Számos európai nép már nem eredeti nyelvét, hanem annak valamiféle átlényegített változatát beszéli ma. Bulgáriában például elfoglalta az ősi türk-iráni nyelv helyét egy szláv nyelvjárás, amely csak nyomokban tartalmazza az ezer évvel ezelőtt használt szavakat. Az sem titok, hogy aki William Shakespeare – Balassi Bálint kortársa – műveit eredetiben szeretné olvasni, annak szótárt kell használnia. Érdemes lesz tán megemlíteni, hogy ha egy ma élő magyar a honfoglalás kora óta nyelvi izolációban tengődő csángó közösség tagjaival szeretne társalogni, ezt nyelvi problémák nélkül megteheti.

A magyar nyelv eredetének feltárását célzó szótani módszert, a tizenkilencedik század közepe táján vette fel eszköztárába a lingvisztika, melynek akkori, a Habsburg uralkodóház által jelentős anyagi ráfordításokkal támogatott terméke az „finnugor nyelv-család” logikátlan konstrukciója volt. Erről, a Magyar Tudományos Akadémia bolsevik tagozata által mindmáig lelkesen támogatott elaborátumról tudni kell, hogy ha anyanyelvünk valóban az Urálban született volna meg, az őskori magyarokat (Habsburg szándéknak megfelelően) halászó-vadászó, kulturálatlan népségnek kellene tekinteni.

A finnugor elmélet egyik bizonyító erővel felruházott érvelése arra alapszik, hogy mérsékelt égövi időjárási jelenségeket leíró szavaink (tél, dér, jég stb.) megtalálhatók hasonló hangalakban a magyarral rokonított finnugor nyelvek szókincsében is. Téves azonban a következtetés, miszerint az átfedés arra utal, hogy nyelvünk uráli eredetű. Verőfényes síkságok hangulatát idézi ugyanis alapszavunk az „ég” (égbolt) tüzes lángolásra, és a „felhő” felszálló melegáramlásra utaló konnotációja, éppúgy, mint a „fenyő” („fenn nyő”) szó felfelé irányuló dimenzionalitása. A magyar nyelv mezopotámiai születési helyét bizonyítják Gosztony Kálmán egyértelmű kutatási eredményei: Egy ezres nagyságrendű sumer szómintában 923 magyar megfelelőség mutatható ki. A feltárt anyagban nincsenek hideg évszakra utaló szavak. Ahol nincsen tél, ott a beszélt nyelvben sem jelenhetnek meg téli viszonyokat jellemző kifejezések.

Történelmi vándorlásaink során számos néptörzzsel érintkeztünk, mellyel kölcsönösen gazdagítottuk egymás nyelvkincsét. A tézis helyénvalósága, miszerint a hunok (abszurd módon teljességgel kihaltnak nyilvánított) nyelve a magyarral rokon volt, csupán közvetett módon bizonyítható. A felvetés elutasítói számára magyarázhatatlan marad mindenesetre a tény, hogy a ma beszélt kínai nyelvben több, mint kétszáz magyarral azonos értelemmel bíró szó létezik; például: kő, ló, kút, gaz, hang, hit, hon, hős, ír, méh stb., stb… Miként kerülhettek ezek a szavak Kína nyelvkincsébe, ha nem hun-magyar közvetítés útján!?

Fellelhetők számos európai nyelv ősi szókincsében is magyarral azonos alakú és jelentésű szavak. Ha egy felsőfokon vizsgázó nyelvtanulónak le kellene fordítania a sóoldat kifejezést németre, bizonyára a Salzlösung szót jelölné meg; hibásan. A helyes megoldás Sole (sólé!). Véletlen szerepe éppoly kevéssé érvényesülhet ebben az átfedésben, mint az „istin” szó esetében, amely sumér nyelven az „egyetlen egy” fogalmát takarja. „Isten” hangzású szó adja vissza akkád nyelven éppúgy, mint a hettiták nyelvében az 1-es számjegy jelentését. A kérdés, miért nevezzük istenségünket ezzel a keletről magunkkal hozott összefüggéstelennek tűnő fogalmi társítással, könnyen megválaszolható: Nos, éppen keresztény Istenünk „egy és minden” fogalmának nyomatékosítsa értelmében.

Nem tehettem célommá, hogy e rövidke áttekintésben döntő érveket hozzak fel anyanyelvünk 35.000 éves múltját illetőleg, bízom azonban benne, hogy a megvilágított tények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy büszkén viseljük magyar önazonosságunkat a népünket, nemzetünket lealacsonyító újpogány világpolgárok ellen vívott harcban.