A kimondottan egységes szellemben megalkotott, feltételezhetően más és más művész nevéhez köthető szobrok stílusjegyeit, illetve azok genezisét illető találgatások ez idáig csupán arról folytak, vajon mely külső hatások érvényesülhettek a műhely feltűnően egyéni művészeti formarendjében. A kérdés legtöbb esetben úgy fogalmazódott meg, hogy az Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban létrejött művészi alkotások által kiváltott impulzusok hatottak-e meghatározó mértékben a Budán kialakult művészi felfogásra. Általánosan elfogadott nézet szerint zömében idegen, Európa különböző régióiból érkezett elsőrangú mesterek dolgoztak a műhelyben. Ez kezdetben így is lehetett. Ne feledjük azonban, hogy a budavári királyi palota építése már Mátyás király és Nagy Lajos korában, a 13. század közepén megkezdődött, semmi sem indokolja tehát a felfogást, hogy a műhely fennállásának ideje kizárólag Zsigmond király uralkodásának korszakához köthető. Így ahhoz sem, férhet kétség, hogy a műhely több mint százéves fennállása folyamán helyben érlelődött ki a leletekben megvalósuló művészi felfogás, melyben a későgótikus szobrászművészet látásmódja mintaszerűen ábrázolódik. Ez azt jelenti, hogy nem a budavári művészek alkalmazkodtak Európa más országaiban kialakult stílusjegyek átvételével a kor divatjához, hanem a budavári építkezések alkalmával létrejött művészeti felfogás terjedt el a szokásos mesterlegény vándorlás eredményeként Európában. Nem vitatható, hogy a korai gótikus kőfaragó művészet Franciaországból kiindulva terjedt el egész Európában, arra viszont nehéz bizonyítékot találni, hogy a kései gótika művészeti felfogásának talán központi kiindulópontja a budavári kőfaragó műhely lenne. Különös jelentőséggel bír ezért a faktum, mely egyértelműen utal egy jeles magyar kőfaragóművész közreműködésére a nürnbergi St. Lorenz Templom nagyhírű szentségházának figurái megalkotásában. Jegyezzük meg elöljáróban, hogy az Adam Kraft nevéhez fűződő szobrok finom érzelmi rezdülésektől átitatott arckifejezéseiben félreismerhetetlen módon jelennek meg a budavári műhelyre jellemző, portré jellegű, mélyen fekvő pszichés átitatottságra utaló stiláris jegyek.

A 3.4 m. átmérőjű 20 méter magas támpillérek és tornyocskák („fiálék”) szövevényével díszített építmény, amely Krisztus életéből vett 4 jelenetet ábrázol összesen 20 bibliai alakkal, szűk három év alatt készült el 1493 közepe és 1496 vége között. Adam Kraftról feljegyezték kortársai, hogy kis műhelye volt, melyben legfeljebb két segítővel dolgozott. Ezek egyike, „Péter”, (Piter?) otthagyta egyik művén rovásírásos kézjegyét.  Erre a számunkra különleges jelentőséggel bíró momentumra Hans Konrad Röthel, a Münchenben székelő Művészettörténeti Központi Kutatóintézet (Zentralinstitut für Kunstheschichte) alapító tagja hívja fel a figyelmet – egy a Második Világháború idejen frontszolgálatos katonáknak szánt „Das Sakramentshaus von Adam Kraft” c. tanulmányában (Gebr. Mann Verlag, Serie: Der Kunstbrief).

Ismert, hogy Adam Kraft nem csupán kőfaragó, hanem építő mester is volt, aki főleg a „mikró architektúra” területén tevékenykedett, így nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a szentségház megalkotása során Péterre hárult a figurák megalkotása feladatának jelentős része, míg Kraft mester (másik, fiatalabb segítőjével) elsősorban az építészeti feladatok megvalósításán dolgozott. Nem férhet kétség hozzá, hogy a budavári műhely szellemének Nürnbergben fellelhető nyomai nem képeznek véletlenszerű, izolált jelenséget. Célirányos kutatási eszközök bevetése, jó kiindulási ponttal, minden bizonnyal meglepő eredmények feltárásával járna. Merjünk NAGYOK lenni!

A magyar nyelv eredetének feltárását célzó szótani módszert, a tizenkilencedik század közepe táján vette fel eszköztárába a lingvisztika, melynek akkori, a Habsburg uralkodóház által jelentős anyagi ráfordításokkal támogatott terméke az „finnugor nyelv-család” logikátlan konstrukciója volt. Erről, a Magyar Tudományos Akadémia bolsevik tagozata által mindmáig lelkesen támogatott elaborátumról tudni kell, hogy ha anyanyelvünk valóban az Urálban született volna meg, az őskori magyarokat (Habsburg szándéknak megfelelően) halászó-vadászó, kulturálatlan népségnek kellene tekinteni.

A finnugor elmélet egyik bizonyító erővel felruházott érvelése arra alapszik, hogy mérsékelt égövi időjárási jelenségeket leíró szavaink (tél, dér, jég stb.) megtalálhatók hasonló hangalakban a magyarral rokonított finnugor nyelvek szókincsében is. Téves azonban a következtetés, miszerint az átfedés arra utal, hogy nyelvünk uráli eredetű. Verőfényes síkságok hangulatát idézi ugyanis alapszavunk az „ég” (égbolt) tüzes lángolásra, és a „felhő” felszálló melegáramlásra utaló konnotációja, éppúgy, mint a „fenyő” („fenn nyő”) szó felfelé irányuló dimenzionalitása. A magyar nyelv mezopotámiai születési helyét bizonyítják Gosztony Kálmán egyértelmű kutatási eredményei: Egy ezres nagyságrendű sumer szómintában 923 magyar megfelelőség mutatható ki. A feltárt anyagban nincsenek hideg évszakra utaló szavak. Ahol nincsen tél, ott a beszélt nyelvben sem jelenhetnek meg téli viszonyokat jellemző kifejezések.

Történelmi vándorlásaink során számos néptörzzsel érintkeztünk, mellyel kölcsönösen gazdagítottuk egymás nyelvkincsét. A tézis helyénvalósága, miszerint a hunok (abszurd módon teljességgel kihaltnak nyilvánított) nyelve a magyarral rokon volt, csupán közvetett módon bizonyítható. A felvetés elutasítói számára magyarázhatatlan marad mindenesetre a tény, hogy a ma beszélt kínai nyelvben több, mint kétszáz magyarral azonos értelemmel bíró szó létezik; például: kő, ló, kút, gaz, hang, hit, hon, hős, ír, méh stb., stb… Miként kerülhettek ezek a szavak Kína nyelvkincsébe, ha nem hun-magyar közvetítés útján!?

Fellelhetők számos európai nyelv ősi szókincsében is magyarral azonos alakú és jelentésű szavak. Ha egy felsőfokon vizsgázó nyelvtanulónak le kellene fordítania a sóoldat kifejezést németre, bizonyára a Salzlösung szót jelölné meg; hibásan. A helyes megoldás Sole (sólé!). Véletlen szerepe éppoly kevéssé érvényesülhet ebben az átfedésben, mint az „istin” szó esetében, amely sumér nyelven az „egyetlen egy” fogalmát takarja. „Isten” hangzású szó adja vissza akkád nyelven éppúgy, mint a hettiták nyelvében az 1-es számjegy jelentését. A kérdés, miért nevezzük istenségünket ezzel a keletről magunkkal hozott összefüggéstelennek tűnő fogalmi társítással, könnyen megválaszolható: Nos, éppen keresztény Istenünk „egy és minden” fogalmának nyomatékosítsa értelmében.

Nem tehettem célommá, hogy e rövidke áttekintésben döntő érveket hozzak fel anyanyelvünk 35.000 éves múltját illetőleg, bízom azonban benne, hogy a megvilágított tények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy büszkén viseljük magyar önazonosságunkat a népünket, nemzetünket lealacsonyító újpogány világpolgárok ellen vívott harcban.

https://dwv-net.de/produkt/psychologie_der_kunst/

Bookline.hu

Libri.hu

Az ellenzéki összefogás „kreatív menedzserei” az idén megegyeztek abban, hogy az október 23.-i ünnepi beszédek alkalmával kifejtett politikai programjukat az 1956-os forradalom és szabadságharc eszményképéhez fogják hasonlítani. Ebben az értelmében papolt többek között Kendernay János, az LMP társelnöke, arról, hogy pártja az 56-os forradalom célkitűzéseihez igazodva tartja a „diktatórikus” Orbán kormány megdöntését legfőbb feladatának. Ennél a dőre állításnál is tovább ment Mécs Imre, amikor az SZFE-nyikhajok csürhéjét a Márciusi Ifjak és Pesti Srácok velük egyenrangú utódseregének nevezte. Nem törődve azzal, hogy ez a nevetséges állítás már csak azért sem hihető, mert nem férhet semmi kétség hozzá, hogy a felmagasztalt csőcselék a kádári diktatúra művészeti nomenklatúrájának csemetéiből tevődik össze, akik „forradalmat mímelő” randalírozásukkal a jelenkor bolsevik anarchistáinak gerinchadát képviselik.

Amikor a balliberális kupaktanács önmagát nevezte ki az 56-os hősök utódjának, kétségkívül úgy gondolta, hogy a nem kis öntudattal reklamált jogfolytonosságot nem vonhatja hitelt érdemlően kétségbe senki. Ám a tiszteletre nem méltó hölgyek és urak nyilván megfeledkeztek arról, hogy élnek még köztünk valódi 56-os hősök is, akik leránthatják róluk a leplet és ezzel nevetségessé teszik a hozzájuk nem illő szerepben való tündöklést. Ilyen, a kádári diktatúra által meghurcolt, súlyos börtönbüntetéseket megsínylett forradalmárok gyűltek össze a budapesti XVI. kerület Politikai Foglyok Szövetségének, valamint 56-os Szövetségének október 23.-i ünnepségén a Szabadságharcosokért Közalapítvány egyik emlékhelyén. A részben mankóval érkező forradalmárok nem feledkeztek meg a kegyeleti megemlékezés során arról sem, hogy nyilatkozatban hívják fel a figyelmet a veszélyre, amely az újra formálódó, magát liberálisnak nevező kommunista siserehad részéről fenyegeti nagy áldozatok árán kivívott szabadságunkat: „Ha testben némileg törődötten is, ám töretlen lélekkel üzenjük a kommunista elnyomók újra formálódó seregének Magyarországon és az Európai Unióban, hogy a jelentős történelmi esemény, melynek aktőrei voltunk, nem minősíthető át senki által, semmi módon. Az 1956-os forradalom és szabadságharc világszerte a haza- és szabadságszerető népek és nemzedékek szimbólumává vált és az is marad örökre, minden liberális mesterkedés ellenére.”

https://demokrata.hu/velemeny/a-ferfi-nem-ferfi-a-no-pedig-nem-no-121548/

Thraszümakhosz, a szofisztika ókori mestere, az állammal kapcsolatos elmélkedéseiben megjegyzi, az számít igazságosnak, ami a hatalomgyakorló elit érdekeivel egybeesik; tehát mindenki igazságtalan, akinek hatalmi pozíciója ezt megengedi… Azt gondolhatnánk, ilyen vélekedésnek a jelenkorban nincsen helye, ám ez csak annyiban igaz, hogy a balliberális politikai elit, ha nem is nyíltan, de szép szavak köntösébe bújtatva teszi azt, ami az antik gondolkodó számára természetadta jognak tűnik. Gondoljunk csak az Európai Tanács a tagállamok polgárainak akaratával szembemenő döntéseire vagy a parlamentáris rend önkényes, az aktuálisan adott érdekeknek megfelelő szabályozására. A döntéshozó bürokraták sztereotip válasza minden jogos ellenvetésre a közös humanitárius értékekre való hazug hivatkozásban áll. Az érvelési rendszer logikai hiányossága, mondhatnánk úgy is, a valótlanságokra épülő argumentáció ténye azonban rögvest kiderül, ha megvizsgáljuk a balliberális retorikában mantraszerűen hangoztatott szavak – „szolidaritás”, „tolerancia”, „nyílt társadalom” – értelmét vagy az előszeretettel hangoztatott „álproblémák” vádpontjának tarthatóságát.

Nem lehet például nem észrevenni, hogy bármely módon ütközik is a magyar álláspont az EU-bürokraták érdekeivel, a magukat más-más okból sértve érző tisztségviselők a szolidaritás hiányát vetik Magyarország szemére. Ez a túlérzékenység vagy arra utal, hogy a kritikát megfogalmazó hivatalnokoknak fogalmuk sincs róla, mely értelemmel bír a szolidaritás fogalma, vagy ennek fordítottja igaz: Primitív, gondolkodásmódjában visszamaradott népségként tekintenek ránk magyarokra, mint azon közép európai népek egyikére, melyeket furkósbottal kell és lehet arra kényszeríteni, hogy önmagukat megalázva azonosuljanak egy tőlük idegen értékrenddel.

A kérdés a vádaskodók nézetével ellentétben sohasem úgy fogalmazódik meg, kinek tartozunk szolidaritással, hanem mindig abban az értelemben, ki várhat el tőlünk és milyen határokig kiterjeszthető szolidaritást. Szögezzük le: Szolidaritást nem hajthat be rajtunk senki, semmilyen kényszerítő eszközzel. Viselkedhetünk azonban szolidáris módon, ha úgy érezzük, szüksége van egy a miénkhez közelálló értéket képviselő mozgalomnak vagy személyiségnek segítő cselekvésünkre. Egy ilyen kölcsönös szükségérzet alakította ki az Európai Unión belül a visegrádi négyek szövetségrendszerét.

Nézetünket kizárásos alapon is megfogalmazhatjuk: Senki nem várhatja el tőlünk nemzeti kötődésünk feladását, és arra se kötelezhet bennünket semmiféle külső hatalom, hogy elfogadjuk azokat a liberális értékeket, melyek például a gender-elmélet formájában gyártódnak le liberális agytrösztökben. Ha azt kérdezné valaki, mivel indokoljuk elutasító magatartásunkat, a válasz csak az lehet, hogy logikus ellenérvre itt nincs szükség, zsigeri érzetek határozzák meg beállítódottságunkat. Ne akarja bemagyarázni nekünk senki, hogy az újkori népvándorlás fogalmát jócskán kimerítő migránsáradat elleni eltökélt védekezés a közös európai értékekkel szembeni árulásnak és idegenekkel szembeni intoleranciának minősül.

Jól jellemzi a toleráns gondolkodási és magatartási módot vallásos jellegű követelményként hirdető liberális apostolokat a gyakran hangoztatott jelmondat: „Toleráns vagyok mindenkivel, aki nem intoleráns.” Ebben a szelídlelkűséget imitáló jelszóban a liberálfasizmus egyik csatakiáltása valósul meg, melyet így kell értelmezni: „Üss, vágj mindenkit, aki nem toleráns.” A félrevezető gondolati tartalom abban a ki nem mondott hazugságban nyilvánul meg, hogy minden intoleráns beállítódottságra visszavezethető cselekedet problémamentes egyértelműséggel azonosítható. Ez azok számára nyilván így is van, akik bármely nekik nem tetsző magatartási módra ráfoghatják, hogy hátrányos megkülönböztetéssel kezeli valamely kisebbség alapvető emberi jogait.

A francia Nemzetgyűlés, melyre jelenleg Emmanuel Macron egylete vet sötét árnyékot, ilyen érveléssel fogadta el a jogszabályt, amely előírja, hogy iskolákban a szülőket az anya és apa szó mellőzésével 1.szülő, illetve 2. szülő megnevezéssel kell nyilvántartani. Az indoklás szerint a hagyományos megnevezésben diszkriminatív megkülönböztetés nyilvánul meg a gyermeket nevelő homoszexuális párokkal szemben. Nem lehet kétséges azonban azok számára sem, akik a törvény beiktatását megszavazták, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az apák és anyák túlnyomó többségét raktári számok címkézésével fosztották meg legszebb és legszentebb, a kereszténységen is túlmutató, egyetemes szerepüktől: anya és apa. Mi ez, ha nem intolerancia?

Jobban megértjük ennek a provokációnak szélesebb összefüggésekben betöltött jelentőségét, ha emlékezetünkbe idézzük a liberális ideológia egyik fundamentális tézisét, mely kimondja, hogy diktatúrának kell tekinteni a demokratikus módon megválasztott többség uralmát is… hacsak… Hacsak nem ők maguk alkotják a törvényhozó többséget. A tolerancia elvének liberális bajnokai ezzel a köpenyegforgató taktikával tornásszák magukat állandó nyerőpozícióban: Vagy ellenzéki szerepben lépnek fel „elnyomott” kisebbségek szószólóiként, vagy kormányzati hatalom birtoklásával gázolnak barmok módjára a kisebbségbe szorult többség hagyományos erkölcsi meggyőződéseibe. Eközben cseppet sem zavarja őket, hogy abszurd értelművé torzítják a tolerancia fogalmának értelmét. A szó valódi jelentéséről jegyezzünk meg még csak annyit, hogy a tűrési határok pontos megszabása központi szerepet kell, hogy betöltsön a gyakorlatban. Intoleráns volt talán Jézus Krisztus, amikor korbáccsal verte ki a kufárokat atyja házából?

Az egymással szemben intoleráns módon fellépő, „háborús konfliktusokra okot adó nézetek” összesimítására a Globális Nevelés Tanács (CGN) kapott az ENSZ alapításának évében megbízatást. Ártalmatlan naivitás szüleményének is tekinthetnénk ezt a programot, ha az alapító okmány a szervezet feladatát nem egy oktatási és nevelési terv kidolgozásában jelölné meg, mellyel felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódja világszerte egy új, univerzális értékmodell alapjaira helyezhető. Normálisan ítélkező emberben egy ilyen terv kapcsán felötlik rögtön a gyanú, hogy Itt valami másról lehet szó. A tervbe vett embertípus kinevelése ugyanis, amely garanciát jelentene háborús konfliktusok elkerülésére, egy az utópiák határát messze túlhágó abszurd elképzelés.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első vezérigazgatója, a kanadai elmegyógyász Georg Brock Chisholm mégis lelkes odaadással csatlakozik a programhoz és a „Pszichiátria az örök békéért és szociális haladásért” elnevezésű civil szervezet egyik ülésén a következő elképzeléssel áll elő: „A világkormányzat [sic!] eléréséhez szükség lesz arra, hogy a családhoz, hagyományokhoz, hazához, nemzethez, vallási tanokhoz fűződő hűséget eltávolítsuk mindenki fejéből, emlékezetéből…” Így már tudhatjuk, miről is van szó valójában. Jól illik ehhez a felfogáshoz az ENSZ által tavaly elfogadott Globális Migrációs Paktum valós intenciója.

Egy különleges embertípus megjelenését vizionálja Coudenhove-Kalergi jövőképe is. A gróf úr széplelkű ömlengései, melyekben egy szuperföderális, szupranacionális, kevert rasszok Európája ölt alakot, inkább egy nagy szavakkal dobálódzó diákocska iskolai dolgozatának tűnnek, semmint egy komolyan veendő politikai programnak, mérvadó politikai körökben azonban, ki tudja mi okból, mégis lelkes rajongókra találtak… Marx Kommunista Manifesztuma mintájára, Kalergi is egy kiáltvány formájában keresi elsőre a nyilvánosságot, és az ő elképzeléseiben is egy még nem létező embertípus veti alá magát „önkéntesen” a föléje épülő utópikus államrendnek: „Egy kevert fajú eurázsiai és negroid beütések jegyét magán viselő embertípus fogja alkotni Európa népességét, mely küllemében ősi egyiptomi fellahokra fog emlékeztetni […] a mai fajok és kasztok a távolság, idő és előítéletek legyőzésének mértékében fokozottan veszendőbe mennek […] Az uralkodó réteget már nem az u.n. vérségi, hanem egy „szellemi” arisztokrácia fogja képviselni…” Kalergi nem „legyen”, hanem „lesz” formában nyilatkozik Európa jövőjét illetőleg. Nem követeli, hanem leírja a bekövetkező változásokat. De vajon miféle jól értesült körök mondták tollba neki száz évvel ezelőtt a profetikus kinyilatkoztatásokat?

Kalergi vadon burjánzó fantazmagóriáit elméleti síkon az osztrák születésű, élete nagy részét Angliában leélő filozófus, Sir Karl Popper alapozza meg – anélkül, hogy különösen méltatná a gróf munkásságát. Munkáiban a nyílt társadalom megnevezés a társadalmi struktúrák szabad fejlődésének és szerveződésének fogalmát takarja olyan értelemben, hogy erkölcsi értéke autonóm formálódási lehetőségekben képez ellenpontot a náci és kommunista diktatúrák zártságával szemben. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ilyen értelmű nyíltság jellemzi a modernkori demokráciákat abszolút monarchiákkal szemben. Fontos elemét képezi azonban a Popper által más összefüggésekben liberális demokráciának nevezett társadalmi berendezkedésnek a vallási semlegesség, valamint a nemzeti hovatartozás háttérbe szorítása. Állítólag azzal a céllal, hogy személyisége kibontakoztatása szempontjából mindenki számára akadálymentes, ideális feltételek álljanak rendelkezésre: „A nemzeti hovatartozás érzése és a vallási meggyőződés kérdése maradjon ki a közéletből, legyen személyes ügy!”

Ebben a felszólító jellegű elvárásban fogalmazódik meg áruló módon az u.n. nyílt társadalom önmagának ellentmondó központi tétele, mely olyan érzelmi affinitásokat tart egy kiegyensúlyozott társadalmi élet szempontjából károsnak, melyek nemcsak, hogy nem gátolnak individuális törekvéseket, hanem épp ellenkezőleg, értékvonatkozású megvalósulási lehetőségeket biztosítanak. Vajon miféle liberálisnak kikiáltott abszurd megfontolások alapján száműzendők a közéletből olyan pozitív jellegű érzületek, melyek a közösségi hovatartozás tudata alapján jönnek létre? Elkerülte talán a nagynevű bölcselő figyelmét, hogy ezekben a legemberibb érzelmekben olyan társadalmi differenciálódásokat képző erők manifesztálódnak, melyeket a gazdasági életre jellemző szociáldarwinizmus gyűlöletével ellentétben a szeretet dominál? Aligha! Arra kell inkább gyanakodnunk, hogy az idézett kitételben tudatosan igyekszik Popper azokat az ősi tudat- és társadalomformáló erőtereket semlegesíteni, melyek gátat vetnek a Kalergi féle romboló szándékú ideológiák beáramlásának. Soros György, aki londoni diákoskodása során talán betévedt egyszer Popper előadására, minden bizonnyal nagy örömmel konstatálta, hogy fülébe súgta valaki, milyen nevet adjon életművének, mellyel beírhatja magát a világtörténelembe.

Ismert: Soros azt állítja magáról, hogy a pénzügyi szektorban kifejtett aktivitások tekintetében nem érez erkölcsi jellegű gátlásokat, mert hiszen ezen a területen az életben maradás törvényei érvényesülnek minden tekintetben. Más a helyzet azonban, amikor civil szervezetek létrejötte felett bábáskodik. Ez esetben emberbaráti szeretet vezérli minden lépését és készteti arra, hogy jelentős összegeket áldozzon nem kormányzati szervezetek működtetésére, melyek az emberiség jó irányú erkölcsi fejlődését hivatottak mederbe terelni.

Maradjunk egy pillanatra a „nem kormányzati szervezetek” megnevezés mellett, amely egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a berendezkedések nem demokratikus választások eredményeként jönnek létre, nem is spontán szerveződések, hanem komoly tőkebefektetést igénylő alapítványok, melyek fenntartóik belátása alapján tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy „kormányellenes szervezetek” minőségében is igába vonhatók. Ennek tudatában nem állhat messze a valóságtól a vélekedés, miszerint az ilyen jellegű organizációk valójában piaci hadállások, melyek bármely üzleti cél elérése érdekében aktiválhatók.

A Nyílt Társadalom Alapítvány néven emberbaráti színezetben útjára indított világméretű programot ezen a kettőzöttségen túlmenően egy másik ellentmondás lépfenéje is gyötri. A pszichológia felülírhatatlan törvényei értelmében ugyanis normális személyiségek lelkületében nem osztható kétfelé az erkölcsi meggyőződés. Megemlékezik ugyan a szakirodalom patologikus értelemben meghasonlott bűnözőkről, melyek egyik énje nincs befolyással a másikra – dr. Jekyll és Mr. Hyde – ebbe a kategóriába azonban, ha akarnánk is, csak szakmailag megalapozatlan módon sorolhatnánk Soros Györgyöt, de ez nem célunk. Becsületes hozzáállása az aktivitásait illető problémákhoz azonban kétségbe vonható; már csak azért is, mert világszerte állomásoztatott ügynökeit kétes szerepvállalására kényszeríti. Mindenki tudja róluk, hogy Soros pénzén élnek, és ha ez így van, akkor nincs különbség köztük és más üzleti vállalkozások alkalmazottai között, akiknek fegyelemmel kell szolgálniuk a tulajdonos üzleti érdekeit.

Kifejezetten buta provokációnak tűnik mindenesetre az állítás, amely azt igyekszik elhitetni, hogy az öregurat emberbaráti szeretet vezérli, amikor zsoldosai világszerte azon ügyködnek, hogy szétzilálják a nemzetállamok önmeghatározó és védekező képességét, kétes értékűvé tegyék a meggyőződést, melyet az emberek túlnyomó többsége nemi identitásnak érez, és a családi kötelék fenségét, melyben ősi és stabil értékrend szerint szocializálódnak a gyermekek.

Mégis, ha megkérdezzük a balliberális eszmeiség szószólóinak egyikét, milyen humanitárius tevékenység alapján nyilváníthatja magát az emberiség jótevőjének Soros, aki egy minden nemzeti kultúrát felemésztő újkori népvándorlás megindításán mesterkedik, és mit tart arról, hogy Soros hatalmas összegeket áldoz migrációs politikája támogatására, a retorikai szemináriumokon betanult válasz bizonyára az lesz, hogy az úgynevezett Soros tervet körüllengő állítások logikailag csupán álproblémák, melyek egy összeesküvés-elmélet kereteiben értelmezendők.

Erről a jól ismert válaszról jegyezzük meg: Minden átlagos értelmi képességgel rendelkező ember tudja, mi a különbség a realitás és a realitás és az annak elemei közt tapasztalható összefüggések magyarázatául szolgáló elmélet között. A realitásban tapasztalható ténylegesség kétségbevonhatatlan, egy elmélet azonban kizárólag a fejekben létezik, ténylegességként felfogni nem lehet; alapulhat tévedésre, tények elferdítésére, hazugságra…

Mit tesz hát az, akit érdekei ellen irányuló tényekkel szembesítenek, mégsem hajlandó elfogadni a közvetlenül megélt realitásra alapuló érveket? Ez a szerencsétlen a logika érvénye fölé helyezi magát és bizonyítatlan elméletnek nyilvánítja azt, amit minden józan gondolkodású ember evidens módon igazságként él meg. Ha védekezésül összeesküvéselméletre hivatkozik, azon nem lehet rést találni, mert amiképpen a HIV az immunrendszert támadja meg, a pajzsként használt összeesküvés-elmélet koncepciója a logikai (és ténybeli) érvényesség tagadására épül: a férfi nem férfi, a nő nem nő… Aki tehát ennek tudatában a bizonyítás ingoványos talajára lép, menthetetlenül elsüllyed a hazug ellenérvek végtelenjének semmijében.

Ünnepi beszédek alkalmával kéjes borzongásban füttyögő ifjak és öregek, a Sándor palota homlokzatát saját lelkületük torz képévé maszatoló csodagyerekek, a taknyos kölyök, aki tegező szóval üzenget a kormányfőnek és a nyikhaj, aki jól megérdemelt pofonokért esedezve tehénkedik eszmei ellenfele íróasztalára, miután irodájába betolakodott abban reménykedve, hogy a legkisebb viszont-atrocitás hatására félholtan terülhet el a földön, nos, politikai életünk ezen bohócai tán nem is sejtik, hogy alakításaik gyökerei egészen a Második Világháború mozgalmas időszakáig nyúlnak vissza.

Történt ugyanis, hogy de Gaulle tábornok, aki a náci megszállás elleni francia ellenállási mozgalmat vezette, rossz néven vette a szövetséges haderők amerikai tisztjeitől, hogy orrukat az ő orránál magasabban hordozva kezelik személyét: előszobáztatják, fontosabb értekezéseikbe be se vonják… Amikor aztán a szabaddá vált francia polgárok demokratikus többsége a Napóleon katonai és egyéb tehetségével össze nem hasonlítható tábornokot köztársasági elnökké választotta, eljött számára a bosszúállás pillanata és a dollár fennhangon hirdetett aranyfedezetére hivatkozva átváltotta a nemzeti vagyon minden centjét aranyra, ami dramatikus árfolyamzuhanáshoz és végül a dollár aranyfedezetének megszüntetéséhez vezetett. Röviddel e szankció után, amely a francia gazdaság számára nem kis haszonnal járt, váratlanul megindult a párizsi egyetemeken egy politikai jellegű lázongás, melynek tüze nagy sebességgel terjedt, elkapta az államvezetés minden szektorátés és egy éven belül de Gaulle bukásához vezetett.

Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a semmiből támadt vihart egy jól megszervezett CIA-akció eredményezte, amely arra irányult, hogy a veszélyessé vált tábornokot eltüntesse a közösségi élet színteréről. A diákok, akik többnyire bizonytalan anyagi helyzetük következtében némi anyagi haszon reményében könnyen voltak kaphatók az akciók kivitelezésére, csak gyújtósként szolgáltak a tűzrakáshoz. Sokan közülük mégis állandó belépőt kaptak a politikai életbe és a pedofil Daniel Cohn-Bendit elvbarátaikén terjesztették a későbbiekben és terjesztik ma is bomlasztó nézeteiket Európa politikai porondján.

Ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ezt bizony én is megteszem, gondolta magában egy közismerten hungarofóbiás, hajdan volt magyar öregúr és fejébe vette, hogy egyéb üzelmei mellett beszáll a hivatalban lévő magyar kormány megbuktatásának ügyletébe, amely talán még jó üzletnek is bizonyulhat. Megálmodta tehát egy eszmegyártó kombinát kiépítését, melynek alkalmazottai egyúttal saját gyártmányaik hasznosításáról is gondoskodnak. Hamar rájött azonban, hogy intelligensnek álcázott, józan érveléssel nem sokra mennek, mert így csak az elsöprő többség akaratával szembesülnek. Jobb lesz tehát, gondolta az öreg, ha ifjoncaim inkább randalíroznak, provokálnak és a dologból majd csak kisül valami. Az ötletek sokaságában felmerült egy olyan tervezet is, amely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy jól szervezett szabadcsapatok bevetésével kompenzálni lehet a hiányzó tömegbázisból adódó problémákat. mégpedig úgy, hogy a világ minden tájáról összecsődített vándor-tűntetők folyamatos mozgatása a sokaság látszatát keltheti.

„Mondjátok meg, milyen jelszavakkal kell ki ellen, mi mellett tüntetni és hipphopp, holnap ott vagyok!” – ez lett a jelszava egy könnyen irányítható zsoldosseregnek, melynek elvi alapjai minden viszonylatban megegyeznek a 68- as felforgatók irányított tevékenységével. Aktuálisan megfigyelhető aktivitások mindenesetre azt a gyanút keltik, hogy az eddig megvalósított és már betervezett provokációk legfőbb célja abban áll, hogy a garázdaság határait messze túl lépő akciókkal olyan hatósági beavatkozást provokáljanak ki, amely rendőri erőszaknak minősíthető és amelyet az Orbán-kormányt jellemző diktatórikus közjogi állapotok példájaként kürtölhetnek szét a világban.

Ha az agresszorral szemben bárki viszont-erőszakkal lép fel, úgy rá lehet fogni, hogy ő az erőszak elkövetője – egy kimondottan békés szándékú tüntetővel szemben. De ezzel a módszerrel nyilván csak valóban demokratikus érzelmű ellenfeleket lehet tőrbe csalni. Az alternatív eshetőséget Hannah Arendt, a 20. század egyik nagy hatású gondolkodója így írja le: „Csak el kell, hogy elképzeljük, mi történt volna, ha a hitleri hatalomátvételt megelőző időszakban egy vagy egy néhány fegyvertelen zsidó megkísérelte volna, hogy megszakítsa egy antiszemita professzor előadását…”*

*Hannah Arendt: Macht und Gewalt, München Berlin Zürich 2015, 44 o.

https://magyaridok.hu/velemeny/hazugsagok-belfoldi-fogyasztasra-1502206/

Ha egy cég hatástalan anyagokból állít elő egy kotyvalékot, amit gyógyszerként kínál eladásra, úgy gazdasági bűncselekményt követ el és talán számolnia kell az áruhamisítás következményeivel. Ám ha valaki díszes címkével ellátott üvegcsébe tölt vitriolt és ártó szándékkal árusítja portékáját kozmetikumként a zug piacok átláthatatlan szövevényében, úgy a köztörvényes bűnözés legsúlyosabb esetének egyikét valósítja meg, büntetéstől mégsem kell tartania, mert bízhat benne, hogy nem kapják el. A vietnámi háború idején, valószínűleg nemcsak Magyarországon, de a „szocialista tábor” országainak mindegyikében fölröppentették időről-időre a hírt, hogy az „imperialista hódítók” játékszernek álcázott robbanó tölteteket dobálnak le repülőgépekről iskolák közelébe és játszóterekre. Könnyen megállapítható, hogy itt a megtévesztő címkézés két egymásnak ellentmondó variánsával állunk szemben, melyek egyike abban áll, hogy az amerikai hadvezetés játék-babának, mackónak álcázott gyermekgyilkos eszközökkel igyekezett demoralizálni az ellenséget. A másik pedig azt valószínűsíti, hogy az újságírói etika fedezéke mögé bújva igyekezett a kommunista propaganda olyan hamis képet festeni ellenségeiről, amely minden józanul gondolkodó emberben ellenérzetet kellett, hogy kiváltson.

Nem sokban különbözik ettől e hadviselési elvtől a liberális véleménydiktatúra megvásárolt újságíróinak azon állítása, miszerint magyar határvédő szervek kegyetlen, brutális bántalmazásban részesítik a migránsokat, akik áttörik „a jogsértő módon felépített technikai zárat Magyarország határain és jogos igényeiknek megfelelően igyekeznek országunkon át nyugatra”. Svéd újságírók tudni vélik, hogy az „Orvosok Határ Nélkül” (OHN) nevű szervezet munkatársai indokolatlan bántalmazás nyomait fedezték fel visszatoloncolt migránsokon – mintha a nyomokról valóban meg lehetne állapítani, hogy azok indokolt vagy indokolatlan közbenjárás alkalmával jöttek létre. Érdemes lenne mindenesetre megtudni, mi készteti az OHN egyes munkatársait arra, hogy szervezetük alapelveit megsértve uszítsanak a magyar állam határait és egyben a schengeni övezetet védő szankciók foganatosítása ellen. Egyesületük alapelve ugyanis kimondja: „A segélyszervezet önkéntes munkatársai tevékenységüket a semlegesség elve szerint, pártatlanul, részrehajlás nélkül végzik, munkájukat nem befolyásolhatják politikai, gazdasági vagy vallási tényezők…”

De talán méltatlan is lenne, az OHN egészét azon szervezetek közé sorolni, melyek gomba módra szaporodnak azzal a céllal, hogy a címkecsalás fedezéke mögé bújva fejtsék ki destruktív hatásukat. Nyílt titok, hogy ezek a közismert szervezetek valójában nem is azokat a csoportokat képviselik, melyek védelmének programját zászlojukra tűzik, hanem kenyéradó gazdájuk, egy nagyravágyó, Magyarországról elszármazott aggastyán érdekeit szolgálják, aki önmaga liberális-ateista képére igyekszik formálni a világot és a „minden falúból egy kutya” elve alapján szervezi báránykáknak álcázott, vezényszóra támadó, haragos ebeinek falkáját. Milyen jól hangzik ugye a név, hogy „Emberi jogokat védő szervezet”! És ha naponta halljuk a hírekben, hogy „Jogvédők megállapították…”, nem is kételkedünk benne, hogy hiteles az állítás, hiszen jogvédelemre szakosodott emberek állnak a közzétett szakvélemény mögött. Jogszerű magatartást ír tehát le a brosúra, amely arról informálja a migránsokat, hogyan lehet kijátszani a magyar törvényeket, és talán jó tanácsokat ad arra vonatkozólag is, miként kell „kegyetlen, erőszakos bánásmódot” a hatóságok nyakába varrni. Még jobban hangzik a „Társaság a Szabadságjogokért” név, és ha megnézzük a szervezet honlapját, arról is értesülünk, miféle hőstettek fedik a szabadságjog fogalmát e tömörülésben, melynek március 13.i bejegyzése büszkén közli: „A bíróságon támadtuk meg a március 15-i füttyszó betiltását”. De jó, hogy ezt közzétették! Most legalább tudjuk, mely büdös lyukból fúj az a szél, amely történelmi önazonosságunk méltóságát igyekszik meggyalázni, kisstílusú politikai célok érdekében! (Orbán Viktor: „Bolond lukból bolond szél fúj.”)

Az ötletgazda bizonyára komoly prémiumot kapott háttéri forrásokból, mely „Nyílt Társadalom Intézet” néven finanszírozza és irányítja leányvállalatai tevékenységét a Vénember fölösleges pénzével. De vajon milyen jelentést takarhat a társadalom nyíltságának fogalma, ha számításba vesszük azt is, hogy több mint háromezer évnyi fejlődés során jutott el az emberiség ahhoz az ideálisnak tűnő államformához, melyet köznyelven szólva nyugati demokráciának nevezünk? További érlelődés szükségét nyilván nem zárhatjuk ki, itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a káoszelmélet alapján tehessünk különbséget „nyílt” és „zárt” rendszerek között: Nyílttéri tüzek ugye elharapódzhatnak, erdőtüzet okozhatnak, világégéshez vezethetnek, zárttérben tartott lángok viszont ellenőrizhetők és csak a mindenkor megkívánt meleget szolgáltatják. Ki tudhatja tehát, hogy milyen „nyílt” társadalmi rend lebeg a magát világmegváltónak képzelő Öregember lelki szemei előtt, amikor Pandóra szelencéjének fedelét feszegeti. Az általa pénzelt és elvei szerint működő Eötvös Károly Intézet erről, bemutatkozó önábrázolása alkalmával, csupán valamicskét árul el: Célja az, hogy „a hagyományostól eltérő, újszerű intézményi formát teremtsen a demokratikus magyar közélet formálására.” Egy ilyen nagyigényű reform megvalósítása valóban komoly intézményi befolyást igényel, és ez lehetett az oka annak is, hogy Majtényi László, a szervezet elnöke, nyilván valami isteni csodában reménykedve, jelöltként indult az államfőválasztáson. Isten azonban átlátott a turpiságon és meghiúsította a könnyen azonosítható címkecsalást. Ha másnak nem, neki tudnia kellett, hogy a kandidátus, minden látszat ellenére nem Majtényi László, hanem Soros György, aki mérhetetlen becsvággyal igyekszik a keresztény hitvallás szellemi hatalmát világszerte gyengíteni.

Vagyona segítségével, melyet nem vihet magával a pokolba.

https://magyaridok.hu/velemeny/hazugsagsajto-tegnap-es-ma-1301695/

Bulvármédiákban gyakran teszik fel interjúk alkalmával a kérdést, mit utasít el másokban leginkább a megkérdezett személy. Sokan válaszolják azt, hogy a butaságot. Ezt az érthető viszolygást annyiban kell talán pontosítanunk, hogy nem a butaság maga, hanem a színlelt butaság az, ami valóban elutasítandó. Mérsékelt szellemi teljesítőképessége miatt nem hibáztatunk senkit, hiszen a kedves együgyűség, megkapó oktalanság természetes színfoltja mindennapi életünknek. Nem vonható kétségbe azonban az sem, hogy a butaság tetetése is az ostobaság talaján burjánzik. A logika kötelékeiből való tudatos menekvést legtöbbször olyan helyzet idézi elő, ahol egy bizonyos személy érdekeit tapasztalati tények csorbítják, melyeket logikus érveléssel megkérdőjelezni nem lehet, ezért az illető a következetlenég fedezékébe menekül. Nem érdemes részletezni, mért süllyed el mindenki a sületlenségek káoszában, ha következetes gondolatcsere szabályainak megfelelően próbál a felkínált platformon ellentmondásokat kiküszöbölni. Maradjunk inkább Goethe szavaival élve annyiban, hogy balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, és nézzük meg közelebbről, miféle menekülő vágatokon át hagyják el omladozó szellemi építményeik rendszerét azok az intellektuális fenegyerekek, akik a butaság köntösébe burkolódzva tüntetik fel magukat magasztos eszmék képviselőinek. A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja egy a vitatott téma lényegét csak érintőlegesen meghatározó erkölcsi követelmény felértékelésében áll, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relatívizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőnek felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel keleti és ázsiai szülőföldjét elhagyó migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki, mint például Orbán Viktor, felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban, amely erőszakkal igyekszik utat törni magának hazánkon át az Európai Unió gazdagabb államai felé, a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.

A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús, máig is titkokkal övezett stratégiai célok kivitelezésének szabott („technikai”) határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU jogügyi biztost – 2015 őszén egy a „Die Welt” által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel… Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot [… …] eljött az ideje, hogy kérdésessé tegyük pártjának, a FIDESZnek helyét az Európai Néppártok tömörülésében.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak puffogtatásával támadja Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tesz, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról. Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, François Hollande, akiknek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt – nyilván nem azért, mert országukat népük akaratának megfelelően kormányozták.

A „Die Welt” szócsövén át harsog fülünkbe az Atlanti Óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekszik meggyőző képet festeni, mellyel „kelet európai” államok mutatják ki hálatlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a Második Világháború utáni legnagyobb menekültkrízisének megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen [… …] azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. „Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell, legyen az is” – így a paralogikus felépítmény – „hogy Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására.”

Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egy „kelet európai” államot sem önzetlen adományozásban.

Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott háborús menekültek, akik Európában kerestek élhető új hazát és azon voltak minden igyekezetükkel, hogy a befogadó államok elvárásainak megfeleljenek. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált, „megbirkozunk vele”, kijelentése is új értelmet nyert: Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsó sorban szexuális zaklatások ellen.

Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és fősodrású sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy a megmondó embereik újabban nem öltik magukra önszántukból a buták szerepét, hanem már hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja azonban jobban, hogy a terv nem vált be, mint a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések „fake news” (hamisított hírek) és „Lügenpresse” (hazugságsajtó) mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppentett „news” arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150.000 eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakóság többsége nem lenne képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és interrégionális hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négyjegyű pénzösszegeket találtak és, ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150.000 eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható.

A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabbá váló kritikát, mely szerint túlságosan frontális és egyoldalú módon közli a szerkesztőség bűvkörében kialakított véleményeket, ahelyett, hogy szabad vita keretei közt biztosítana lehetősséget önálló nézetek létrejöttének. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, „Hart aber fair” (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger, vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban szarvánál ragadja meg a bikát és becsületes módon ad helyet egymásnak ellentmondó véleményeknek. Például arról, hogy valóban létezik-e hazugságsajtó, mi a teendő, ha egy migráns bűnözővé válik, van-e értelme a burka-viselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még követni való keresztény kultúra Németországban… Úgy tűnik, hogy mindez egy dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő véleményeket, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló perfídia abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyenlő mértékben elterjedt nézeteknek állítana a vitákban egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.

Ne essünk abba a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fent nevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. E különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete” című művében már a középkorban is: „Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok magatokkal? Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.”