(Magyar Hírlap, 2015 január 8)
http://magyarhirlap.hu/cikk/13939/A_CIA_ege_alatt_nincs_semmi_uj

Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban az Amerikai Egyesült Államok kormánya hivatalosan beismerte, amit mindenki régóta tudott: az iraki és afganisztáni háborúban ejtett hadifoglyok kihallgatása során bevetettek olyan eszközöket, melyek nemcsak alapvető nemzetközi megállapodásokat vettek semmibe, de az emberiesség határain is messze túlléptek. Másodlagosan, ha nem éppen kis súllyal megjelent a hírek hátterében a megjegyzés, a meg nem engedett eszközök alkalmazásának hiányában nem lehetett volna a hadifoglyokból olyan stratégiai fontosságú információkat kiszedni, melyek többek között Oszama Bin Laden búvóhelyének felfedéséhez vezettek. Csupán mellékesen érdemes megemlíteni, a hivatalos USA adminisztráció nem sokkal Bin Laden likvidálása után azzal kérkedett, hogy a rejtekhely tudományos értékű begyűrűzése DNA-kódok segítségével történt, melyek az elsőszámú közellenség rokoni kötelékének sűrűsödésével tette végül is a beszerzett minták alapján a búvóhelyet láthatóvá.

Joszif Visszarionovics Obama

Ezzel a kis ellentmondással, mely kérdésessé teszi a kínzások katonai jelentőségű értelmét, érdekes módon esik egybe Barack Obama elnök nyilatkozata, miszerint az USA erkölcsi nagyságát igazolja, hogy nyíltan szembe mer nézni a múltban elkövetett bűnökkel. Való igaz: A nagyhatalom megingathatatlan hegemóniáját és erkölcsi felfogását igazolja a beismerés. Ilyen logikával érvelt Sztálin is, amikor túlkapásnak minősítette azokat a nem titkolt, nem titkolható gyilkosságokat, melyeket emberei követtek el. Ő azzal igazolta személye feddhetetlenségét és az erős kéz politikájának szükségességét, hogy kivégeztette azokat is, akik nevében gyilkoltak. Az Egyesült Államok elnöke, Obama, Sztálinnal ellentétben nem látja szükségesnek, hogy tájékoztassa a pórnépet, milyen büntetésben részesíti az elkövetőket. A nyilatkozat értelmében ez már megtörtént. Tévedés ne essék, ha elkövetőkről és büntetésről beszélünk, ne a szadista vallatók jussanak eszünkbe, hanem azok az „elkövetők”, akik azzal szolgáltatták ki magukat az CIA- inkvizíciónak, hogy az amerikai demokrácia fogalomi rendszere vagy üzleti érdekei ellen valamilyen formában felléptek – ne feledjük, ezek Amerikában rokon értelmű cselekmények! A tény, hogy Obama nyíltan szembe néz a múlttal, abban nyilvánul meg, hogy az elnök kimondja: Bizony, mi tudunk így is: tudja meg a világ, mi jár azoknak, akik szembeszegülnek az impériummal.

Ez a látásmód az Egyesült Államok ellenségei mellett, szövetségeseit is érinti, noha velük szemben egy másfajta rutinszerűen alkalmazott nyomásgyakorlási módszer kerül bevetésre. Werner Weinfeld, aki hosszú
éveken át képviselte Németországot az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások során, így írja le egy TV-adásban az amerikai kormány három szinten megvalósuló magatartási formáját: „Amikor megegyezik a véleményünk, legjobb barátok vagyunk, átöleljük egymást, olyan intenzitással, hogy már a bordák épsége forog kockán. Ha másodlagos kérdésekben nem egyezik a véleményünk, az történik rendre, hogy az amerikai kormány megkérdi, hol marad a történelmi hála, amely kijár azoknak, akik kiharcolták és biztosították a németek szabadságát. Amikor komoly kérdésben vallunk egymástól eltérő felfogást, terítékre kerülnek a hírszerző szolgálatok Németországot terhelő anyagai (…) csináljátok a dolgot úgy, ahogy mi akarjuk, vagy elbánunk veletek (…) Az amerikaiaknak érdekeiket illetőleg világos elképzeléseik vannak (…) ennek megfelelően járnak el. Ez a realitás.” *

Washingtoni tananyag

Udo Ulfkotte, akinek nemrég megjelent könyvéből származik az idézet, saját tapasztalatai alapján ismerteti, miféle műhelyekben kovácsolódnak a káderek, melyek a politikában, sajtóban és a pénzügy intézetek legfelsőbb szintjein szolgálják Amerikát a német közéletben. A beszervezés az egyetemeken kezdődik. Professzorok, akik hasonló módon jutottak posztjukhoz, szemináriumok keretein belül tanulmányozzák diákjaik politikai beállítódottságát, még inkább személyiségét. Aki megfelelőnek bizonyul, érdemesül egy továbbképző tanfolyamra, ahol nem a hallgatónak kell fizetnie, sokkal inkább őt honorálják napidíjjal és egy utólagos, diákok számára komoly összegű illetménnyel. Mindenki, akit ezekre a tanfolyamokra meghívnak, már ott érezheti magát egy karrierlétra legalsó fokán. További egyetemi tananyagnak álcázott előadássorozatok szolgálnak a kiválasztott káderek megfigyelésére és folytatólagos szűrésére. A végleges biztonságérzetet a kiválasztottaknak az adja meg, hogy felveszik egy civilszervezetbe (a sok közül), amely az „Atlanti Óceánt átívelő barátság” szolgálatában áll. Ezen szervezetek egyike a Német Marshall Alapítvány (German Marshall Fund), amely a CIA-val, nem titkolt kapcsolatban áll, és amelynek tagjai rendszeresen meg lesznek hívva (továbbképzésre) az Egyesült Államokba.

Ulfkotte részletesen leírja, milyen formában ölt alakot a fentebb leírt fojtogató átölelés, mely a közös nézetek kialakulását, jobban mondva kialakítását szolgálja: „Ez a Német Marshall Alapítvány átnyújtott
mindnyájunknak egy készpénzzel teli borítékot, amely amerikai tartózkodás fedezésére szolgált. Választhattam magamnak egy klímaberendezéssel felszerelt bérautót, az üzemanyagköltséget természetesen ők fedezték. Mint ahogy a szállodát, mosodát és az étkezést is. (…) Megajándékoztak egy búvárfelszerelés legfontosabb tartozékaival (…) a felszerelést San Diego közelében 60 méter mélységben tesztelhettem. Ez volt az a látogatás, melyen a Német Marshall Alapítvány (más helyütt ezt már megemlítettem) az US- Állam Oklahoma díszpolgárságának okiratával lepett meg. Az USA-ban folytatott utazásaim során egy idő elteltével már nem tudtam megállapítani, kit számíthatok a Német Marshall Alapítvány tagjának és ki jár el az UStitkosszolgálatok képviseletében. Világossá vált, és ebből nem is csináltak titkot, szoros kapcsolat állt fenn kettőjük között.”

Az itt leírt tapasztalatok Magyarország számára legalább két szempontból bizonyulnak jelentősnek. Az egyik tanulság, mely a közleményből levonható, abban áll, hogy a német belpolitika irányításának céljából Amerika komoly anyagi erőfeszítésekkel egy jól bejáratott gépezetet hozott létre, amely, ha nem is tökéletesen, de komoly hatásfokkal működik. A másik megfontolásra méltó információ arra figyelmeztet, hogy fiatal káderek beszervezése – igaz, jó 40 év késéssel – hazánkban is az egyetemeken kezdődik és ott fog a jövőben nagy erőbevetéssel folytatódni. Az elmúlt esztendő politikai eseményeinek fényében nem lehet titok, a civil szervezetek, melyek amerikai források támogatásával létesülnek Magyarországon, itt is a rosszul álcázott célt szolgálják, melyről Ulfkotte beszél. Igaz, Budapesten még nincs irodája a German Marshall Fund-nak, van viszont leányvállalata Pozsonyban és Bukarestben; erről az interneten a megfelelő címszó beütésével mindenki meggyőződhet. Nem kétséges, a háború utáni Németországot behálózó létesítmény háttéri rendszere CIA szemszögből nézve a volt kommunista államok amerikai érdekeltségű átszövésére is alkalmasnak tűnik.

A megfelelő koncepció

A példaként megnevezett szervezet, GMF, nem az egyetlen civil alapítvány, melyet Amerika világszerte pénzel – nem jó szívvel, hanem azzal az elvárással, hogy a vállalkozás rövidebb-hosszabb távon anyagilag hasznos befektetésnek bizonyuljon. A megfelelő koncepció kőrvonalai Ulfkotte megfigyelései alapján így ábrázolódnak: „Az 1950-es évek óta amerikai titkosszolgálat Németországban egy sor civil jótéteményi egyesületet alapított és finanszírozott azzal a céllal, hogy egy legendára alapozva titkosszolgálati hadállásokat hozzon létre, ahol vezető tisztjeit az alapítvány munkatársainak álcázva foglalkoztatja, egy jövőbeni német elitgárda Amerikából irányítható befolyásolására, és ahol erre lehetőség adódik, zsarolására.”

A szovjet irányítású diktatúra napjaiban mindenki tudta Magyarországon, kik az úgynevezett moszkoviták. A rendszerváltást követő időszakban ebből a moszkovita elitből és nem a valós ellenzékből választotta ki az amerikai hírszerző szolgálat az emberanyagot, amelyre terveit építette azon meggyőződés alapján, hogy aki beállt „moszkovitának”, bizonyára hűségesen szolgálja majd az általuk megformált új rendszert „washingtonitaként” is. A magyarországi hadállások kiépítésénél nem kritikus szemlélettel bíró személyiségekre, nem ellenállási hősökre volt szüksége Amerikának, hanem mindenre kapható köpenyegforgatókra, akik gátlástalanul szolgálják ki a mindenkori hatalmat. Könnyen meggyőződhetünk, a CIA e tekintetben sem tér el kommunista testvérszerveitől. A Néphadsereg megszervezésénél szüksége volt rákosiéknak saját kádereik mellett olyan tisztekre, akik tényleges katonai tudással rendelkeztek. Sztálin magyarországi helytartói természetesen nem azokat az ismert személyiségeket vették át a királyi magyar haderő tisztikarából, akik fellázadtak a németbarát hadvezetés ellen, ezek az emberek számukra is megbízhatatlannak bizonyultak. Csak azt vették állományba a Ludovikán végzett katonatisztek közül, akit jogosan vagy tévedésből meggyőződés nélküli köpenyegforgatóknak tartottak.

Ismeretlen hungarikum

A nem várt esemény, hogy támogatottjaik sorra eltűnnek a magyar politikai élet színteréről (itt nem kizárólag az SZDSZ-ről beszélhetünk), komoly fejtörést okozott az amerikai kormányzatnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a stratégia, mely a 5 háború utáni Németország politikai bekebelezése során sikerrel járt, Magyarország esetében nem volt alkalmazható. Erre csak részmagyarázatul szolgál a tagadhatatlan tény, hogy nálunk sokkal erősebben él egy amerikai szakértők számára ismeretlen nemzeti öntudat, amely mindenfajta nacionalizmustól, sovinizmustól mentesen a történelmileg belénk rögződött szabadságszeretetből és szabadságféltésből fakad. Ezt az alapvető tulajdonságot a közel félévszázados szovjeturalom nemhogy nem tudta kiölni belőlünk, de még meg is erősítette. Egy olyan fokú érzékenységet váltott ki a magyar lélekben, amely allergikus reakcióval válaszol minden gyámkodási kísérletre. Talán ezzel az USA-szakértők által ma már felismert „hungarikummal” magyarázható a színváltozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a CIA újabban nem a báránybőrbe bújtatott jó barát („Goodfriend”) szerepében tündököl, hanem immáron nyílt fenyegetéssel lép fel.

A „korrupcióüldözés” címzettű bohózat, mely október vége óta szórakoztatja a hazai nyilvánosságot, úgy hat mindenkire – barátra és ellenségre –, mint egy rosszul sikerült bűnügyi film, ahol elejétől fogva tudja a néző, ki az imposztor. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy az amerikai adminisztráció a hatalmi befolyás igényén kívül egyebet is, például korrupciós ténykedéseket kíván bizonyítani. Esze ágában sincs erő és erőszak demonstráción kívül más kártyát is az asztalra tenni. Amikor azt latolgatjuk, milyen infantilis elképzelések mentén villogtatja Amerika a „korrupció elleni küzdelem” kardját, nem sikkadhatunk el Susan Sewell, US-kormányzati tisztviselő bejelentése felett, aki 600 millió dollár költségvetési keretről adott hírt, amellyel az USA „nemzeti érdekek védelmében” kívánja a közép és kelet európai államokban a korrupciót üldözni. Ez így kidobott pénznek tűnik.

Bábfigurák

De ha a bejelentést lesoványítjuk a lényeges tartalmára, miszerint a jelentős összegű befektetés amerikai érdekeket hivatott szolgálni, felkészülhetünk egy szcenárióra, amellyel Amerika az arab államokat lepte meg egy olyan irányított káosz előidézésével, mellyel saját, és csak a saját nemzeti érdekeit szolgálta – abból az ábrándból kiindulva, hogy ott, ahol eddig nem avatkozhatott a belügyekbe, a polgárháborúk után kialakuló rendben, mint Németországban, helyzetbe hozhatja a politikai és gazdasági élet meghatározó figuráit.

Mára egyértelművé vált, hogy atlanti szövetségesünk bennünket, Németországgal ellentétben, nem ölelget, nem hívja fel figyelmünket jótéteményeire (például Jaltára!), hanem egyértelműen fenyeget: ennek jegyében beszél a korrupció ellenes küzdelemről. Úgy tűnik azonban, hogy a demokrácia nemes szószólója alaposan elszámolja magát, amikor az eddig bevált módszereket igyekszik velünk szemben is alkalmazni. Pártszékházak elleni támadások és a gyanú szerint tervbe vett kirakatbetörések, autógyújtogatások, melyek a nyugati nagyvárosok társadalmi küzdőterén hétköznapi jelenségnek tűnnek, a magyar lélektől idegen szellemű atrocitások, melyek az eddigiekben nem jellemezték a politikai életet hazánkban. De ha a korrupció elleni harc felkent harcosai mégis ilyen eszközök bevetésére vetemednek, tudni fogjuk elejétől fogva, mint a fent említett rossz amerikai filmben, ki az imposztor. És ha már most tudjuk, mi történik a mérges kígyóval, amelyik a saját farkába harap, nincs okunk félni.

—–

*Idézet Udo Ulfkotte Megavásárolt újságírók című könyvéből (Gekaufte Journalisten. Wie Politiker, Geheimdienste und Hochfinanz Deutschlands Massenmedien lenken. Rottenburg 2014,146. o. f. )