak a közzétett szakvélemény mögött. Jogszerű magatartást ír tehát le a brosúra, amely arról informálja a migránsokat, hogyan lehet kijátszani a magyar törvényeket, és jó tanácsokat ad arra vonatkozólag is, miként kell „kegyetlen, erőszakos bánásmódot” a hatóságok nyakába varrni. Még jobban hangzik a „Társaság a Szabadságjogokért” név. Ha megnézzük a szervezet honlapját, arról is értesülünk, miféle hőstettek fedik a szabadságjog fogalmát e tömörülésben, melynek március 13.i bejegyzése büszkén közli: „A bíróságon támadtuk meg a március 15-i füttyszó betiltását”. De jó, hogy ezt közzétették! Most legalább tudjuk, mely bűzös lyukból fúj az a szél, amely történelmi önazonosságunk méltóságát igyekszik meggyalázni, kisstílusú politikai célok érdekében!

Az ötletgazda bizonyára komoly prémiumot kapott háttéri forrásokból, mely „Nyílt Társadalom Intézet” néven finanszírozza és irányítja leányvállalatai tevékenységét a Vénember fölösleges pénzével. De vajon milyen jelentést takarhat a társadalom nyíltságának fogalma, ha számításba vesszük azt is, hogy több mint háromezer évnyi fejlődés során jutott el az emberiség ahhoz az ideálisnak tűnő államformához, melyet köznyelven szólva nyugati demokráciának nevezünk? További érlelődés szükségét nyilván nem zárhatjuk ki, itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a káoszelmélet alapján tehessünk különbséget „nyílt” és „zárt” rendszerek között: Nyílttéri tüzek ugye elharapódzhatnak, erdőtüzet okozhatnak, világégéshez vezethetnek, zárttérben tartott lángok ezzel szemben ellenőrizhetők, csak a mindenkor megkívánt meleget szolgáltatják. Ki tudhatja, milyen „nyílt” társadalmi rend lebeg a magát világmegváltónak képzelő Öregember lelki szemei előtt, amikor Pandóra szelencéjének fedelét feszegeti.

***

FB/Honlap-bejegyzés 2021

A Második Világháború utáni gazdasági csodának nevezett fellendülés akkor torpant meg Németországban, amikor az ipari termékek iránti kereslet olyan mértékben megnövekedett, hogy a vállalkozások nem voltak már képesek kínálatukat megfelelő mértékben növelni. A konjunktúra túlhevülés (Konjunkturüberhitzung) néven ismertté vált jelenség hatását azzal igyekeztek az ország vezetői ellensúlyozni, hogy megnyitották a határokat bevándorlók előtt, akiket, eleinte elutasító hangnemben idegenmunkásoknak, később baráti vállveregetéssel vendégmunkásoknak neveztek. A köznyelven átnépesítés (Umvölkung) névvel illetett program ellenzői számára felismerhetővé vált, hogy az intézkedéseket nem gazdasági érdekek, hanem gátlástalan hatalmi megfontolások motiválják. Ez abban is megnyilvánult, hogy akkor se függesztették fel a nyitott határok programjának végrehajtását, amikor már nem munkaerőhiány, hanem munkanélküliség okozta a legfőbb társadalmi problémát – azzal az eredménnyel, hogy tartósan lecsökkent a munkaerő piaci értéke, ami mélyreható ellenérzeteket váltott ki, főleg a kétkezi munkások körében, akik joggal érezhették úgy, hogy korábban becsülettel megfizetett munkájukat bevándorlók tömege teszi nélkülözhetővé. Bertold Brecht sokat idézett felszólítása, „keressen magának a kormányzat egy másik népet”, a kialakult helyzetben olyan értelmet nyert, amely válaszra késztette a lakósság érdekeitől messzire eltávolodó politikusokat.

A propagandahadjárat, mely a német nép mesterségesen ébren tartott lelkiismereti válságára építkezett, azt eredményezte, hogy az idegenmunkások hamarosan átvedlettek a liberális sajtó által előírt köztudatban szívesen fogadott vendégekké, majd „menekültekké”. Sokan úgy vélték az átminősítő kampány sikerét mérlegelve, hogy a hitleri rémtettek maradandó zsarolási potenciált biztosítanak a háborút követő kései generációk érdekei ellenében is.  Putyin a dilemmát az orosz Duma előtt tartott egyik beszédében következőképpen fogalmazta meg: „A náci idők mélyreható szakadást gerjesztenek a német történelemtudatban, amely igen gyakran az 1945 után kialakult politikai szövetségrendszer észlelésére korlátozódik.” A kérdést, hogy miféle szövetségrendszer befolyása alá kerültek a németek, a svájci politikus, Jean Ziegler válaszolja meg nagy sikerű könyvében, melyben a világ új urai minősítéssel illeti az oligarchákat, akik eszközökben nem válogatva igyekeznek rányomni akaratuk bélyegét a földkerekség minden országának politikai arculatára. „Hogy lehet az”, kérdi Ziegler, „hogy a világ új urai hatalmon tudják tartani magukat, holott minden tevékenységüket erkölcsi romlottság és cinizmus hatja át? Mire alapozódik csábítóerejük rejtélye?”

A rejtély feloldásához Soros György hálózatát kell vizsgálat alá vonni: Korrumpált politikusok ülnek majd minden ország parlamentjében, korrumpált bérfirkászok lebzselnek seregestül majd minden mérvadó politikai hírportál szerkesztőségében – azzal a megbízatással, hogy erkölcsileg elfogadható színezetet adjanak az oligarcha körmönfont üzleti cselfogásaiknak. Mindezek ellenére az is látja, aki nem akarja, hogy a magyar származású, magát kozmopolitának valló spekuláns tevékenységét nem emberbaráti szeretet, hanem önző, nemzetgazdasági érdekeket sértő nyereségvágy ösztönzi. A vállalkozás kibékíthetetlen ellentmondásosságát a Nobel díjas gazdaságtudós Milton Friedman így fogalmazza meg: „Lehet szociális intézményekkel ellátott államról beszélni, lehet nyitott határokról beszélni, de a kettő együtt nem létezhet.”

Friedman látásmódját statisztikai adatok igazolják, melyek a német szövetségi kormányzat törvényi kötelezettségének megfelelően láttak 2019-ben napvilágot. Az elmúlt évtizedben több mint kétmillió migránst fogadott be Németország, magát olyan értelemben elkötelezve, hogy gondoskodik a bevándorlók egészségügyi ellátása mellett a napi élet szükségletei (étel, áram, ruházat) kielégítéséről és garantálja hátrahagyott gyermekek, esetleg feleségek [sic!] beutaztatásának lehetőségét. Mindezt úgy, hogy a migránsok 80%-a nem tud érvényes útlevelet felmutatni. Hivatalos statisztikák bizonyítják azt is, hogy a meghatározási szempontoktól függően 18 és 19 százalék közt ingadozik Németországban a szegénységgel sújtott őshonos lakók aránya. Konkrét számokban ez legalább 13 Millió ember érintettségét mutatja ki, ami 3%-os romlást jelent a 2002-ben azonos kritériumok alapján felvett adatokhoz viszonyítva. Lineáris progresszió esetén a németek több mint egyharmada fog egy további évtized elteltével szegénységben élni. Ha Merkel asszony mégis úgy véli, „megbirkózunk ezzel”, akkor szemléletmódjában nem optimizmus, hanem kötelező térdre esés nyilvánul meg „a világ új urai” előtt.

Köztudott, hogy a náci diktatúra változatlan szereplőkkel lényegült át Merkel szülőföldjén, az NDK-ban, bolsevista diktatúrává. Ellenállási harcosok a kommunizmus bukása után is kisebbségben maradtak; köztük Bärbel Bohley, aki megjósolta, milyen jövő vár az egyesített Németországra: „A StaSi struktúrák tanulmányozását jellemtelen köpönyegforgatók fogják magukhoz ragadni. Valamelyest adaptálják majd a módszereket, hogy a szabad nyugati demokráciákban is működőképesek legyenek. Nem fogják a zavarkeltőket letartóztatni, léteznek ártalmatlanná tételükre finomabb lehetőségek, de a titkos tilalmak, a gyanakvás, a félelem, izoláció és kirekesztés, a megbélyegzés és elhallgattatása azoknak, akik nem állnak be a sorba, módszerré fog válni ismét. Intézményeket fognak létrehozni, melyek sokkal effektívebben dolgoznak, mint a StaSi. Visszatérnek az állandó hazugságok is, a dezinformáció és a köd, amelyben minden elveszíti kontúrjait.”

Bärbel Bohley aggodalmai harminc évvel ezelőtt lettek egy kávéházi beszélgetés alkalmával feljegyezve. Sötét előérzetei beigazolódásaként értelmezhetjük a német Alkotmányvédő Hivatal aktuális felhívását: „Polgártársaink segítségét kérjük! Arra kérjük, jelentse (anonim módon is) a következő telefonszámon, illetve email címen, ha szélsőjobb alkotmányellenes tendenciákat észlel lakó- vagy munkahelye környezetében. Köszönetünk előre is!” (Telefonszám, email-cím) Mi másról lehet itt szó, mint a náci és kommunista diktatúrák besúgórendszerének adaptált változatáról!?

Ebből a meghasonlott, önmagát elkötelezett szövetségesünknek beállító Németországból érik el hazánkat a leggyalázatosabb hazugságokkal fűszerezett támadások – történelmünk folyamán nem először.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2017

A XVI. század egyik legszélesebb látókörű hazai reformátora Bornemisza Péter, két tar császárról beszél, aki Magyarország „megkopasztásán” ügyködik. Egyikük a kopaszra borotvált fejű török szultán, másikjuk a bujálkodási hajlamáról ismert II. Rudolf császár, akit a vérbaj higanygőzös kezelése fosztott meg hajdíszétől, mielőtt a Habsburg családi tanács az előrehaladott szellemi leépülésben szenvedő uralkodót megfosztotta volna trónjától. Balassi Bálint nevelője, Bornemisza Péter, világosan látta, több helyütt utalást is tett rá, hogy a Habsburgok legnagyobb ellensége ugyan a török, ám megkülönböztetett gonddal viseltetnek aziránt is, hogy a számukra veszélyesnek tűnő magyar nemzeti öntudat ne vethessen gátat abszolút jellegű hatalmi törekvéseiknek. Így lettek a török portával folytatott béketárgyalások szenvedő alanyai általában a hódítók ellen hősiesen küzdő magyarok. (Lásd: „Szégyenletes Vasvári Béke”)

A kettőzött fenyegetettség, mely a jelenlei helyzetet jellemzi, a hajdani török-német szorongatással azonos értelemben értékelhető. Egyrészt tagadhatatlan, hogy Európát s vele együtt Magyarországot megtámadták – Földi László, biztonságpolitikai szakértő szavaival élve, egészséges, jól táplált, katonakorú emberek, akiknek harci feladatát egyelőre csak sejteni lehet. Tényként kell mindenesetre elkönyvelnünk, hogy egyedül számszerű jelenlétük is már akkora potenciális erőt képvisel, amely, ha valamilyen formában felszabadul, egy politikai atombomba, világnézeti pestisjárvány vagy mindkettő együttes hatásával jár. Másrészt a szolidaritás hamis jelszavának hangoztatásával igyekeznek uniós szövetségeseink, nemzeti önazonosságunk megtagadása mellett, olyan felelősség vállalására rábírni bennünket, amelyet nem tudunk, de nem is akarunk viselni.

A sokat vitatott kötelező kvótarendszer tekintetében jegyezzünk meg csak annyit, hogy volt szerencsénk megismerni a szóban forgó „menekülteket”; 2015-ben bemutatkoztak már nálunk. Biztosak lehetünk benne, hogy amennyiben megnyitjuk előttük az ajtót, csak egy kis résre is, rokonságuk és terjedelmes atyafiságuk kötelékében elárasztanak bennünket; rendezhetetlen összevisszaságban vesznek birtokba mindent, ami saját törvényeik szerint megilleti őket.

Aki a mai Londont ismeri, ahol a legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak alig több, mint fele arányban él brit eredetű lakósság, nehezen fogja elhinni, hogy 1891-ben az akkori négy és félmilliós lélekszámú városban nem egészen fél százalékot tett ki a külföldinek minősülő bevándorlók aránya. (Meyers Kleines Konversationslexikon, Leipzig – Wien, 1899) A jelek arra utalnak, hogy liberális polgártársaink ilyen fejlődési vonalat álmodtak meg Budapest számára is – svábhegyi villáikban és a soros-alapítványok zegzugos barlangjaiban megbúvva.

A muzulmán hódítók serege a XV. század elejére érte el az akkori Magyarország déli határait. Zsigmond király az al-dunai erődvonal kiépítésével arra az elismerő nyilatkozatra késztette XXIII. János pápát, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája és pajzsa („Hungaria est propugnaculum et clipea christianiatis”). Az oszmán birodalom további terjeszkedésének megállítása érdekében európai összefogásra, a szó valódi érelmébe vett szolidaritásra lett volna szükség. Ehelyett az érintett nagyhatalmak csupán arról gondoskodtak, hogy Magyarország ütköző zónává váljék, mert kicsinyes nézeteltéréseiket kívülről védetten, nyugodt körülmények között rendezhették. Úgy, ahogy ezt az Európai Uniót tette, amikor a politikai és gazdasági zsarolás minden eszközének bevetése mellett, hosszú hónapokon át vitatta Görögország, részben önhibán kívül felhalmozódott adósságának behajtási lehetőségeit, miközben Magyarország határait már nagy erővel rohamozták a betolakodók.

A kérdésre, hogy képes lenne-e Európa rövid idő alatt megbirkózni a szükséges védelmi feladattal, ha gazdasági érdekei ezt megkívánnák, a modernkori kalózkodást feltartóztató sikeres akció ad kielégítő választ. A londoni székhelyű IMO (Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) döntése alapján indult meg 2013-ban az Atlanta elnevezésű hadművelet, amelyben az EU keretein belül húsz állam vett részt. A Vörös Tenger déli részein az Ádeni Öböl, valamint az Indiai Óceán térségében járőröző hadihajóknak és gyorsnaszádoknak rövid idő alatt sikerült véget vetni a tengeri hajózást egy Európa nagyságú területen elbizonytalanító kalóztámadások sorozatának. Ma már senki sem beszél a játszi könnyedséggel megoldott feladatról, mert ez talán felhívná a figyelmet arra, hogy összetettebb problémák esetén is van lehetőség gyors és hathatós megoldásokra, ha van közös akarat.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

A technikai határzár felépítését a balliberális ellenzék 2015-ben fölösleges pénzkidobásnak minősítette, mondván, hogy migrációs fenyegetettség nem létezik, határaink védelmét csupán figyelemelterelés céljából helyezi aktivitása előterébe a kormányzat. Napjainkban, amikor a feltartóztathatatlan népvándorlás, minden tragikus következményével együtt, az Európai Unió krízisgócpontját képezi, Soros György honi szövetségesei azzal az állítással igyekeznek idejét múlt hazugságukat lesöpörni a politikai élet színteréről, hogy a kormány ellenséges fantomképek kreálásával igyekszik valós problémáit palástolni. És mert amit tegnap tagadtak, mára tagadhatatlan valósággá vált, a liberális retorika hamis vádaskodások szövevényeiben keres menekvést. Aki fellép, vagy csak szót emel a migránsok korlátlan beáramoltatása ellen, azt nem jogos önvédelem, hanem idegengyűlölet vezérli. Soros György világot átfogó hálózata céljainak ismeretében kiderül, hogy a nemzeti, családi, vallási közösségeket szétzüllesztő aktivitások mögött a spekuláns elképzelései lapulnak, mégis, vagy éppen ezért harsogják balliberális körök nap, mint nap, hogy Soros terv nem létezik, ne is beszéljünk róla, ideje lesz, véget vetni az állandó ’sorosozásnak’!

A Hír TV nem vette le, effajta bárgyú tilalmak ellenére se programjáról, a kérdések taglalását, melyek Soros György közéleti és háttéri tevékenységével kapcsolatosan felmerülnek. A vitaműsorok beláthatóvá tették, mért ágálnak az önmagát Istennek képzelő milliárdos hívei a probléma átfogó megvilágítása ellen: Zagyva érveléssel sem képesek elhomályosítani azt, ami valójában történik. Nagy József, a balliberális portál, 24.hu szerkesztője, nem röstell azzal a bugyuta vélekedéssel előhozakodni, hogy Sorosnak épp annyi joga van Európa és Magyarország jövőjéről nyilvános véleményt alkotni, mint neki vagy épp vitapartnerének Pindroch Tamásnak és mindenki másnak, hiszen „Soros György nem is a világ leggazdagabb embere, hanem csak valahol a kétszázhatvanötödik hely tájékán rostokol.”

Gratulálunk Nagy Józsefnek a mélyenszántó megállapításhoz! Az általa közzétett információk helyénvalósága nem vonható kétségbe, csak éppen azt lesz nehéz megállapítani, mi köze a vitatott kérdésekhez annak, hogy Bill Gates gazdagabb, mint Soros György. A tény, hogy Soros (ha igaz) ’csupán’ 8.6 milliárd dollár vagyon felett rendelkezik, nem változtat semmit azon, hogy az EU döntéshozó személyiségeinek jelentős részét – megbízható források szerint – nagyvonalú mecénásként tarja zsebében.  Azt is tudjuk, hogy ezek az uraságok jelenleg épp azon törik a fejüket, miképpen finanszírozhatnák (Sorostól?) kölcsönvett pénzen, a magyar-lengyel vétó ellenére, 34 millió bevándorló életviteli költségeit.

***

Fb/Honlap 2021

A legújabb kori eseményeket feldolgozó történészek általánosan elfogadott tévedése abban áll, hogy a szovjet impérium szétesése és a csatlós államok hatalmi struktúrájának arculatváltozása, mely szabad választásokat eredményezett, a nyugati demokráciák konzekvens módon kifejtett nyomásgyakorlására vezethető vissza. Tagadhatatlan tények igazolják azonban, hogy a kommunista diktatúrák mindmáig fennállnának, ha fel nem döntik a vályút azok a disznók, melyek nem fértek hozzá a moslékhoz. Kétségbevonhatatlan, hogy a KGB-ben tömörülő, magasfokon képzett intellektuális réteg irányította széleskörű rálátással a Gorbacsov által beindított folyamatokat, melynek eredményképpen Oroszország kilépett a Szovjetunióból. Nem beszélhetünk arról sem, hogy a hidegháborús korszak a Nyugat győzelmével zárult le, azt kell inkább mondanunk, hogy az időközben egyértelműen balliberálissá vált Atlanti Szövetség problémái a kelet-közép-európai államok és a hajdani Szovjet Szocialista Köztársaságok nemzetállammá válását követően megsokszoródtak.

Napjaink liberális bohózatának szemlélőit nem lepte meg a hír, amely arról számol be, hogy jó fél esztendővel a magyarországi választások előtt mind az amerikai, mind pedig a német liberális szellemi birodalom képviselői hathatós segítséget helyeztek kilátásba honi elv- és harcostársaiknak, akik elpanaszolták nekik, hogy szekerük rudja kifelé áll a parlamentből, mivel a magyarok nem hajlandók az általuk képviselt ’nyílt társadalom’ eszményképével azonosulni. A segítségként beindított hazugsághadjárat szokásos módon a sajtószabadság eltiprását veti az Orbán-kormány szemére, azzal az elképzeléssel a háttérben, hogy a DW (Deutsche Welle), valamint SZER (Szabad Európa Rádió) bérfirkászai átfesthetik adásaikban a magyar valóságot.

Olyan hírforrásokat igyekszik új életre kelteni a nem kis anyagi ráfordításokat igénylő propagandahadjárat, melyek a kommunista diktatúrák idején megbízható módon elégítették ki a polgári jogoktól megfosztott magyarok túlnyomó többségének információs igényét. Apáink, nagyapáink a Szabad Európa Rádió hangján értesültek olyan körülmények között is egy szellemi korlátoktól mentes világ létéről, hogy az adófrekvenciákra állított zavaró zajok miatt nehezen voltak érthetők a felénk küldött üzenetek. Kevésbé volt zavaró hatásoknak kitéve a nyugatnémet DW (Deutsche Welle) műsora, népszerűsége mégsem vetekedhetett a SZER programjával; a hírek hangneméből ugyanis rendre kiérződött egy számunkra idegennek tűnő, fensőbbségi érzületeket tükröző mentalitás.   

Ez a benyomás ébred fel bennünk ma is, ha arról értesülünk a DW adásaiban, hogy kialakult a német fiatalok körében egy „Náci családi hátterem” névvel illetett „megtisztulási folyamat”, melynek keretein belül serdülő korban lévő fiatalok kutatnak felmenőik múltja, esetleges náci szerepvállalása után – természetesen elutasító odafordulással. Jó magyar ésszel nehéz felfogni, miféle boldogságérzet áradhat szét egy német fiatal lelkületében, ha rá tudja bizonyítani dédapjára, hogy SS tiszt volt a német hadseregben. Jót tenne tán az ifjoncok tisztánlátásának, ha kutatás tárgyává tennék azt is, mely szerepvállalás terheli Angela Merkel és apja múltját a Német Demokratikus Köztársaság sötét emlékű nomenklatúrájában. És ha a Deutsche Welle követendő példaként állítja elénk családi múltunk feltárását, nálunk mindenekelőtt bolsevista szerepvállalók után kellene kutatni, például Fekete Győr András, Dobrev Klára, esetleg Donáth Anna felmenői körében.

Liberális hírverés abszurditása ábrázolódik az ellentmondásosságban is, mely abban nyilvánul meg, hogy amig a hidegháború idején egy másik világ üzenetei értek el bennünket szabad országokból, addig ma a szellemi bűnözés koholmányai zúdulnak ránk ugyanebből a hírforrásból: Újpogány világpolgárok igyekeznek a parlamenti választások kimenetelét befolyásolni liberális köntösbe bújtatott zsoldosok segítségével, akik már igába vonták a derék, ám, amint ezt a történelem tanítja, becstelen eszközökkel könnyen befolyásolható német népet. Az se titok, hogy a világhatalomra törő összeesküvők beférkőztek már rontó eszméikkel a demokrácia őshazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a polgárság tudatába. Elvtelen bérencek mesterkednek itthon is azon, hogy bénító mérgekkel itassák át magyarságtudatunkat. 

Mi lenne erre a megfelelő válasz!?

A kalandos életű Orbán Géza bácsi abban a budai bérházban töltötte el élete utolsó éveit a hajdani Tabáni és Németvölgyi Temető találkozásánál, amelyben felnőttem. Megjárta az Idegen Légió legtöbb bevetési helyét, honvéd gyalogosként pedig eljutott a Donkanyarig és onnan vissza Budapestig anélkül, hogy megsebesült volna. A német egységekkel közös visszavonulás során betért egyszer Fejszés Bandi nevű bajtársával egy brassói kiskocsmába, ahol a szomszéd asztalnál német katonatisztek vacsoráztak. Egyikük, miután jól belaktak, áttette koszos edényeiket, a világ legtermészetesebb módján, az ő asztalukra. Fejszés Bandi, ugyancsak a világ legtermészetesebb módján söpörte le azt onnan alkarjával a földre. Az évek során megkértük Orbán bácsit többször, mesélje el még egyszer a történetet, melynek folytatása abban állt, hogy két vitéz magyar baka ököllel verte ki „szövetségeseit” a kocsmából. Valami ilyesfélét kéne tennünk ma is, hogy ráébresszük a bennünket kioktatni igyekvő fajankókat arra, mi a magyar igazság.

EPILÓGUS

Angela Merkel nem indult már államfő-kandidátusként a 2021-es parlamenti választásokon. Vajon miért? Előrehaladott kora ezt nem indokolja, hiszen húsz évvel fiatalabb, mint Konrád Adenauer volt, amikor az 87 éves korában visszavonult a politikai élet színteréről. Nem szállt fel a mindig jól értesült liberális média-világban olyan hír se, hogy megrendült egészségi állapota indokolná visszalépését, hatalomra törő személyisége ismeretében nehezen lenne elképzelhető az is, hogy önként adta volna ki kezéből a kormányrudat, hiszen éles szemű odafigyeléssel, buktatta ki 16 éven át minden számításba vehető konkurensét a magasrangú politikusok köréből. A jelek arra utalnak, háttérben megbúvó megbízói látták úgy, hogy elvégezte már a rábízott feladatokat, további megbízatások végrehajtására friss káderekre lesz szükségük; lehívták egyszerűen a porondról.

Nem férhet kétség hozzá, hogy megbízói mércéjével mérve Angela Merkel jól teljesített. Azon túlmenően, hogy Keresztény Uniók Helmuth Kohl által elért csaknem ötven százalékos választói preferenciát lecsökkentette a felére, sikerült a pártok programját is úgy átszíneznie, hogy kereszténygyökerű konzervatív erkölcsi elkötelezettségek iránymutató alapelvét ma már csak nyomokban fedezhetjük fel a német politikai gyakorlatban. Merkel személye úgy fog bevonulni történelembe, hogy ő teremtette meg az újraegyesített Németországban, DDR mintára, azt a neoliberális alapokon nyugvó diktatúrát, amely a bolsevizmus modernkori változatként kerül nyilvántartásba.