Állambiztonsági Szolgálatok
Történelmi Levéltára
1067 Eötvös u. 7

Tárgy: Megjegyzések a 27775 sz. alatt nyilvántartott iratanyaghoz

Tisztel Hölgyek, Tisztelt Urak!

A majd egy éve, 2012 okt. 8.-án rendelkezésemre bocsátott iratokat most, hogy egyéb teendőim mellett erre is időt tudok szakítani, néhány megjegyzéssel szeretném kommentálni – annak a kérésnek a kíséretében, hogy írásomat csatolják a meglévő anyaghoz.

Mondanivalómat azzal a mellékes kritikával kezdeném, amely az enyhén szólva rossz minőségű fénymásolatokat illeti: a lapok egy része reménytelenül szürke és annyira nélkülözi a kontúrokat, hogy teljességgel olvashatatlan. Csak példaként említeném meg a  ÁBTL – 3.1.2. M – 4027 /66 tól 76 -ig terjedő oldalakat. Ezek a hiányosságok minden bizonnyal feltűntek a másolást illetve kifehérítéseket végző munkatársaiknak is, de csak némi rosszindulattal állíthatnám, hogy az ilyesmi cseppet sem érdekelte őket.  Annyit mindenesetre megkérdeznék, mi értelmet láttak Önök abban, hogy olvashatatlan dokumentumok juttattak birtokába.

Az ennél a kérdésnél lényegesebb kritikai megjegyzéseim, két témakőrre oszlanak:

1. Rendőrségi kihallgatások: kihallgatási jegyzőkönyvek, meg nem történt illetve meg nem említett kihallgatások, rendőrségi idézések
2. Rám építetett hálózati személyek: név szerint megnevezettek, elhallgatottak, kifehérítettek

Az elsőként említett témakörben jelentős szerepet játszanak azok a kihallgatási jegyzőkönyvek, amelyeket a  „Cherven Arisztid és társai elleni bűnperben”  viselt szerepem miatt történt fogva tartásom idején  v ettek fel kihallgatásaim alkalmával a BRFK Politikai Osztályának nyomozói, nevezetesen Szverle Péter és Zakar János.

 A rendelkezésemre bocsátott kihallgatási jegyzőkönyvek géppel írott, fejléccel, személyes adatokkal ellátott fogalmazványok, amelyeket én soha nem láttam. Mégis minden oldal alján ott díszeleg az aláírásom – nyilvánvaló hamisítványként. Az ugyan tény, hogy a kihallgatások után – mint ahogy ezt a csatolmányban elküldött, öt évvel ezelőtt közzétett, tehát jelen kritikám által nem befolyásolt visszaemlékezéseimben is  megjelenítem  –  alá kellett írnom a kihallgató tiszt kézzel írott feljegyzéseit (ha nem is oldalanként), attól függetlenül, hogy ezek megegyeztek–e a mondottakkal vagy sem.  Ezek a „jegyzőkönyvek” azonban kézzel írott, hevenyészett feljegyzések voltak és nem azok a gépelt dokumentumok, melyek a levéltárból kerültek birtokomba. A magyarázat egyszerű: Ha pontosan összehasonlítanak két-két aláírást, például az ÁBTL 3.1.9 V-146108/3 11. és 12. vagy a 14. és 15. lap alján lévőt, akkor jól láthatják Önök is, hogy ezek grafikailag olyan pontosan fedik egymást, ahogy ez csak másolatok, vagyis hamisítványok esetében lehetséges. A köznapi életben szolgáltatott aláírások (ezt igazságügyi szakértőként állítom) soha nem fedik egymást grafikailag 100%-os mértékben. Ezeket a bizonyítékokat megfelelő érdeklődés esetén a sajtó rendelkezésére fogom bocsátani.

Jól látható továbbá, hogy a többi aláírás is „családokra”, „testvérpárokra” osztható, melyek ama 4-5 aláírás klónjainak nevezhetők, melyeket a ténylegesen végrehajtott 4-5 és nem a hamisan dokumentált 14-15 kihallgatás alkalmával szolgáltattam.

A kézjegyek hamisítása és a vallomások elferdítése lehetőségének nem elsősorban a magam szempontjából tulajdonítok komoly jelentőséget, miután az esetemben a közölt szövegek, ha csak lényegüket tekintve is, de nagyjából megfelelnek a nyomozás során felfedett tényeknek. 

 Az elvi kérdés a kézenfekvő általánosításból adódik: Amennyiben bizonyítottnak tekinthető, hogy a kihallgató tisztek az általam mondottakat vagy nem mondottakat a saját ízlésük szerint tudták formálgatni – tartalmilag illetve a közlési stílus tekintetében – és a létrehozott hamisítványok hiteles dokumentumokként jutnak el köztudatba, úgy a történelemhamisítás egy módszerének tényével állunk szemben. Történelmi személyiségeket lehet ilyen eszközökkel deheroizálni, meggyötört, megviselt hősöket hétköznapi bűnözők színében feltüntetni. A valós tettek a hamisított jegyzőkönyvek optikájában elveszítik jelentőségüket, ami marad, az egy alapvető tulajdonságaiban a kihallgató tisztek által megrajzolt, kétes értékű, erkölcsileg zsarolható személyiség, akit az utódkommunisták kedvük szerint értelmezhetnek a közéletben.

A történelemhamisítás másik módszere a bizonyos személyekre vonatkozó/vonatkoztatott pozitív vagy negatív jellegű tények kiszűréséből illetve beiktatásából adódik. Csak így válhatott jelentős politikai személyiséggé Hamburger Mihály, akiről 2005-ben bekövetkezett elhalálozása alkalmával az internetes portál PORT.hu „Hamburger Mihály emléke” címszó alatt ezt írja: „Az ő kezdeményezésére és az ő vezetésével […] felmérték, kiket ért politikai okokból bármilyen hátrány, retorzió. Hamburger Mihály a magyar ellenzék egyik legfontosabb alakja…”

 Aszemélyét illető tények alapján, mint ahogy sok más jelenleg is aktív politikus esetében, Hamburger ellenzékisége is csak egy köpenyegforgató haszonhúzás indítékának eredményeként könyvelhető el. A BRFK Politikai Nyomozó Osztály V. alosztályának (ÁBR 3.1.5 O-100661 alatt) rendelkezésemre bocsátott 1958 június 23.-án kelt jelentése ezekkel a szavakkal kezdődik:  „1957 december 24.-én tudomásunkra hozta Braun János, Hamburger Mihály és Bratianu Dan László, a Petőfi Gimn. III. osztályos tanulói, hogy iskolájukban működik egy magukat „Szabadságharcosnak” nevező népi demokrácia ellenes, illegális csoport.”  Nem másutt, csak ebben a feljelentésben nyilvánul meg Hamburger Mihály lelkiségére és politikai hitvallására jellemző magatartási mód. Az is elképzelhető, hogy kutatási programjában a későbbi „ellenzéki” Hamburger azt próbálta felderíteni, milyen sorsra jutottak azok az iskolatársai (többek között a magam személye is, aki az ország összes középiskolájából való kizáratása után nyolc évig volt segédmunkás), akik az ő feljelentése alapján váltak politikai üldözötté?

Azt, hogy mily módon alkalmazható pozitív vagy negatív jellegű magatartási módokra utaló információk kiszűrése nem nehéz kideríteni. Vagy eltüntetik a megfelelő írásos anyagot, vagy gondoskodnak arról, hogy ilyen jellegű feljegyzések ne is keletkezzenek.  Erre vonatkozólag csak egy kis példaként említeném meg, milyen körülmények közt jött létre a találkozás édesanyámmal a Tolnai Lajos utcai fogdában és hogyan zajlott le az ezt követő kihallgatás. Ezt az eseményt a csatolmányban közölt visszaemlékezésemben pontosan leírtam. A rendelkezésemre álló kihallgatási jegyzőkönyvekben az esetnek nyoma sincs. Ennek csak az lehet az oka, hogy az ilyen jellegű epizódok, és sok más magatartási mód leírása ellentmond a „szakmára” jellemző ábrázolási kényszereknek.

Szabadulásom után az államvédelmi hatóság által rám épített VEGYÉSZ fedőnevű „hálózati ember” jelentéseiben (többek közt ÁBTL-3.1.2 M 40127/1 és 33) többször tesz említést az „érdekes témáról”, melyet jelentéseiben állítása szernt többször megemlített (pld. 1966 XII. 16.-án), amelynek azonban a ki nem fehérített iratanyagban nyoma sincs. Ennél az érdekes témánál csak arról lehet szó, hogy társaságunkban nagy nyilvánosság előtt több ízben is beszámoltam arról, hogy 1963 novemberében beidéztek a XI. kerületi Rendőrkapitányságra, ahol az egyetemi felvétel lehetőségével kecsegtetve engem is megpróbáltak beszervezni besúgónak. Ezt az ajánlatott én – mint ahogy ezt barátaimnak a novemberi kihallgatás minden részletének felfedése mellett közöltem – döbbenten elutasítottam.  Biztos vagyok benne, hogy a Történeti Levéltár birtokába jutott, személyemet illető dokumentumok közt a Zsombolya utcai kihallgatási jegyzőkönyvnek és VEGYÉSZ ilyen irányú beszámolóinak azért nincs nyoma, mert ezeket eltüntették illetve kifehérítették, miután az adatok „védett” személyeket kompromittáltak volna. Elgondolkodtató a tény, hogy a Bp. XI. kerületi Rendőrkapitányságról, ahova „kifehérített” besúgóim jártak jelenteni, egy feljegyzés sem jutott a Történeti Levéltár útján birtokomba.

A Levéltár hozzám eljuttatott információi szerint két személy volt más-más időszakokban személyem megfigyelésével megbízva. Elsőnek volt iskolatársam Fischer János, aki az ERŐS IVÁN fedőnevet viselte, és aki húgomnak, Emőkének udvarolva igyekezett a társaságomba – eredménytelenül – beférkőzni. Másodjára volt bűntársamat, Kehrer Károlyt, VEGYÉSZT állították rám, akiben tökéletesen megbíztam, és aki az évek folyamán számtalan jelentést fogalmazott meg rólam. Őt barátomnak tekintettem, politikai beállítódottságomat nem titkoltam előtte, ettől függetlenül neki is csak olyan információkkal szolgáltam személyes meggyőződésemről, mint mindenki másnak. Jelentéseiből csak az derülhetett ki, hogy útálom a rendszert, amely évekig segédmunkásként sínylődtetett és még az érettségi letételére is csak 1963-ban, egy az ENSZ-szel történt megállapodás értelmében adott engedélyt. A Belügyminisztériumban VEGYÉSZ Kehrer információi alapján tehát sok újat nem tudtak meg rólam.

 A rendőrtiszt, aki a Zsombolya utcai kapitányságon eredménytelenül tett próbát a „hálózatba” történő beszervezésemre, azzal érvelt meghiúsult kísérletei során, hogy nekem az egyetemi felvétel lehetősége alapjaként bizonyítanom kellene előttük annak a beállítódottságnak ellenkezőjét, amit „barátaim jelentései alapján”  meg kell hogy állapítsanak rólam. Ne higgyem azt, mondta a nyomozó, hogy nem ismerik rendszerellenes politikai irányultságomat, nézeteimet és a személyek kilétét, akikkel körülveszem magamat. Részletes nyilvántartásban rögzítik, kikkel állok kapcsolatban, hova járok, mivel foglalkozom. Még azt is tudják rólam, hogy a nyár folyamán a Móricz Zsigmond Kőrtéri végállomásnál nem az ajtón szálltam le a tömött 61-es villamosról, hanem a nyitott ablakán ugrottam ki…  

Itt követte el a nyomozó azt a hibát, amely az egyik, a Történeti Levéltár által rendelkezésemre bocsátott anyagban ilyen minőségben nem szereplő ügynök vagy éppen besúgó nyomára vezetett.

Én ugyanis pontosan emlékeztem az esetre és azt is tudtam kivel utaztam „barátaim” közül ezen a villamoson. Hagytam tehát, hogy a nyomozó hadd kérkedjen tovább azzal, mi mindent tud a személyemről, hogy aztán idővel megjegyezzen, előttem úgy sem titok annak a személynek kiléte, aki rólam jelentget. A rendőrtisztet láthatóan meglepte bejelentésem, de egyben érdekelte is, kire gyanakszom. Feltehetően ez volt az oka annak, hogy elhamarkodottan reagált, amikor megneveztem H. J.-t, aki naponta járt hozzánk, és akivel  az említett napon együtt utaztam a 61-esen. A nyomozó a név hallatán gondolkozás nélkül rávágta: „H. J.-t nem ismerjük”. Nocsak, mondtam, mindenkit ismernek, csak azt nem, aki a leggyakoribb vendégünk!?

Rövid idővel a rendőrségi idézést követően összejött lakásunkban a szokásos baráti társaság. Ezt az alkalmat ragadtam meg arra, hogy H. J.-t nyilvánosan felelősségre vonjam. Elmondtam, hogyan lepleződött le és megkértem, többet ne járjon hozzánk; magyarán szólva kirúgtam.

VEGYÉSZ jelentéseiben gyakran felmerül H. J. neve, és ezután a szövegben nagy fehérítések következnek. Ez számomra az eddigiektől független, újabb bizonyítékként szolgál arra, hogy személye, ha ugyan nem is „három per hármas” ügynökként, de valamilyen, mindmáig védett minőségben az államvédelmi szervek jelentéstevő embereként szolgált.

Ugyanez vonatkozik akkori, talán legjobbnak tartott barátomra S.P.-re, akiről mindnyájan tudtuk társaságunkban, hogy a „rendszer embere”, és ha ugyan nem is vallotta be, hogy párttag, közismert volt, hogy kommunista meggyőződésű. Erről nem szívesen beszélt, de beállítódottságát nem is tagadta. 1963-ban vagy 64-ben egy közös ismerősünk látta őt a Zsombolya utcai Rendőrkapitányságról kijönni, és így felvetődött a kérdés, hogy P. nem jár-e be „jelentgetni”. Érdekes módon ez senkit nem érdekelt különösképpen. Társaságunkban nem ő volt az egyetlen, aki ha csak csendesen és különösebb jelentőség nélkül is – anélkül, hogy igyekezett volna valakit is meggyőzni – rendszerhű nézeteket vallott. Tudtuk, miről lehet ki előtt beszélni, miről nem, és ezzel megoldódott a probléma. Ha S. P.-t kommunistaként kötelezték arra, hogy jelentésekkel szolgáljon, úgy éreztük, akkor nem is minősülhet ügynöknek, csak árulónak, aki egy szegény megzsarolt szolgája a rendszernek, amely megkéri az árát azoknak a kiváltságoknak, melyet hűséges katonái élveznek.

A fehérítések, amelyek – különösen a tartótisztek értékelésében – azokat az oldalakat ékesítik, ahol S. P. neve VEGYÉSZ jelentéseiben felmerül, azt a gyanút erősíti meg, hogy S. P. valóban bejárt a Zsombolya utcába jelentgetni és még ma is „védett” bizalmi embere a Kádár-rendszernek. Ő maga a rendszerváltás után ismételten megemlítette, hogy párttagoktól kötelező módon elvárták a „hangulati jelentések” szolgáltatását. Ezt a megjegyzést azonban soha sem magára vonatkoztatta. Azt sem árulta el, hogy mit értett pontosan hangulati jelentéseken. Ha erről kérdeztem, az egyenes válasz elől rendszeresen kitért.

A rendelkezésemre bocsátott levéltári anyag tanulsága szerint egy adott időben mindig csak egy személy volt megfigyelésemre ráállítva. Ennek feltételezésnek ellentmondanak azonban azok a tartótiszti  értékelések, amelyek ismételten a következő szövegrészt tartalmazzák: „A jelentés más úton is ellenőrzött…” (Pld.: ÁBTL – 3.1.2. M40127 -> 180 és 350). Az ilyen értelmű megjegyzések azt a gyanút erősítik meg, hogy VEGYÉSZEN kívül a belügyi szervek személyem megfigyelésére egyéb személyekhez kötődő források felett is rendelkeztek. Jogos tehát a kérdés, milyen megfontolások alapján élveznek bizonyos hajdani ügynökök még ma is védettséget: milyen magasabb szintű politikai célt szolgál nevük kifehérítése? Ezekre a kérdésekre a „Történeti Levéltár” munkatársaitól biztosan nem kaphatnék kielégítő választ. Nem is kérdezem Önöket! Ám ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, jelen írásomat (mellékletével együtt) elküldöm egy-két általam megbízhatónak tartott sajtóorgánumnak. Az oknyomozó újságírás talán érdekesnek tartja a kérdést és fényt derít majd egy-két homályos foltra.

VEGYÉSZ ügynök 1969 IX. 16.-án kelt jelentése – ekkor már Bécsben éltem – arról számol be, hogy egy …x… (kifehérített) nevű személy véletlen találkozott velem egy bécsi villamosmegállóban. A jegyzet ezután részletesen és hitelesen kitér az ott folytatott beszélgetés tartalmára. A beszámolónak az a pikantériája, hogy a kifehérített nevű illető N. G. –  akivel valóban összefutottam – egy már a rendszerváltást követő későbbi alkalommal töredelmesen bevallotta nekem, hogy hazatérte után jelentést tett rólam, „belügyi patrónusainak”, akik ezt elvárták tőle, miután személyét bizonyos kiváltságok élvezetéhez hozzásegítették.  N. G. tehát saját bevallása szerint is jelentett rólam, ezt a tevékenységét közvetve a levéltár írásos anyaga is rögzíti, jóllehet, nevét nem említi. Az ennek kapcsán felmerülő kérdés, tudniillik az, hogy N. G. ügynöknek minősül-e vagy sem, nem lényeges.

Lényeges azonban a tény, hogy a Történeti Hivatal munkatársai a rendelkezésemre bocsátott iratokban kifehérítették a nevét. Miért? Miben áll az a különbség N. G. és Kehrer Károly VEGYÉSZ között, ami azt indokolja, hogy az előbbi „nem hivatalos rendőrségi munkatárs” személy szerint nem nevezhető meg, az utóbbi azonban törvény szerinti joggal pellengérre állítható? Ugyanez a kérdés vetődik fel, ha H. J. és S. P. („személyi jogainak”) mind máig érvényes védettségére keresünk elfogadható magyarázatot.

A fentebb megjelőlt két pontban összesített megfigyelések alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a jelenlegi törvényi rendelkezések illetve az ezek végrehajtását szabályozó előírások korlátlan politikai célzatú manipulációra nyújtanak lehetőséget. Alkalmat adnak arra, hogy az iratkezelők összessége – törlésekkel és bizonyos mozzanatok túldimenzionált felnagyításával – nemzeti hősökből sajnálatraméltó figurákat alkosson és köpenyegforgató gazembereket rettenthetetlen ellenállókként árázólhassa. Engem személy szerint nem az érdekel elsősorban, hogy Kehrer Károlyon és Fischer Jánoson valamint az általam egyértelműen azonosított további három személyen kívül ki volt még személyem megfigyelésével megbízva – mindnyájuknak megbocsájtottam. Érdekelne azonban az, hogy mi a politikai háttere azoknak az előírásoknak, amelyek a Történelmi Levéltár dolgozóinak munkáját oly módon szabályozzák, hogy ők dönthetik el, melyik besúgó nevezhető meg név szerint és melyik nem.

Kiváló Tisztelettel

Dr. Szendrődi Győző