Fény a falakon

Belépek a nyíláson
Felkattintom a villanyt
Fény van a falakon
Őszinteség mindez és lila
Régen a Nílus rázott volna
És jött volna egy vándor
Ma már az sincs
Csak őszinteség
És fény a falakon

Gombár Endre, Kisgellérthegy 1957

A zárka laktere nem volt nagyobb, mint egy mezei csőszkunyhóé. Fekhelyként, melyet jó okból kerültem, szalmazsák szolgálhatott volna, ha nem nyüzsögnek rajta bolhák, poloskák, tetvek és más vérszívó lények, melyek jól megvoltak egymással, mind a véremre áhítoztak. Az illemhelyet az ajtó melletti sarokban fedeztem fel egy jobb időket megélt, fehér zománccal bevont vödör formájában, melyen egy kartonlap szolgált mit sem érő fedőül. Borostás arcom és hosszúra nőtt körmöm alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy körülbelül két hetet tölthettem el itt, ahol vagyok. A kérdésre, hogy kerültem ide, nem kaptam választ se a rácsos ablak négyszögében kéklő égen száguldozó felhőktől, se a vadul berzenkedő szélfiaktól, melyek sivalkodásra késztettek egy villanyvezetékeket az épület közelében. Hosszúra nőtt körmöm és szakállam adatait kétes értékűvé tette a bizonyosság, mely szerint alig eszméltem magamra, máris ott találtam magamat, ahol porban szunnyadó dédapáink, ükapáink egészen Ádámig, Éváig velem egyidőben élik majd meg az örökkévalóságot. Az öröklét bizonyossága olyan erővel hatotta át minden porcikámat, hogy kezdtem magamat jól érezni és már csak arra szerettem volna választ kapni, miképpen alakult volna az emberiség sora, ha nincs rá mérvadó befolyással a sátáni fajzat. Azért tartjuk szépnek az életet, mert szebb a poklok kínjánál? Szebb életet élnek tán Ausztráliában a Kenguruk, mint nálunk a nyulak, mert nem kell félniük farkastól, rókától? Szebb életet éltek az emberi invázió előtt Új-Zélandon a madarak, mert nem kellett ódzkodniuk emlősöktől?

Ezek a gondolatok jártak fejemben, amikor kicsapódott a vasajtó és betuszkoltak egy meglehetősen butának tűnő alakot, aki, miután barátságos mosolyt erőltetett arcára, jó reggelt kívánt és ájultan a földre rogyott. Homályosan felmerült bennem, hogy láttam már az illetőt valahol. Átgondoltam életem minden pillanatát, zegzugát, felidéztem magamban futó és maradandó ismeretségeim homályos emlékeit, mégse jöttem rá, ki lehet ő. Azt se tudtam eldönteni, hogy a napi életben vagy az álmok mezsgyéjén léptünk-e kapcsolatba egymással, és ha csupán álmodtam, megélte-e mindazt ő is, amit álmodtam róla. Kinézete alapján Ú Ban Ganglionnak hívták a fickót, aki, miután magához tért, békaúszásra emlékeztető mozdulatokkal a rácsos ablakocska alatti falhoz vonszolta magát, a falnak vetette hátát és szemtelen pillantásokkal méregetni kezdett. Borzas szakálla sűrűjében ételmaradékok csomósodtak félig alvadt vérrel keveredve, ruhájából budai bérkaszárnyák ódon pincéinek illata és lépcsőházak krumplifőzelék szaga áradt, amely hamarosan betöltötte az egész cellát. Nem féltem tőle, mégis ráordítottam, hogy eszébe ne jusson valamiféle átkot mérni rám: „Fogd be a pofádat!”

„Nem szóltam egy szót se”, mondta és körülnézett, van-e rajtunk kívül más is a cellában, majd hozzáfűzte: „Már megbocsátson az úr, de úgy veszem észre, ön hallucinál egy keveset. Jól tenné, ha orvoshoz fordulna.”

Válasz helyett a mennyezetre szegezem tekintetemet, tudja meg, kivel van dolga. „Nem szóltam egy szót se”, mormogja Ú még egyszer orra alá, már csak úgy magának, miközben számos zsebeinek egyikéből gyűrött csomagolópapírt, egy másikból pedig csutkájára hegyezett tintaceruza-maradékot vesz elő és úgy megnyálazza hegyét, hogy lilára színeződik nyelve, mint egy hulláé.

Nagy elszántsággal, mint aki kőbe vésett meghagyásokat készül későbbi korok számára örökül hagyni, háromszor is ráhelyezi írószerszáma hegyét a térdére terített papírra, de háromszor is meggondolja magát, majd fejcsóválva hozzám fordul: „Aki költőnek született, azt bármely körülmények közt megszállhatja az ihlet. Verset szeretnék írni, de olyan éhes vagyok, hogy már a hasamban elakadnak a gondolatok.”

„Nem verset, hanem egy vamzer-jelentést igyekszel megfogalmazni rólam, rohadt besúgó, ne is tagadd!” Hozzá lépek, hogy letépjem álszakállát, de hiába rángatom, hű marad arcához…

„Melyik kocsmában verték ki belőled jobbik énedet?”

 „Ebben”, mondja és az ég felé tekintve széttárja karjait.

 „Ne hazudj! Látom rajtad, gyűlölöd az igazságot”

„Nem hazudok, nem hazudok, nem hazudok, mindig az igazat mondom és az is igaz, hogy ma sültkrumplit kapunk ebédre kenyérrel!”

„Miből gondolod, hogy ebédet is kapunk, nemcsak vacsorát?” kérdem érdeklődést színlelve, anélkül, hogy valóban érdekelne válasza.

„Két szagot érzek, az egyik az ebédé, másik a vacsoráé.”

„Hagyd abba a hazudozást, ha nem akarod, hogy rád gyújtsam a házat! Két szagot nem lehet egyidőben érzékelni, mint ahogy két dolgot se lehet egyszerre gondolni. Te is csak azt az egyet érezheted, melyet én”, mondom és fejemmel a kübli felé intek. „Ettől úgy elment az étvágyam, hogy ma még a marhapörköltöt is megvetném, pedig ez a kedvenc eledelem. Feltéve, ha nagyanyám receptje szerint készítik el.”

 „Itt nem nagyanyád receptje szerint, hanem lóhúsból készítik a marhapörköltöt”, mondja Ú és a földre köp. „Azt mondod, itt?” kapom fel a fejemet. „Meg tudnád mondani nekem, hol vagyunk itt?”

„Hol itt, hol ott…”

Halványan felötlik bennem: Ködön át szűrt napfényes koraőszi reggel… Munkába indulók serege… Saját lábamon érkezek egy kopottas épülethez. Ablak nélküli vasajtó… Hol vagyok?

És mert a rácsos ablakon át egy napsütéses égdarabka fénye vetül a cellába, Ú döntő fölényben érzi magát. Markába köp, mint aki kapanyelet készül megragadni és megindítja monológját…

A Nap eredeti nagyságának kétszeresére növekedve rostokol az égalján, tűzben égő felhők olvadnak össze távolban izzó hegyekkel, Ú egy boroshordó tetején szónokol képzeletbeli hallgatósága előtt: „Rákosi és a kommunista brigantik vagy elvtársak, döntsd el magad, mifélének tartod őket, azt hirdették, aki nem dolgozik, ne is egyék. Meg volt a mondókának a maga aljas célzata, de rejlett benne némi igazság is. A munka kötelességként hárult kutyára, macskára, emberre, lóra, betonkeverő-, cséplő-, és repülőgépre, dolgoznia kellett mindenkinek és mindennek a természet törvényei szerint. Nem úgy, mint ahogy ezt ma akarják elhitetni velünk az állítással, miszerint szorgalommal végzett munka a hangyák, méhek, galacsinhajtó és ganajtúró bogarak világában szükségszerű életviteli forma, nálunk embereknél nem más, mint egy áruba bocsátható vásári termék, melynek értéke a kereset és kínálat függvényében természetes ingadozásnak van kitéve. Biztos munkahelye ne legyen senkinek, mert aki dolgozik az független és rossz üzleti feltételt kínál azoknak, akik pénzt kínálnak árulásért cserében! Vedd észre, őket nem a munkád, hanem a lelked ára érdekli!” kiáltja Ú, majd leugrik a hordóról és teljes erővel gyomorszájon vág.

„Lehet, hogy igazad van”, mondom fájdalmas nyögések közepette, „de rajtam nem fog a Júdás-átok. Hazámat, népemet el nem árulnám, mint ahogy apámat, anyámat se gyilkolnám meg pénzért soha.”

Ú összecsapja bokáját és mélyen meghajol: „Mindenki belelép egyszer a bűnpocsolyába, de te, amint látom, nem sorolod magad a gazfickók közé, akik apjukat, anyjukat elveszejtenék, ha jól megfizetnék érte őket. Minden elismerésem a tiéd!”

„Gúnyolódj az öreganyáddal!” förmedek rá. „A képedre van írva, hogy azoknak a csürhéjébe tartozol te is, akiknél nem lelki pásztorok, hanem ’érzékenyítő’ mentorok szolgálnak szellemi létalappal.”

„Jól mondod! Nálunk a ti keresztvetésetek nem jelent többet, mint amikor mi megvakarjuk ülepünket”, mondja Ú és sírva fakad, hogy meggyőző erővel hasson rám. Eleinte rossz színészként mímeli a sírást, de aztán őszintén sírni kezd. Olyan őszintén, ahogy a kutya vonyít, ha rálépnek a farkára.

„Nem tudom, mi bajod van”, mondom mélységes elégtétellel. „Talán nehezedre esik a szerep eljátszása, amelyet rád szabtak Samu bácsiék. Boldogtalan vagy, mint a sas, melynek veréb módjára kell csiripelnie? Úgy kell tenned, mintha sas lennél, bár tudod jól, hogy buta kis veréb vagy?”

„Várd ki a végét”, suttogja Ú és sötéten maga elé mered. „Ne gyere nekem az ostoba hazugsággal, hogy téged nem lehetne pórázra fogni se veréssel se cirógatással.”

„Árulásra nem vehetne rá engem semmi módon senki!”

„Akkor se hódolnál be elleneidnek, ha emiatt éhezni kellene gyermekeidnek?” 

Ú biztos benne, hogy a buktatóból, mellyel két egyenértékű erkölcsi követelményt helyez feloldhatatlan ellentétbe, nem találok kiutat és máris győzelmi zászlóként lobogtatja sörényét az estéli fuvallatban, mely illatos nyárvégi leveleket röpít felénk a közeli fákról, rosszkedvű varjúkárogással és az útról felkapott porral vegyítve.

„Nincsenek gyermekeim, de ha lennének, tudnák, mi az igazság. Úgy nevelném őket, ahogy apám nevelt engem és nevelte őt is apja meg nagyapja…”

Arra számítottam, hogy válaszom hallatán Ú égnek mereszti minden szál haját, de nem ezt tette. Kiválasztott a köröttünk bámészkodók seregéből egy sunyi kis legényt és a fülébe súgott valamit. A suhanc, akit Bolondi Tóbiásnak hívtak, rám öltötte nyelvét és gúnyosan megcsóválta a fejét. Semmi baj, gondoltam, szereztem magamnak két újabb ellenséget, akik csak annyit tudnak rólam, hogy megvetem az árulókat, de ez nem fogja megkeseríteni életemet.

Ha több szeretet lakozott volna bennem, mint amennyi épp áthatotta lelkemet, arra kellett volna gondoljak, tele van a földgolyóbis ezzel a könnyen felismerhető sátáni fajzattal, de nem erre gondoltam, hanem arra, hogy úgy viselkednek ezek a léhűtők, mint egy halsereglet vagy madárraj, melynek nincsen vezére, mégis tudja minden egyed, mikor mit kell tennie. Egy gyékényen árulnak, egy paplan alatt hálnak, egy tálból cseresznyéznek, egy követ fújnak, egy húron pendülnek, egyhangúan kürtölik hazug szólamaikat szét a világba… Nem erkölcsi parancsolatok szigora, hanem a haszonszerzés reménye tereli őket kénbűzös érdekvédelmi szövetségükbe. Bolondi Tóbiás tudta, kihez kell fordulnia, hogy előbbre jusson élete programjának megvalósításában és felajánlotta szolgálatait Kénkövesdi Gazsi nagyvezérnek is, akiben már suhanc korában irdatlan mértékű elvetemültség lakozott. Ha betévedt egy templomba, ahelyett, hogy imádkozott volna, pocskondiázta a szenteket. Mise közben ráfogta a papra, hogy némberekkel bujálkodik, majd hahotázva kirohant az utcára, hogy egy közeli élelmiszerboltnak felrántsa az ajtaját, ledugja ujját a torkán és ráokádjon a zöldséges pultra. A boltosra, aki csak dermedten bámult, ráöltötte nyelvét és máris eltűnt, hogy berontson egy étterembe. A bejáratnál kurjantott egyet, hogy mindenki odanézzen. Komótosan letolta nadrágját, gatyáját és minden irányban bemutatta meztelen ülepét. A sikeres mutatvány után tapsolt önmagának, meghajolt és mint aki jól végezte dolgát kiballagott az utcára. Amikor kifelé menet elállta egyszer útját a főpincér, lekevert neki egy pofont a szavak kíséretében, hogy ő így szokott útonállókkal elbánni. Gondolkodás- és viselkedésmódját a későbbiekben is nagyfokú gátlástalanság határozta meg. Alig, hogy átvették a nyilasok a hatalmat, beállt keretlegénynek; alig, hogy magukhoz ragadták a kommunisták az uralmat, buzgó hirdetőjévé vált a proletárdiktatúrának. A liberálfasizmus demokratikus köpenyegbe bújtatott térnyerése során arra a belátásra jutott, hogy jobb, ha átminősíti magát agitátornak (’érzékenyítőnek’) és beáll Bidenov kapitány seregébe. Ő maga találékonyságnak nevezte azt, amit mások szégyenletes opportunizmusként könyveltek el.

Bolondi Tóbiás alkatából ez a sajátosság hiányzott. Szülei nem szerették se egymást, se gyermeküket, Tóbiás se szerette őket. Egy asztalnál reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, anélkül, hogy szót váltottak volna egymással. Egyiküknek se volt figyelemre méltó érdeklődési köre, melyet megosztott volna a másikkal. Tóbiásnál a szellemi kietlenség abban is megnyilvánult, hogy jó tanuló volt ugyan, de egy tárgy se keltette fel különösképpen érdeklődését. Azon túlmenően, hogy a felnőttkor küszöbén, nem utolsó sorban neandervölgyi hatások alapján, kialakult benne egy férfiasságát átölelő nőiesség, nem ismert fel személye mibenlétében semmiféle önmeghatározó tulajdonságot. Az egyetlen felelőségteljes kötődés, mely támpontot nyújthatott volna hovatartozása meghatározását illetőleg, abban a hódolatban nyert kifejezést, melyet a férfi érzett magában egy felfokozott hatalmat magába kerítő nő iránt. De néha azon is elgondolkozott, hogy nem a nő imádja-e lelkében az általa bekebelezett férfiút. Mindenesetre az önimádat volt az egyetlen kötődés, melyet emberek iránt érzhetett volna, ha nem önmaga lett volna tárgya önmagának.

Ilyen alakok abban a tudatban élik, éldegélik bűnimádó életüket, hogy kisistenként tevékenykedhetnek a rájuk bízott feladatkörben, akár náci keretlegényként, akár ávósként, akár egy másfajta Újvilág bérenceiként tapossák ki várandós anyákból a gyermeket vagy szaggatnak le körmöket azokról, akiket ellenségként tart számon az általuk kiszolgált szellemi horda. Bármi módon lépnek is fel Isten parancsolatai ellen, ők nem azzal érvelnek, hogy csalni, lopni, hazudni szép dolog, jól teszi mindenki, aki bűnben él, hanem azt harsogják, te vagy az, aki bűnözőként tengeti undorító életét. Nem azt hirdetik, hogy dicséretes létforma a rájuk jellemző becstelenség, hanem hogy te vagy a gyalázatos hazaáruló, hitszegő, te vagy a megvetendő fasiszta, rasszista, xenofób, homofób, antiszemita kirekesztő… „Mi vagyunk a jóemberek, nem ti, akik hívő kereszténynek adjátok ki magukat. Ne gondoljátok, hogy azok vagytok, akik vagytok, ti csak azok lehettek, akiknek mi tartunk benneteket!”

*

Nem sok újat hoztak az év első napjai. Ott ücsörögtünk szokás szerint a szalmazsákok szélén vagy épp a cella csupasz padlózatán a világ menetét és azon belül ügyesbajos dolgaink kimenetelét latolgatva. Én annak a meggyőződésnek adtam hangot, hogy azok, akik pénzért, vagyonért ítélkeznek felettünk, éppolyan mélységes meggyőződéssel végzik dolgukat, mint amilyennel mi fordultunk igazságérzetünk szellemében az általuk törvényesített jogszabályokkal szembe. A különbség köztünk abból adódik, hogy a mi cselekvési indítékaink kizárólag belső egyensúlyunk megtartására irányul, az ő törvénykönyvük azonban anyagi előnyöket tesz hozzáférhetővé az általuk konstruált világvalóság kiszolgálói számára, anélkül, hogy felelősséget kellene vállalniuk önmagukon kívül valaki más iránt is. Minket azért igyekeznek kisebb-nagyobb funkciók ígéretével az általuk konstruált abszurd valóság követőivé tenni, hogy kioltsák bennünk az Isteni Igazságba vetett hitet. Azt a meggyőződést igyekeznek belénk plántálni, hogy hasznosabb dolog, bármiféle diktatórikus rendszerben szolgai posztot betölteni, mint egy igazságnak érzett dologért harcolni. Árulóként fogtak bennünket perbe, bár tisztában voltak azzal, hogy az igazságérzet belső erejét, amely minden társadalmi szinten szerzett kielégültségen túlmutat, nem képes semmiféle erőszakkal szerzett előny kompenzálni. Ebben mindnyájan egyetértettünk annak ellenére, hogy a retorzió mázsás súllyal nehezedett lelkünkre.

Anyám, tizenhetedik születésnapomra, küldött nekem egy rúd szalámit, melynek nem tudtam örülni. Tisztában voltam vele, hogy szegény, fiatal özvegyként kilencszáz forintot keres havonta; ebből velem együtt három gyereket tart el, a szalámiért pedig hetven forintot kellett kiadnia.

A sors úgy hozta, hogy másnap ideiglenesen szabadlábra helyeztek. Lámpagyújtás után megrugdosta egy börtönőr a vasajtót és bekiáltott, szedjem össze dolgaimat. Mik voltak ezek? Egy alumínium csajka, evőeszközök és egy letört hegyű bugylibicska. Enyém volt a szalámi is, de ezt a börtönélet íratlan szablyai szerint nem vihettem haza. Rábíztam a nálam egy évvel idősebb Lajosra, ossza szét igazságosan rabtársaink között. Annak adjon többet, akinek nincsenek hozzátartozói, melyek egy kis hazaival gondoskodnak néha róla.

A raktárhelyégben visszakaptam cipőfűzőimet és nadrágszíjamat, amelyet letartóztatásom alkalmával elvettek tőlem, fel ne akasszam magamat. Sötét volt már, amikor kiléptem az utcára. Villamospénzem nem volt, gyalog indultam haza. Az első lépések után némi csalódottság fogott el. Nem a visszanyert szabadság boldogító érzése fogott el, hanem egy elidegenítő tudat hatott át, melyet a gondolkodási szabadság beszűküléseként éltem meg. Elvettek tőlem valamit, amit többé vissza nem kaphatok. Egy ideig eltartott, míg magyarázatott találtam a különös érzetre, melyet a későbbiek folyamán is fogva tartásom legkellemetlenebb járulékaként éltem meg: beszűkültek előttem a társadalmi kibontakozás lehetőségei.

Korai gyermekkoromban a felnőttek világának ingerei elsősorban utcai hangzatok formájában értek fel elsőemeleti lakásunkba. Máig fülemben csengenek a kiáltások: „Esernyő javító, itt az esernyő javító! Ne vegyen újat, megjavítom a régit!” „Ószeres, itt az ószeres. Használt ruhát, cipőt, tollat mindent veszek!” Kimondottan vonzónak találtam a szemeteskocsis foglalkozását is, aki szamaras kordélyával már az utca végén emlékeztette kolompjával a házmestereket, hogy ki kell tenniük szemétgyűjtő konténereiket házuk elé. A villamosvezetők felelőségteljes munkája is azért tűnt számomra vonzónak, mert az utasszállítás elengedhetetlen feltételének tartottam a csilingelést. Ha megkérdeztem édesanyámat, lehetek-e szemetes kocsis majd, ha nagy leszek, ő rám hagyta: „Mért ne lehetnél fiacskám? Az lehetsz, ami akarsz.” Későbbi kibontakozási irányultságaimat is efféle, édesanyám által jóváhagyott választási szabadság övezte. A börtönből hazafelé menet tudatosult bennem fatális egyértelműséggel, mely döntési lehetőségek kerültek át személyes indítékaim körletéből a politikai fennhatóság körébe.

Csöngetésemre húgom nyitott ajtót. Örömmel közölte, hogy a csengő hangjából kiérezte, engem kell beengednie. Bátyám nem volt otthon, anyám délutános volt a kőrúti Éjjel-Nappal Közértben, de miután húgom telefonon közölte vele az örömhírt, haza kéredzkedett. Vele együtt bátyám is megérkezett. Anyám hozatott a közeli kocsmából egy fél liter bort, hogy koccintsunk hazatértem örömére. Megállapították, hogy nagyon lefogytam, kishúgom kent is nekem rögtön egy zsíroskenyeret, hogy visszanyerjem eredeti testsúlyomat.

Anyám rossznéven vette, hogy nem hoztam haza a szalámit, nem értette, mely megfontolások alapján hagytam ott rabtársaimnak. Másnak ajándékoztam azt, amit ő jószívvel vásárolt nekem. Eltekintve attól, hogy ’nagyvonalúságom’ hálátlanságnak minősíthető, itthoni körülmények között is jó hasznát vettük volna a ritkaságszámba veendő csemegének. A későbbiek folyamán komoly fejtörést okozott számomra, melyik elkötelezettség morális értéke nagyobb, anyámhoz való kötődés, vagy az a felelősségtudat, melyet az adott körülmények közt tartottam helyénvalónak. Jogom van-e saját értékítéletemet anyám értékrendje fölé helyezni? 

Egy további nézetkülönbözet kapcsán már biztos voltam benne, hogy néha ragaszkodnom kell az általam képviselt erkölcsi irányvonal megtartásához. Úgy éreztem, amilyen hamar csak tudok, el kell mennem dolgozni. Édesanyám erről hallani se akart, azt mondta, előbb ki kell heverjem a börtönben elszenvedett idők sínylődését, mindenekelőtt vissza kell nyerjem normális testsúlyomat. Álláspontja annyira, összeegyeztethetetlen volt az enyémmel, hogy nem is kerestem ellenérveket. minden további vita nélkül megragadtam az első alkalmat, hogy elhelyezkedjek egy szaktudást nem igénylő munkakőrben. A hó végén egy barátom ajánlására már dolgoztam is a GANZ-MÁVAG hatalmas, több négyzetkilométert felölelő telephelyén.

A központi szerszámkiadóba kerültem, ahova a gyártási folyamatok speciális munkaeszköz-igényei futottak be. Az volt a feladatom, hogy kiszállítsam a különféle üzemegységekbe a napi megrendeléseket. Nagy tudást igazán nem igényelt a munkakör, melyet annyiból találtam érdekesnek, hogy megismerhettem néhány speciális szakmai fogást igénylő tevékenységet. Feledhetetlen benyomást tett rám a kovácsműhely, ahol csörlő vontatott fel öt-hat méter magasra egy mázsás súlyú kalapácsot, hogy ráejtse az ülőre, melyen egy vörösen izzó vasidom formálódott akként, ahogy azt hosszúnyelű fogókkal forgatta kétoldalról egy-egy mozdulataiban milliméter pontossággal egymáshoz illeszkedő marhabőrköpenyeges szakember. Hihetetlennek tűnt, milyen finoman megformált munkadarabok kerültek le az ülőről durva ráhatások eredményeként.

Ugyancsak maradandó benyomást keltett bennem egy teniszpályányi alapterületre épített gépcsarnok. Tízes sorokban álltak egymás mellett és mögött a gépek, melyeket kezelőiknek, még ha korábban ott is voltak, csengőhangra kellett pont hétkor beindítani. Csengőhang jelezte az ebédidő kezdetét és végét is, éppúgy, mint a munkanap leteltét. Az volt az érzésem, hogy nem a gépek engedelmeskednek a dolgozóknak, hanem a dolgozók szolgálják ki, egyfajta csengőhanggal rendszabályozott munkaeszközként a munkaadókat, akik éppúgy birtokolják őket, mint a gépeket.

Minden termelési ág élén egy műszaki igazgató állt, akit politikai vonatkozásban egy függetlenített párttitkár irányított láthatatlan kézzel. A mi szervezeti egységünk párttitkárát Magonc Barnának hívták. Munkába állításom során nála is jelentkeznem kellett. Kinézetre egy jelentéktelen kis emberke volt Lenin féle szakállal, Sztálin féle bajusszal, Rákosiéval vetekedő kopasz fejjel… Irodája lakószobára emlékeztető antik bútorokkal volt berendezve, ízléstelenül.

A beszélgetés kezdetekor Magonc hellyel kínált, ő maga állva maradt. „Hallom”, mondta „ez lesz az első munkahelyed. Ugye a mi oldalunkon állsz?”

Nem mondhattam igent, mert ha egy párttitkár használja a többesszám első személyű névmást, akkor kommunisták közösségéről beszél, ahová nem akartam még látszatra se tartozni. Nemet se mondhattam, ennek kellemetlen következményei lettek volna. A ’persze’ szó azonban azt jelentette, hogy nem érdekel, ő mire gondol, én vonom be őt a számomra mérvadó közösségbe. „Persze, persze”, mondtam és gyorsan felálltam.

Magonc nyugtalanul járkálni kezdett fel-alá a tágas helységben, látszott rajta, hogy válaszomat nem találta kielégítőnek.  Hírtelen megállt előttem és mélyen a szemembe nézett „Menjünk egy lépéssel tovább” harsogta. „Mondjuk azt, hogy dögöljön meg minden ellenforradalmár!” Ezt a szidalmat szívesen megismételtem, miután az én fogalmi rendszeremben a forradalmárok mi voltunk, az ellenforradalmárok pedig ők.

Nem tudom, mi lehetett az oka annak, hogy egy jelentéktelen személy kiléte, mint az enyém, jelentős problémává lett a nagyhatalmú párttitkár szemében. Az eddigiek alapján csak keveset állapíthattam meg Magoncról. Kinézetében, úgy vettem észre, hasonlóvá szeretett volna válni nagy múltú kommunista elődjeihez, beszédmódjára a részleges hasonulások mellőzése volt jellemző. Bizonyos szavakat nem a beszélt nyelv hangzatával, hanem félművelt személyek minden betűt nyomatékosító kiejtésével artikulált. „Mennyünk” helyett „men-jünket” mondott, a „mongyuk” szót „mond-jukként” ejtette ki; a „dögöljön” szónál hangsúlyosan kimondta az „l” mássalhangzót is – azzal a meggyőződéssel, hogy ezzel tesz eleget a szépen beszélt magyar nyelv előírásainak. Rajta kívül csak egy embert hallottam így beszélni, Kádár Jánost. Ha Magonc Kádárt utánozza, gondoltam, akkor ilyesmire volt már példa Európa történetében. A Bourbonok idején számtalan nyelvjárás uralkodott francia nyelvterületen, ám bárhonnan származott is egy tisztségviselő, kötelezőnek tartotta magára nézve, hogy a királyi család által használatos elszigetelt dialektusban beszéljen.

A kollegákat érdekelte volna, miként zajlott le a beszélgetés Magonccal, de én csak annyit tudtam mondani, hogy olyan volt a párttitkár úr, mint mindig. „Most láttad őt előszőr, honnan tudod, milyen szokott máskor lenni?” „Láttam rajta, hogy nem tud kibújni a bőréből.” A kollegák csak mosolyogtak, hangosan nem mert senki se nevetni.

A raktárban 10-12 főből álló, jól összeszokott társaság dolgozott. Néhány elejtett megjegyzésből arra következtettem, hogy sokan a munkahelyen kívül is baráti kapcsolatot ápolnak egymással. A csoportvezetőt Borkúti Bandi bácsinak hívták, kollegáim gyakran élcelődtek nevével. „De jó dolgod lehet odalent!” A kedves öregúr nem vette komolyan vezető pozícióját, eljövendő nyugdíjas koráról ábrándozott akkor is, amikor felsőbb szinten szerzett politikai információkat kellett megosztania velünk. Hozzáfordultam, amikor megkaptam a bírósági idézést. A tárgyalás napjait március közepére tűzték ki. Bandi bácsi arca elkomorodott, amikor közöltem vele, hogy ezeken a napokon nem tudok munkába jönni. ’Rovott múltú’ személyiségem híre hamar elterjedt a kollegák között. Úgy vettem észre, ez csak növelte a személyem iránt érzett szimpátiát.

Rosszat sejtettem, amikor Magonc másnap magához hívatott. Közölte velem, hogy csodálkozik, milyen messziről járok ide a GANZ-MÁVAGBA dolgozni. Szerinte jobban tenném, ha Budán keresnék magamnak egy megfelelő állást. Mondjak fel még a próbaidő letelte előtt, a formaságokat ő majd elintézi. Így kellett tudomásul vennem, hogy finom módon ki lettem rúgva. Amikor a kollegáktól búcsút vettem, egy Galambos nevezetű középkorú kolléga (a keresztnevére már nem emlékszem) diszkréten közölte velem, hogy van egy barátja, aki egy kisipari termelő szövetkezett élén áll. Mesélt neki az ügyemről, ő szívesen alkalmazna engem, jól kereshetnék nála. Megadta a telefonszámát azzal, hogy hívjam fel tárgyalásom után, ha nem kell újra börtönbe vonulnom.

Nyolc hónapot kaptam, melyet előzetesben már letöltöttem. A bírósági ítélettel egyidőben megjött az Oktatási Minisztérium határozata, melyben közölték velem, hogy kizártak az ország összes középiskolájából. Ennek az intézkedésnek nagyobb hatása volt későbbi életemre, mit a már letöltött börtönbüntetésnek. Elvették tőlem a lehetőséget, hogy képességeimnek megfelelő képzést szerezzek, amely, ha nem is fényes jövőt, de a jelenlegit felülmúló létfeltételeket biztosíthatott volna.

Galambos úr ismerősét nem tudtam felhívni, mert a papír, amelyre feljegyeztem telefonszámát, elkallódott. Meg kellett fogadnom Magonc elvtárs jóindulatúnak nem minősíthető tanácsát és kerestem magamnak Budán egy ’megfelelő’ munkahelyet. Öt percre lakhelyemtől terült el a világon egyedülálló ipari stílusban megalkotott, aranysárga színben pompázó Magyar Optikai Művek gyártelepe, melyet azóta már lebontottak, úgyszólván elpusztítottak, hogy helyére építhessék a globalizmus jellegtelen stílusjegyeivel ellátott MOM bevásárlóközpontot. Új munkahelyemen, a régihez hasonlóan, anyagmozgatóként kellett egy kézikocsiban különféle munkadarabokat egyik üzemegységből a másikba tologatnom. Némi öniróniával megállapítottam, hogy kiskoromban szemeteskocsis szerettem volna lenni, most már csak egy kolompot kellett volna beszereznem, hogy messziről értesíthessem az átvevőket és valóra válik gyermekkori álmom.

Baráti köröm magvát időközben ugyancsak szabadlábra helyezett ’bűntársak’ alkották. A hajdani középiskolások legtöbbje, éppúgy, mint én, segédmunkásként kereste meg a napi betevő falatra valót. Baráti körünkhöz tartozott néhány katonatiszt gyermeke is az OLEP (Országos Légvédelmi Parancsnokság) körüli házakból, akik egyfajta családi elkötelezettség folyamodványként ’szocialista’ meggyőződésűnek vallották magukat, politikai vitákat nem folytattunk, politikai vicceken azonban jót nevettek ők is. Szilveszteri bulik után néha eljöttek velünk az újévi misére.

Mindenki tudta, hogy a forradalmat következő években Kádárék némi kozmetikázás után restaurálták a kommunista diktatúrát, ami arra volt jó azoknak, akik kiszolgálták a rendszert, hogy ’non konformistának’ nevezzék magukat, mégse mentségnek, hanem szítoknak minősült, ha azt állították valakiről, hogy érdekből vált kommunistává.

Egyik legjobb barátom, Kehrer Károly, aki szervezkedésünk oszlopos tagja volt, hagyta magát beszervezni három per hármas ügynöknek, amit évek multán úgy tudtam meg, hogy kikértem az Állambiztosági Szolgálatok Történeti Levéltárából a rám vonatkozó iratokat és kiderült, hogy Karcsi nyolc éven át kb. 1500 levéltári oldalon jelengetett rólam. Ez lehetett az oka annak is, hogy hiába nyújtottam be a gimnázium elvégzésének engedélyezése iránt való kérelmemet, ezt évről évre minden közelebbi indoklás nélkül elutasították.

1963 őszén megkörnyékeztek engem is. November elején behívattak a Zsombolya utcai rendőrkapitányságra. Egy középkorú, nem túlságosan finomlelkűnek tűnő kihallgató tiszt rátért rögtön a lényegre. „El tudnánk képzelni”, mondta, „hogy megkapja a tanulási lehetőséget, egy könnyen teljesíthető ellenszolgáltatás fejében. Egyetemi felvételét is javasolnánk, ha maga is így akarja.” Várt egy kicsit, majd, amikor látta, hogy nem mutatok érdeklődést a folytatás iránt, kirukkolt az ajánlattal: „Nézze, maguknál sokan járnak össze, mást se kellene tennie, csak időről-időre jelenteni, mit lehet hallani, kitől.”

  „Úgy tűnik, biztos úr”, jegyeztem meg, „ön engem egy jó üzleti képességekkel rendelkező vigécnek tekint. Meg kell azonban mondjam, nekem semmi üzleti érzékem nincs.” A kihallgató tiszt egy ideig még olyan hangnemben igyekezett rávenni az ’üzlet’ megkötésére, mintha nekem szeretne jót tenni, de amikor be kellett látnia, hogy hiábavaló minden szava, kiengedte magából az eddig féken tartott indulatokat. Közölte velem, hogy mindent tudnak rólam, mindenkit ismernek azok közül, akik rendszeresen találkoznak nálunk. Ez nem lehetett túlzás, mivel tudták még azt is, hogy a körtéri végállomásnál a nyitott ablakon át hagytam el a tömött villamost, miután nem volt türelmem kivárni, hogy a tolongásban az ajtóhoz érjek. Jól emlékeztem az esetre, azt is tudtam, hogy aznap hajdani ’bűntársammal’, Hölgyessy Jóskával, együtt utaztam a hatvanegyesen, de csak akkor szakítottam félbe az agitációt, amikor a rendőr azzal kezdett kérkedni, hogy nincs szüksége együttműködésemre, úgyis tudnak rólam és a többiekről mindent. Itt vetettem közbe, hogy nem titok előttem, ki az ő emberük.

„Ugyan, ki lenne az?!”

„Hölgyessy Jóska.”

„Hölgyessyt nem ismerjük.”

Nocsak, gondoltam, mindenkit ismertek, csak azt az egyet nem, aki naponta jár hozzánk. Az eredménytelen beszervezési kísérlet azzal zárult, hogy a belügyes kijelentette, amíg lesz neki is beleszólása, nem kapom meg a középiskola befejezésére szóló engedélyt; maradhatok segédmunkás életem végéig.

Nem lett beleszólása. Még abban az évben érvénybe lépett U Thant ENSZ főtitkár megállapodása a kormánnyal, melynek értelmében levették az évi közgyűlés napirendjéről a ’magyar kérdést’, Kádárék ennek fejében kegyelemben részesítettek mindenkit, akinek az 56-os és azt követő események kapcsán még büntetésben kellett élnie. Ez vonatkozott rám is és rövidesen leérettségizhettem.

Öt éve dolgoztam Budapest határában a Vegyi Műveket Szerelő Vállalatnál, amikor 1967-ben csoportos utazást szervezett a cég Ausztriába. Jelentkeztem én is az útra, habár majdnem biztos voltam benne, hogy elutasítják kérelmemet. Nagy meglepetésemre mégis kiutazhattam. Azokat, akik jól ismertek, nem lepte meg, hogy nem jöttem haza. Önerőből végeztem el Bécsben az egyetemet Pszichológia főszakon, Művészettörténet és Filozófia mellékszakon.

Amikor ötven évvel később kezembe kerültek a rólam szóló jelentések, meglepődve tapasztaltam, hogy Kehrer ’barátom’ „Vegyész” néven eljuttatott jelentései a sikertelen beszervezési kísérletről eltűntek a rendelkezésemre bocsátott paksamétából. Az 1963 novemberi iratok iktatószámában egy huszonkilenc oldalas rés tátongott, a meghagyott oldalokon pedig hatalmas fehérítések éktelenkedtek. Reklamációmra küldött válaszában az Állambiztonsági Hivatal Történeti Levéltár igazgatója, Fekete Bonifác, azzal magyarázta az 1963 novemberi jelentések nagyfokú olvashatatlanná tételét, hogy ők néven nevezett személyiségek jogainak védelmében hajtották végre ’anonimizálásokat’. Ezt a magyarázatot azért se fogadhattam el, mert én kizárólag saját beszámolóm olvashatóságának biztosítását kértem minden további név megjelenítése nélkül – bírósági kereset formájában is.

Nem kíván különösebb nyelvi differenciáló képességet a megállapítás, mely szerint a ’törlés’ fogalmának átminősítése ’anonimizálásra’ nem más, mint egy célzatos csúsztatás.  Ez a fogalmi különbség ne tűnt volna fel a Kúria jeles képviselőinek, akik keresetemet végérvényesen elutasították? Vagy feltűnt, de nem akarták tudomásul venni? Ha ez így lenne, akkor ez azt a gyanút ébreszthetné fel bennem, hogy léteznek befolyásos személyiségek a mai politikai életben, talán az államigazgatás és a legfelső igazságszolgáltatás körletében is, akik számára becsületsértő lenne annak igazolása, hogy voltak a Kádár korszakban olyanok is, akik a legocsmányabb zsarolás ellenére se hagyták magukat beszervezni ügynöknek. A becsületérzetükben ily módon sértettek esetén azokra gondolok, akik az elmúlt rendszerben ügynökké váltak, de úgymond ’nem ártottak senkinek’ és ma is az államigazgatásban vagy véleményformáló sajtóorgánumoknál dolgoznak. A Kúria döntését úgy is lehetne értelmezni, hogy másokat sértő szándékkal igyekeztem nyilvánossá tenni, hogy nem hagytam magamat a kommunisták által megvásárolni.

2019-ben lehozott a Magyar Televízió (M5) egy dokumentációs összeállítást azokról a néven nevezett katolikus papokról, akiket beszerveztek a három per hármas rendszerébe. Miképpen egyeztethető ez össze a Kúria keresetemet elmarasztaló döntésével?  A pellengérre állított atyák személyiségi jogai nem szenvedtek sérülést?

*

Fekete füst- és fehér gőzfelhőket okádva robogott a szerelvény egy áprilisi növényekkel benőtt síkságon. Ünneplőbe öltözött asszonyok és gyerekek integettek a távolban egy poros falvacska pereméről. A férfiak unottan üldögéltek zsíros kalappal fejükön savanyú boraik mellett a falu egyetlen kocsmájában. Vasárnap volt itt mindenfelé és mert nem kért jegyet a pirossapkás vasutas, arra kellett gondolnom, hosszabb ideje ülök itt, ha nem is tudom, honnan utazom hová az ablakon át bevilágló napsütésben, mely hunyorgásra késztetett. Akár hányszor kérdezem is a vonatkísérőt, merre visz utunk, a válasz mindig csak egy volt: „Rövidesen felszolgálják az ebédet; sültkrumplit kapunk kenyérrel.”

Nehogy már megint, sóhajtok fel magamban, te meg hogy kerültél ide? Hangosan csak ennyit mondok: „Ennek nagyon örülök, mert már ugyancsak megéheztem.”

„Úgy veszem észre”, mondja a kalauz, „lélekben rokonok vagyunk. Én is csak akkor szoktam enni, amikor éhes vagyok, büszkék lehetünk rá uram, hogy nem tartozunk a mindig-evők közé, akik akkor is zabálnak, mint a dögkukacok, ha nem éhesek. Felfordul a gyomrom, ha arra kell gondolnom, hogy vannak a Mindenhatónak olyan teremtményei is, akik dögön élnek testileg és lelkileg, bár az is igaz, ha jobban meggondolom, hogy bizonyos mértékben így vagyunk ezzel mi is. Azt kell megélnünk, kinek így, kinek úgy, mindenkinek a maga módján, amit Buddha, Mózes, Jézus Krisztus, Mohamed, Freud vagy éppen Samu bácsi agyal ki számára gondolkodás- és magatartásirányító sémaként. Hiába tudjuk, hogy szebb a katica, mint a csótány, hiába szeretjük a mókust jobban, mint a patkányt, vannak, akik azon mesterkednek, hogy a krokodil és cápa mellett a patkány is védett állattá váljon. Így látja ezt ön is, kedves uram? Ugye jól sejtem, hogy becses személyében P. Vidor-Jakabhoz van szerencsém.”

„Ki akarja ezt megtudni?” „Ú Ban Ganglion a becsületes nevem. Barátaim Ú-nak szólítanak.”

’Ördög és pokol! Itt van ez már megint?’ kérdem magamat méla undorral, de csak ennyit mondok: „Ugye nem haragszik, ha keresztnevén szólítom?”

„Nem, nem, egyáltalán nem! Örülök a bizalomnak.”

„Akkor áruld el nekem, kedves Ú, honnan tudod, hogy P. Vidor-Jakab a nevem.”

„Nem azt mondtam, hogy tudom, hanem azt, hogy gyanítom.”

„Gyanítod? Nekem meg az a gyanúm, hogy téged neandervölgyiek csempésztek a közelembe, hívatlan vendég gyanánt.”

„Hívatlan vendég! Megáll az eszem!” suttogja Ú, és mintha valóban leállt volna az agyműködése, üveges tekintettel mered maga elé, miközben válogatott szitkokat sziszeg fogai között a fejemre. Akkor is szíd, amikor befelé szívja a levegőt, mint imádkozó vénasszonyok a szentmisén. Sem ő, sem a vele egyhúron perdülők nem tudják megbocsátani a Teremtőnek, hogy javak elosztása tekintetében éppolyan kegyesen bán másokkal, például velem, mint velük. Botrányosnak találják, hogy azt a levegőt szívhatja mindenki, melyet saját kizárólagos tulajdonuknak tekintenek. Azzal se tudtak megbékélni, hogy ugyanaz a Nap ragyog felettünk, mint felettük, akik jobban kiérdemlik a világosságot, mint a magunkfajták. Hisznek ők is valamiféle istenségben, de az a maguk fölé emelt valami semmiben sem hasonlít a mi Istenünkre. Nem áhítattal, hanem úgy tekintenek rá, mint egy feladatok ellátására befogható szövetségesre, akinek nem tartoznak hálával, tisztelettel, felelősséggel.

„Rosszul tudod, amit tudni vélsz, nem az vagyok, akinek tartasz”, mormogta Ú, miközben gyilkos pillantásokkal méregetett.

„Tudom, amit tudok: Nem él bennetek se Isten, se ember iránti szeretet. Nem vájjátok ki egymás szemét, de ha kicsinyes érdekeitek úgy kívánják, kiforgatjátok egymás beleit.”

Ú ahelyett, hogy rossznéven vette volna, inkább dicséretnek tekintette a mondottakat, szemére húzta simléderes sapkáját és álomba merült, hogy ne zavarja se a napsütés, se a nagy fekete légy zümmögése, amely időről időre az ablaküvegnek koppanva körözött a fülkében.

Kint beborult az ég, szemerkélni kezdett az eső. Megfáradt levelű fák hullatták túlérett gyümölcseiket halk neszezéssel az avarba. Se szél nem fújt, se hó nem esett, holdfény is csak sekélyesen áradt odafenn a magasban, nem úgy, mint gondolkodó agyunkban, ahol a dolgok nem a világ törvényei szerint, hanem silány másolatokként valósultak meg. Bárhogy alakultak is dolgaink, nem hiányoltuk se a Jót, se a Rosszat. Oda esett minden gyümölcs, minden falevél, minden esőcsepp, ahova a véletlenek hatalma az idők kezdetében kijelölte számára.

Feladtuk a reményt, hogy hazaérünk estebédre a háború kezdete elött szüleink házába, mely apáink, nagyapáink szellemében nyújt védelmet a véletlen ellen vívott harcban. A hármas eseményegyüttes bekövetkeztében se kételkedtünk; nem lepődtünk meg, amikor hanyatdőlt a cserfa az erdőben, megtorpant a csermely vízének folyása, kiszáradt a bodzafa a réten.

Sűrű, hideg pára száll le szegény fejünkre az égnek mind a négy sarkából, nem ütnek a toronyórák Isten háza felett, elakad a napórák mutatója a múlandóság csendjébe, már csak régi jó homokóránk engedelmeskedik a dolgok követendő rendjének, korpuszkuláris rögei koptatják üvegfalát unos-untalan a lét és nemlét számukra lényegtelen rendszerében.

Hajdan volt harcosan lármázó varjúsereg száll le hangtalan lepelként az estélivé váló közelben, tárgyukat vesztett árnyak sóhaja kél, gaz álmok, rút látások derengenek, hazajáró lelkek szapulják evilági dolgaink, vitézségünk hírnevét. És mert a széllel bélelt határt élő értelem nem világítja be, nesztelenül gyötrődik az erdő akkor is, amikor dühöngő vihar üldözi engedetlen fiait a fák között.

Rajtunk kívül, akik éltünk még, de jócskán halódtunk is már, nem járt arra senki. Tőlünk minden irányban halovány házak, kertek, szenvtelen rétek nehezedtek a már épphogy csak létező létre, melyet a tél megjöttével hó fedett. Szorgalmasan szállingóztak nagy, fehér hópelyhek, hogy megpihenjenek a fákon és puhán a fák alatt. Szaporán lépkedtünk mi is, hogy Isten házának tömjénes lehelete ölelje arcunkat odabent, ne a karcos hideg odakint.

 És mintha kő merülne alá, míg hullámokat gyűrűztet még a víz felszínen, súlyát vesztve ereszkedik gondolkodó lényünk a mindenek alapja felé. Fényben szült látomások járják át szellemünket, eggyé leszünk a körénk zárt világgal a testek áthatolhatatlansága törvényét tagadóan. Bágyadtság vesz rajtunk erőt, de nem az a bágyadtság, mely gonosz álmot hoz szemünkre, hanem amelyik a jóleső halálba vezet, ahol megoldódnak a még megoldatlan rejtélyek.

Ú Ban Ganglion azt álmodta, sört iszik velem egy vasúti restiben. A tétlen ácsorgásra késztetett gőzmozdonyok kehegése behallatszott a helységbe, melynek északi, már-már ködbe vesző sarkában egy lehangolódott zongora ácsorgott önmagában zenélve. Egy még távolabbi sarokban könyvespolcok roskadoztak olyan könyvek súlya alatt, melyek legtöbbjét már olvastam. Gyorslábú pincérek serénykedtek türelmetlen vendégek asztalai körül…

Megérkezett Rákosi is. Szerette volna tudni, mit beszélünk netalántán róla és leült a szomszéd asztalhoz hallgatódzni. Poros volt kalapja és köpönyege, ami nem zavarta őt abban, hogy olyan asztalhoz szemtelenkedjen, melynél már ültek. Egy maszatos képű fiúcska meg kishúga, egy copfos leányka, lekváros palacsintát gyömöszölt magába, szülői felügylet alatt.

Rákosi körmei alatt fekete félholdacskák éktelenkedtek, melyeket figyelmesen tanulmányozott, mintha azt szerette volna kiolvasni belőlük, milyen jövő vár rá, amit én indokolatlannak tartottam, mivel tudtam, hogy jóideje szunnyadozik már a Farkasréti Temetőben. Azt is tudtam, hogy nem szereti az alkoholos készítményeket, annál inkább a részegséget. Ennek megfelelően kortyolgatta a kis- és nagyfröccsöket, miközben azt magyarázta a gyerekeknek, hogy minden kifinomult értelemmel bíró személy természetes állapota a részegség, józanul csak szellemi korcsok tengetik életüket, melyben a kíméletlen valóságot élik meg. A gyerekek mulatságosnak találták a kalapos-köpönyeges bácsi igyekezetét és kuncogva rugdosták egymás lábát az asztal alatt. Rákosit felbőszítette, hogy nem veszik komolyan és nagy erővel az asztalra csapott. „Hogy hívják a leánykát?!” „Évikének”, mondta ijedten az anyuka.

„Úgy van, úgy van”, harsogta Rákosi diadalmasan, „most még Évának hívják, de Évaldra fogja változtatni nevét, ha átoperáltatja magát férfivá.”

Több mondanivalója nem volt, böffentet egy kiadósat és megsimogatta a kislány fejét. Évike nem örült a bizalmaskodásnak közelebb húzódott anyukához és idegenkedve pillantgatott a furcsán viselkedő bácsira. Édesapja, egy tagbaszakadt henteslegény, akit történetesen Évaldnak hívtak, megütközve tekintett asszonyára és két újjal kétszer is a halántékára bökött, hogy jelezze, mit tart a fickóról, aki oda szemtelenkedett asztalukhoz.

 „A kisfiúnak mi a neve?” fordult Rákosi az apához, ahelyett, hogy a gyereket kérdezte volna. Évald nem kívánt beszédbe elegyedni Rákosival, úgy tett, mintha emlékezeti kiesései lennének. „Hogy hívják? Na, hogy is hívják? Pistikének, Barabásnak vagy valami ilyesminek? Most hirtelenjében nem jut eszembe.”

Rákosi tudomásul vette az elutasítást és a gyermekekhez fordult. „Látom értelmes kis teremtések vagytok, meg fogjátok érteni, hogy Rákosiéktól nem szabad libát lopni, de még csirkét se, mert ha megtudják, hogy ti voltatok a tolvajok, hátra kötik a sarkatokat mielőtt kerékbe törnének vagy lefejeznének benneteket. Menjetek Kádár apró dögeihez tolvajkodni, nekik rossz a lelkiismeretük, ha embereket, kiváltképpen, ha gyerekeket öletnek meg. Talán szerencsétek lesz és megúszhatjátok azzal, hogy csak lehúzzák a bőrötöket vagy a körmötöket.”

A gyerekek sírni kezdtek… Nagy hírtelen veszélyessé vált számukra a világ, melyet az imént még a palacsintaevés boldogító érzülete alapján éltek meg. Rákosi úgy gondolta, felvidítja őket, ha rázendít kedvenc dalára, melyet hatalma tetőfokán rendelt meg egy fűzfapoétától, aki egy lopott dallamra ültette rá a szöveget.

„Rákosi a legjobb apa,

Minden dolgozó a fia,

Gondot visel az országra,

Békére és szabadságra.

Tőle kaptunk minden szépet,

Néki visszük szíveinket…” 

Évald arca először elfehéredett, majd rákvörössé vált. „Nem tűröm!” kiáltotta. „Nem tűrhetem! Az talán még elmegy, hogy szózatokat zengedezel az ittasság gyönyöréről, legalább látják a gyerekek, milyen visszataszító, ha valaki részeg. Megbocsátható tán az is, hogy Évike jövőjét egy leszbikus némberben látod kiteljesedni, miután nem tudod bogárnyi agyaddal felfogni, hogy a genderelméletet egy bűzös agyfosat. Ám azt, hogy gyermekeim előtt a legjobb apa szerepében tetszelegsz, nem tűrhetem el. A legjobb apa gyermekeim számára csak én lehetek.”

„De hiszen én csak… Én csak…” hebegte Rákosi, ami nem tudta eltántorítani Évaldot attól, hogy a becsületén esett csorbáért elégtételt vegyen: jobbról, balról lekevert neki egy-egy pofont.

Rákosi ettől mélyen elszomorodott. Bárcsak itt lennének békeharcosaim, gondolta bánatosan. Megmutatnák ennek a hórihorgas parasztnak, hogy Rákosit nem lehet következmények nélkül felpofozni. Ha itt lennének cimboráim, Gerő Ernő, Péter Gábor, Apró Antal meg a többiek, kiderülne, hól lakik az igazság. Ezek a derék legények agyonlövették a kutyákat is, melyek meg mertek ugatni, ma már egy henteslegény is rám emelheti a kezét, anélkül, hogy leszáradna róla. Mivé lett a világ?!

Évaldnak nem esett nehezére kiolvasni Rákosi tekintetéből, mely gyilkos gondolatok kerengenek fejében. „Hordd el magad az asztalomtól, de gyorsan!” kiáltotta vészterhesen. Rákosi biztos volt benne, hogy a nem annyira fájdalmasnak, mint inkább megalázónak tűnő pofonoknál komolyabb retorzióktól nem kell tartania és meg se mozdult. Évald nem bántotta, csak felkapta, mint egy vágni való malacot és átvonszolta asztalunkhoz. „Hoztam nektek egy ajándékot, mondta és ledobta Rákosit egy székre; „Csináljatok vele, amit akartok, a szemtelenkedéstől elment már a kedve, de bűzlik, mint a görény – testileg és lelkileg.”

Rákosi azzal szerette volna a számára kínossá vált helyzetet átlényegíteni, hogy a baráti látogató szerepét játssza. Pillantásomból kiérezte az ellenszenvet, ezért inkább Ú Ban Ganglionhoz fordult. Megkérdezte tőle, hogy aludt az éjjel, mit reggelizett, szereti-e feleségét, felesége viszonozza-e érzelmeit. Mit tud Péter Gáborról, Gerő Ernőről, Apró Antalról és a kis buta Pirikéről, akinek csak annyi esze volt, mint egy tyúknak, mégis sokra vitte… „A többiek nem érdekelnek”, mondta és nagy erővel az asztalra csapott.

Ú Ban Gangliont csupán az zavarta, hogy Rákosi szavai olyasmiről árulkodnak, amiről nekem nem lett volna szabad tudnom és megrugdosta bokáját az asztal alatt. Rákosi megértette a jeladást és engedelmesen hozzáfűzte. „Mi tudsz ezekről a kötözni való barmokról?”

„Az imént még barátsággal vélekedtél róluk”, csóváltam a fejemet, „most meg ócsárlod őket, mintha örök idők óta ellenségek lennétek. Mi ennek az oka?” Rákosi úgy tett, mintha ott se lennék, Ú Ban Ganglionhoz beszélt továbbra is, aki szorgalmasan bólogatott. „Ezek a gyalázatos férgek nekem köszönhetik, hogy ember lett belőlük. Maradhattak volna közönséges biciklitolvajok, ha nem emelem őket magam mellé, de ugye ismeri ön is a mondást ’jótettért jót ne várj soha!’ Ha csak egy csepp hazaszeretet lakozik ezekben a férgekben, követnek engem a száműzetésbe. Most pedig úgy tesznek, mintha ősidőktől fogva a proletárdiktatúra ellenzői lettek volna. Abban sem lehetek biztos, hogy nem ők kenik-e be kolumbáriumon ajtaját naponta emberi vagy állati ürülékkel.”

Ú Ban Ganglion Rákosi elé tolta félig telt korsóját és felém fordult. „Ne aggódj”, mondta, „nem sokáig marad itt ez a csodabogár, hamarosan visszafejlődik túlvilági pajornak.” Nem maradt ezek után Rákosinak se más választása, felhajtotta az eléje tett sört, Ú ölébe ült és felszívódott benne szőröstül-bőröstül, ingestől, gatyástól, öltönyöstől, nyakkendőstől….

„Ezt meg hogy csináltad?” kérdem döbbenten. „Nem én csináltam, hanem te”, mondja Ú és kidörzsöli egyik, majd másik szeméből az álmot, hogy aztán mindkét szemével rám meredjen: „Maga meg hogy kerül ide?” A kérdést nekem kellett volna feltennem, hiszen hamarabb voltam a fülkében, ha nem is lehetek biztos benne, hogy előbb ültem a vonaton, mint ő. Ám ha tovább boncolgatjuk a történéseket, számításba kell vennünk azt is, hogy én már a zárkában voltam, amikor őt félholtan betuszkolták oda.

Ilyen eredményre jutunk, ha az idő tengelyén rendezzük a dolgokat, melyek nem időben fogantak.

*

Samu bácsi nehezen viselte el a tél hidegét, fölvette téli nadrágját, belebújt téli cipőjébe, magára öltötte téli alsóját, ingét, gatyáját, téli köpönyegét és fejére tette téli kucsmáját mielőtt rászánta volna magát, hogy elhagyja otthona melegét. Alig, hogy behúzta maga mögött az ajtót, alig, hogy kilépett a jeges hóval borított utcára, alig hagyott néhány lépést maga mögött, máris az Gordiusz-Kolumbusz szalon vonzatába esett. Tovább akart menni, de nem tudta megállni, hogy be ne térjen oda, ahová naponta be kellett térni. 

„Elaludtál?” kérdezték az ottlévők. „Nem, nem”, mondta Samu bácsi, „fontos dolgom akadt.” A többiek tudták, hogy hazudik és megértően bólogattak.

A törzsasztalánál, Bidenov kapitánnyal az asztalfőnél, hatvanan-hetvenen ültek olyan arckifejezéssel, mintha akasztás után keltek volna életre. Balra tőle üresen maradtak a székek, én legalábbis üresnek láttam őket. Űrtartalma tekintetében a helység, melyben további két-háromszáz gyanús kinézetű alak lézengett, megegyezett a restiével, ám zongorát hiába kerestem, egy örökzöld slágerekkel teletömködött zenegép állt a leghátsó, ködös messzeségben felsejlő sarokban.  A könyvespolcot egy gondolkodó gépnek tűnő alkalmatosság helyettesítette. Mellette vitrin állt, amelyben egy aranyból készült kötélcsomó és egy iránytű ugyancsak aranyból készült másolata volt kiállítva a felirattal: „Kolumbusz tojása a Gordiuszi Csomóval értelmi egységbe foglalva”. Nem esett nehezemre kitalálni, mely gondolati egység fogja össze a két fogalomi szférát, csak azt nem értettem, mely összefüggésben díszeleg a vitrin homlokzatán magyar helyesírással a német szó „LÍBE”.

Bidenov kapitány vizsgálódó tekintettel mustrálta a gyülekezetet, mielőtt rámutatott volna Ú Ban Ganglionra. „Felkészültél? Te vagy ma soron.” Ú nyilván nem készült föl, mert hosszan tartó szövegelésbe kezdett. „Volt az életemnek egy szakasza”, mondta olyan hanghordozással, melynek el kellett árulnia, hogy ellenséges érzületekkel viseltetik hajdani önmaga iránt, amit azzal igyekezett nyomatékosítani, hogy két keze befelé fordított tenyerével a ’szakasz’ szó jelentését illusztrálta, miközben azon tűnődött, nem a ’periódus’ szó lett volna-e találóbb. „Volt az életemnek egy periódusa”, mondta némi megfontolás után, majd leengedte karjait és mégis így folytatta: „Volt az életemnek egy szakasza, melyet nem szeretnék újra megélni. Puszta életemet mentve küzdöttem savártalmak ellen, de hálisten megúsztam ép bőrrel. Akár hiszitek, akár nem, lúgos felfogásom volt nekem már akkor is, amikor még mindenki savasan ítélte meg a folyamatokat. Nem volt se krumplink, se kanalunk, csak egy kicsinyke kis remény pislákolt szívünkben, melyet képzeletbeli vadvirágok látványa oltott belénk régmúlt kocsmai evészetek-ivászatok élvezetéről regélve az amúgy elkerülhetetlen akasztások előtt, melyeket a kor divatjának megfelelően nem lámpavason, hanem falba vert kampókon hajtottak végre, például apámon, aki rám hagyta minden gondolatát, eszméjét, búját-baját, mert nem voltak gyermekei, csak egy korán özveggyé vált neje, aki nem sírt folyton-folyvást, mivel elapadtak a könnyei, mint szegény Kalocsa néninek, aki hajnaltól napestig faggatta utcákon, tereken az embereket, tudják-e miféle fenevadak tartják kezükben a hatalmat. ’Ezek a lelketlen vadállatok’, mondta bánatos hevülettel, ’képesek gyereklányokat is akasztani.’ Mindenki tudta, hogy igazat beszél, voltak azonban, akiket hétköznapi érdekek fűzték a maguk igazságához és tagadták a tagadhatatlan tényeket. Mi halszeműnek neveztük a hóhért, akinek olyan volt a tekintete, mint a frissen fogott harcsának. Börtönőr volt az istenadta, csak mellékállásban hóhérkodott, hogy fogához verhesse az így keresett garasokat…”

„Elég volt, elég volt, hagyd abba!” kiáltotta Bidenov kapitány és akkorát csapott az asztalra, hogy belefájdult a feje. „Korunk csirkéit ne az foglalkoztassa, hogy fazékban végződött-e tyúkanyó élte, hanem hogy zavartalanul szemezgethetik-e a kölest, melyet gazdájuk gazdájának gazdája jóvoltából kapargálhatnak ki maguknak a közjóból. Erről beszélj te szerencsétlen, ne a magad tyúkszaros éltéről! Annak, amit te itt összezagyválsz, nincs semmi értelme.”

Effajta szidalmak hallatán elpirult volna mindenki, Ú azonban térdre rogyott Bidenov előtt és annak jeleként, hogy azok közé tartozik, akik saját veretű fizetési eszközként tekintenek a hajbókolásra, elnézést kért a ’meggondolatlan szavakért’.

A Nagy Jótevő személyét Bidenov kapitány egyfajta istenségként igyekezett ábrázolni, aki egy ködösen körülírt közegben uralkodik szellemi és lelki proletárok felett, melyeknek meg lett tiltva, hogy gondolkozzanak, emlékezzenek. Történelmi események boncolgatása kapcsán kiderült volna, hogy az önmaga és mások előtt végtelen erkölcsi hatalommal tetszelgő gazember, Samu bácsi, kiszolgálta kamaszként a náci gengsztereket, milliárdosként pedig fel szerette volna vásárolni Magyarországot kocsistól, lovastól, szekerestől, de ebbe beletört a bicskája. Tudta róla mindenki, hogy azokat is utálja, akik centrális és paracentrális tulajdonságaikban megegyeznek vele. A legostobább analfabéták is felismerték benne a szemfényvesztőt, aki barátai és vetélytársai elbizakodottságára számítva játssza a kifosztani való, gyámoltalan áldozat szerepét mielőtt meggyőződik róla, hogy kieresztheti disznóit az ólból. Érzelmi kötődéssel nem fűződik senkihez, semmihez, se apához, se anyához, se nemzethez, se hazához. Amit a LÍBE szózattal kikiáltott csalárdsággal igyekszik elhitetni a világgal, az nem más, mint a szeretet köntösébe bújtatott körülírása egy erkölcsi rendnek, mely láthatatlanná teszi a Rossz mellett a Jót is, hogy megvetendő életmódja elmosódjék egy értéktelenné vált moralitás semmijében. Csak ő és a legbelső bennfentesek tudják, miféle cselfogással élnek, amikor szózatuk fogalomrendszerébe ágyazva kürtölik szét a világba, hogy a hazugság nem hazugság, ha kórusban zengedezik ugyanazt a szellemi koholmányt.

Azzal az elhatározással foglaltam Samu bácsi mellett helyet, hogy ráolvasom az igazságot, de ő mielőtt egy szót is szóltam volna, rám förmedt, hogy ennek (nem tudom minek) így kell lennie, mert ha ez (nem tudom micsoda) nem így lenne, kizsigerelnének bennünket a szélsőjobboldali fasiszták.

„Csak nem arra akarsz rávenni, hogy megosszam veled a LÍBE-be hadjáratba foglalt elvtelenség látásmódját?” 

„Nem, ellenkezőleg, épp azt szeretném számodra világossá tenni, hogy a szándék csak akkor válhat valósággá, ha nem engedünk a tömegek nyomásának. A legkisebb ellenállás jelére is kőkemény ellenakarattal kell fellépnünk. Ki kell építenünk véderőként egy minden fronton bevethető ANTIFA láncolatot. Ha mi üldözzük a fasisztákat, nem lehetünk mi is fasiszták, hiszen üldözzük őket.”

Elmélkedését lehunyt szemmel duruzsolta Samu bácsi maga elé, azt az érzést keltve bennem, hogy elhibázott élete titkait mondja tollba saját istenének, bűnbocsánatért esedezve. Épp arra akartam kérni, árulja el miféle meggyőződés élteti benne a reményt, hogy ezzel csőbe tud húzni engem is, amikor leszállt egy légy az asztalra és érdeklődve nézte, mit csinálok. Ráordítottam, hogy takarodjon onnan, de a bolond rám se hederített. Nem tudta, hogy életével játszik. Egy ideig gyalogosan szaladgált még ide-oda az asztalon, majd rászállt az orrom hegyére, onnan pedig az arcomra. Samu bácsi azt hitte, amikor agyoncsaptam, hogy magamat büntetem egy számára ismeretlen oknál fogva és minden különösebb érdeklődés nélkül megkérdezte, miért rendszabályozom magamat, aztán kotkodácsolni kezdett, majd nyerített egyet, szemeit oly módon forgatva, mintha fogaival vicsorogna. Ha volt is valami értelme az imigyen kifejezésre juttatott megnyilvánulásnak, én inkább egy rosszul sikerült színi előadást láttam benne.

 „Úgy tűnik”, mondta Ú Ban Ganglion, „ezzel a vén ganajtúróval, aki szellemi gonosztevő létére jóemberként szeretne imponálni a világ színe előtt, egy újfajta, eddig nem látott embertípust szabadított ránk a Mindenható” „Magadról beszélj te féleszű, ne rólam!” bődült Samu bácsi Ú Ban Ganglionra. „Azt akarod elhitetni velem, hogy te még nem kívántad mások halálát sohasem!?”

„Ú tekintetét a mennyezetre szegezte első nagy szerelméhez, Leokádiához fűződő viszonyán elmerengve. „Szívesen kijártam volna hozzá a temetőbe”, mondta, „de ez ne jelentse azt, hogy halálát kívántam volna. Úgy szerettük egymást, mint rozsda a drótkefét, el is váltunk egymástól annak rendje-módja szerint, amikor eljött ennek az ideje.”

Pillantásom egy szabad szemmel épp, hogy csak kivehető asztalra esett, melynél az én hajdan volt szerelmem, Lukrécia ült egy férfias hangon beszélő babakocsis anyuka, a közismert szoknyavadász Szextus Tarquinius és egy Péter nevezetű neandervölgyi társaságában, akit most láttam először, de tudtam róla mindent, amit mások elől titkolni szeretett volna. Bármennyire viszolyogtam is az újraértékeléstől, rá kellett döbbennem, hogy amit annakidején a szerelem érzületének tartottam Lukrécia személyére vetítve, nem volt más, csupán az önimádat egyik megjelenési formája. Magunkat szerettük egymás helyett úgy, hogy meg tudtuk volna fojtani egymást egy kanál vízben. Lukrécia megértően mosolygott, de én a vidámnak tűnő arckifejezés mögött fölfedeztem a számomra túlságosan jólismert arrogancia jeleit. Tölcsért formáltam tenyereimből és odakiáltottam, mondja meg végre, mi baja van még mindig velem. Ú Ban Ganglion csendre intett: „Ne gondold, hogy Leokádia még ma is érez valamit irántad. Erről letehetsz!”

„Őt nem Leokádiának, hanem Lukréciának hívják”, bődültem rá haragosan, ám ugyancsak meglepődtem, amikor egyemberként harsogták a Bidenov kapitány jobbján ülők, hogy Ú Ban Ganglionnak igaza van! Leokádia csak az én szemeben volt az, akinek tartottam és tartom ma is. Mindenki más számára nyilvánvaló, mely tulajdonságok alapján kell őt megítélni.

Samu bácsi felemelt kézzel jelezte, hogy mondani kíván valamit, ám mielőtt megvontam volna tőle a szó jogát, kijelentette: „Az igazság az, hogy nincs igazság. Minden lehet úgy, ahogy nincs. Senki se tudhatja, mi az, ami az.” A megjegyzés feltűnő módon összecsengett Bidenov kórusának állításával. Az egymástól látszólag eltérő forrásokból származó provokatív megnyilvánulások egy a LÍBE konstrukció mögött megbúvó abszurd világkép elvrendszerét igyekeztek elfogadható színben feltüntetni, ha nem is egy kimondottan ellenem irányuló, de számomra elfogadhatatlan látásmódban fogant célzattal.

Samu bácsi tolakodó bizalmaskodással meresztgette rám szemeit, miközben akkora erővel veregette vállamat, hogy ezt, ha annak is szánta, nem lehetett a baráti kötődés kifejezési formájának tekinteni. „Látom”, mondta rosszul színlelt jóindulattal, „olyan problémák feszegetik agyadat, melyekre nem kínálkozik megoldás. Szokatlanul hat rád, ugye, hogy egy új keletű világvalóság közegében kell tájékozódnod a dolgok menetéről?”

Világvalóság számomra csak az lehet, gondoltam, ami önmagát igazolva realizálódik tudatomban. Dühítőnek találtam, mégis mosolyognom kellet Ú hasonló gondolkodásmódra utaló állításán is, miszerint testi-lelki rokonok vagyunk. Az állítás megfelelt ugyan valamelyest a valóságnak, miután egyikünknek se voltak kételyei afelől, hogy a szellemi útonállók, akik a láthatatlanság köntösébe burkolódzva húzódtak meg Bidenov kapitány balján, a kriminalitás mezsgyéjén verődtek csordába közösen elszenvedett külső késztetések, valamint belső indítékok hiánya által vezérelve, de ez csak elenyésző súllyal eshetett latba a mindkettőnket érintő fejlemények erkölcsi megítélésére vonatkozólag. A hangoskodók Ú Ban Ganglion által is helytállónak nyilvánított valóságtagadása képezte számomra a konfliktus lényegét. A kibontakozó félben lévő vita folytatására nem éreztem semmiféle hajlandóságot, ám azt se találtam volna magamhoz méltónak, ha szó nélkül hagyom, hogy a Gordiusz-Kolumbusz szalon rendeltetése a kórusban hangoztatott szólammal, miszerint minden hagyományos eszközzel feloldhatatlannak tűnő probléma megoldhatóvá válik, ha átlépjük a játékszabályok kereteit, nem kerülte el figyelmemet. Titokban csak az maradt előttem, miféle cudarságokkal igyekszik a gazdák gazdádájának konzorciuma az egyre nyilvánvalóbb módon realizálódó társadalmi problémákat megoldani. Kételyeim ellenére úgy tettem, mintha minden vonatkozásában felismerném a cselszövés mibenlétét. „Tévedni emberi dolog”, mondtam, miközben engesztelő pillantásokkal igyekeztem tudomásukra hozni, hogy nem kívánok rosszat senkinek, ám a józan ész által megragadott valóság tagadását se vagyok hajlandó megértéssel fogadni.

Samu bácsi dühösen csattogtatta fogait, majd megismételte: „Az igazság az, hogy nincs igazság, minden lehet úgy, ahogy nincs!”

„Ha a logika szabályai szerint értelmezném ezt a sületlenséget”, jelentettem ki megfelelő szigorral, „eltévelyednék a LÍBE tervezet által kiagyalt gondolati útvesztőben”. Fülemre szorítottam tenyeremet, hogy jelezzem, végetért számomra a diskurzus, ám Samu bácsi nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy azokkal a kezekkel, melyekkel letakartam fülemet, az ő száját is befogtam, és jelbeszédben folytatta ott, ahol élő szóban abbahagyta… „Ehhez sincs hozzáfűzni valóm”, mondtam „legfeljebb annyi, hogy a ’Liebe’ kifejezés, ha líbének is írják őszinte szeretetre utal, de én úgy látom, egy csepp szeretet sem lakozik bennetek.” Samu bácsi úgy adta tudtomra ellenvetését, hogy morzejeleket rugdosott, egyszer jobb, máskor bal lábam szárába nem azzal a célzattal, hogy megértsem, mit akar tudomásomra hozni, hanem hogy fájdalmat okozzon nekem. Van erre is megoldás, gondoltam és menekülőre fogtam anélkül, hogy emiatt gyávának éreztem volna magamat.

Vakon és süketen csörtettem árkon-bokron át Lukrécia frissen gyalult, jó szagú deszkából készült asztalához, melyet azok ültek körül, akiket valós világom tárházából rendeltem oda. „Itt az én helyem, ez az én világom”, zendítettem volna rá a dalra, ha a szoknyavadász le nem torkol. „Maga mit keres itt az én vadvirágos birodalmamban?”

Nem vettem zokon a barátságtalan fogadtatást és az illendőségnek megfelelően bemutatkoztam: „P. Vidor-Jakab a becsületes nevem, a feltámadást megelőző teliholdra esküszöm, hogy készséggel osztom meg az Örök Igazságot itt és most vagy másutt, máskoron mindenkivel, aki ebben érdekeltnek mutatkozik.”

A szoknyavadász fejében megfogalmazódtak már egy goromba kirohanás szavai, amikor Lukrécia józanságra intette. „Mért akarod őt elhallgattatni?” kérdezte. „Hadd meséljen valamit a látásmódjából kiinduló igazságról.” „Ha Leokádia úgy kívánja, hogy számára értékes titkokat őrző személyként kezeljelek”, préselte ki magából a szoknyavadász kényszeredetten, „beszélj hát, megengedem”.

Ne engedj meg nekem semmit, te bolond, gondoltam, de nem szóltam egy szót se, magamba folytottam azt is, hogy nem tartom ildomosnak, ha valaki, történetesen Lukrécia, ’látásmódomból kiinduló’ igazságnak nevezi Isten örök igazságát! Ha meggyet nevez valaki cseresznyének, elképzelhető, hogy összetéveszt két egymáshoz hasonló gyümölcsöt, de ha sütőtökről állítja azt, hogy meggy vagy cseresznye és látásmódját el akarja fogadtatni velem, akkor alantas célokat követ, éppúgy, mint amikor kórusban állítják az összeesküvők Lucretiáról, hogy Leokádiának hívják.

A szoknyavadász vadul rázta a fejét, miközben azon gondolkodott, miképpen köthetne belém. „Látom, megértően bólogatsz”, mondtam az ő sajátos logikájának megfelelően. „Azt akarod ugye jelezni ugye, hogy igazat adsz nekem?”

„Rosszul látod, amit látni vélsz. Én nem bólogatok, hanem vadul rázom a fejemet. Nem értem, mi szél hozott ide az én vadvirágos körletembe? Nem veszed észre, hogy hívatlan vendég vagy?”

„Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, ki itt a házigazda!” jegyeztem meg haragomhoz képest békésnek tűnő hangnemben és ballisztikus ívben a fák mögé mutattam: „Azt a házat ott a fák mögött hívatlan vendégek ellen, tehát ellenetek építtettem valamikor Lukréciának és magamnak.”

„Ne hazudj!”

„Jobban tennéd, ha nem engem vádolnál hazugsággal, hanem elfogadható érvekkel igyekeznél bizonyságot tenni amellett, hogy Lukréciát nem Lukréciának, hanem Leokádiának hívják.”

„Ennél mi sem egyszerűbb”, mondta a szoknyavadász. Összeráncolta homlokát és úgy tett mintha gondolkozna, de ez sehogy se jött össze neki, végül kibökte: „Engem szeret Leokádia, nem téged.” „Ez már csak azért sem lehetséges”, mondtam, „mert Lukrécia, alighanem róla beszélsz, még ha Leokádiát mondasz is, nem képes önmagán kívül mást szeretni.”

„Honnan veszed ezt az badarságot?”

„Jól ismerjük egymást.”

Ezen a ponton avatkozhatott volna Lukrécia az eszmecserébe, de ő inkább kétes értékű viszonyain elmerengve bámult maga elé butácskán a semmibe. Ha megkérdeztem volna tőle, kit részesít kettőnk közül előnyben, beleestem volna a szoknyavadász által ásott verembe, annak ellenére, hogy én képviseltem valamikor Lukrécia számára azt az életerős, példaértékű alakot, akit kislány korában megálmodott magának, de egy idő után felülkerekedett benne a vélekedés, hogy ártó szándékkal uszítom alternatív énje ellen. Vajon ebben a meggyőződésben szunnyad-e a vétek, melyet mindmáig nem tud megbocsátani nekem?

„Mondd csak, kedves Lukrécia, mért haragszol rám?”

„Semmi közöd hozzá!”

A válasz két egymástól függetlennek tűnő, számomra mégis összefüggő információt foglalt magában. Egyrészt tanújelét adta annak, hogy Lukrécia egy homályban tartott oknál fogva továbbra is haragszik rám, másrészt elfogadja, hogy valós nevén szólítom.

Azért bírt számomra komoly jelentőséggel a véletlenre vissza nem vezethető egybeesés, amely az önkényes névmegváltoztatási törekvésben, illetve az Isteni Igazság Samu bácsi által proponált kérdésessé tételében nyilvánult meg, mert egy veszélyes összeesküvés jeleit véltem felfedezni bennük, tudván jól, hogy érthető, ha kívülállók az enyémtől eltérő módon ítélnek meg egy nőszemélyt, de ezt az különbözőséget jellemeznie kellene egy bizonyos szórásnak, melyben az ítélkező személyek tőlem eltérő látásmódja más vonatkozásban is manifesztálódik. A neandervölgyi pszichoparaziták azonban egybehangzó valóságtagadással akarták ráaggatni Lukréciára a Leokádia nevet, arra az ugyancsak egységes módon hangoztatott jelmondatra hivatkozva, hogy az igazság az, hogy nincs igazság. Így abban is biztos lehettem, hogy a G-K kaszinó gócpontjából kiindulva harapódzott el Lukrécia hívatlan vendégei praxisáig az átminősítési kísérlet. Gyanakvásom helyénvalósát az is igazolta, hogy nemcsak a szoknyavadász meresztgette rám viszolyogva szemeit, hanem a férfihangú babakocsis anyuka és Péter is úgy tekintett rám, ahogy trágár szavakkal szokás visszaküldeni valakit oda, ahol közvetlenül világra jötte előtt osztotta meg életét anyjával.

Lukrécia rám se hederített.

„Mondd csak, kedves Lukrécia, mi az oka annak, hogy kerülöd a pillantásomat?” „Nem kerülöm a pillantásodat, csak nem nézek oda, ahol vagy.” „Mi a különbség a kettő között?” „Nem mondom meg.”

A magam eszével kellett a „Haragszik galambom, nem néz a szemembe…”  népdal alapján ráeszmélnem, hogy a pillantás kerülése haragvó érzületekre utal, míg az odanézés vagy oda nem nézés spontán magatartási formákat jellemez, melyekhez nem társulnak negatív töltetű érzetek. Így van ez rendjén, gondoltam. Értésére kell, adjam, hogy Samu bácsi ’érzékenyítői’ olyan mértékű önmegtagadásra szeretnék rábírni, amely meghasonulástól az eddigiekben minden önmarcangoló hajlandósága ellenére meg tudta óvni magát. Amit ők segítségnek neveznek, az nem más, mint a Lukrécia névben inherens magasabb rendű belátások ellehetetlenítése egy a Leokádia névben megbúvó animális életviteli forma javára. A LÍBE-program értelmében végrehajtott ügyeskedések akkor hozták volna meg a kívánt eredményt, ha nem eredeti lénye, hanem egy romlásnak induló ego határozta volna meg gondolkodási és veselkedési módját, de a jelek szerint ez még nem következett be. Szerettem volna tudni, vajon kik lehetnek a haszonélvezői ennek a szellemi leépülést erkölcsi zülléssel ötvöző összeesküvésnek?  

„Azok a mindenre elszánt újpogányok fiam, akik olyan látásmóddal igyekeznek benneteket megbarátkoztatni, melyben dicséretes vonásként jelennek meg saját bűnös életük kilengései.  Azok a szellemi útonállók fiam, akik egy erkölcsromboló elbutulást igyekeznek a társadalmi élet alapjává tenni, melyben nem a Jó és Rossz közti feszültségmezőben, hanem önző törekvések mentén rendeződnek a cselekvés irányát meghatározó indítékok olyan szigorral, mintha isteni parancsolatok valósulnának meg a lózungban, mely szerint a Teremtő (aki nincs) nem tesz a végelszámolásnál (amelyre nem kerülhet sor) gonoszok és szentéletűek közt különbséget, mivel a Jót nem lehet megkülönböztetni a Rossztól. Mindenki magának árt, aki önmegtartóztatást igénylő erkölcsös életet él, mert ahol nincs Jó és Rossz, ott nincs igazság és ahol nincs igazság, ott az ördög is üdvözül.”

Lukrécia nem állt helyzete magaslatán, a világbaj egésze beszűkült számára a szoknyavadász és köztem kialakult ellenérzetekre. Akármelyiknek adnék igazat, gondolta sírásra görbülő szájjal, a véletlenre bíznám szerencsémet.

Erről az oldaláról, mely gyakran vezetett köztünk megoldhatatlannak tűnő problémákhoz, ismertem már őt, mégis bíztam benne, hogy néhány ügyesen megfogalmazott kérdéssel rávezethetem egy észszerűbb látásmódra. „Mondd csak, kedves Lukrécia, kik ezek az különös szerzetek, akik nem az asztanál ülnek, hanem téged ülnek körül?” „Ezek itt vendégek.” „Te hívtad meg őket?” „Nem, ők jöttek ide, hogy segítsenek rajtam.” „Miben?” „Abban, hogy azzá tudjak lenni, aminek születtem.” „Bemutatkoztak?” „Be.” „Ennek itt melletted mi a neve?” „Ennek?” „Igen, ennek.” „Csaba, Csaba, Csaba…” „Elég, ha csak egyszer mondod.” „Csak egyszer mondtam.” „Akkor jó. És téged, hogy hívnak?” „Engem?” „Téged.” „Néha így, néha úgy. Azt hiszem főleg Leokádiának. Mostanában.” „Kik hívnak így?” „Akik segítenek.” „Miben segítenek?” „Ebben, abban…”

Többet nem kellett kérdeznem, a válaszokból kiderült, hogy Lukrécia ígéretesnek tartja az erkölcsi béklyók levetését, bár azt se tudja, hová vezet az ismeretlen, számára vonzónak tűnő út. Nem a magam igazát akartam bizonygatni, csupán őt szerettem volna jobb belátásra bírni, amikor minden szemrehányás nélkül megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy a szerelemnek tartott önimádat, valamint az irántam érzett hajdani tisztelet és haragvás vegyüléke úgy vonzza asztalához a pszichoparazitákat, mint döghús a döglegyeket. Tudja-e, hogy ha nem lesz képes ellenállni a segítségnek álcázott kísértések tömkelegének, rontások telepednek rá kiszámíthatatlan következményekkel.

„Ha nem veszed észre, kik állnak a katicabogár látszattal imponáló galacsinhajtók mögött, magadnak köszönheted, hogy pöcegödör-realitásban kell leélned maradék életedet!”

„Nem túl biztató, amit mondasz, pedig úgy hallom, megbántad már, hogy szakítottál velem. Arról is tudok, hogy felpofoztad magadat.”

„Én csak egy legyet csaptam agyon arcomon”. 

Lukrécia helyeslően bólogatott. „Igen, igen, mindig ezek a gonosz legyek, akik engem nem bántanak. Ez itt tőlem jobbra azt állítja, hogy ha megmaradok Lukréciának, bajba keveredek a nőkkel, akik fejben sötétebbek a sötét éjszakánál és olyan féltékenyek rám, hogy sárgábbak a tökvirágnál. Férfiak részről az a veszély fenyeget, hogy magamra haragítom azokat, akik meg akarnak kapni, de nem kaphatnak meg, mert Lukrécia énem nem tud velük mit kezdeni.”

„Magához akar idomítani a gazember!”

„Hogy értsem ezt?”

„Ahogy akarod”, mondtam és törzsemhez szorított karokkal a magasba emelkedtem, hogy aztán látványos módon melléje ereszkedjek. A jólelkű szertartás annyira meghatotta Lukréciát, hogy sírva fakadt. A többiek ahelyett, hogy együttérzést mutattak volna vele, összedugták fejüket és pusmogni kezdtek. Úgy tettem én is, mintha nem tudnám mire vélni az elérzékenyülést. Megkérdeztem Lukréciát, mi baja van. „Nincs semmi bajom”, mondta könnyein át mosolyogva, „csak néha elszomorodok, nem is tudom miért. „Ám, ha társaságban sírom el magamat, az felvidít, nem is tudom miért.” Letörölte könnyeit és egy ajkán felejtett mosollyal álomba merült.

„Már nem sír”, mondta valaki rosszkedvűen és tágra nyílt pupillákkal rám meredt.  „Vásári trükközéssel nem tudtok hatást gyakorolni rám”, jegyeztem meg minden ingerültségtől mentesen. „Azt is tudom, mért akartok elüldözni engem.”

„Ugyan, miért?”

„Lukréciát akarjátok megkörnyékezni.”

„Én nem, csak ő”, intett Péter megvető fejmozdulattal a szoknyavadász felé. Ő szeretne a szoknyája alá nyúlni.”

„Samu bácsi szolgálatában álltok, ahányan csak vagytok, csupán az a különbség köztetek, hogy Szextus Tarquinius, a gyalázatos szoknyavadász, személyes hasznot szeretne húzni a rá háruló akció végrehajtása során azzal a szellemi méreggel, amely ellen Lukrécia nem képes ellenanyagot termelni. Ezért döntöttem úgy, bár meg nem érdemli, hogy segítségére sietek. Sajnállak téged is, de rajtad nem tudok segíteni, Lujzácskád nem ok nélkül szökött el hazulról.”

„Ott egye a fene Lujzácskát, ahol van! Nem neki lett elege belőlem, én hagytam el őt meg az anyósomat.”

„Ki se néztem belőled, hogy képes vagy ekkora hőstettre. Hogy érzed magad most, hogy szabad vagy újra?” „Dögledezek, dögledezek, mint januárban a legyek. Azzal kínoztak, hogy nem él bennem egy csepp anyósszeretet se. Fáradhatatlan talpnyalót akartak faragni belőlem, de én lekapcsoltam magamat róluk a bennem élő igazságérzet erejével.”

Erkölcsi indítékokra hivatkozik minden gonosztevő, gondoltam, ha ármánykodása helyénvalóságát igyekszik igazolni. Nagyjából ebbe a szokásrendbe illett a fondorlatoskodás is, melyet felismertem Péterben, amikor a szokottnál bárgyúbb kifejezést varázsolt arcára, hogy az ily módon indukált elbizakodottságot kihasználva hátulról döfhessen tőrt a hasamba.

„Hiába titkolod”, suttogta hunyorogva, mintha szemébe sütne a Nap, pedig borús volt az ég és a verebek is abbahagyták a csiripelést, mivel esőszagú morajlást hozott felénk a szél. „Hiába titkolod”, suttogta, mintha egy számomra szégyenteljes leleplezésre készülne, „tudom, te jobban szereted a tehéntúrót, mint a juhtúrót, de ha azt szeretnéd elérni ezzel, hogy védelemre szoruló kisebbséghez tartozónak tartsanak, ki kell, hogy józanítsalak. A juhtúrót preferáló többség tagjaként jelezhetem, hogy mi emberként tekintünk azokra, tehát rád is, akik tagadják a juhtúró tehéntúrót meghaladó élvezeti értékét.”

Abban igaza volt Péternek, hogy jobban szerettem a tehéntúrót, mint a juhtúrót, de ennek meg volt a maga oka. Kedvenc étkemet, a túróscsuszát jó magyar szokás szerint nem juhtúróval, hanem tehéntúróval ízesítik, így nem férhetett kétség ahhoz sem, hogy a szóban forgó kulináris preferencia esetében nem egy elenyésző kisebbség, hanem a döntő többség álláspontját képviselem, amire büszke lehetek.

Nem tartottam fontosnak, érdekelt mégis, miképpen került birtokába (talán más hajlandóságaimmal egyetemben?!) személyes jellegű eltökéltségem, melyről nem beszélten eddig soha senkinek. Pillantásom a számításba vehető eshetőségeket latolgatva Péter lábára esett… Nem volt rajta se cipő, se csizma, de még egy koszos kapcarongy se takarta lábfejét. Hosszúra nőtt szőrös lábujjai arról tanúskodtak, hogy markolni is tud velük.

„Mint egy majom!?” „Mint egy majom!” „Megoldódott a rejtély!” kiáltottam…

Péter nem egészen indokolatlan félelme abban állt, hogy múltját terhelő információk kerültek birtokomba és hogy zavarodottságát leplezze egy piszokfoltot kezdett szapora nyelvcsapásokkal tisztogatni kézfején, amely viselkedési forma meggyőződésé tette eddigi gyanakvásomat. Péter orrolta a veszélyt és pillantásával a babakocsis anyuka és köztem ingázva jobb, illetve bal szemével váltakozó kacsintgatásba kezdett.

„Te meg mit kacsintgatsz itt ilyen hülyén?” szóltam rá idegesen. „Már megint úgy teszel, mintha szemedbe sütne a Nap, pedig láthatod, borús az ég.”

„Süt a Nap akkor is, ha felhők takarják.”

„Azért kacsintgatsz, mert felhőkön át süt szemedbe a Nap? Bolondokat beszélsz! Ha nem hagyod abba ezt az ellenszenves hülyéskedést, elmesélek mindenkinek mindent, amit tudok rólad.”

Szextus Tarquinius, aki eddig úgy tett, mintha nem érdekelné miről beszélünk, kijelentésem hallatán felém fordult. Tekintetünk kereszteződése lehetőséget biztosított volna számára, hogy belém eressze pillantása méreggel átitatott fullánkját, de én nem akartam két fronton hadakozni és tekintetemet a bennünket körülvevő vadvirágos mezőre vetettem. Egy életvidám pillangó imbolygott nem messze tőlünk virágszálról virágszálra, hogy kiélhesse létformája áldásos örömét. Vajon mi járhat a buta kis jószág fejében, kérdeztem magamat válaszra nem várva.

Tibeti Peti és Szextus arról kezdett egy számomra ismeretlen jelrendszerben értekezni, miképpen tudnának engem ingoványos talajra csalni.  „Tudomásodra hozzuk hamarosan, mit tartunk az úgynevezett Isteni Igazságról, mely egy cseppet sem érdekel bennünket”, mondta fenyegetően az egyik.  „Ne gondold, hogy zavarnak bennünket a vélekedések, melyekkel bennünket jellemeztek”, szegezte rám mutatóujját a másik. Az egyik hangja úgy csengett, mintha egy egész hadsereg jelezné támadási szándékát, a másik úgy mutatott felém, mintha a távolban határozná meg egy épphogy csak kivehető célpontot.

„Ezt meg hogy értsem?” kérdeztem csodálkozva, mintha nem tudnám, mire megy a játék. „Sehogy se”, hangzott a válasz, „aki mindent megért, nem érez meg semmit.” „Rendben van”, mondtam, „eddig csak gyanítottam, mire készültök, most már tudom is, érzem is, mihez kell tartani magamat.”

A várt támadás abban formában zajlott le, melyre fel voltam már készülve. Mint aki kisiskolás létére egyetemi tanárokat igyekszik az egyszeregy rejtelmeibe beavatni, olyan öntudatosan adta Sextus elő, miféle megbélyegző információk állnak számára személyemről rendelkezésre. Az általa leleményesnek tartott cselfogás úgy fogalmazódott meg az ’Én vagyok én, te vagy te, ki a majom én vagy te?’ logikai tekervény szellemében, hogy Peti személyére jellemző vonásokkal igyekezett felruházni engem egy titokzatos személyiséget leírva, aki egy olajfa koronájában tengette életét, ám rejtelmes késztetések hatására időről időre lemerészkedett a földre, hogy tücskök-bogarak helyett, paprikás krumplival és zsíroskenyérrel táplálkozzék.

Tibeti Peti esetében ez nagyjából megfelelt a valóságnak. Problémái Petikének csak abból adódtak, hogy nem akarta belátni, miért kell takargatnia csupaszságát, hiszen meztelennek született és mint minden neandervölgyi meztelenül érztze jól magát, „Így van ez rendjén”, mondogatták pártfogói, akik magukhoz idomítva igyekeztek belőle majomszabású embert faragni. „Nehezedre fog esni, de mindnyájunknak tagadnia kell valós énünkből fakadó késztetéseinket, nehogy joggal állítsák a cro-magnoni kalandorok, hogy kulturálatlan neandervölgyiek vagyunk. Eszedbe ne jusson arról beszélni, hogy szánod-bánod minden bűnödet, mellyel majomemberként vétettél humánus értékek ellen. Rászedett vesztesként kell sopánkodnod akkor is, ha győztesnek érzed magad. Ne kérdezd senkitől, mikor milyen meggyőződést kell vallanod! Ha a gazdák gazdájának kegyébe akarsz férkőzni, bele kell hallgatnod a csendbe és megtudd, mely hangzatokból tevődik össze az éppen aktuális bűvös szózat.”

Én úgy ismertem a történetet, hogy Tibeti Peti nem olajfán, hanem fügefán érlelődött emberré, nem tücskökkel, bogarakkal, hanem fügével, fügefalevelekkel táplálkozott és nem csupán újpogány kalandorok mesterkedtek azon, hogy embert faragjanak belőle, örömmel vette volna minden idomár, ha fel tudna ébreszteni benne egyfajta intelligens teremtményekre jellemző gondolkodási módot. Peti azonban se jellemében, se értelmi képességei tekintetében nem viselte magán Isten áldását. Anélkül szeretett volna mindenhez érteni, hogy tanulásra adta volna fejét. 

„De te fabula narratur!” dörögte Sextus nagy hangon felém, hogy aztán Tibeti Petihez forduljon, aki a rá jellemző kacsintgatásokkal fűszerezve harsogta válaszul: „Mutato nomine.” A továbbiakban áthelyezték magukat az etruszk-római történések korszakába és már csak latinul értekeztek egymással, bízván abban, hogy nem fogom őket megérteni. Nem számítottak rá, hogy annak, aki a szellemi bűnözés megítélése terén olyan széleskörű jártassággal rendelkezik, mint én, nem okoz nehézséget a gesztusokkal ékesített konzultáció értelmezése, melynek lényegét a zsákmánnyal menekülő betörő kiáltása tette ki: „Fogják meg a tolvajt!” Kicsiben valósították meg azt, amit a politikai életben praktizáltak: engem ékesítettek azokkal a tulajdonságokkal, melyek rájuk voltak jellemzők.

Ez a megalázási kísérlet már csak azért se járhatott sikerrel, mert Lukrécia, aki előtt szégyenkezhettem volna, az igazak álmát aludta. A babakocsis anyuka ébren volt ugyan, de az ő véleménye hidegen hagyott.  „Gonoszkodjatok csak, ha ezt jónak tartjátok, rajtam nem fog az átkok.”, mondtam olyan hangosan, hogy a történések lényegét Lukrécia is bele tudja szőni álmaiba.

„Ugyan, ugyan kedvesem”, hízelgett Szextus előkelő nyájassággal, „úgy veszem észre, kegyed…”  Bele kellett fojtanom a szót: „Számodra nem vagyok kegyed!”

„Látom, rossznéven veszed, hogy magázólag terellek jó irányba. Vedd hát tudomásul tegezőleg, hogy közeleg az idő, amikor eleged lesz az képmutató barmokból, akiket szellemileg és lelkileg követsz, ha agymosott cro-magnoni kifejezésmódban értekezel a világ menetéről.”

„Nem tudom miről beszélsz!”

Szextus mély lélegzetet vett, hogy véget nem érő szóáradattal szorítson belém minden számára elképzelhető érvet, de hatalmas dörrenéssel megnyíltak az ég csatornái. Olyan sűrűn esett az eső, hogy alig kaptam levegőt.  A többiekkel ellentétben én nem védekező álomban, hanem asztal alatt kerestem menedéket, ahol azt láttam, hogy Szextus Tarquinius egy rozsdás kardot szorongat markában, de nem olyan feszesen, hogy ne tudtam volna lefegyverezni. Az állítólagos anyuka babakocsija tele lett vízzel, csecsemőnek nyomát se láttam, ő mégis olyan mozdulatokat tett, mintha bölcsőt rengetne, miközben az esővizet lötyögtette. Tibeti Petike a mennydürgéssel vetekedve húzta a lóbőrt…

Még szemerkél az eső, amikor kibúvok az asztal alól. Lukrécia jóreggelt kíván és csodálkozva körülnéz: „Ezek meg hogy kerültek ide?” „Ezt neked kéne tudnod.”  „Nekem?” „Neked.” „Nem ismerem őket, küldd el őket a fenébe, menjünk haza mi is.” „Hozzád?” „Nem, tehozzád, én eladtam a házat.” „A miénket?” „Nem tudtam, hogy a tiéd is, mesélj róla valamit!”

Mese-mese, meskete, bújj hát Lukrécia fülébe:

Volt a házban fekhely, tűzhely, kegyhely, vízhely is. Ha kinyitottuk a csapot, tiszta víz, nem iszap csurgott a vezetékből. Nyoma sem volt halnak, békának, pióca sem araszolt a mosdótál fenekén, amikor azt reggel teleeresztettük vízzel, hogy elkergessük a gonosz álmok emlékét. Tudtuk jól, hogy semmivel se bizonyítható a mesebeszéd, mely szerint a nyomócsőből kiáztatott ólom a horgasfejű galandféreg mérgeként szolgálja az egészséget. Kőszikla talapzaton állt a ház, mint egy várkastély. A jól megmunkált vaspánttal veretezett tölgyfaajtók, ablakok állták a harcot: nem rügyeztek se ősszel, se tavasszal, nem hajbókoltak a Kéretlen Vendég előtt, amikor az  jó korareggel egy-egy madárrikoltás leple alatt vagy még az éjszakai neszezések árnyékában besurrant a házba, hogy megálljon a nagyszoba ablaka előtt a világ uraként, aki gyilkos eszmékbe burkolódzva csempészte át magát a rozsdamarta nagykapun, mely nyitódáskor, csukódáskor úgy nyekergett, mint amikor egy kisgyerek sír elalvás előtt, hogy elriassza a körötte ólálkodó szellemeket. Aggodalomra nem volt okunk. Ha sok hasznunk nem is származott belőle, elpanaszoltuk bajunkat Kapornak, a kölcsönkutyának, aki ahelyett, hogy tett volna értünk valamit, csak bólogatott. Rá is förmedtünk színigaz haraggal: ’Jó kis eb vagy Kapor! Tőled összedőlhetne a ház kutyaóllal együtt, te akkor is csak bólogatnál, mint farkas az almára vagy borjú az újkapura.’ Se Rossz, se Jó nem fogant meg Kaporban, mindenkitől csak azt szerette volna megtudni, evett-e már kutyából készült szalonnát, és ha a válasz nemleges volt, boldogan mondott le újdonsült barátja javára aznapi örökkévalóságáról. Odaajándékozta neki a rét minden virágát, a fenyveserdő zúgását, a füstfecske rívását… Semmi hasznunk nem származott belőle, mégis etettük, itattuk gazdája, Pálinka bácsi helyett, akinek nem volt se asszonya, se gyermeke, nem járt se lovaskocsival, se autóval, gyalogosan érte el minden célját. Gyere, gyere Lucika, sétáljunk egyet az erdőben, hogy megálmodjuk, van-e nekünk is jövőnk…

*

A kávéházban egy tisztára mosott lepedővel letakart asztalnál foglaltam helyet szokásomnak megfelelően az ablak mellett, hogy menekülni tudjak, ha tűz üt ki vagy fegyveres banditák jelennek meg csőre töltött fegyverekkel a bejáratnál. A pincér úgy nézett rám, mintha élete keserveit fedezné fel látványomban, meg se kérdezte, mit rendelek, csak elém vetett egy étlapot, melyen úgy hemzsegtek az ételek-italok, mint akváriumban a díszhalak. „Takarodj a szemem elől”, mondtam, pimaszságát azzal az erővel viszonozva, mellyel ő igyekezett rám hatni. A fickó, ahelyett, hogy sarkon fordult volna, asztalomhoz ült és megkért, ne értsem félre, foglalkozására nézve ő nem is pincér, hanem festőművész, jegyezzem meg jól a nevét (igaz, be se mutatkozott), hallani fogok még róla, ha helyreáll a dolgok rendje és kilábalunk ebből a csalásra, lopásra, hazugságra épülő káoszból, melyet a rendszer számunkra ismeretlen mérnökei úgy alkottak meg, hogy művészi alkotásoknak ne az adjon értékét, ami bennük elismerésre méltó, hanem az üzleti világ önkényesen meghatározott tulajdonságokhoz való idomulás mértéke. Régebben a festmények által kiváltott esztétikai élmény határozta meg azok piaci értékét, ma spekulánsok döntik el, mely egetverő áron adják-vegyék egymás között a mit sem érő mázolmányokat, hogy beetessék velük a nagypénzű balekokat, akik azt hiszik, jó befektetést eszközölnek, ha egy-két millióért vásárolnak meg ’kedvezménes áron’ egy-egy általuk gyártott fércművet. Osztozkodniuk se kell a lókötőknek, mivel cégen belül adják-veszik a külső értékesítésre szánt vackokat.

Miután mindezt elpanaszolta nekem, megkért a pincér, ne szólítsam főúrnak, hanem egyszerűen Marcinak, majd az asztalra borult és elaludt.

Nem messze tőlem egy idősebb házaspár ült. A férfi, miután megebédeltek, egy korsó sört rendelt magának. „Te még halálra iszod magadat!” mondta az asszony szigorúan. „Az a jó a halálban”, válaszolt az öregúr, „hogy hamarabb hozzászokik az ember, mint egy házsártos vénasszony zsémbelődéséhez.  „A nő rosszallóan csóválta a fejét. „Túl sokat iszol”, mondta és nagyot húzott férje korsójából.”

A másik asztalnál egy kerek arcú kisfiú tömködött két cukrászsüteményt egymásután magába, miközben elmagyarázta anyjának, mért egészségesebb a dobostorta, mint a paprikás krumpli. Előadása, melyben arra akarta anyját rávenni, hogy hozasson neki még egy tortát, azzal szakadt félbe, hogy félrenyelt és köhögni kezdett. „Ne köhögj ilyen csúnyán, köhögni szépen is lehet!” szólt rá édesanyja és elegánsan köhintett egyet. „Jól van mama”, mondta a gyerek, „Legközelebb majd így teszek, de nem biztos, hogy használni fog.”

Egy harmadik asztalnál két fiatalasszony foglalt helyet. Hajdanvolt osztálytársak voltak, akik hosszú idő után először látták egymást. Az egyiket Piroskának hívták, vérvörösre festett hajjal, a másiknak Lilla volt a neve, ami a hajszínén nem mutatkozott  meg. „Hogy élsz?” kérdezte Lilla. „Mint hal a vízben”, hangzott a válasz.

„Olyan boldogan?”  „Olyan unalmasan! Tegnap éveket áldoztam háztartási munkálatokra: főzésre, mosásra, takarításra… Amikor felkelés után neki álltam mosogatni, azzal az érzéssel kellett megbirkóznom, hogy ez az unalmas teendő egy fél életen át fog kínozni.”

„Érdekes”, jegyezte meg Lilla, „én szeretek mosogatni.” „Mint a mosómedvék?” „Annál jobban. Ha eltávolítom az ételmaradékot az evőeszközökről, úgy érzem, hogy lelkileg hoztam magamat rendbe.”

„Tiszteletre méltó tulajdonság”, mondta Piroska, „én az ilyesmihez nem értek.  De mondd csak, hogy alakult viszonyod Bélucival. Tudod, ő nekem is tetszett.”

„Összeházasodtunk, de három hónap után elváltunk”, jelentette ki Lilla közönyösen.

„Miért?” „Megcsalt a rohadt.” „Ezért nem kell rögtön elválni.” „Te mit csináltál volna a helyemben?”

„Kérdezd inkább úgy, hogy én mit csináltam”, oktatta ki barátnőjét Piroska. „Engem is megcsalt a férjem, de én úgy tettem, mintha ez egy cseppet se zavarna engem. Közöltem vele, hogy ezentúl nyílt házasságban fogunk élni.”  

„Mit szolt hozzá?”

„Azt mondta, ezt nem tehetem meg vele”, nevetett Piroska. „Úgy tettem, mintha nehezemre esne, megváltoztatni döntésemet, megígértem neki, hogy csak egyszer fogom felszarvazni.” „Megcsaltad?” „Nem, de megteszem, ha alkalmam adódik rá. Az is biztos, hogy ő megint félre fog lépni és nekem újfent ki kell egyenlítenem a számlát. Így is bekövetkezik az, amit ő el akart kerülni.”  

„Nekem az az érzésem”, jegyezte meg Lilla, „hogy te valójában nem is szereted őt”

„Hogyne szeretném! Ezért nem váltam el tőle. Szerintem te nem szeretted Bélucit, máskülönben vele maradtál volna.”

Lilla arcán látszott, hogy az emlékek hatására elszomorodik. „Én szívből szerettem őt”, mondta, „de kiábrándultam belőle, miután rájöttem, hogy megcsal. Ha vele maradtam volna, már nem szerelem kötne hozzá…”

Éppen azt fontolgattam, hogy átülök a hölgyek asztalához, hogy elmagyarázzam nekik, mi a különbég a szeretet, szerelem és rajongás között és hogy mi módon hatja át önimádat a szerelemnek tartott érzelmeket, de erre nem került sor, mert az ablakon át észrevettem, hogy az út másik oldalán Ú Ban Ganglion közeleg öles léptekkel, mint aki nem akar lemaradni egy számára fontos eseményről. Amikor közelebb ért, áttért a mi oldalunkra. Csak nem ide akar betérni, kérdeztem magamat, itt nem láttam őt még soha. Kisvártatva megjelent az ajtóban, megemelte kalapját anélkül, hogy tudta volna kinek és sietve, majdnem futva igyekezett a mosdó felé.

„Ejnye, de sürgős dolgod volt”, szóltam volna hozzá, ha visszafelé jövet elmegy előttem, de erre sokáig várhattam volna, ha el nem fogy a türelmem. Hátra mentem, hogy megnézzem, hol marad és bekiáltottam az egyetlen zárt fülkébe: „Gyere ki tüstént, ha nem akarod, hogy rád rúgjam az ajtót!” 

Meglepetésemre nem Ú Ban Ganglion, hanem egy feketeöltönyös, úriember jött ki a kabinból. Zavartan jó estét kívánt, majd benyitott egy vadvirágos tapétával álcázott ajtóból nyíló tágas terembe. Engem ettől kezdve már nem az foglalkoztatott, honnan jött és hová igyekezett Ú Ban Ganglion, hanem hogy miért kívánt jóestét az ismeretlen, amikor szerintem még csak délelőtt volt. Némi felvilágosítással szolgált a látvány, mely elém tárult, amikor magam is besurrantam a minden bizonnyal konspiratív összejöveteleknek helyt adó csarnokba: Szikrázó fénnyel villogó csillárok alatt énekelte lelkes odaadással egy kivétel nélkül szúrós tekintetű férfiakból álló közösség az orosz-amerikai himnuszt, amely a francia futballcsapatot is dicsőitette. A szöveggel, mely egy mozgalmi induló primitív szólamait jelenítette meg, nem tudtam mit kezdeni, az egyszerű melódia, amely egy gyermekdalra emlékeztetett, megnyerhette volna tetszésemet, ha az összegyűltek valóban daloltak volna, de a legtöbben csak brummogtak.

Az énekszó elcsengése után Bidenov kapitány megkopogtatta a mikrofont, hogy ellenőrizze, megfelelően működik-e, mielőtt hozzá kezdene szónoklatához. Jobbján Ú Ban Ganglion ülnökölt fontoskodó arckifejezéssel. Árulóvá lettél, gondoltam megvetően, ezzel a ki tudja miféle funkcióval bizonyára beteljesült életed vágya.

Nem hittem volna, hogy léteznek ma is politikusok, akik Hitlerről, Sztálinról és más ordas eszméket hirdető diktátorokról vesznek példát, amikor gyűlölködő üvöltözéssel adják elő programjukat, ha a mondottakat egyáltalán programnak lehet nevezni. Bidenov kapitány azok közé a liberál-fasiszta uszítók közé tartozott, akik nem az általuk vallott igazságról szerették volna meggyőzni hallgatóikat, hanem ellenfeleik tudatába igyekeztek félelemgerjesztő kísértetként beférkőzni. „Csordába kell hajtanunk a buta népeket, nemzeteket, ne legyen köztük különbség!” ordította Bidenov olyan rekedt hangon, mint aki engedetlen krokodilokat igyekszik szófogadásra bírni. „Azt kell tennünk, amit a krisztusi propagandisták tettek, amikor hitük megtagadására és késztették a neandervölgyieket, és a tolvajoknak levágták a kezét. Ami nekik sikerült, sikerül majd nekünk is. Ki kell írtanunk a felnövekvő nemzedékek tudatából a beléjük sulykolt erkölcsi gátlásokat. Ne egy keresztényelvű létmegvalósításra, hanem közszemlére bocsátható sikerre vágyakozzanak. Morális értékek helyett a szórakoztatóipar vonzatai hassák át életüket. Olyan ideákat kell az új nemzedékek előtt szemlére bocsátani, melyek mást nem igényelnek, csak önző odaadást. Bárki lehessen művész, ünnepelt sztár, példaképe a másiknak, ha tudja, mi a teendője. Börtönben a helye minden apának, anyának, aki vallásos meggyőződést tömköd gyermeke fejébe, ahelyett, hogy a benne lakozó ösztön-istenség iránti engedelmességre intené őt. Itt térnék rá a történelemírás által félremagyarázott hős, Brutus szerepére, aki fellázadt apja ellen. Mért baj az kérem, ha valaki megöli az apját? Aki felelősen akarja megoldani élete problémáit, annak tudnia kell, hogy gyűlölettel szerzett tapasztalatok szolgálnak magyarázattal létünk lényegéről. Vannak megbocsáthatatlan vétségek, amelyek apagyilkosságra adnak okot. Én is megölném apámat, ha egy tőlem idegen keresztény istenség javára igyekezne belém traktálni a világ fejedelmének parancsszavát…”

Ennél a kitételnél egy frenetikus taps szakította félbe a Bidenov előadását. Amikor valamelyest alábbhagyott a zajongás, Ú Ban Ganglion közelebb hajolt a kapitányhoz és olyan hangosan, hogy a többiek jól hallják, oda súgta neki, ő is érzi, milyen felülmúlhatatlan erőt biztosít számára a gyűlölet.  Bidenov megértően mosolygott…

Nem azon szörnyülködtem, hogy vannak, akik így gondolkodnak, hanem hogy léteznek rontó eszmék, melyek ekkora csődületet vonzanak magukhoz. Miután tüzetes vizsgálat alá vontam a problémát, nem voltak kételyeim afelől, hogy Bidenov egymaga nem lett volna képes a mondottakban megnyilvánuló éltviteli formát kiötölni, ha nem tudja maga mögött a neandervölgyiek gyülevész hadát, amely már az őskorban, egy időben tehát, amikor még alig léteztek a maihoz fogható népek, nemzetek, meg akarta semmisíteni a cro-magnoni kultúrát.

Arról se feledkezett meg a kapitánmy, hogy felsorolja a genderelmélet által kiötlött választott nemek számára ismertebb válfajait. Olyan férfiakkal kezdte, akik nőnek érzik magukat, de nőkkel is szeretkeznek. Nőkről is beszélt, akik férfinak érzik magukat, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy férfiakkal közösüljenek. Ezeknek a választott nemeknek az egyszerűbb variánsa Bidenov lajstromában olyan férfiakból állt, akik nőnek érzik magukat és a nőkkel való közülést elutasítják azokhoz a nőkhöz hasonlóan, akik férfinak érzik magukat és csak nőkkel szeretkeznek. Hagyományos kifejezési módban leszbikus, illetve buzgó hajlandóságú személyekről beszélhetnénk, a genderelmélet törvényei alapján azonban ezek a meghatározássok pejoratív előítéletekkel terheltek és a közbeszédből törlendők, aki mégis használja őket, az homofób kirekesztőnek minősítendő. A továbbiakban azt latolgatta Bidenov, hogy mely anyagaikban gyökeredző ráhatásokkal lehetne hathatósan serkenteni a tervbe vett morális anarchia terjedésének sebességét, de én már megcsömörlöttem az esztelen elmélkedéstől. Épp eldöntöttem, hogy visszaosonok kávéházi asztalomhoz, amikor valaki rám kiáltott a terem hátulsó szegletéből „Halló, ne menjen még, meg kell valamit beszélnünk!” Ez meg honnan tudja, hogy menni készülök, kérdeztem magamat; semmi jelét nem mutattam annak, hogy elegem van a sok marhaságból, ami itt terítékre kerül.

„Kénkövesdi Gáspár a nevem”, mutatkozott be a szürkésszőke szakállú úriember. „Ugye nem tévedek, ha úgy vélem, hogy ön ma másodszor tiszteli meg jelenlétével összejövetelünket.”

„Nem téved, de engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit. Miféle tehetség képesíti önt arra, hogy két-háromszáz látogató közül kiválaszt engem, aki eddig nem látott személyként jelenik meg az összejövetelen. Atyai, korán özveggyé vált nagyanyámnak volt egy kacsaúsztatója hozzávetőlegesen annyi szárnyassal, ahány ember jelen van itt. A baromfira egy Dzsingiszkán nevű komondor vigyázott. Előfordult, hogy a nyári nagymelegben átjöttek a szomszéd tanyáról idegen kacsák a pocsétában hűsölni, Dzsingiszkán felismerte a betolakodókat és elkergette őket. Effajta felvigyázó funkciót tölt be itt ön is?”

„Nem! Éppen ellenkezőleg. Nekünk LÍBE a jelszavunk, ami azt juttatja kifejezésre, hogy szeretettel fogadunk mindenkit, aki érdeklődik tevékenységünk iránt. Szabad lesz megkérdeznem, mi a becses foglalkozása?”

„Krumplihámozó vagyok, de értek valamit a közvéleménykutatáshoz is.”

„Micsoda véletlen!” örvendezett Kénkövesdi. „Van egy bérházam itt a közelben, amely alkalmasnak bizonyul egy felmérés végrehajtására, melyet már régóta tervezek. A munka nem igényel nagymértékű szakértelmet, de ha elvállalja, jól megfizetem.”

Az ajánlat csábítónak tűnt, annál is inkább, mert azon túlmenően, hogy a hámozni való burgonyák nagysága és formája olyan variációkat produkált, melyek tudományos vizsgálódásokra alkalmasnak tűntek, nem találtam elég érdekesnek munkakörömet és a sok hámozástól fájt már a kezem. Kénkövesdi elmagyarázta, milyen adatokat kell begyűjtenem és elbúcsúzott, arra való hivatkozással, hogy sok elintézni való dolga van még. Ebből arra kellett következtettem, hogy számára én is csak egy ’elintézni való dolog’ voltam.

A kávéházban vissza ültem asztalomhoz és vártam, hogy a kifelé jövők között Ú is megjelenjen.  Megkérdeztem volna tőle, hogy mit dolga van meggyőződéses cro-magnoni létére a neandervölgyiek szalonjában. Ám hiába vártam rá, a konferencia résztvevői közül sokan nem a kávéházon át, hagyták el a szalont, ami bizonyságul szolgált számomra arra vonatkozólag, hogy az összejövetel világnézeti magvát egy többfajta megközelítési lehetőséggel bíró szellemi konglomerátum képezi. Akkor még nem tudtam, milyen tervezetek alapján szövögetik hálójukat.

Az egykori osztálytársnők már nem partnersági problémákról csevegtek a kávéházban. Piroska hajdanvolt osztályfőnöküket, a ’bolond’ Pimperlét szidalmazta, aki állítólag azért nem kedvelte őt, mert nem talált benne semmiféle középszerűséget és ezt rossz jegyekkel is kifejezésre juttatta. Lilla megjegyezte, hogy a tanár averzióját Piroska nyilván rosszul értelmezi, mert hiszen ő se ismer fel benne semmiféle középszerűséget, mégis rokonszenvesnek találja őt.

„Az te vagy”, mondta Piroska és annyiban is hagyta.  Ez felvetette bennem a kérdést, miképpen tudná Piroska Lilla számára beláthatóvá tenni, hogy egyugyanazon jelentéktelennek tűnő vonás egymásnak ellentmondó reakciókat válthat ki két különböző személyben. Alapos megfontolás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy Piroska tudta, mit hiányolt tanára Lillában. A diáklány személyisége bizonyára felébresztett benne egy életérzést, amely számára ártalmasnak minősült.

Lilla annyiban adott igazat Piroskának, hogy megjegyezte, ő se értékelte Pimperlét nagyra: „Buta volt szegény, mint a vakablak, mégis, ha nem éppen ezért, bölcs embernek tartotta magát. Adott is jótanácsot mindenkinek, hogy aztán vasvillás haraggal forduljon az ellen, aki elutasította javaslatát.” „Ennek megvolt a maga oka”, vélekedett Piroska. „A szerénység egy kényszerzubbony, melybe belebújtatnának a középszerűek mindenkit, akit tehetségesebbnek kell, hogy ítélnek meg önmaguknál.”

Épp arra gondoltam, fel kéne ébresszem Marcit, hogy hozzon nekem valami ennivalót, mielőtt éhen halnék, amikor Dönci, akivel vizsgálati fogságom idején néhány hónapot egy cellában töltöttem, a mellékhelységek irányából jövet rám köszönt. Volt benne egy bizonyos bűnözői hajlandóság, őt sikkasztással vádolták, ennek ellenére jól megvoltunk egymással, mert úgy ítéltem meg, hogy a betyárbecsület nem halt ki belőle. „Te mennyit kaptál,” kérdezte, hogy elmondhassa: Engem fölmentettek.”

„Engem meg felakasztottak”, mondtam és kezemmel hurkot rajzoltam nyakam köré. „Megérdemelted”, mondta jókedvűen és leült az asztalomhoz. „Mit iszol?”

„Nem iszom semmit, enni jöttem.” „Egy sör azért lemegy. Mondd csak, mire akart rávenni a vén csavargó?” „Kiről beszélsz?” „Kénkövesdiről.” „Ott voltál te is a szalonban?” „Hogyne, két éve járok oda szervezkedni.” „Hogy kerültél közéjük?” „Beszerveztek. Legalábbis meg vannak győződve róla, hogy beszerveztek.”

Eddigi benyomásaim alapján azt kellett gondolnom, hogy a társaság céljainak egészében egy összeesküvés programja húzódik meg. Dönci, aki mindig a maga útjait járta, tagja lenne egy konspiratív ligának? Ez egy életre szóló elkötelezettséget jelentene, ami semmiképpen nem illik hozzá. Épp azt kedveltem, ha nem is tiszteltem benne, hogy mindig maga szabta meg a számára érvényes magatartási módokat, melyek kívül estek mindig a törvényesség határain, de nem voltak büntetendők. Megkérdeztem tőle, mely feladatok elvégzését vállalta magára.

„Nem köteleztem el magamat semmire”, mondta közömbösen, „Racionális megfontolások alapján csatlakoztam a szervezethez.

Ugye nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy Kénkövesdi anyagi jellegű csalétkek kivetésével környékezett meg téged?”

„Korrekt megállapodást kötöttünk. A munkából, melyet el kell, hogy végezzek, neki nem származik több haszna, mint énnekem.”

„Ne hidd, hogy becsülettel foglalkoztat!” mondta Dönci. „A gordiuszi csomót Kolumbusz tojásával egybekötő ábra nem csupán azt szimbolizálja, hogy minden megoldhatatlannak tűnő problémánk van nyitja, hanem jelzi egyben azt is, hogy a megoldás keresésénél nem szabad az erőszak alkalmazásának lehetőségétől elriadni. Ha Gordiusz karddal vágta ketté a csomót, Kolumbusz pedig betörte a tyúktojás héját, akkor céljaik elérése érdekében mindketten átlépték a tiszteséges verseny határát.” Azt is tudni vélte Dönci, hogy a LÍBE szóval álcázott eljárási mód egy olyan kód szellemében jár el, melynek semmi köze a cselfogásként előtérbe helyezett szeretethez. A kérdésre, mi a jelkulcs fogalmi értelme, azt válaszolta Dönci, hogy ez a legfelső, Samu bácsi által irányított vezetőség hétpecséttel őrzött titka. Az ott megfogalmazódó program határozza meg a tervbe vett hódító hadjárat szellemi erőszakban megnyilvánuló erejét.

„Van egy kifelé irányított megtévesztő jelzésünk is”, mondta Dönci és körülnézett, lát-e bennünket valaki, majd közelebb hajolt hozzám. „Tudod, miről lehet felismerni szervezet tagjait?” „Nem tudom, de te meg fogod mondani nekem.” „Hogy füzöd be a cipődet, parhuzamos vagy keresztes öltésekkel?” „Az attól függ, hogy milyen fűzéssel vásároltam őket.” Dönci rámutatott saját cipőire: „ezek itt mind keresztes, mind pedig párhuzamos öltésekkel vannak befűzve, ami azt jelenti, hogy nem teszünk különbséget istenhívők és azok között, akik azért szidják az Istent, mert önmagukat tartják a legfőbb istenségnek.”

A szomszéd asztalnál a két hölgy már menni készült. Piroska tudni vélte, hogy legutóbb Lilla fizetett, ma ő lenne soron. Lilla a találkozóra másképp emlékezett. Szerinte jó tíz évvel ezelőtt egy volt osztálytársuk éttermében vacsoráztak, nem fizetett egyikük se, diáktársuk volt a vendéglátó gazda. Piroska ellenvetése abban állt, hogy elkiáltotta magát: „Pincér, fizetek!”

Marci ébredezni kezdett. Feltámaszkodott az asztalra, ásított, nyújtózkodott kiadósan, kidörzsölte álmát a szeméből, majd felállt és körülnézett. Döncin akadt meg a szeme. „Döncikém”, kiáltotta örömmel, „hogy kerülsz te ide, ahol a madár se jár.” „Ugyanezt kérdeném én is”, mondta Dönci, „ha nem látnám a jómadarat, aki a te bőröd alatt talált menedékre. Mikor szabadultál? Szerintem megérdemelted volna, hogy életfogytiglanira ítéljenek.”

Ezek után nem lehetett kétséges számomra, hogy börtönben szőtt bajtársiasság áll a kapcsolat hátterében. „Engedd meg, hogy bemutassam barátomat”, mutatott rám Dönci, „vele is a Markóban ismerkedtem meg.” Marci leintette: „Ismerjük egymást.”

„Jól van. Akkor hozzál nekem gyorsan valami innivalót, mert már vattát köpök.”

„Szerintem te nem szomjas, hanem idült alkoholista vagy.”

„Jól mondod. Néha úgy tör rám a világfájdalom, ahogy a szél sivít be rések közt az ablakon. Ilyenkor versenyivászatot tartok a halállal, de láthatod, eddig én megmaradtam győztes. Na, mi lesz a sörömmel?”

Marci széttárta karjait. „Nem tudom, honnan veszed, hogy én vagyok itt a pincérlegény?”

„Nem csak Dönci hiszi azt”, avatkoztam a vitába, „ha jól emlékszem, az imént te magad is pincérnek adtad ki magadat.”

„Jól emlékszel, de azóta aludtam rá egyet és meggondoltam magamat.”

Dönci megértően bólogatott: „Rendben van, átveszem a teendőket.” Bezsebelte Piroskánál a fizetséget, hozott nekem a konyhából egy nagy adag paradicsomos káposztát, maguknak pedig a söntésről egy-egy korsó sört. És hogy békeségben fogyaszthassam ebédemet, átültek a hölgyek megüresedett asztalához, ahol kedélyesen eltársalogtak.

Így tudtam meg, hogy Marci garázdaságért került börtönbe. Egy belvárosi galériában darabokra szaggatta a kiállító terem féltve őrzött kincsét, egy Picasso-grafikát, hogy saját hamisítványát helyezhesse az albumba. Ugyanezt tette egy díszes keretből kiragadott Oskar Kokoschka portréval. A kereskedő beperelte ugyan, de azóta már eredetiként árulja a jól sikerült hamisítványokat.  

*

Hacsak egy villanófény idejére is, néha kisütött a Nap, amit jó jelnek tekintettem. Oldalamra kötöttem Sextustól zsákmányolt kardomat és útra keltem, hogy feltartoztassam a nagy ricsajjal közeledő LÍBE sereget, melynek a rőtszakállú vadember, Szkafander állt az élén. Hamis öntudattal vértezett pillantása felismerhetővé tette a benne lakozó macskaféle kutyák jellemét, melyek tavaszi éjszakákon épp akkora örömmel szeretnének háztetőkön kujtorogni, mint amilyen odaadással ugatnak a Hold felé. Nézéséből nemcsak butánbölcs önteltség, hanem lelke mélyéből feltörő, ganajbűzhöz hasonlítható romlottság áradt. Eleinte, már csak kinézete alapján is, negatív érzületekkel viseltettem iránta, ám miután gonoszkodásra hajlamos természetének miértje után kutatva felfedeztem benne egy bizonyos világfájdalmat, mely elárulta, hogy vérmérsékletét tekintve nem emberéletek kioltására nevelt katonának, hanem becsületes parasztnak született, haragvás helyett inkább sajnálkozva tekintettem rá. Úgy gondoltam, ennek a meghasonulásnak olyan okai lehettek, melyeket megfelelő kommunikatív eszközök bevetésével kicsalhatok belőle. Megkérdeztem tőle, mivel foglalkozott, jobban szólva, mi foglalkoztatta jelenlegi hivatása előtt.

„Libatenyésztő voltam”, mondta széles vigyorral bambának csak jóindulattal nevezhető pofázmányán, miközben hüvelyk- és mutatóujja mozgatásával vízi szárnyasok gágogását imitálta. Eltűnt körötte a jelen, megfiatalodott benne a múlt, ám miközben régiszép élmények melegében sütkérezett, felmerült tudati képei leghátsó szegletében a kérdés, mit tehetett volna jobban, hogy másképp alakuljon mára már távlatok nélkülivé vált élete, ami azzal a rémképpel járt, hogy tanúja lehettem a bűnös eltévelyedésnek, melynek során képzelete a globális hatalom kódexében tiltott tájakra csalta. Ijedelme visszataszította a jelenbe és megint a Gordiusz-Kolumbusz szalon elszánt harcosával álltam szemben.

„Maga ugye hittérítő?” kérdezte a kelleténél jóval hangosabban, miközben tetőtől talpig végig mért. „Az vagyok, ha maga annak tart”, mondtam továbbra is békülékenyen. „És a hittérítők leghülyébb válfajához tartozik, egyebár?” fűzte hozzá kérdését kiegészítve és egyben megválaszolva.

Ezek után nem férhetett kétség hozzá, hogy nem áll szándékában a konfliktus békés rendezése; igaz, tárgyalások folytatására nem is volt megbízói felhatalmazása. Ha ez így van, gondoltam, nincs más hátra, kényszerítő eszközöket kell bevetnem annak ellenére, hogy számszerű fölényük a lehetőségek körét szűkre szabja.  Sikerrel kecsegtető akció csak egy a meglepetés erejével ható haditervre épülhet.

Ú Ban Ganglion rosszallóan ingatta a fejét, majd Lukréciához fordult. „Ez a szelídlelkű fantaszta olyan harcra készül, melyben alul kell maradnia. Mindenki látja rajta, hogy kiölte már magából az emberölésre alkalmassá tévő ösztönöket.” Lukrécia rozsdás kardomra mutatott. „Legalább a fegyveredet cserélted volna ki hatékonyabb eszközre, ezzel a rozoga szerszámmal nem tudsz lenyakazni senkit.” „Nem célom, hogy valakit is lenyakazzak!” „Ez meglátszik a fegyvereden.” „Aki karddal vág, kard által vész el.  Én nem egy kétes kimenetelű harc kedvéért, hanem térítő szándékkal fogtam fegyvert.”

„Térítő szándékkal nem tudsz megvédeni bennünket, ha ránk támad a horda.”

„Istenben bízzatok, ne bennem!”

Ú Ban Ganglion, mintha csak erre kijelentésre várt volna, készen állt a válasszal. „Ahhoz képest, hogy fejünk felett lebeg a háború”, mondta, miközben vizsgálódó pillantást vetett az ég felé, „ahhoz képest furcsa módon igyekszel hasznossá tenni magadat. Olyan vagy, mint a rossz eb, amely megtagadja a ház őrzését, mert az a rögeszméje, hogy békegalamb módjára tojást kell tojnia.”

A provokatív megjegyzést nem tudtam ellenreakció nélkül eltűrni. Odaléptem hozzá és hogy megmutassam, mely hatalom bírtokában állok, teljes erővel arcul csaptam. Illetve arcul csaptam volna, ha el nem tűnik nyomtalanul mielőtt hozzáérek. Ám Ú tenyerem közeledtére szertefoszlott, mint egy szappanbuborék – ha csak rövid időre is, hogy rögtön, miután áthatolt tenyerem a feje által körülhatárolt közegen, megjelenjen újra. Karba font kézzel ösztökélt arra, hogy tegyek egy újabb kísérletet. A provokáció indulatokat gerjesztett bennem, de a játszma folytatásához, melynek kimeneteléről meg lehettem győződve, nem éreztem kedvet. Dühödten fordultam Lukréciához: „Elég legyen már a szembekötősdiből, ne incselkedjetek velem! Elárulnád, mire megy a játék?”

 Arra számítottam, hogy őszinte felháborodásom átfogó magyarázatot eredményez, de csalódnom kellett. Lukrécia elnéző mosollyal csak ennyit mondott: „Nem bánom, tudd meg.” Anélkül, hogy levette volna rólam tekintetét, felmutatott az égre, ahol az imént még sebesen sikló fehér fellegek, egyhelyben horgonyozva estek át játékos formaváltozásokon. „Látod?” mondta. „Minden folyamatnak megvan a maga rendje. Egyik se mintája a másiknak.” Összecsapta tenyerét és a felhők nyom nélkül eltűntek. „Semmi sem tart örökké”, jelentette ki mintegy mellékesen. „Az égi jelenségekre kell figyelned, nem emberekre. Silány utánzatokban hiába keresed a teremtés rendjét.”

Hangja angyali szózatként csengett egy eljövendő világból. Nem voltam biztos benne, hogy megértettem, mire gondol, de a dolgok lényegét tekintve jól ítélem meg, mit kell tennem, miután a neandervölgyiek is akkora gyűlölettel meresztegették rám szemeiket, hogy az ingem gombjai megfeketedtek.  

Széles terpesszel Szkafander elé álltam, hogy tudassam vele, mért látom korunk elsődleges problémáját abban, hogy emberré vált majmok igyekeznek a világ folyását irányítani fejünk felett. Szkafander, akinek szellemi erejét eddig se tartottam túlméretezettnek, értelmes válasz helyett harapós kutyák módjára morogni kezdett. Arcáról, melyre a verőlegények butánbölcs önteltsége volt nagy betűkkel ráírva, le tudtam olvasni, hogy nemcsak itt és most, hanem mindig és mindenütt, még felesége és gyermekei előtt is a mindenkori hatalom apostolaként igyekszik tündökölni. Gyönyörként hat rá a tudat, hogy megborzongnak láttára az emberek és neve hallatán sírni kezdenek a gyerekek.

Amikor hosszú, fenyegetőnek szánt hallgatás után rászánta magát, hogy szóra nyissa száját, olyasfajta győzelmi tudattal vértezte tekintetét, melyről azt hitte, hatni fog rám. „Azt parancsolom”, szűrődött ki fogai közül nyekeregve, „ismételje meg szó szerint, amit mondok.” Hátrébb lépett és mutatóujját homlokomnak szegezte, mint egy lőfegyvert: „Semmirekellő gazember, újpogányfóbiás hittérítő vagyok.”

Az öngyalázásra való késztetés összefüggésében új értelmet nyert az ellenérzet, melynek hatását a jóság erejével se tudtam legyőzni magamban. És mivel elbúcsúztam már a konfliktus tárgyalásos megoldásának lehetőségétől, nem nyűgként, hanem pozitív energiával töltött élményként tudatosult bennem a rám telepvő harci hevület.  „Vedd tudomásul”, mondtam minden agresszió nélkül, „az általad képviselt újpogány csürhének jó oka van félni tőlem. Közel állok hozzá, hogy felfedjem az összeesküvést háttérből irányító személyek szándékát ország-világ előtt, de egyelőre csak ennyit mondok: Cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy Bidenov kapitány bűnszövetkezete a LÍBE hamis jelszavával operál. Csak így válhatott lehetővé, hogy az önfeladásra irányuló nyomásgyakorlás eljutott portámig.”

Szkafander olyan hosszan csóválta fejét, mintha eldöntötte volna, hogy ezt teszi holnapig, de aztán váratlanul ordítani kezdett. „Észnél van jóember? Úgy látom, nem akarja tudomásul venni, hogy minden, amit mond vagy gondol, tesz vagy nem tesz, olyan hatósági közeg elleni erőszaknak minősíthető, amely súlyos büntetéssel jár.”

 „Milyennel?”

„Például ilyennel” mondta és gumibotjával egy földön fekvő, félholtra vert férfi, Bajffy, felé bökött. „Rajtad kívül nem erőszakoskodik itt senki”, avatkozott Ú Ban Ganglion a vitába. „Ha valaki eltér a szokásos erkölcsi normáktól, akkor az magad vagy, semmirekellő gonosz fajzat!”

„Maga csak hallgasson!” fordult Szkafander majdnem jóindulattal Ú Ban Ganglion felé és ennyiben is hagyta. A tekintélyén esett csorbát épphogy csak el tudta viselni, valami azonban visszatartotta attól, hogy rajtam kívül mással is összetűzésbe kerüljön. Karba fonta kezét és háromszor a földre köpött.

Emberei megértették a jeladást és válogatott átkokkal, szidalmakkal, sátáni szózatokkal estek nekem, ám ha ártó szándékkal igyekeztek is rám hatni, alaposan melléfogtak, mert sértettség helyett egy számomra mindaddig ismeretlen felemelő érzés kerített hatalmába. Közöltem Szkafanderrel, hogy felkerült a 00447-es listán azok közé, akinek a neve mellett ott ékeskedik a szignum VMN, annak jeleként, hogy saját emberei fogják hamarosan kivégezni. 

A mennyei üzenet hatására elszabadultak Szkafanderben a mindeddig visszafogott indulatok. Vér tódult az agyába, képe elvörösödött, térdei elerőtlenedtek, kezei remegni kezdtek és miközben gumibotjával, szavainak nyomatékot adva nagyokat csapkodott tenyere közepébe, torka szakadtából üvölteni kezdett. „Hazugság, gyilkos hazugság, véres rágalom! Vonja vissza minden ízét-elemét ennek a hajmeresztő elmeszüleménynek! Minden vese- és májfunkciója, szívének minden dobbanása bizonyítja, hogy maga egy csélcsap ködlovag, akinek egy szavát se szabad komolyan venni. Ha nőnek született volna, kicsapongó, ledér életet élne, minden éjszaka más férfival hálna, nem törődne azzal, mit szól hozzá szülőanyja, mit szólnak hozzá a gyerekek, csak tenné, amit romlott lelke diktátumaként tennie kell, habár nem lehet titok maga előtt, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a rühes ebet. Vonja vissza most azonnal a förtelmes nyilatkozat minden szavát, szótagját, betűjét, ha nem akar úgy járni, mint elvbarátja, hogy azt ne mondjam elvtársa!” Dühösen rúgott egyet a földön fekvő Bajffyba, aki hangosan felnyögött, aminek én nagyon megörültem, mert azt jelezte, hogy van még benne élet.

Lukrécia fölvetette karjait az ég felé, mintha azt kiáltaná, jaj Istenem. Ennek a bűvös jelnek a hatására, vagy egy véletlen egybeesése folytán hangtalan villámok kezdtek cikázni a felhők között és már nem az gondolkodott bennem, aki voltam, hanem valaki más egy tőlem idegen testben, melyet továbbra is a magaménak tertottam. Seregnyi cselekvésre késztető érzület áramlott agyamon át lelkembe és onnan vissza az egekbe, hogy egy testet-lelket átható eszmény szüleményeként keljek útra a világban.

„Igazold magad!” kiáltottam és egy jól irányzott perdülettel kiütöttem kardommal Szkafander kezéből a gumibotot. „Ki vagy? Hól születtél? Mit szoktál reggelizni? Melyik országban folyik a Csörönc? Hogy hívták az utolsó magyar király ölebét? Kérem a válaszokat, most rögtön! Meg ne próbálj handabandázni, mert megbánod!”

Szkafander szemei kidülledtek, álla leesett lábai botmerevek lettek, egész testében remegni kezdett. Önemésztő szenvedéllyel igyekezett tájékozódni mgáról idegenné vált agyában, ahol lángoló szárnyú angyalként lebegtem felette. Káromkodni szeretett volna, de torkát csak rozsdás talicskakerekek sikongására emlékeztető hangok hagyták el. Ha pedig végső kétségbeesésében kénbűzös kipárolgással igyekezett agyerőmet gyengíteni, ezzel is csak önmagára hatott vissza, mint a saját farkába harapó kígyó. Törpévé töpörödött, de menekülni így se tudott, túl kicsi volt ahhoz, hogy mérföldes csizmával lopja a távolságot. Végül úgy döntött, hogy nem önmagán szamarangolva, hanem pipaszár lábai szapora szedésével fogja menekülőre, ami azt eredményezte, hogy minden porcikája lebénult.

Vérvörössé vált szakállal kérdezgették egymást a neandervölgyiek, mit tehetnének az immáron számukra is vészessé vált helyzetben, de ezzel már elkéstek. Ők sem tudták tudták magukat önmaguk ellen megvédeni.  Amúgy is gyér hajuk kihullott, szakálluk megritkult, szemeik beszáradtak, füleik elfonnyadtak, csonttá-bőrré soványodtak. Annyira aszottá váltak, hogy éhező dögevőknek se kellettek volna.

Az eredménnyel, mely egyértelművé tette, hogy pusztító csapást mértem elleneimre, elégedett lehettem volna, de a háborúnak nem volt még vége. Valami azt súgta, rövidesen újabb támadás fog érni. Ennek alapvető természetem lesz a célpontja, melyet szerény eszközeimmel nehéz lenne kivédeni. A rövid időt, mely rendelkezésemre állt, arra kellett fordítanom, hogy miután a pokol kínjait megkóstoltattam velük, visszairányítsam őket az evilági élet színterére. Biztos voltam benne, hogy a leckéztetés árán megtanulták, mi vár rájuk, ha továbbra is az ördögöt szolgálják.

Lukrécia és Ú Ban Ganglion minden eszközt megragadott, hogy visszatartson az esztelen vállalkozástól. Kiáltoztak, integettek, intelmekkel teleírt papírgalacsinokat dobáltak felém, de én a figyelmeztetéseket semmibe vettem. A múmiákhoz léptem és kardommal, mintha egy földöntúli lovaggá avatás ceremóniáját hajtanám volna végre, megsuhintottam egyenként a már kihülő félben lévő tetemeket. Kardommal a kereszt jelét hasítottam a levegőbe és rájuk rivaltam akkora hangerővel, hogy az ég is beleremegett: „Emberek vagytok, nem élő holtak, térjetek meg Istenhez, élhettek újra!”

Hamar rá kellett jönnöm, hogy a megbocsátásból álló hadművelet csúfos vereséggel végződött. A neandervölgyiek azoknak a zsiványoknak születtek újra, akik azelőtt voltak. Alig, hogy visszatért beléjük az élet, újult erővel igyekeztek a rájuk mért csapást megbosszulni. Ütni, vágni, rugdosni kezdtek… Testi fájdalmat nem éreztem, csak a lelkem mélyén sajgott valami egyre hevesebben. Utolsó pillantásom, mielőtt elveszítettem eszméletemet, Lukréciára esett. Bosszúson csóválta a fejét: „Magadnak köszönheted te szerencsétlen, előre megmondhattam volna, hogy így végződik a történet!”

­*

A város eddig még nem látott, mégis ismerősnek tűnő negyedében tértem magamhoz egy macskakővel kirakott úttest közepén. Nem messze tőlem egy döglött kutya heverészett. Nagy ívben elkerültek bennünket az autók, villamosok és egyéb járművek, én mégis, amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam a járdára és leültem a legközelebbi padra, hogy elgondolkozzak azon, mi lehetett a szerencsétlen, lassan már bomlásnak induló eb valós neve, akit én játékos kiskutyaként Zolinak, házőrző korában pedig a Zoltánnak neveztem volna.

Egy másik, ugyancsak zsemleszínű kutya, amely messziről megítélve a Szultán névre hallgatott, futólépésben közeledett felém. Szerettem volna jobban szemügyre venni, de ő megtorpant és mintha otthon felejtett volna valamit, azzal a hévvel, mellyel jött, elindult visszafelé. Elnyargalt előttem egy harmadik kutya is, melynek ellentétben Zoltánnal nem volt nyakörve, ám túl gondozottnak tűnt ahhoz, hogy gazdátlannak véljem. Rojtosan csüngő fülei arra engedtek következtetni, hogy ha akarná se tudná őket hegyezni, elárulták egyben azt is, hogy Sajónak, Tiszának, talán Bodrinak hívják vagy egy más folyó nevét viseli, mint a legtöbb eb, amely iránt az elvárások nem annyira ház- és vagyonőrzésre, hanem első sorban emberpótló kötődésre irányulnak. Amikor a közelembe ért, megszólítottam, de ő elfordította a fejét és lógó nyelvvel nyargalt a maga útján tovább. Rohangáltak a nagymelegben izzadó emberek is, így nem csodálkoztam azon se, hogy egy zaklatottnak tűnő úriember leült mellém és megkérdezte, nem láttam-e kutyáját. „Nem Zoltánra gondolok” pontosította a kérdést, „ő egy hete tűnt el”, Szultánnak eredtem nyomába, aki reggel oldott kereket, miután feleségem, Debóra, a rá jellemző gondatlansággal nyitva hagyta a kerti kaput, amikor elment a piacra paradicsomot és káposztát vásárolni, pedig én nem szeretem a paradicsomos káposztát, mert olyan színe van, mint az estvéli égnek, ha másnap szeles időre ébredünk.”

„Amennyiben Szultánnak hívják a kutyáját és zsemlye színű, biztos vagyok benne, hogy láttam”, válaszoltam készségesen. „Úgy vettem észre, egy tüzelő nőstény után koslatott, de aztán meggondolta magát és haza vágtatott.”

„Köszönöm az értékes felvilágosítást! Tolna Tódor a becsületes nevem, meggyőződéses állatbarát és vegetáriánus, akarom mondani libertánius, másképpen szólva liberális felfogású nép- és gyermeknevelő apuka vagyok. Három fiam van. Az egyiket Abadnak hívják, ő jégtörőnek készül, Badbur a másik, belőle hóolvasztó lesz, a legkisebb, akinek Burdon a neve, a vízválasztó szakma iránt érez ellenállhatatlan vonzalmat, csak az a baj vele, hogy nem szeret gyököt vonni. Van két lányom is, mindkettőt Debórának hívják, mint ahogy a nejemet, Debórát is. A nagyobbik, mondhatnám úgy is, az idősebb, feleségem első házasságából származik. Mit nem tesznek a véletlenek?! Örök hálával tartozom önnek, uram! Ha visszaállítják a legitim rendet és engem választanak királynak, számíthat rám. Önt nevezem ki udvari kutyaőrnek, és ha egyszer, remélhetőleg hosszú élete folyamán, melyet szívből kívánok önnek, betévedne hajlékomba, szívesen fogadnánk önt nejemmel, Debórával együtt, kenyérrel és sóval.”

Zoltán szomorú sorsáról nem akartam felvilágosítani Tódort. Maradjon felhőtlen az öröme Szultánnal, aki egetverő csaholással üdvözölte, miután néhány kocsmai betérő után hazaérkezett, hogy cipőstől, ruhástól lefeküdjön aludni. „Nagyon ki lehetsz merülve”, mondta Debóra megértően, „de azért vetkőzz le, ha ki szeretnéd pihenni magadat.” „Minek az?! A kutya se veti le bundáját, ha leheveredik.”  „Te nem vagy kutya.” „Attól még tanulhatok valamit a kutyáktól.”

Debóra helyében én erre azt válaszoltam volna, hogy a kutyák, ha akarnák se tudnák levetni a bundájukat, erre csak mi emberek vagyunk képesek, többek között ez tesz bennünket emberré. Debóra is tudta, mit kéne válaszolnia, de tisztában volt azzal is, hogy logikus érvekre mindig csak logikátlan válaszokat kap férjétől és nem vitázott tovább. „Aludj hát utcai ruhában”, mondta, „ha kedved úgy tartja, de egyél előtte valamit.”

Az ebédlőasztalnál visszatért Tódorba a lélek és jóétvággyal elfogyasztott két tállal is az általa megvetett paradicsomos káposztából. „Ízlett?” kérdezte Debóra, hogy kicsaljon urából valamiféle barátságosnak is felfogható megnyilvánulást. „Éhség a legjobb szakács kedvesem; lehetett volna valamivel pirosabb. Ha nem akarod, hogy ebéd után rossz kedvem legyen, ne főzz nekem többé ilyeneket”, válaszolta Tódor dorgálón.

„Fáradtnak tűnsz”, mondta Debóra elnézően. „Merre jártál?”

„Hagyd abba a veszekedést!” csattant fel Tódor és hogy hasznos tevékenységre késztesse asszonyát, kért tőle még egy tál paradicsomos káposztát. Közben hazaérkezett az iskolából a legkisebb gyerek, Burdonka is. Ledobta táskáját egy sarokba és megkérdezte apját, mit eszik. „Tőlem ilyen badarságokat ne kérdezz,” csóválta fejét Tódor, „kérdezd meg anyádat!” Debóra jó anyaként kihallotta a kérdésében rejlő kívánságot. Megkérdezte a gyereket, ő mit szeretne enni.

„Fokhagymás, diós, tepertős, kapros lepényt.”

„Ezt nem tudom elkészíteni fiacskám, nincs itthon kapor.”

„Akkor mért kérded, mit szeretnék enni!?” dühöngött Burdonka és sértődötten kirohant a kertbe. Kis idő múlva visszatért egy élénkpiros, fehér pöttyös gombával. „Ezt a fajtát a mesekönyvből ismerem”, mondta és letette anyja elé az asztalra. „Biztos finom pörkölt lesz belőle. Főzd meg nekem légy szíves cukrosan, diósan, kakaósan.”

„Ez a gomba mérgező, fiacskám.”

„Akkor is, ha nagyon óvatosan eszi az ember?”

„Méreg marad a méreg akkor is, ha óvatosan fogyasztjuk”, magyarázta Tódor a mindentudó apuka méltóságával. „Meséld el gyermekem, mi volt az iskolában.”

„Jó voltam, apuka, jó voltam.” „Tanultál is valamit?” „Nem, apuka, csak jó voltam.” „Derék dolog, kimehetsz a kertbe gyököt vonni.” „A gyökvonáshoz nem értek én egy cseppet sem.” „Csinálj úgy, mintha értenél hozzá. Az ilyesmit meg kell tanulnia mindenkinek, aki helyt akar állni az életben.”

„Vannak a gyökvonásnál fontosabb feladatok is”, vetette közbe Debóra. Tódor ki nem állhatta, ha asszonya eltérő véleménynek merészelt hangot adni, főleg a gyerekek előtt. „Téged sohasem az érdekel, amit én mondok, hanem mindig csak az, mit fűzhetsz hozzá a magad zsenge kis agyával”, forrongott Tódor és dühében agyoncsapott egy legyet az asztalon. Debóra megvető pillantást vetett férjére: „Te csak az alakoskodás különböző módozataira osztod az észt, ahelyett, hogy okos dolgokra tanítanád a gyerekeket. Olyan együgyű vagy, mint Burdonka teknőce, mégis a világ bölcseként szeretnél tündökölni előttünk és magad előtt.”

Tódor réveteg pillantást vetett Burdon teknősbékájára azon tűnődve, miként tudná elnémítani lázadozó asszonyát. Debóra leolvasta arcáról a szándékot és hogy elkerülje a további vitát, gyermekéhez fordult. „Mondd csak Burdonka, hogy hívják a teknőcödet?” „Margitnak.” „Nőstény?” „Nem tudom, de ez lényegtelen.”

„Akkor beszélj lényegesről, lényegtelenről”, avatkozott Tódor a diskurzusba, „ha tudod azt is, mi miről beszélsz. A nemi hovatartozás nálunk embereknél valóban másodlagos jellemző, léteznek ugyanis választott nemek, melyek felülírják a biológiai kényszereket.”

Burdon még csak kiskamasz volt, de már ellent mert mondani apjának. „Rosszul értettél apuka! Nem Margitnak, nekem mindegy, hogy ő nőstény-e vagy sem. Számomra nem jelentene problémát az se, ha nőstényként nőstényekhez vonzódna, de ennek nincs komoly esélye, mert az állatoknál érvényesül még a teremtés rendje.”

„Engem te ne oktass, szemtelen kölyök! Azt mondd meg inkább, ha nem akarsz verést, mi a különbség közötted és Margitkád között?” „Én ember vagyok, ő meg állat.” „És ebből mi következik?” „Az, hogy én játszom vele, nem ő énvelem.” „Hülyeséget beszélsz megint, mint anyád. Féleszűek vagytok mindketten, de azt talán meg tudod mondani, mely fogalmi ismérvek kötik össze Szultánt Zoltánnal.

„Ennél mi sem egyszerűbb”, vágta ki Burdon. „Az a közös bennük, hogy mindkettőnek ’tán’-ra végződik a neve. A „Zol” és a „Szul” pedig az, ami elválasztja őket egymástól.”

Tódor saját, valóságától elrugaszkodott gondolkodásmódjának kigúnyolását vélte felfedezni a gyerek okfejtésében. „Ne gyere nekem ilyen badarságokkal”, mondta bosszúson”, eredj ki a kertbe gyököt vonni vagy legalább úgy tenni, mintha gyököt vonnál. Meg ne tudjam, hogy mást csinálsz!”

Tódor azok közé a gyengeelméjű szellemi proletárok közé tartozott, akik testileg ivarosan, szellemileg osztódással szaporodnak. Ezen az alapon döntötte el egyebek mellett azt is felesége tudta nélkül, hogy akár fiúnak, akár lánynak születik következő gyermekük, a Don-Fel nevet fogja kapni, hogy amennyiben nőneműként jön világra, de hímneműként szeretné életét leélni, olyan férfi lehessen belőle, aki gyereket tud szülni.

Burdon nem fogadta meg az apai tanácsot és szétkergette feje felett a fellegeket. Vesztére, mert megjelent felette a kozmosz végtelenje. „Jaj nekem!” kiáltotta kétségbeesetten. „Nincsen nekem se apám, se anyám, se istenem, se hazám! Jaj, Istenem, mért kell nekem gyököt vonni, maradok inkább az egyszeregy mellett, ahol bántódásom nem eshet.” A jajveszékelés hallatán Szultán éktelen vonyításba kezdett. Így talált rájuk Debóra, amikor hazajött az iskolából. „Mi bajotok van öcsike?” kérdezte inkább csodálkozva, mint sajnálkozva.

 „Nem tudom, Szultánnak mi a baja, az én bajom az, hogy nem annak érzem magamat, aki vagyok. Úgy szeretnék létezni, hogy anyagi szinten is tudjak szellemként lenni.”

Debóra tudta, mire vezethetők vissza Burdonka gondjai. „Ha apa hóbortos látásmódjában próbálsz gondolkodni”, mondta, „nem a felhőket, hanem a mögöttük tátongó űr semmijét látod. Számomra is hasonló módon vált egyszer fenyegetővé a mindenség. Azt szerettem volna megtudni, mért nem létezhet két egyforma fa a világon, de én rájöttem, hogy tapasztalati vonatkozású ismereteink olyan szisztémákban rendeződnek, melyekben gondolkodási hibák futtatnak bennünket a végtelenség zátonyára, még ha tudjuk is, hogy nincs az életünknek olyan időpontja, amely előbb-utóbb be ne következne. Abban igazam volt, hogy akárhány fát veszek is számba, kinézetük alapján nem találok köztük két egyformát. A teremtés rendje azonban nem számokban, hanem abban nyilvánul meg, ami a számtalan alma- vagy körtefában közös és ami elkülöníti őket egymástól.”

A fiúcska képe felvidult. „Így képzelem el a diszjunktív jellegű határozmányokat én is”, kiáltotta boldogan. „Apának már megmondtam: Ami Zoltánban és Szultánban közös, azt a „tán” jeleníti meg, a „Zol”, illetve „Szul” pedig elkülöníti őket egymástól. Ezt a törvényszerűséget a kutyák nem ismerik, mégis csak a saját nevükre hallgatnak. A kettes számnak létezik a realitásban is négyzetgyöke, azt azonban, hogy ez miként érvényesül a teremtés rendjében, csak a Jóisten tudja.”

A nap végeztével, amikor a gyerekek ágyban már voltak, Debóra elmondatta velük a nagyanyjától tanult imádságot: „Mivel már besötétedet, kérünk Teremtőnk tégedet, mutasd szokott örzésedet, gaz álmok távol essenek, rút látások elvesszenek, hogy hívő lelkeink ne fertőztessenek, engedd ezt nékünk kegyesen, Atya-Fiú fenségesen.”

Miután Debóra lekapcsolta a villanyt és kiment a gyerekszobából, Burdonka tovább imádkozott: „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen Áldott; ámen.” Abad rászolt: „Ez egy evés előtti imádság!”

„Elalvás előtt is hálát adhatunk Istennek, hogy enni-inni adott.”

„Erre van külön imádság: ’Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit most adsz nékünk!’ Erre nem gondolsz?”

„Ha azt köszönjük meg, hogy Jézus, szép álmokat hoz szemünkre, kifejezhetjük hálánkat úgy is, ahogy én imádkoztam.”

„Gaz álmokra nem kérheted Jézus áldását.”

„Dehogy nem! Jézus áldásával gaz álmok is hasznomra válhatnak.”

 „Abban igazad van, hogy a Jóisten hozhat ránk rémisztő álmokat is, melyek Jézus erejével hasznunkra válnak, de a Gonosz kísértései is szép álmokban nyernek kifejezést. Vannak emberek, akik rablott jószággal érzik boldognak magukat, ez az öröm azonban nem a tiszta lélek öröme, hanem egy csalóka kielégülés, amely a pokolból jön és oda vezet vissza.”

Debóra a szomszéd szobából hallotta gyermekei eszmecseréjét és bevallotta magának, hogy istenhívő létére nem tudna igazságot tenni köztük. Férjére kellett gondolnia, aki a maga liberális indítékú viselkedési módjával talán boldogabbnak érzi magát, mint ő, aki bizonyos értelmezési beszűkítésekkel betartja minden vonatkozásban a tíz parancsolat előírásait, bár szülei liberális életviteli formát igyekeztek belé nevelni. Ez a kettőzöttség volt talán az oka annak, hogy gyerekkora óta úgy gondolta, a hatodik parancsolat értelmében megengedheti magának házasélet előtt is a szeretkezést, ha az el nem fajzik szodómiává vagy egyéb öncélú perversitássá. Úgy gondolta, ha más értelme lenne Isten elvárásainak, tiltaná házastársak számára is azt, amit a ’paráználkodás’ kifejezéssel bűnösnek tart. Benővel, akivel együtt nőtek fel, a kamaszkor bekövetkeztével együtt kutatták fel a testi érintkezés gyönyöreit anélkül, hogy a közösülésben egyebet, mint egy jó étvággyal elfogyasztott ételhez hasonlítható testi szükséglet kielégítését látták volna. Hűséget nem vártak el egymástól. Amikor Debóra teherbe esett, szüleik kívánságára összeházasodtak. A férjhezmenetel azt hozta magával, hogy aktuálissá váltak számára a házastársakra vonatkozó bibliai tilalmak, ám hiába kutatott mindkettőjük számára érvényes megkötések után, az ószövetség előírásaiból levezetett mózesi parancsolat értelmezése alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a ’Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát…’ jellegű előírások inkább a férfiak, mint a nők rendszabályzására irányulnak, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy redukálják a gyengébbik nem biológiai szinten megnyilvánuló alárendeltségét. Férfiak eszerint nem kívánhatják más felségét, szolgáló lányát, gondolta Debóra, nőknél azonban az efféle ösztönkiélés, ha nincs is kimondottan engedélyezve, nem esik tilalom alá.

Debóra nem azért vált el végül és ment feleségül Tódorhoz, mert beleszeretett, hanem mert arra vágyakozott, hogy egy a baráti kötődést minőségileg felülmúló odaadásban részesüljön. Tódor tudta, mit kell tennie, hogy kielégítse ezt a lelkiekben gyökeredző elvárást, ám az idők folyamán felülkerekedett benne egy veleszületett fölényeskedő hajlandóság, ami olyanná tette, hogy Debóra jogos elégtételt célzatával elevenítette fel Benőhöz fűződő viszonyát. Nem azért csalta meg ’hitvesét’ időről időre, mert erre szexuális igénye lett volna, hanem mert úgy érezte, ezzel egyensúlyba hozhatja családi életük Tódor önkényeskedései által megbontott harmóniáját. A félrelépések okozta lelkiismeretfurdalás segített neki abban, hogy elviselje a megalázásokat, melyeknek Tódor egyre gorombább magatartási módja által volt kitéve. 

*

Egyrészt szerettem volna már otthon lenni, másrészt érdekesnek találtam a járókelőket, akik színpadi jeleneteknek beillő magatartási formákkal tárták fel előttem hétköznapjaik lefolyását. Egy mafla kinézetű férfi, színes pántlikával homlokán, felkiáltott egy kövérkés asszonynak a negyedik emeletre: „Mikor jössz már le?” „Azonnal lent vagyok Izidorkám”, hangzott a válasz, „csak fel kell még pofoznom a gyereket.” „Mért, mit csinált?” „Nem ette meg a bablevest.” „Igaza volt, a bablevest én se szeretem.” „Téged is fel kéne pofozni.”

Micsoda primitív alakok, gondoltam, evészet-ivászat alkotja számukra az élet központi elemét. Táplálkozással kapcsolatos megfontolások foglalkoztattak engem is, de én a szellemi létezés biológiai alapját láttam a tápanyagfelvételben. Persze nem Marx Károly értelmében, aki szerint korgó gyomorral nem lehet filozofálni.

Izidor leolvasta arcomról a megvetés jeleit és szikrázó szemekkel igyekezett a gyűlölet mérgét belém oltani. Pofázmányán, miként nyári pusztaságok homokján a szik, kivirágzott az igyekezet, olyannak tűnni, mint aki az általa képviselt életviteli forma méltóságával megsemmisítő csapást mérhet rám. Megfordult a fejemben, hogy elfogadom a kihívást, de aztán felülkerekedet bennem jobbik énem és kerültem a lélekölő pillantást.

Izidor úgy döntött, mellettem ülve várja ki, míg ’őnagysága’ elvégzi gyermeknevelési feladatát odafenn és le jön az utcára.  „Megengedi?” kérdezte és leült mellém anélkül, hogy válaszra várt volna. „Nem”, mondtam, „várok valakire.”

„Jól van”, ha megjön az illető, átülök a másik oldalra”.  „Oda is várok valakit.” „Olyasmi nincs, maga nem lehet egyszerre cro-magnoni és neandervölgyi beállítódottságú.” „Másokról beszélek, nem magamról.” „Tudom, hogy hazudsz.  Nem vársz te senkire, engem akarsz távol tartani magadtól.”

A felismerés helyénvalóságát el kellett ismernem. Túlságosan átlátszó módon hazudtam, bár az is igaz, hogy ha ők ábrázolják a maguk elferdült látásmódján a világot, akkor sem a valós viszonyokból származtatott igazság teszi ki a mondottak lényegét, hanem az, amit a jelenségre ráfognak.  Nem azzal érvelnek, hogy kölcsönös bizalom a társadalmi rend alapja, hanem azzal, hogy nekik jogukban áll bármely eszközt bevetni az általuk tisztességesnek tartott társadalmi rend érvényesítése érdekében. Ezt a kettős mércét alkalmazzák akkor is, amikor toleranciát követelnek mindenki mástól, a rájuk jellemző intoleráns magatartási módot pedig azzal indokolják, hogy számukra kötelességnek minősül, ’gyűlölködő kirekesztők’ ellen intoleráns módon fellépni.

„Igazad van”, mondtam, „bevallom, hazudtam, hogy megkíméljelek egy számodra kellemetlen elutasítástól.” „Már megint hazudsz. Nem akartál te engem megkímélni semmitől.” „Igazad van, megint hazudtam, nem akarlak megkímélni semmitől. Dögölj meg ott, ahol vagy, te barom! Most elégedett vagy?”

Izidor csúfondárosan nevetett. „Behúztalak a csőbe. Cro-magnoni hitvallásod ellenére rosszat kívántál nekem.”

„Ne gondold, hogy átejtettél! Kívánságodnak megfelelően vetítettem előre azt, amit tőlem függetlenül fogsz megélni.”

„Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.”

Izidor jól tudta, mire gondolok. Arra akart rávenni, hogy fejtegetni kezdjek valamit, amit ő nem lesz majd hajlandó szándékomnak megfelelően felfogni. Közben megérkezett őnagysága a negyedik emeletről. Csípőre tett kézzel megállt előttünk. „Jól látja uram, Izidor gyakran csinál ilyeneket.”

„Mit csinálok gyakran?!” csattant fel Izidor.  „Hülyének teteted magadat.” „Nem igaz!” „Ha nem csak teteted magadat, akkor valóban hülye vagy.”

„Megjött, akire vártam”, mondtam, „adja át helyét uram ennek a kedves asszonyságnak!” Izidor kelletlenül felállt és átült a pad másik oldalára. „Kíváncsi vagyok”, mondta, „megjön-e az a másik, akit ide vár.” Erre én is kíváncsi vagyok, gondoltam és figyelmesen kutattam ismerős arcok után.

Az út túloldalon szamárháton közeledett valaki. Ismerősnek tűnt, ha nem is vizuális benyomása alapján, hanem valami más okból. Csak, amikor közelebb ért, ismertem rá a ’Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába’ című Petőfi versben portrétizált alakra. Miután a nem kimondottan elegáns öltözékű szerzet kikötözte szamarát egy villanypóznához, megállt a pad előtt és egy határozott kézmozdulattal jelezte Izidornak, hogy álljon fel, mert az ő helyén ül. A juhász, mielőtt leült volna, megveregette a vállamat: „Félreértés ne essék”, mondta, „ön, úgy veszem észre, engem Petőfi Sándor teremtményének tart. Szabad lesz megjegyeznem, én nem a költő, hanem a festőművész Hollósy Simon kreációja vagyok. Petőfi csak a tervrajzot szolgáltatta a képhez.” „Ebből arra kell következtetnem” mondtam, „hogy maga nem is emberi lény, hanem olyasmi, amit én a magam ismeretei alapján szellemnek tartanék.”

„Szellem? Az valami más. Szellemi termék, közelebb jár a valósághoz. Persze nem zárható ki az se, sőt nagyon is valószínű, hogy Petőfit egy hús-vér teremtmény ihlette meg a vers írására.”

„A dolgok lényegét tekintve az inspiráló jelenség kiléte-mibenléte mellékes”, vetettem közbe, „Isten teremtményei lehetnek fák, évszakok és bizonyos gondolatok, mondjuk úgy sugallatok is. Ön se tudja, honnan jött, merre tart, mivé lesz.”

„Nekem ezt tudnom kell! Annak, hogy a világban egy meghatározott anyagmennyiség emberré váljon, nagyon kicsi a valószínűsége, majdnem egyenlő a nullával, ám az, hogy az emberré vált anyag megszűnjék valamikor embernek lenni, törvényszerű: ’Porból lettél, porrá leszel!’ A velem egyenérékű szellemi termékek azonban, melyeket gondolkodó lények hoznak létre, megmaradnak létezőnek, míg világ a világ, ahol emberek élnek. Szellemi termékek nem pusztulnak el, de ahhoz, hogy miképpen idomulnak lényegükben a teremtéshez, nekem nincs érzékem. Embernek kell megítélnie jelentőségemet, nem nekem az emberekét.”

„A mondottakból nem okosodtam ki. Olyan dolgokat fejtegetsz Juhász, melyekre magamtól is rájöhettem volna. Azt szerettem volna hallani tőled, amit szellemi termékek árulnak el magukról, ha emberi formában léteznek.”

„Elárulhatom, de így se fogod megtudni, amit tudni szeretnél… Rövid vajúdás után, amely nem tudatosult bennem, útnak eredtem a két világot átfogó téridőben és mint ahogy ez várható volt lezuhantam. Azzal, hogy ’le’ nem lehet pontosan kifejezni a történteket, mert csak zuhantam, zuhantam, zuhantam, ha nem is a téridő alakulásának irányában, hanem saját azonosságom körletében körbe-körbe. Így alakult ki bennem a számotokra felfoghatatlan végtelen, melynek a ti gondolati rendszeretekben azért nem lehet nyugvási pontja, mert emberek hozták létre. Most itt vagyok, ne csodálkozz!”

„Ha ez úgy van, ahogy mondod, akkor nem csak nekem vagy itt, jelen kell lenned mások számára is, mindenütt.”

„Ebben igazad van”, mondta és eltűnt a szemem elől, hogy egyértelművé tegye számomra lényegét: Nem létezhet ember a világon, aki fejben tudna tartani minden szellemi terméket. Erre csak Isten és az emberiség egésze képes. Nekem abban a tudásvilágban kell kiismerni magamat, amelyben individuumként vagyok az, aki vagyok, mégis tudom, miként különítsem el a Jót a Rossztól. Ez nem igényel műveltséget, hisz erre hívő gyermekek is képesek.

Gyakorlati vonatkozásban egyre csak az foglalkoztatott, miként fogok haza jutni. Egy lehető megoldás abból adódott, hogy az utca végén felismertem a Hármashatárhegy vonulatát, melyet hozzávetőlegesen húsz százalékos északkeletre irányuló szögben lakásom ablakából is kivehettem. Ahhoz, hogy eligazodjak, már csak egy tájolóra lett volna szükségem. Megkérdeztem egy diszkrét öltözékű éltesebb hölgyet, nincs-e eladó iránytűje. „Nekem nincs”, mondta, „de ismerek valakit, akinek van egy egész gyűjteménye. Itt lakik a közelben, ha akarja, elkísérem oda.”

„Nagyon kedves! Nem hittem volna, amikor megláttam, hogy ekkora szerencsém lesz magával”, lelkendeztem őszinte hálával. „Azon se csodálkoztam volna, ha azt mondja, menjek a fenébe.”

A nő vizsgálódó pillantást vetett rám olyasfajta tekintettel, amiként egy szakácsnő vizsgálgatja a kopasztott tyúkot mielőtt beletenné vásárló kosarába. „Asszonyom, megtisztelne nagyon”, mondtam zavarodottan, „ha nem ilyen kutakodó tekintettel nézne rám, az effajta mustrálgatásokhoz nem vagyok hozzászokva.”

„Mihez nincs hozzászokva!? Maga is úgy szemlélgette a járókelőket, köztük engem, mint egy gonosz tanárnő a tanulókat, mielőtt kihívná valamelyiket felelni, hogy jól megkínozza”.

„Ezek szerint ön már régóta figyel engem.”

„Láttam magát akkor is, amikor félholtan hevert a kocsiúton. Mi baja volt?” „Leütöttek.” „Azt hittem, tökrészeg. Engem Trubeczkoly Amáliának hívnak, elszegényedett grófi családból származok. Férjhez szeretnék menni egy tehetős öreg úrhoz, akit hamarosan magához szolit az Úristen és rám hagyja minden vagyonát. Maga nősember?”

„Kezdem már érteni, miféle indítékok állnak személyemet érintő vizsgálódásai mögött, meg kell azonban, jegyezzem, kedves asszonyom, nincs nekem semmi vagyonom és egészségi állapotomat is úgy ítélem meg, hogy jó egynéhány életévre számíthatok még.”  

„Nagyra tartom őszinteségét, de kérdésemet nem válaszolta meg.”

A bizalmaskodó magatartási mód nem illett a nőszemély konzervatív megjelenési formájához. Azt a gyanút keltette bennem, hogy nem vesz komolyan. „Persze, hogy nős vagyok”, mondtam és felvontam vállamat, mintha csodálkoznék, hogy ezt nem látja rajtam. „Hat feleségem van, vallásom azonban megengedi, ha ez önt érdekli, hogy egy hetediket is házamba hozzak.”

„Amennyiben ezt házassági ajánlatnak tekinthetem”, mondta Amália ugyancsak komolyságot színlelve, „előre bocsátom, hogy női elöljárók vonatkozásában rossz tapasztalataim vannak, akkor megyek csak magához, ha első felesége lehetek.”

A kijelentésnek azt az elemét, amely női felettesekkel szerzett benyomásokra utalt, keményebb hangon közölte, mint a többit. Biztos voltam benne, hogy a kifejezésre juttatott averzió valós sérelmekre vezethető vissza. „Ha úgy gondolja”, mondtam, „ugrathatjuk egymást továbbra is, ám amennyiben meg szeretné ragadni az alkalmat, hogy kiöntse lelkét valakinek, akit most lát először és talán utoljára, szívesen meghallgatom.”

Amália egy beszédes gesztussal tudomásomra hozta, hogy nem óhajt velem problémáiról értekezni. Egy ideig szótlanul mentünk egymás mellett, majd mégis megkérdezte, mit gondolok, mi haszna származna belőle, ha komolyra fordítanánk a szót. „Bizonyára semmi, ha nincs rá igénye”, mondtam a valóságnak megfelelően.

Ahonnan elindultunk, ott a járművek kipufogógáza és a villamoskerekek fémes illatú szikrája, ott pedig, ahova félóra elteltével megérkeztünk, a házak elé kitett kukákból áradó, konyhai hulladékok elmúlást idéző szaga határozta meg a környezet legfőbb jellegzetességét. Amália felcsapta az egyik konténer fedelét és beleszagolt, mintha így szerette volna megállapítani, merre járunk.

„A történések két okozati kapcsolatban álló problémakőrre vezethetők vissza”, kezdte vallomását váratlanul. Ezután részletesen beszámolt egy érzelmileg megközelíthetetlen férfihoz fűződő, későbbi életét alapvető módon meghatározó szerelemről, mely csak egy éjszakára talált viszonzásra.  Amint megkapta a férfi, amit akart, hallani sem akart többé róla. Megpróbált Amália más férfiakkal vigasztalódni, de újabb és újabb csalódások érték, vagy úgy, hogy rövid idő alatt unalmassá vált a kapcsolat, vagy úgy, hogy más formában ismétlődött meg az, amivel első nagy szerelme keserítette meg életét. Egyéb kisebb-nagyobb csalódások ahhoz vezettek, hogy teljességgel elfordult a világi élettől elvárt örömöktől és úgy döntött, hogy Jézus jegyeseként kolostorba vonul. Az első hetek, hónapok minden tekintetben igazolták elvárásait. Vallásos meggyőződésben fogant történések, próféták és szentek életéről alkotott lélekemelő fantazmagóriák reális tartalommal töltötték ki mindennapjait. Mindez kiegészült füvészkertek megmunkálása során kialakuló természetközeli élményekkel. A többi apácával csupán felszínes kapcsolatokat ápolt, melyek legfőbb tartalma közös imádságra szorítkozott.  Amikor Amália rátért arra, miként alakult a főnöknőhöz, Otíliához, fűződő kapcsolata, elsötétült a képe.

„Ilyen ördögi tekintetet nem láttam még soha”, mondta és reszketni kezdett minden ízében. „Nemcsak engem méregetett olyan pillantásokkal, mintha lelkem mélyén szeretett volna kutakodni, a többieket is úgy nézegette, mintha féltve őrzött titkokat igyekezne kibányászni belőlük. Ezt még el tudtam volna viselni, de ami ezután következett, a végletekig meggyötőrt.”

Amália ezután részletesen leírta, hogy egyszer, valami fontosnak tartott oknál fogva szokatlan időpontban lépett a főnővér cellájába. Otília meztelen felsőtesttel sminkelte magát egy falon lógó tükör előtt púderral és rúzzsal kurtizán módra. Amália diszkrét módon sarkon fordult és mintha nem látott volna semmit, kiment a füvészetbe munkálkodni. Otília kisvártatva utána jött és nyájas arckifejezéssel megkérdezte tőle, mióta gyötrik hallucinációk.

„Hallucinációim nem voltak nekem sohasem”, válaszolta Amália megrökönyödve.” „Nem arról panaszkodtál az imént”, ellenkezett Otília, „hogy megjelent előtted szent Mihály arkangyal és azzal fenyegetett, hogy pokolba kerülsz, ha nem mérgezel meg engem, meg a többieket?”

„Talán el is hittem volna, hogy amit láttam, csupán a képzelet játéka volt, ha be nem lopakodok még aznap cellájába, hogy kiderítsem, mi az igazság. A falon lógó szent Otília kép keretének hátoldalába egy tükör volt beépítve, így az se lehetett számomra kétséges, mely gonosz játékba fogott a főnökasszony.”

Amália ismét beleszagolt egy konténerbe, majd rámutatott a szemben lévő házra: „Ott lakik Gusztáv, az első emelet hétben vagy a harmadik emelet tizennégyben. Vezetéknevére nem emlékszem, de megtalálod így is.”

Amália arcára ráíródott, hogy nem szívesen eleveníti fel magában a történteket, de ha már az eddigiekről beszámolt, lekerekíti az események sorát: „Otília a továbbiakban minden hatalmi eszközével arra törekedett, hogy ellehetetlenítse személyemet a többiek előtt, ne higgyen nekem senki egy szót se. Istentagadó céda vagyok, akinek az a célja, hogy eltüntessem őket a Föld színéről. Egy idő után nem állt már szóba velem senki a kolostorban, még a pillantásomat is kerülték. Az ilyesmit nem bírja ki sokáig az ember. Egy nap úgy léptem ki a zárda kapuján, hogy oda többé vissza nem térek. Hivatalosan ma is tagja vagyok a kongregációnak és ha eljön ennek az ideje, elmondom a testvéreknek, mi az igazság.”

*

Dörömbölnöm kellett az ajtón, mert a csengő nem működött. Gusztáv kikiáltott: „Bújj be, ha jóhírt hoztál, ha rossz hírrel jöttél vagy adóságbehajtó vagy, maradj kint. Neked még így is szerencséd van, az őskorban lefejezték a futárokat, akik rossz hírrel érkeztek.”

Gusztáv nyitott ablaknál ült háttal az ajtónak egy hintaszékben. Bal kezéből egy pirosszínű almát ízlelgetett, jobbjában egy zsemleszínűre égett tajtékpipából eregetett illatos felhőket a mennyezet felé. „Nem tudom kihez van szerencsém”, mondta, „de, ha éhség gyötör, eredj ki a konyhába, keress magadnak valami harapnivalót.”

„Köszönöm”, mondtam, „nem vagyok éhes, tegnapelőtt jól bereggeliztem.” Gusztáv elismerően bólogatott. „Nálam másképp áll a dolog, én azért nem érzek éhséget, mert a nikotin jóhatású étvágyméreg, sokan mégis üldözési hadjáratot folytatnak dohányosok ellen, remélem, te nem tartozol közéjük.” „Főleg azok üldözik a dohányzókat”, mondtam megvetően, „akik követésre méltó erénynek tartják saját rosszszokásaikat.” „Jól mondod”, helyeselt Gusztáv, „mezei poloskák is azért bűzlenek, hogy kerüljék őket a madarak. Ha mégse szaporodnak olyan mértékben, ahogy ezt szeretnék, annak csak az lehet az oka, hogy egymást is büdösnek találják.”

„Azt szokták mondani, ha nem tévedek, hogy ízlések és pofonok különbözők.  Az a pók ott fent a szoba bal felső sarkában, azt a védekezési módot agyalta ki magának madarak ellen, hogy lakásodban ver tanyát.”

„Mozdulatlanul ül szerencsétlen már napok óta, azt kell, hogy kérdezze magától az ember, él-e még, és ha él, elkülöníthető-e életmódja a kristályrácsok létformájától.”

„Ne becsüld le az erényt, mely arra képesíti őt, hogy tisztán tartsa lélekölő hatásoktól élete közegét.”

„Például az általa kiszipolyozott rovaroktól?”

„Nem csak azoktól. Próbálj meg egy számára értéktelen kenyérmorzsát odavetni neki, menten kidobja hálójából. Én is ilyen egyszerű módon szeretném gonoszkodó ráhatásoktól távol tartani magamat.”

„Csak annak vannak ilyen problémái, aki túl becsületes.”

„Lehet valaki kicsit vagy túl becsületes? Szerintem a becsület egy olyan javadalom, melyet vagy birtokolsz vagy nem.”

„Ebben a kérdésben egyikünk se tudná meggyőzni a másikat, áruld el inkább, mi szél vetett ide pókhálós, pipafüstös hajlékomba.”

Gusztáv őszintének tűnő érdeklődéssel hallgatta beszámolómat. Amikor odáig értem, hogy ’valaki’ azt mondta, vásárolhatnék nála egy iránytűt, félbeszakított: „Az a valaki bizonyára a félkegyelmű Amália volt. Csak nem azt akarta elhitetni veled, hogy miattam vonult kolostorba?” 

Engem nem érdekelt, hogy Gusztáv személyéhez kötődik-e Amália csalódása vagy sem, azt szerettem volna megtudni, beszerezhetem-e nála a kompaszt, ő azonban sajnálkozva közölte, hogy voltak valóban eladó iránytűi, de ezek már elkeltek. Csak azt az egyet tartotta meg magának, melyről úgy hírlett, Kolumbusz navigálta vele hajóját Amerika felé. „Hogy került ez a ritkaság birtokodba?” kérdeztem csodálkozva. „Ha loptam is”, mondta büszkén, „becsületes módon orroltam el azoktól, akik tiszteségtelen eszközöket alkalmazva vették birtokba.”

A kommentár alapján biztos lehettem benne, hogy Gusztáv valamikor a G-K egylet tagja volt és rákérdeztem, van-e még kapcsolata a szervezettel. Nem válaszolt se igennel, se nemmel, csak megkérdezte, nem fázok-e, mert ha akarom, becsukja az ablakot, bár ő jobban szereti a hideget, mint a meleget és ha választás előtt állna, inkább megfagyna, mint megfőne, majd minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy az emberiség történetében sokáig az erkölcsi fejlődés állt előtérben, de a haladás megtorpant, merthogy élete folyamán csak korlátozott mennyiségű tudást képes felhalmozni magának egy ember. A művelődés ma már nem azt a célt szolgálja, hogy ráébredjünk arra, miért érdemes élni-halni, hanem hogy megtanuljuk miből fogunk megélni. Az életcél meghatározásában kialakult hitbéli vákuumot igyekeznek az újpogányok kitölteni azzal, hogy önmagukat tartják legfőbb istenségüknek.

„Az önimádat jegyében alkották meg a LÍBE konstrukciót is.”

Itt vágtam közbe a kérdéssel, tudja-e, mely szavak kezdőbetűiből tevődik össze a hamis szeretetre utaló projektum. „Tudtam”, mondta, „de már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy Samu bácsi úgy beszélt róla, mint egy szellemi atombombáról, amely minden hagyományban gyökeredző meggyőződést kiírt a köztudatból, hogy az etikátlan pusztaságon, melyet maga mögött hagy, ki lehessen építeni egy világmegváltó hitféleséget, amely alantas céljaikat szolgálja.”

„Erről a hadjáratról hallottam már én is, mit tudnál még elárulni róla?” „Nem sokat, csak azt, hogy Samu bácsit gyerekkori barátai, ismerősei, akik még élnek, Gyurkának szólítják.”  „Azt akarod ezzel mondani, hogy Magyarországról indult ki a Gordiusz-Kolumbusz szalon fórumain propagált emberidomítási program?”

Szavakban nem válaszolt Gusztáv, csak helybenhagyólag bólogatott, majd némi hallgatás után megjegyezte, segíteni szeretne, de iránytűjét ereklyeként őrizgeti és ha kölcsönadná nekem, bármilyen becsületesnek is tart, biztos benne, hogy nem adnám vissza neki soha. Van azonban egy ismerőse, akit a tudományos nomenklatúrákban ’savant idiótaként’ tartanak számon. Különleges képességei alapján maga elé tudja vetíteni képzeletben a város minden házát, terét, utcáját, mint egy térképet, ő talán el tudná magyarázni nekem, hogy jutok haza. Ámosnak hívják az illetőt, mint a prófétát, itt szokott ebédelni egy közeli étteremben, ha sietek, ott találom még. 

Ámos úgy nézett ki, ahogy gyerekkoromban képzeltem el magamnak a prófétákat. Gondosan ápolt, fehér kőrszakálla volt, fülcimpaiból, ami profetikus képének valamelyest ellentmondott, mindkét oldalon lyukas kétfilléres lógott. Épp elkészült az étkezéssel, amikor beléptem az étterembe. Mintha tudta volna, hogy hozzá jövök, egy széles mozdulat kíséretében hellyel kínált maga mellett. „Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, miben segíthetek?”

„Azt mondják, úgy ismered Budapestet, mint a saját tenyeredet.”

„Budapesten bárhonnan eltalálok bárhova, de saját tenyeremben eltévednék, mint egy őserdőben.”

„Hálás lennék, ha úgy hasznosítanád tudásodat, hogy elnavigálsz engem lakásom közelébe, mert én bizony ebben a kőrengetegben alaposan eltévedtem.”

„Megteszem, ha megadod a címedet.”

„A Kisgellérthegy északi lankáin húzódik a Duna felől délnyugati irányba a Csend utca, míg csak a Tabáni és Németvölgyi temető találkozásáig nem ér. Onnan már a Sashegy felé halad fölfelé. A két temetőt elválasztja egymástól a Gömbös Gyula útja, amely ott ér véget, ahol a Lágymányosi Lapály veszi kezdetét. A balóldali sarokház földszintjén egy sütöde, egy kocsma és egy tejcsarnok van. A sütöde fölötti lakás az enyém.”  

Ámos kétkedő pillantást vetett rám. „Ugye te most viccelődni akarsz? Se az általad említett két temető, se a két utca nem létezik címtáramban.  Ha pedig valami az én fejemben nem létezik, az nem létezik sehol.”

„Pontosan leírtam hol lakom.”

„Ezek szerint te se létezel! Örülök, hogy megismertelek.”, mondta Ámos és anélkül, hogy elköszönt volna, magamra hagyott, én pedig dühömben megebédeltem.

Épp kifizettem számlámat, amikor leült egy nagy, szürke kandúr asztalom elé dorombolni; olyan hangosan, hogy beleremegtek az ablakok. Ez csak Gyula lehet, gondoltam, és valóban, hűséges macskámat láttam magam előtt. Pillantása elárulta, hogy fontos közölni valója van. „Mi kéne, ha vóna?” kérdeztem és képzeletben megsimogattam kobakját. Gyula azzal válaszolt, hogy vissza-vissza tekintgetve elindult a kijárat felé. Meg se állt a Csend utcáig, ahonnan ismertem már a járást. Házunk közelében Irénke nénivel találkoztam. Neki is volt egy házi kedvence, ha nem is olyan világjáró macskája, mint az enyém, csak egy finomkodó szobacicája, amely ablakon át követte a világ történéseit: alacsonyan szálló madarakat, magasan röpködő pillangókat, szél kergette faleveleket… Irénke néni bizalmasan közölte velem, hogy Cseprő Tóni, egy hajdani ávós tiszt a negyedik emeleten, le akarja lőni Gyulát.

„Mi baja van vele?” „Felhozza a pincéből az egereket és elengedi őket a lépcsőházban.” „Mért baj az?” „Attól fél, hogy megharapják.”

„Köszönöm!”, mondtam, „rögvest fölmegyek hozzá és kérdőre vonom.” Amint beértünk a lakásba, Gyula megállt üres tálkája előtt és hajszállvékony pupillákkal tudatta velem, hogy ma még nem evett.  Fogtam neki egy egeret és oda vetettem eléje, de ő ezt elutasította: „Ilyen eledellel én is szolgálhatnék magamnak.”

„Jól van”, akkor nem vagy éhes”. mondtam és felmentem a negyedik emeletre, hogy közöljem Tonival, tudomásom van róla, miféle galád terveket sző.

Csöngetésemre felesége, Auguszta nyitott ajtót. Közelebbről nem ismertük egymást, bár régebben csínos fiatalasszonyként ő is az első emeleten lakott. Kérdésemre, itthon van-e Tóni, azt válaszolta, nincs itthon, vécére ment. „Micsoda? Nincs a lakásotokban vécé?” „Dehogy nincs”, mondta Auguszta és egy az előszobából nyíló ajtóra mutatott. „Ha bemegy ide, eltelik két-három óra, mire visszajön. Van bent egy titokzatos ajtó, nem tudom hová vezet.” „Vadvirágos mintázattal?” „Igen.” „Megnézhetem?” „Nem! Várd meg, amíg hazajön, ő majd megmutatja. Örülök, hogy élsz még, meg voltam róla győződve, hogy már alulról szaglod az ibolyát.” „Ugyan, kérlek! Láthatod, makkegészséges vagyok.” „Nem arra gondoltam, hogy valami kórság vitt el. Azt hittem, Tóniék tettek el láb alól.” „Szoktak ők ilyeneket tenni?” „Előfordult már, ha jól emlékszem, de el ne áruld neki, hogy elszóltam magamat.” „Nem szólok neki, ha nincs ellene kifogásod, hogy egy pillantást vessek a titokzatos be- és kijáratra.”

Auguszta rövid időre kitárta az ajtót. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássam, innen is nyílik egy tapétával álcázott féregjárat a G-D szalon felé.

„El szokta mesélni, merre járt, amikor hazajön?”

Auguszta szomorúan csóválta a fejét. „Régebben sokat beszélt élményeiről, ma már csak oktatgat… Meghívhatlak egy teára?”

Az italokat őrző üvegszekrényben márkás borokat és röviditalokat is láttam, melyek egyikét szívesen megkóstoltam volna, de az udvariasság úgy kívánta, hogy elfogadjam a teázásra szóló meghívást. Miközben Auguszta a konyhában foglalatoskodott, körülnéztem a szobában. A falakat neves festők alkotásai díszitették arról árulkodva, hogy valamikor egy jó ízléssel összeállított gyűjtemény darabjai voltak. Megilletődve álltam az egyik, számomra jólismert festő vászna előtt, amikor Auguszta a teáskannával bejött a szobába és tanúja lehetett, mely csodálattal bámulom a mesterművet. „Ne kérdezd, hogy jutottunk hozzá!” mondta láthatóan szégyenkezve.

 „Akkor kérdeznélek”, feleltem, „ha nem tudnám, hogy Tóni egy nemesi kúria felszámolása alkalmával tulajdonította el őket a különítmény vezetőjeként. Biztos nincs tisztában vele, mely nagyhatású esztétikai élményekben részesülhet ezekkel a szerzeményekkel.”

„Néha egy kósza pillantást vet a falakra, de számára a képek csupán berendezési tárgyak”, mondta Auguszta, miközben, ugyancsak a kúria értéktárgyai közül elszármaztatott, papírvékony falú porcellán csészékbe teát töltött. „Szüleim ellenzésével szembe szállva mentem feleségül az akkoriban befolyásos pártemberhez, akinek kezéhez állítólag vér tapadt”, fűzte hozzá elgondolkozva. „Nem tagadom, a várható jólét is befolyásolta valamelyest, ha nem is túlzott mértékben, döntésemet. Valamit hallottam ugyan kétes értékű ügyleteiről, de te is tudod ugye, hogy amit nem akar elhinni az ember, annak tagadja a valóságértékét. Kiváltképpen akkor, ha haszna származik belőle.”

„Mondjuk úgy, ha azt hiszi, hogy haszna származik belőle.”

„Nekem tényleges hasznomra vált, hogy úgy tekinthettem férjemre, mint egy nagyra becsült honpolgárra, aki az állam védelmében jár el, olyan akciók során is melyek erkölcsi értékét nehéz behatárolni az átlagembernek. Ha bíró ítél halálra egy bűnözőt, ő maga nem válik ezáltal gyilkossá. És ha hazatér valaki a frontról, nem azt kérdi tőle édesanyja, hány embert öltél meg fiam, hanem annak örül, hogy jó egészségben haza tért gyermeke.”  

Augusztának, akit keresztény szellemben neveltek szülei, elhittem, hogy nem önámítás céljából, hanem őszinte meggyőződéssel vallotta a mundér becsületébe vetett hitet, mellyel férje viselt dolgait igyekezett legitimálni. Vajon milyen érvekkel tudnám meggyőzni őt arról, kérdeztem magamat, hogy a valóság tagadása csalatkoztató eredményhez vezet, amikor magam se tudom értelmezni a hitvalóság jelentését, ha az szemben áll a világvalósággal. Néven nevezhető vérbírák esetére is utalhattam volna, akik olyan vádlottakat ítéltek halálra, melyek ártatlanságáról meg voltak győződve. Annak az esetnek a felhánytorgatása se hajtott volna sok vizet malmomra, melynek során Auguszta szülőfalujában a párttitkár ávós kézre juttatta egy futballmeccs után a játékvezetőt, aki nem adott meg egy tizenegyest csapatának. Engem az érdekelt elsősorban, mely mércék alapján ítéli meg jelenlegi helyzetét Auguszta. Anyagi jellegű problémákra ez idő szerint se panaszkodhatott, a rendszerváltás után kihasználta Tóni, nem utolsó sorban régi összeköttetései segítségével a piaci lehetőségeket, melyek komolyabb erőfeszítések nélkül hoztak tetemes összegeket kontójára. Bejövetele a hajdanihoz képest megcsappant ugyan, de nem ez zavarta, hanem inkább az, hogy elveszítette a diktatúra idején birtokolt hatalmi pozícióját. Társadalmi érvényesülés lehetőségei után kutatva tévedett az útra, mely végül a G-K konzorciumhoz vezetett.

Augusztának feltűnt a változás, melyet a közösséghez fűződő kapcsolat férjében kiváltott, de ezt eleinte nem vette komolyan. „Ostobánk tűntem volna magam előtt, „mondta, „ha nem veszem észre, hogy már nem azzal a majdhogynem alázatosnak tűnő partnerrel állok szemben, aki személyemnek kijáró tisztelettel közeledett felém, hanem egy fölényeskedésre hajlamos tirannussal, aki, mintha ehhez született joga vagy bármi más felhatalmazása lenne, olyan feladatokat rótt ki számomra, melyek szöges ellentétben álltak alapvető természetemmel. Amikor megszületett kislányuk, akit én Glória névre szerettem volna keresztelni, Tóni közölte velem, hogy ma már olyan világban élünk, melyben hagyományos nevek ártanak a fiataloknak. Ragaszkodott hozzá, hogy gyermekünk a Ribancka nevet kapja. Eleinte nem volt hajlandó szót ejteni róla, mely megfontolások vezették az ártatlan gyereket egész életére megbélyegző névadáshoz. Később egy körülményes magyarázkodás formájában kifejtette, hogy a ’kihívó’ név a gyerektársak gúnyjához fog vezetni, ami a kislányban egy olyan fokú becsvágyat kell, hogy kiváltson, amely rendkívüli szorgalmat és hatalmi törekvést fog benne előidézni. Felnőtt korában pedig a név kacér jelentésmozzanata kerül előtérbe, ami pozitív hatást gyakorol majd a férfiakra. Azzal válaszoltam erre az esztelen provokációra, hogy közöltem vele, a születési kivonatban az általa megadott név szerepel ugyan, én azonban kislányunkat a katolikus anyaszentegyház szertartása szerint a Glória névre kereszteltettem és a gyereket ezen a néven fogom szólítani.”

„Hogy reagált Tóni a finoman kiötölt ellenvetésre?”

„Ne is kérdezd! Alaposan elvert, hajamat tépte, földre tepert, megrugdosott… Ilyen megaláztatásban nem volt még részem sohasem. Otthagytam volna rögtön, ha lett volna hova menekülnöm, de szüleim, akik magukhoz vehettek volna, addigra már nem éltek. Azóta lecsillapodtak valamelyest a kedélyek, de nincs már egymás számára semmi mondanivalónk. Csak úgy tudok vele egy fedél alatt élni, hogy megtagadom önmagamat.  Glóriát beadta egy ’érzékenyítő’ óvodába, ahol, ahogy a gyerek erről beszámol, ha apja nincs itthon, liberális badarságokat tömködnek a fejébe. Ha úgy gondolod, hogy az önámítás csak ideig-óráig hoz nyugalmat”, fűzte hozzá panaszosan, „igazat kell adjak neked, de ha Tónit úgy ítéltem volna meg már akkor, amilyennek időközben megismertem, nem hoztam volna az én kis Glóriámat világra. Nem tudom mivé lesz, ha abban a közegben nő föl, melyet Tóni jelölt ki számára. Menekülnöm kéne vele, de nincs hova.”

Auguszta talán örömmel venné, gondoltam, ha értésére adnám, hogy megszállhat nálam, de az is lehet, hogy ezt közeledési szándékként értelmezné, mellyel szorult helyzetét igyekszem kihasználni, ezért csupán annyit mondtam, hogy megértem aggodalmát, hiszen Lenin is azt mondta, bízzátok rám a négyéveseket és én megvalósítom velük a kommunizmust. 

Nem sok értelmét láttam, de kötelességemnek tartottam, hogy felvilágosítsam, hová vezet a vadvirággal álcázott titkos kijárat, és hogy fogalma legyen arról is, mely áldatlan ráhatások alapján eszelte ki férje gyermekük jövőjét illető eszelős elképzeléseit, beszámoltam neki a Bidenov kapitány által proponált életviteli forma legfőbb pontjairól. Ezek után úgy döntöttem, mégis közlöm vele, hogy szívesen befogadom otthonomba, ha ez segít rajta.

Augusztának könny szökött a szemébe.

*

Hálófülkém ablakán át ágyamra világit a telihold. Rászólok a macskára, vigye ki az egeret, melyet behozott éjszaka a szobába. Szólok az egérnek is, játszadozzanak kint a szabadban, de ők rám se hederítenek, önfeledten kergetődznek tovább, csak akkor áll be nyugalom, amikor sikerül az egérnek elbújnia. Hiába kérleli a macska, nem jön ki a szekrény alól.

Jó korareggel felkelek, hogy meleg öltözékbe bújva siessek munkahelyemre egy nyírkos hideg napon, amely csorgásos ereszekkel, latyakos járdákkal tudatosítja bennem a telet. Rugdosnom kell az ajtót: Engedjenek be a barátságtalan szürke nagy épületbe. Nyekergő szignál jelzi, hogy nyomjam le a kilincset és támaszkodjak egész testsúlyommal a nehéz tölgyfaajtónak, amely, miután behatoltam az erődítményszerű létesítménybe, magától becsukódik.

A bérkaszárnya hatodik emeletén volt a dolgozószobám két íróasztallal, két székkel és két redőnyös irattartóval berendezve. A lépcsőházig hosszú, félhomályban derengő folyosó vezetett, melynek jobboldalán egy rosszkedvű, önmagát magasrendű hatalmi kompetenciával felruházó portás tétlenkedett napellenzős tányérsapkával a fején egy kopottas arany színű fülkében. Elvárta tőlem, hogy előre köszönjek, ami nem okozott gondot nekem. Néha visszaköszönt, néha nem. A felvonó gombnyomásra működött azok számára, akiknek újlenyomata be volt táplálva a rendszerbe. Én nem tartoztam a bennfentesek közé, gyalog kellett felcipelni magamat a hatodik emeletre. Szűk, labirintusszerű csigalépcsőkön át értem végül is szobámba, ahol két billenőablakból vetődött némi fény asztalomra. Meghúztam a nyitó zsinórokat, hogy a rózsás, hajnali fényben úszó felhők közül friss levegő áramolhasson szobámba és tüdőmbe. Magával hozott a léghuzat egy kellemesnek nemigen mondható kénes szagot is, melynek nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget, ha fel nem ébred bennem a gyanakvás, hogy Kénkövesdi ólálkodik valahol a közelben.

Munkakedvemet, mely nem sok fizikai, annál több mentális energiát igényelt, azzal szerettem volna serkenteni, hogy rágyújtok egy cigarettára. Rutinos mozdulattal nyúltam a pakli felé, melyet előző este hagytam asztalomon, ám a tegnap még teli csomag most üres volt. Nem találtam öngyújtót se.  Legyen boldog velük szegény takarítónő, aki elemelte őket, gondoltam azzal a sekélyes elégtétellel, mellyel azok telnek el, akik egy lyukas garast nyomnak a koldus kezébe. Ahhoz, hogy dohányos szenvedélyemnek hódolhassak, újabb csigalépcsők megmászása árán juthattam a toronyszobába, ahol személyes dolgaimat, többek közt tartalék cigarettámat, öngyújtómat tartottam és amelynek ablakán át pazar kilátás nyílott a városra.

Minél közelebb értem a helységhez, annál áthatóbbá vált a bűz, amely Kénkövesdi jelenlétét jelezte. Semmi kétség, gondoltam, ő zsebelte be dolgaimat, hogy felcsaljon magához eligazításra. Legutóbbi feladatom abban állt, hogy a lakásokból kihallatszó hangok, zörejek és kiáramló szagok alapján értelmezzem a lakók életviteli formáját.

Már a lépcsőházban hallottam, amint Kénkövesdi nagy hangon magyarázza valakinek, mely feladatokat kell a jövőben ellátnia: „A mi koncepciónkat nem deskriptív módon, hanem kizárásos alapon kell érvényre juttatni. Tagadni kell a népek, nemzetek, nemek, hagyományos családi kötelékek, hitbéli meggyőződések értelmét. Minél több konzervatív ihletésű ellenérvet hoz fel a fickó, annál szűkebbre kell vonnod az általunk proponált meggyőződés szellemi talapzatát anélkül, hogy elköteleznéd magadat bármiféle logikusan támadható irányba.”

Kopogtatás nélkül léptem a szobába. Kénkövesdi beszélgetőtársában nem kis meglepetésemre Bolondi Tóbiást ismertem fel. Arckifejezéséről megítélve ismerősnek tűntem számára, de nem tudta, hová tenni személyemet. Kénkövesdi jól begyakorolt felsőbbségi érzettel arcán közölte velem, hogy bemutatja új kollegámat Ember Er-Nőt, akivel a jövőben meg kell, osszam szobámat. Hozzáfűzte, hogy ’Er’ a németben, ha nem tudnám, személyes névmásként férfiút jelöl, de ha ’Nő’ fűződik hozzá, úgy kell értelmezni, hogy az illető maszkulin alkata ellenére nőnek érzi magát. Vigyáznom kell, nehogy meggondolatlan megjegyzések formájában, sértő éllel nyilatkozzak választott neméről.

„Ezt szívesen megteszem”, mondtam, „a kölcsönösség jegyében. Neki is ügyelnie kell rá, nehogy bántó módon nyilatkozzék az én választott nememről, amely megegyezik a biológiailag meghatározottal.” Kénkövesdi dühös pillantást vetett rám: „Ezek szerint nem érted, mely jellemzőkben merül ki a választott nemek fogalma.” „Azt nem értem, miért nem lehet génekben megalapozott alkatom alapján meghatározni a nemet, melyre választásom esik.” „Ez azért van így, mert ez másképp lett meghatározva a genderelméletben.”

„De azt azért eldönthetem ugye, hogy a genderelmélet értelmében vagy saját belátásom alapján határozom meg nemi hovatartozásomat?”

„Ennek a döntésnek az lenne a hátulütője, hogy aki úgy gondolkodik, ahogy érez, nem tartozik semmiféle közöséghez.”

„Nem vitatom ezt se, de mondd, miféle közösség az, ahol előre meghatározott módon kell annak a gondolkodásmódnak alapján érezni, melyet a tagok számára előírnak?”

„Ez így van rendjén, ha a kérdéses közösség az igazságot hirdeti.”

„Ebben se találok kivetni valót, szeretném azonban tudni, mely igazságsághoz kell szerinted, igazodjak, ha az hirdetitek, hogy az igazság személyenként változó fogalom.”

Kinyitottam az ablakot. Kénkövesdi, aki neandervölgyi természetéhez híven saját bűzében érezte jól magát, goromba pillantást vetett rám. „Ha jól tudom”, mondta haragvását éneklő hangon leplezve, „te azért keltél ma hajnalban csorgásos ereszektől latyakos járdákon útra, hogy megbeszéljük közös dolgainkat. Hadd hallom, miféle megfigyeléseket eszközöltél a hét folyamán?”

„Az elsőemeleti lakásban két gyermek visongott” mondtam, „de amikor rájuk szólt anyjuk, elcsendesedtek. Apjukról nem tudok semmit, mert amikor én jövök, ő már elment dolgozni. Nem tudom, hogy a gyerekek kisfiuk-e vagy kislányok, hangokról az ő korukban ezt nem lehet még megítélni. A család, ahogy ezt az előszobából kiáramló szagok alapján meg tudtam állapítani rántottlevest reggelizik. Ez arra utal szerintem, hogy a lakók nem túl fényes anyagi körülmények között élnek.”

Kénkövesdi rosszallóan csóválta a fejét. „Butákat beszélsz! Tudnod kell, hogy a hangok alapján nem lehet megjósolni, mely nemet fognak a gyerekek későbbi fejlődésük folyamán vallani. Jelenlegi nemükről nincs értelme szót ejteni. Tévúton jársz akkor is, ha azt gyanítod, hogy az apa elment dolgozni. Mi van akkor, ha nőkből álló házaspár neveli a gyerekeket?”

„Nem vonom kétségbe, hogy létezik efféle családi konstelláció is, de ez kevésbé valószínű, mint a magam értelmezése szerinti hagyományos pár.”

„A te feladatod nem valószínűségszámításból, hanem abból áll, hogy reális jellemzők alapján ismertesd a megfigyelt személyek életviteli formáját!”

„A második emeletei lakásban állandóan veszekszik egy férfi egy nővel”, folytattam tovább a beszámolót. „Melyiküknek volt ma igaza?” érdeklődött Kénkövesdi. „Meg tudnám mondani, ha ismerném az érveket és ellenérveket, de nem nagyon értettem, miről beszéltek.” „Ki volt hangosabb?” „Mindketten kiabáltak.” „A férfi is?” „Igen.” „Akkor a nőnek volt igaza. Ha férfiak ordibálnak, hangjukban foglaltatik a testi erőszakkal való fenyegetődzés.”

„Nem biztos, hogy ez így van, de ha ez így is lenne, akkor se mondhatnánk, hogy a nő oldalán áll minden esetben az igazság.” „Nos, idefigyelj te hülye!” „Nem vagyok hülye.” „Nem azt mondtam, hogy hülye vagy.” „De azt mondtad.” „Te csak beképzeled magadnak, hogy azt mondtam.”

Itt érkezett el a pillanat, mely arra intett, hogy ideje lesz befejeznem az elfogadhatatlan szintre süllyedt diszkurzust. Mégse akartam az egyre értelmetlenebbé váló vitából úgy kilépni, hogy kétségbe vonom az általa mondottak szellemi értékét. Ezzel megszereztem volna neki az elégtételt, hogy zavarba tud ejteni egy minden logikát mellőző érvelési móddal.  A megoldást abban véltem fölfedezni, hogy megemelem ellenérveim érthetőségének feltételrendszerét olyan szintre, amelyre ő nem tud már felhágni.

„A világvalóság megragadására két lehetőség kínálkozik” jelentettem ki nyomatékosan. „Az egyik a külső benyomások ösztönszerű leképzésében, a másik szellemi reflexió formájában adódik. Benneteket, neandervölgyieket az jellemez, hogy képtelenek vagytok az ösztönszerűség színvonalát meghaladó szinten elmélkedni. Ha erre az a válaszod, hogy ti is hisztek valamiben, ami egyenértékű a mi istenhitünkkel, akkor csak azt mondhatom, hisznek a temetőbogarak is valamiben, amiről mi emberek nem tudunk magunknak képet alkotni, biokémiai folyamatok leírásával képesek vagyunk azonban belső indítékokat izomorf alakzatban ábrázolni. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a bogarak tudati jellemzőit emberi mércével is kifejezésre lehet juttatni. Ugyanez vonatkozik a neandervölgyi és cro-magnoni gondolkodásmód közti különbségre.”

Kénkövesdi ahelyett, hogy tudatosította volna magában a mondottakat, megpróbálta válaszként az általa beváltnak tekintetett kizárási elvet alkalmazni: „A dolgok nem úgy állnak, ahogy azt te elképzeled.”

„Igazad van”, helyeseltem, „nem szabad semmit se előítéletek alapján megítélni, nem ártana nektek se, ha ösztönszülemények helyett nemesveretű szellemi termékek vezérelnének benneteket az élet útján. A történelem azt tanítja, hogy a többség uralma kisebbségek felett istenhit nélkül bolsevista diktatúrához vezet, kisebbségi uralom pedig a többség felett náci diktatúrák számára készíti elő a talajt. Globalista eszmefuttatók, akik kozmopolitának vallják magukat, csak abban különböznek a kommunista és náci birodalomépítőktől, hogy nem csupán egy meghatározott földrajzi tájékot, hanem az egész világot igyekeznek meghagyásaikkal átszőni. Harapós kutyáik az úgynevezett antifasiszta szervezetek, melyek leplezetlen erőszakkal törnek minden személyre, minden egyletre, amely terjeszkedésük útjában áll.”

Kénkövesdi zavarodottan tekintett rám: „Hogy értsem ezt?”

„Sehogy se! Nem akarok megértetni veled semmit, mint ahogy neked se célod, hogy közös nevezőre jussál velem.”

„Gyere menjünk!” mondta Kénkövesdi dühösen és kézen fogta Bolondi Tóbiást. „Hagyjuk itt ezt a hülye alakot.”

A toronyszobában maradtam tavasz-estig, míg csak denevérek nem kezdtek el körözni galambok helyett a város felett. Mindennek megvan a maga ideje, gondoltam és elindultam haza felé. Dolgozószobám ajtaja előtt elhaladva kihallatszott, amint nagy hangon értekeznek valakiről, aki csak én lehettem. „Erre az fickóra vigyázni kell. A végén még ránk szabadítja a cro-magnoni csürhét”, jegyezte meg Kénkövesdi. „Tegyem el láb alól?” kérdezte Bolondi.” „Ez nem a te feladatod, szükség esetén Cseprő fogja elintézni a dolgot”, hangzott a válasz.” Visszatért a tél, gondoltam.

Az utcán jeges cseppek verődtek az arcomba mielőtt nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Nem akartam az eseményeket túlzott odafordulással feldolgozni, mégse hagyott nyugodni a kérdés: „Miért fektet, ekkora súlyt jelentételen személyem ellenállásának legyőzésére egy világot átfogó szerveződés?”

„Meg fogod érteni fiam”, hallottam a választ. „Gondolj csak arra, mekkora figyelmet vonz magához egy talpadba fúródó tövis. Ha a nagyságrendileg lényegtelennek tűnő sérülést nem kezeled megfelelő gonddal, előfordulhat, hogy a seb elmérgesedik, ami kiválthat egy reakciót, amely életveszélybe sodor.”

Jobban megértettem az aránytalan reakciók okát, amikor be akartam menni a lakásba és nem tudtam elfordítani a kulcsot. Rossz vicc, gondoltam. Újonnan szerzett ellenségeim egyike, kicserélte a zárat, hogy otromba módon diadalmaskodjon felettem. „Vajon mit akarnak bizonyítani ezek a szellemi korcsok azon túlmenően, hogy tudassák velem, primitív eszközökkel is lehet kellemetlenkedni?”

Egy ideig eltartott, míg rájöttem, hogy azért nem tudtam a kulcsot nyitás irányba fordítani, mert az ajtó, melyet biztos bezártam, amikor elmentem hazulról, nem volt kulcsra zárva.

Az előszobában különös szagra lettem figyelmes. Óvatosan léptem a nagyszobába. Gyula, aki mindig a magasba menekült, ha idegenek jöttek a lakásba, a szekrény tetejéről tekintett rám tágra nyílt szemekkel. Benéztem minden szobába, mellékhelységbe, szekrénybe, ládába áruló jelek után kutatva, végül a vécében fedeztem fel ugyanazt a vadvirágos ajtót, amely a kávéházból és Cseprő Tóniék otthonából vezetett féregjáratokon át a G-K szalonba., ám hiába próbálkoztam, nem tudtam lenyomni a kilincset. Bosszúsan felkiáltottam: „Mire véljem ezt?!”

„Megmondhatom”, válaszolt Ú Ban Ganglion a vendégszobából. „Kézhez kaptad a meghívót.”

„Miért tartanak Bidenovék igényt társaságomra, ha tudják, hogy elítélem az általuk vallott nézeteket?”

„Neked nem a szimpatizánsoknak szóló meghívót kézbesítették ki, hanem az árulásra invitáló csalétket vetették eléd. Sokat nem várhatsz tőlük”

„Ne azt mond, hogy tőlük, mondd inkább, hogy tőlünk, te hétcédulás áruló.”

„Nem vagyok áruló! Bemutatok neked egy akciót, amely talán kijózanít”, mondta Ú és belépett a vécébe. Elővett a zsebéből egy permetező üvegcsét, mellyel lefújta a tapéta kilincsét. Rövid idő multán nemcsak a kilincs, de maga a tapéta is eltűnt a falról. Ezzel a varázslatos művelettel igyekezett tudomásomra hozni, hogy ha akar, hasznos információkkal szolgálhat kétkulacsos magatartása indítékairól. Ahhoz, hogy legfelső szinten tölt be valamiféle funkciót, eddig se férhetett számomra kétség, kétes értékűnek tartottam azonban az állítást, miszerint a megszerzett tudást a mi érdekünkben igyekszik majd hasznosítani.

„Küldd ki, légy szíves, macskádat a szobából”, mondta Ú remegő hangon és körülnézett, mint aki menekülési útvonalat keres. „Mi bajod van vele?” „Úgy néz rám, mint egy kutya és én félek a kutyáktól.”

Gyula megértette, mi dolga van, leugrott a szekrény tetejéről, elegáns léptekkel az előszoba ajtaja elé sétált és nyiffantott egyet. Ú kinyitotta neki az ajtót, majd kiment a konyhába és egy üveg sörrel tért vissza. Fogaival nyitotta ki a palackot, melyet rögtön megnyakalt, hogy aztán elém tolja: „Kérsz te is egy kortyot?” Köszönettel elutasítottam az ajánlatot, Ú hátra font karokkal az ablakhoz ballagott, szűkre vont pupillákkal vizsgálgatta a tájékot, majd hozzám fordult. „Rövidesen megérkezik a tavasz”, mondta.

„Ne az időjárásról beszélj te kaméleon, azt áruld el inkább, hogy héja vagy-e vagy galamb!”

„Mondjuk úgy, hogy héja vagyok, aki a galambok pártján áll. Ti csak felszínesen ismeritek a programot, melyet a szeretett címszava alatt igyekeznek belétek oltani, nem vagytok képesek felfogni, hogy a LÍBE lózunggal valójában a gyűlölet vezérelvét juttatják kifejezésre amikor azt hirdetik, hogy mindennek az ellenkezője is igaz. Lelki szegények lázadása ez. Pénzük, vagyonuk, befolyásuk van, már csak azokat a lelki kincseket igyekeznek magukévá tenni vagy megsemmisíteni, melyeket mi birtoklunk. A könnyen átlátható módszer abban áll, hogy átlényegítik a keresztény értékrendet egy általuk nyélbeütött értékvalósággá, a kéményseprő azonban nem válik pékké, ha fehér ruhába öltöztetik.”

Ú olyan tényeket foglalt szavakba, melyekről, ha nem is abban a formában, ahogy azokat megfogalmazta, tudomásom volt nekem is, nem beszélt azonban arról, mi módon tudnák Samu bácsiék számunkra észrevétlen módon átlényegíteni a keresztény hitvilágot egy mesterségesen létrehozott értékvalósággá. „Látom, jól kiismered magad a politikai útvesztőkben”, mondtam, majd hozzáfűztem: „Elárulnád, miképpen tudnának rontó hatást gyakorolni ránk úgy, hogy azt mi észre se vesszük?”

„Röviden csak ennyit: a LÍBE kifejezés olyan szavak kezdőbetűiből tevődik össze, melyek értelméből kiderül, hogy a hadjárat rendeltetése nem más, mint egy zavaros tudati állapot létrehozása, amelyben a hagyományos látásmód elmerül egy logikailag követhetetlen világkép értékrendjének sötétjében.”

Ú hozott magának még egy sört a konyhából, megkérte Gyulát, ne nézzen rá úgy, ahogy ezt az előbb tette és beengedte őt a szobába. Gyula jelezte, hogy befogadta őt a kegyeibe és a lábaihoz dörgölődzött. Ú asztalomhoz ült, húzott egyet az üvegből, jó egészséget kívánt és arra kért, fejtsem ki véleményemet a közösen megélt leigázási kísérletekről. „Az eszetek meglenne hozzá”, mondta, „de gondolkodási lustaságból, nem vagytok képesek a hadjárat elemeit logikus összefüggésben vizsgálat alá vonni.”

„A probléma lényegét nem abban látom” jegyeztem meg, „hogy nem tudjuk egységes képbe foglalni a különböző szinteken végrehajtott támadásokat. Számomra a veszélyeztetés értelme abban nyilvánul meg, hogy nem találunk megfelelő eszközöket az alantas módon végrehajtott akciók hatásának megakadályozására még akkor se, ha a globalista törekvések elméleti hátterét képző ’nyílt társadalom’ koncepció ellentmondásosságait ismerjük. Azt akarják elhitetni velünk, hogy a nemzetállamok beolvasztása egy világálam jogrendjébe megszüntetné a népek közötti érdekellentéteket, melyek háborúskodásokhoz vezetnek. Ennek a felfogásnak ellentmond egyebek mellett a tény, hogy minden nemzetnek vannak szuverenitása megőrzéséhez fűződő érdekei. Mózes is egy másik nemzet rabigája alól vezette vissza népét Isten segítségével a szabadság honába. Birodalmi törekvések, melyek legmarkánsabb megnyilvánulása az általuk proponált világállam tervezetben ölt testet, nemcsak tűzfegyverek bevetésével, hanem más hatalmi eszközök nyomásgyakorlásával is kivitelezhetők. Maguk a nemzetek nem képesek viselkedésük erkölcsi értékéről dönteni, de ha ’Führerjük’ egy gonosztevő és politikusaik lepénzelhetők, akkor a külső szemlélődő számára úgy tűnhet, hogy a nép eszmeiségében fogantak meg a bűnös cselevési indítékok.”

„Így van ez a család, a nemiség és a hitvallás profán módra degradált közösségalkotó szerepét illetőleg is”, helyeselt Ú. „Ha nincs nemzeted, hazád, családod, nincs nemzésre, illetve szülésre képesítő nemed, nem leszel képes arra se, hogy ellenállj a kísértéseknek. Ha akarod, ha nem, elveszíted az affinitást a teremtés rendjében megvalósuló törvényekhez. Nem mindenki tudja, de neked tudnod kell: Ha nem párosul az anyagi sikerekkel járó öröm a nemeslelkűség kiteljesedésével, hamar beléd nyilall az emberiség számlájára írt csalatkozás. Belülről érezzük, hogy melegünk van, a hidegérzet mindig külső hatás eredményeként jön létre.”

El kellett ismernem, hogy Ú egységes képben ábrázolja a más és más vonatkozásban, ám azonos célzattal végrehajtott támadásokat. Már csak azt szerettem volna megtudni tőle, mi hasznunk származhat abból, hogy beépült a G-K egyletbe. Nem lett volna-e okosabb, ha velünk együtt harcol az összeesküvők ellen? Rá is kérdeztem határozottan, de ő ahelyett, hogy egyenes választ adott volna, visszakérdezett.

„Miféle közösségről beszélsz, amikor azt mondod, hogy ’velünk’? Azokra a megalkuvókra gondolsz, akik első Nagyvezére a felszólítást, hogy vonja felelősségre a kommunista diktatúra főkolomposait, a cinikus megjegyzéssel utasította vissza: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Ú ezután hosszan értekezett arról, mely összetételű közösségre vetette ki hálóját a konzorcium, miért bíznak abban, hogy előbb-utóbb sikert hoz a nem kis anyagi befektetést igénylő vállalkozás. Először azokról a ’bátor legényekről’ beszélt lenézően, akik kikiáltották magukat nemzeti hősöknek, mondván, hogy merész fellépésük eredményezte a kommunista diktatúra bukását, bár tudták ők is, hogy döglött oroszlánt rugdostak, amikor utcára vitték követeléseiket egy időben, amikor Cseprő Guszti már nem lövetett a tüntetőkre. Bátran kurjongatták a rigmust ’Ruszkik haza!’, miután Gorbacsov bejelente, hogy kivonja megszálló csapatait az ország területéről. A közigazgatás és a jogellátás olyan csélcsap alakokból verődött össze, akik állításuk szerint azért léptek be a pártba, hogy belülről bomlasszák a szervezetet. Az igazság azonban az, hogy a kádári diktatúra belső ellenzéke nem jobboldali, hanem baloldali ’elhajlókból’ állt: Azokban a disznókban nyert alakzatot, akik fel akarták dönteni a vajút, melyhez nem engedték őket hozzáférni. A fiatalabbak, koruknál fogva, nem lehettek még párttagok. Ők azt állítják ma, hogy csak azért voltak a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai, mert társaságra vágytak – mintha szociális kapcsolatok ápolására a KISZ lett volna az egyetlen számba vehető közösség. Külön csoportba sorolandók a három per hármas ügynökök, akik szakmai előmenetelük serkentése és egyéb juttatások fejében fogadták el az árulásra invitáló meghívást. Ők ma azzal védekeznek a nyilvánosság előtt, hogy ügynökök voltak ugyan, de nem ártottak senkinek. Erre a csalafintaságra már csak azért se kerülhetett sor, mert tartótisztjeik nem riadtak vissza komoly retorzióktól, ha úgy látták, hogy emberük nem tartja be az alku tárgyát képző megállapodást. Vannak olyanok is, akiknek az a veszély képezi a zsarolhatóság tárgyát, hogy nem derült még ki, de bármikor kiderülhet titokban tartott ügynöki múltjuk. Rájuk vezethető vissza a tanítás, miszerint szerződést köthetünk az ördöggel is, ha az egyezségben biztosított előnyöket elfogadjuk, de a ránk háruló feltételeket nem tartjuk be. A szélkakas módra forgolódó nemtelenek, akik ezt a látásmódot igyekeznek meghonosítani, valóságos hősökként pózolnak a nyilvánosság előtt, mi több, nevetséges bigottériával vádolják azokat, akik a megalkuvás bármely formájától mentes erkölcsiség fellebbvalóságát hirdetik. Ők gyártották a köztévében lehozott dokumentációt azokról a papokról, akiket eredményesen zsaroltak meg a kommunista brigantik. Mélységes hallgatás övezi a valódi hősöket, akik életüket adták, mert nem voltak hajlandók a gazemberekkel együttműködni. Tabunak minősül ma az állami híradásokban az is, hogy voltak köznapi emberek, akik ígéretekkel, zsarolással dacolva utasították vissza az árulásra szóló meghívást. Magasztalásuk bizonyára megalázó lenne azok számára, akik beadták a derekukat.

Ú megint az ablakhoz ballagott és a közelgő tavasz jelei után kutatva halkan, mintha magával beszélne, megjegyezte: „Azokat az aktákat, melyeket a leendő ügynökök kézjegyükkel láttak el, előbányászták már mind, hogy zsarolási célzattal az érintettek orra alá dörgölhessék őket, az iratoknak azonban, melyek azt bizonyítják, hogy a megkörnyékezettek nem álltak kötélnek, egytől egyig nyoma veszett. Ez nem lehet véletlen.”

Biztos voltam benne, hogy Ú úgy látja a dolgokat, ahogy én, mégis megkérdeztem tőle, mely élmények vezették meggyőződéséhez. „Te is tudod”, mondta, „engem négy évbörtönre ítéltek. Egy idő után magához hívatott Révai ügyész és elém tárt egy előre megfogalmazott szerződést, melyben az állt, hogy egy év múlva szabadlábra helyeznek, ha a hátralévő időben rendszeresen beszámolok rabtársaim politikai nézetéről. Szabadulásom után keresnem kellett volna a kapcsolatot ’bűntársaimmal’, ugyanennek a feladatnak a végrehajtására. Azt hitték a hülyék, hogy ajánlatuk csábítóan hat majd rám, én azonban úgy éreztem, az ördögnek adnám el lelkemet, ha belemennék az ügyletbe és könnyű szívvel nemet mondtam.”

„Szerinted miben különbözik a kémszolgálat, melyre a kommunisták akartak rávenni, attól az árulástól, melyet ma a LÍBE kárára hajtasz ma végre.”

„Csak abban, amiben a népidemokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés tér el egy a demokratikus államrend megdöntésére irányuló puccstól. Az egyik egy nemes célú cselekedet, melyért mindkettőnknek bűnhődnie kellett, a másik az erkölcstelen életmód egyik manifesztációja.”

Ú egy ideig hallgatva bámulta még az eléje táruló meszeséget, majd váratlanul felém fordult és megkérdezte, nem lenne-e kedvem, újfent részt venni egy szervezkedésben. Az egyértelmű kérdésre nem tudtam egyértelmű választ adni.

„Számomra se lehet kétéges”, mondtam, „hogy mind a jogalkotás, mind pedig a végrehajtó hatalom tele van Samu bácsi védenceivel, akik Kádár pereputtyaként lopták be magukat a hatalmi gépezetbe, de én bízom benne, hogy a megtisztulási procedúra folyamatban van. Az idő nekünk dolgozik.”

„Ebben alaposan tévedsz, az idő nekik dolgozik! Ha eredményesnek bizonyul a LÍBE hadjárat, megszűnik az emberek józan ítélőképessége; nemcsak itt Magyarhonban, hanem az egész földkerekségen. Az eljárási mód azt tűzte ki céljául, hogy az egyszerű emberek ne saját ítélőképességükben bízzanak, hanem abban higgyenek, amit bemesélnek nekik. Már csak egy kis sziget vagyunk a világ tengerén és ha bennünket is elér az ár, mellyel elözönlötték a nyugati féltekét, veszve vagyunk.  Nem rendszerünk ellen, hanem annak védelmében indítottam meg a G-K konzorciumon belül a mozgalmat, hogy fényt vessünk rá, miféle trükkökkel igyekeznek a maffiózók elhomályosítani magukért beszélő tényeket. A te feladatod nem kémkedésben állna, neked azoknak az ismereteket kellene lehetőségeidhez mérten terjeszteni, melyek a ránk zúdított ármánykodásokról lerántják a leplet. Elfogadod a meghívást?”

„Azt hiszem, te némileg túlzol, amikor azt állítod, hogy jelentős információk jutottak a birtokodba a LÍBE koncepció lényegét illetően. Úgy hírlik, ezek a tervezetek egy szigorúan titkos technikát írnak le, melyet Samu bácsin kívül csak az igazgatótanács néhány bennfentes tagja ismerhet.”

„Nem vagyok az igazgatótanács tagja, de megszereztem a formula titkát, melyet, ha akarod, megosztok veled. Ám tudnod kell, ha kiderül, hogy beavattalak a haditervbe, veszélyben forog mindkettőnk élete. Vállalod a kockázatot?”

„Akinek nincsenek eszményképei, melyekért képes lenne meghalni, nem ér annak élete egy fabatkát se.  Megtisztelőnek tartanám, ha segítségeddel kis szálka lehetnék a körmük alatt.”

Ú kiküldte Gyulát a szobából és az egyes szavak első hangját hangsúlyozva kijelentette: a LÍBE hadjárat a Logikus Ítéletalkotási Bizonyosság Ellehetetlenítése célját szolgálja. „Gondolkozz el azon, milyen példákkal tudnád ecsetelni a hamis szeretet szellemében végrehajtott akciókat.” Kezet nyújtott és anélkül, hogy szavakban is búcsút vett volna, elment. Nem tudom hová…

Az első kérdés, mely fölvetődött bennem a G-K konzorcium és a LÍBE koncepció közti kapcsolat lényegére vonatkozott. Gordiusz és Kolumbusz közös vonását abban véltem fölfedezni, hogy mindketten erőszak alkalmazásával oldottak meg egy megoldhatatlannak tűnő problémát, de a választópolgárok többsége elutasítja az erőszakot. Ez lehetett az oka annak, hogy az aktivitások valós szándékát a keresztényi szeretet előtérbe helyezésével igyekeztek palástolni. Agitátoraik (’érzékenyítőik’) számára az instrukciót, tudniillik a szellemi erőszak alkalmazásának lehetőségét a LÍBE rejti magában. A genderelméletet nem azzal a céllal ötlötték ki, hogy egyszerű emberek tegyék magukévá az abszurd nézetet, miszerint a választott nemek természeti értéke megegyezik a biológiai nemekével. Számukra az jelentette a győztes kielégülést, hogy állításuk, mely minden logikai alapot nélkülöz, élénk közéleti vitát váltott ki és ezzel bizonyítást nyert a tény, hogy a logikus megfontolások bizonyító értékének tagadásával egy otromba kissebség is egyenrangú ellenfélként léphet a társadalom fejlődésirányát eldöntő viták porondjára. Mit ér a meggyőződés, miszerint balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, hogyha nem tudjuk mi módon használjuk ki életviteli formánk szellemi szinten megnyilvánuló fölényét? A problémát a kérdéssel is megfogalmazhattam volna: Mi módon léphetünk ki egy sértegetésekké elfajult vitából a megalázottság érzete nélkül?

Sötétedés után lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Tekintetemet az ablakon át a kísértetiesen bolyongó téli felhőkre vetettem. Valahol a távolban megkondult egy harang, melynek szavát úgy értelmeztem, hogy írott törvényekről lehet vitázni, ám Isten Igazsága mellett csak cselekvésben lehet hitet tenni.

Lehunytam a szememet, hogy ezzel a gondolattal merüljek álomba, amikor halk kopogást hallottam. Ez nem lehet véletlen, gondoltam…

Az ajtó előtt Auguszta állt gyermekével. Nem kérdeztem semmit, ő se szolt egy szót se. A kis Glória, aki most látott először, érdeklődő pillantást vetett rám. Szemében csillogott az egész világ. A vendégszobában megágyaztam nekik és vissza mentem aludni.

A felhők mögül felbukkant a Hold.  Először csak halovány fénnyel pislákoló kis csillagnak tűnt, majd növekedni kezdett. Ezüstös fényében új értelmet nyert a világ folyása. Egyre érthetőbb körvonalakkal ábrázolódott bennem a dolgok változásában rejlő állandóság. Boldognak éreztem magamat, mint egy fiók mélyéről előkerült fiatalkori képen, melyből úgy pillantottam magamra, mintha tükörbe néztem volna. Bebocsátást nyertem a menyországba, mellyel Isten az iránta való hűség jegyében jutalmazza híveit?

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Nyugati demokráciákban az elmúlt század utolsó negyedében vette kezdetét egy művileg beindított mutációs folyamat, mely az ősi ellenségként szembenálló jobb- és baloldali pártok fokozatos összefonódásához, jobban szólva összeboronálásához vezetett. Ekkor még csak kevesekben tudatosult kellőképpen, hogy a választópolgárok feje felett kialkudott „nagykoalíciók” az évszázados hagyományokban gyökeredző eszmerendszerek – t.i. a szociális értékirányultság és keresztényelvű erkölcsi látásmódhoz való ragaszkodás – köztudatból való kiirtásának célját szolgálja. Ma már tisztán látható, hogy a tetemes anyagi áldozatokat követelő, központi irányítás alatt álló sajtóorgánumok segítségével végrehajtott szellemi hadjárat az időközben bekövetkezett balliberális hatalomátvétel számára készítette elő a terepet oly módon, hogy a választópolgárok világnézeti beállítódottságát (mozgalmi pártosságát!) eszmei senkifölddé züllesztette, melyben a nemzetközi nagytőke összeesküvői szabadon garázdálkodhatnak erkölcsromboló szemléleti módjukkal. Csak így válhatott valósággá, hogy aki ma Németországban a hajdani, Helmuth Kohl és Franz Joseph Strauß által fémjelzett keresztény uniós pártok nézeteit vallja, minden további nélkül szélsőjobboldali fasisztának minősíthető, mint ahogy Willy Brandt és Helmuth Schmidt szocialista pártjának népjóléti célkitűzéseire is ráfogható, hogy ellenséges hangvételű, ’populista’ szólamokat jelenít meg. A régebben mindkét párt által természetszerűen követelt biztonságos megélhetési feltételek helyét elfoglalta a globális felmelegedés hatásaitól való mesterségesen gerjesztett félelem – azzal a felhanggal, hogy a veszély elhárítása nem a nemzetközi nagyvállalatok, hanem az egyének tetemes anyagi áldozatokat igénylő feladatát képezi.

Magukat zöldpártinak nevező balliberális politikai kalandorok azzal a hazug állítással relativizálják a hagyományos mozgalmak vezérelveinek jelentőségét, hogy szélsőjobboldali fasiszta csoportosulások veszélyeztetik a társadalmi békét. Felnövekvő generációk minden újdonságra fogékony közösségét nagymértékű anyagi támogatással életre hívott ’antifa mozgalmak’ segítségével igyekeznek ugyanezek a szélhámosok – tagadhatatlan sikerrel – a jobboldali-fenyegetettség harcos kiállású hírnökeivé lenni. Érdemes lesz tán felvetni a kérdést, vajon miért nem a bolsevista újjá-szerveződés jóval reálisabbnak tűnő veszélyét tűzték zászlaikra a demokratikus államrend félelemtől gyötört hívei. Szavakban ugyan a „fasizmus” ellen harcolnak, de ha magatartási módjuk alapján ítéljük meg őket, a rosszul álcázott despotikus akcióik egy újkeletű baloldali diktatúra kreációs eszközeinek bizonyulnak. A nagy hangon meghirdetett, minden más nézetet túlharsogó antifasiszta szólamok ellentmondásossága nem lehet senki számára kétséges. Azt is jól lehet látni, hogy a balliberális elaborátumok összességét kínosan jellemzi a logikusan felépített alapzat hiánya – még akkor is, ha a háttéri irányítók minden eszközt megragadtak az idők folyamán, hogy a logikus gondolkodásmódot, nem utolsó sorban lefizetett műkedvelő filozófusok segítségével kiiktassák az észszerűség ismérvei köréből.

Ha végig tekintünk a liberális média segítségével nagyhírűvé tett szellemóriásoknak éppenséggel nem minősíthető bérfirkászok során, melyek effajta destruktív elméletek kidolgozására kaptak megbízatást, két ’posztmodern’ ideológus, Jean-François Lyotard és Jean Baudrillard, nevét kell elsősorban megemlítenünk. Az elfogulatlan szemlélőnek nincs szüksége elmélyült bölcseleti ismeretekre, ezek hiányában is megállapíthatja, hogy a kívánt értelemben megalkotott fércművek műveletlen sarlatánokat jellemeznek. Lyotard nevéhez fűződik a tudományosság történelmileg kiépített szellemét lekicsinylő állítás, miszerint a huszadik században lejárt a ’nagy meta-elbeszélések’ korszaka. „Ahhoz, hogy szabad utat nyerhessenek az emancipált szubjektum szellemi törekvései, le kell rombolni minden hatalmi felépítményt, mely a hagyományos tanítások (idealizmus, felvilágosítás, historizmus stb.) elvrendszerében fogalmazódott meg.” Eltekintve attól, hogy Lyotard az „emancipált individuum” fogalmát kétségkívül a „szocialista embertípusáról”, illetve” Übermenschről” mintázta meg, önmagának mond ellent azzal is, hogy a huszadik század diktatórikus berendezkedéseinek (bolsevizmus, nemzeti szocializmus) ideológiáját idézi, amikor a múlt radikális eltörlésének programjával lép elő. Csupán abban tesz túl hírhedt elődein, hogy nemcsak a polgári gondolkodás hagyományait igyekszik kiirtani a befolyás alá vonandó polgárok tudatából, hanem a logikai alapelvek szükségszerű jelenlétét is megkérdőjelezi a társadalmi valóság megítélése vonatkozásában – azzal a félreismerhetetlen szándékkal, hogy szellemileg védetlen betörési portákat biztosítson elméletileg megalapozhatatlan liberális elaborátumok számára.

Bölcseleti vitákat az ókorban és a korai újkorban még az jellemezte, hogy résztvevői az emberi lét értelméről igyekeztek véglegesen el nem dönthető, ám erkölcsileg megalapozott álláspontot kifejteni. Ezt az alapelvet kérdésessé téve jelent meg a szellemtudományok porondján egy – Lukács György nevezetű honfitársunk által is képviselt – eszmeiség, amely gyilkosságok gyakorlatának is elfogadható erkölcsi alapul szolgál. A kommunizmus áldozatainak száma szolid becslések alapján 100 millióra tehető, ehhez képest Lukács György, tanácsköztársasági népbiztos, nyolc áldozatának száma valósággal elenyésző. Filozófiai életműve kommunista párttitkárok és hajdani agitprop titkárok tartalmatlan szószaporításához hasonlítható, mely csak azok számára képvisel szellemi értéket, akik döglött eszmék megírt köteteinek számával mérik saját és mások gondolatainak értékét. Lukács munkái nem azért kaptak nyilvánosságot, mert hozzájárultak a társadalmi értékek kibontakozásához, terjesztésük csupán egy célt szolgált, a keresztény hittételek elvtelen meggyalázását. Ez jellemzi napjaink liberalizmusának ész nélkül tomboló szellemi hadjáratait is.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Bomlasztó szándékú badarságnak tekintendő a napjainkban éles viták tárgyát képző genderelmélet is, amely „választott társadalmi nemeket” igyekszik a biológiai nemmel egyenértű értelmezési szintre emelni. A témához ehelyütt egy rövidke megjegyzéssel kívánok csupán hozzászólni: Nem vonható kétségbe, hogy léteznek a biológiai nemiség szokásos preferenciájától eltérő homoerotikus vonzódási formák, de ezek a pszichológiai szinten manifesztálódó preferenciák akkor is szellemi jellegű entitások maradnak (a személyiséget és nem pedig a testi jellegű adottságokat jellemzik), ha vannak, akik genetikus értelemmel kifejeződő, a született nemiséggel egyenlő értékű, mi több, annak értékét túlszárnyaló sajátságot tulajdonítanak ennek az együgyű provokációnak – annak ellenére, hogy a férfi/nő megkülönböztetés melegek és leszbikusok esetében is a biológiai nem alapján tesz különbséget ismertebb aberrált vonzódási formák között. Liberális agytrösztök jobbszeretnék, ha a természettudományok eszközeivel bizonyítható, biológia szinten manifesztálódó tényszerűségekre deríthetnek fényt annak igazolására, hogy azonos neműek közti szexuális vonzódásnak megszámlálhatatlan a természet törvényeivel hitelesíthető formája létezik. De a természettudományok nem tűrik a mellébeszélést! Erkölcsi jellegű probléma az erőszakkal terjesztett gender-elmélettel kapcsolatosan csak abból az elhanyagolható kicsinységből adódik, hogy amennyiben logikai szigorral értelmezzük vezérelvét, úgy a hullákhoz, valamint állatokhoz való nemi vonzódást is ’választott társadalmi nemnek’ kell tekintenünk. A holland miniszterelnök, Mark Rutte, bizonyára ebből az okból kifolyólag igyekszik ez utóbbit törvényileg legalizálni.

Semmiségek nem zavarják a hölgyeményeket és uraságokat (ha szabad még így nevezni őket) abban való igyekezetükben, hogy óvodákban és serdülőkori tanintézetekben népszerűsítsék saját, csupán elenyésző kisebbségek által vallott nézeteiket. Vegyük például a „Meseország Mindenkié” című konstrukciót, melyet alkotói a szociális kisebbségek iránt való toleranciára való nevelés dicséretes műveként igyekeznek feltüntetni. A toleráns magatartási forma erkölcsi értékén nincs is mit vitatni: toleránsan kell megítélnünk mások magunkétól eltérő szexuális irányultságát, de nem lehetünk toleránsak azokkal szemben, akik a tolerancia címszava alatt formálnak maguknak jogot arra, hogy személyiségükben még ki nem érlelődött kisdedek és fiatalok körében fejtsenek ki propagandát deviáns szexualitásukat övező társadalmi kérdések körében. A szokásos liberális vitakultúra ez esetben is úgy mutatja ki a álságos érvelési módja lényegét, hogy aki rámutat az ’érzékenyítő’ agitáció valós hátterére, menthetetlenül a kirekesztő magatartás vádjának teszi ki magát.

A gőzerővel népszerűsített mű közzétételét követő társadalmi vitában többszáz önmagát a magyar értelmiség krémjének tartó szellemi korcs írt alá egy kisiskolás szinten megfogalmazott pamfletet, amely azt igyekszik elhitetni a pórias gondolkodásmódúnak tartott magyarokkal, hogy a kiadvány nem homoerotikus érzületek iránt való nyitottságot, hanem a toleráns viselkedés gondolati hátterének kialakulását igyekszik gyermekek körében serkenteni. Hagyományos népmesék, melyek a Jó és Rossz harcán túlmenően nem utalnak a másság elfogadásának szükségességére, állítólag nem képesek ezt a funkciót betölteni. A liberális médiában nagy nyilvánosságot élvező vitairatot többszáz, önmagának átlagon felüli pszichológiai tudást reklamáló entellektüel véglény írta alá. „Bátor emberek”, mondhatná valaki, „ki mernek nyilvánosan állni nevükkel egy bődületes marhaság mellett.”

Vajon kit képviselnek ezek a bátor emberek? Nos, bizonyára nem a magyar szellemi élet elitjét, sokkal inkább szemetét, szégyenét. Gondolatviláguk inkább egy ellentmondásokkal teli zavarodottság, semmint letisztult látásmód képét vetíti elénk.  Még csak arra sincs szellemi erejük, hogy együgyű gondolati csapdáikat időről-időre felfrissítsék újonnan kiagyalt csúsztatásokkal. A fent leírt fogalmi zavarkeltés lényege abban áll, hogy toleráns megítélést követelnek toleranciára nem méltó tevékenységek számára. Ugyanezt a játékot játsszák akkor is, amikor a „pedofília törvényt” értelmezik úgy, mintha a kodifikált tilalmak melegek jogait sértenék. Nem veszik észre, hogy a törvény egyetlen szóval sem nyilatkozik homoszexualitásról, ha pedig statisztikai szinten közelítünk a problémához, a számok elárulják azt is, hogy pedofil bűnesetek többségében heteroszexuális bűnözők az elkövetők.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nemigen büszkélkedhet Jean Baudrillard sem azzal, hogy a „simulacrum” fogalmi rendszerének kidolgozásával az emberiség maradandó szellemi termékeit tette gazdagabbá. Az abszurd liberális eszmeiség igazolása céljából megalkotott paradoxonban, mely alkotója szándéka szerint egy olyan „kópiának” a fogalmát takarná, amelynek se tapasztalati, se logikai megfelelősége nincs, a józan ésszel való felfoghatatlanság hamis igazsága fogalmazódik meg. Ilyen önmaguknak értelmet adó szellemi konstrukciókkal találkozunk a gyakorlatban is, amikor szántszándékkal fosztanak meg „entellektüel” léhűtők tényekre alapozódó megfigyeléseket valóságos alapjuktól, hogy az ily módon kreált hamis másolatot (’simulacrumot’) realitásban gyökeredző létezőként ültethessék be a köztudatba: összeesküvéselmélet-terméknek nyilvánítsanak kriminális szerveződésekről közzétett autentikus adatokat. Baudrillard szándéka ugyan észszerűtlen álltások tarthatóságának igazolásában állt, nem kerülhette el azonban, hogy a modell logikai átvilágítása épp saját destruktív törekvéseiről rántsa le a leplet. Önmagát leplezi le egy a kereszténység világnézeti állhatatosságát kritizáló jóindulatú tanácsnak álcázott kitételben is: „Senkitől nem várhatjuk el, hogy felelősséget vállaljon élete alakulásáért […] ezzel ugyanis önazonossága, akarata, felelőssége, igényei rabszolgájává válna.” – írja a Gonosz átláthatósága című esszében „Sokkal egyszerűbb, sorsunkat mások kezébe adni, önmagunkat színészkedve megtagadni. Az önmagunktól való elidegenülés jótéteménye abban áll, hogy minden forradalmi jellegű illúziót feladunk, és ha ez elnyomással, kizsákmányolással is jár, pozitív benne, hogy ezt mások teszik velünk, nem mi tesszük magunkkal.” Az önleleplező megnyilvánulás akként jelenik ebben a hamis premisszákra alapozódó győzködésben, hogy a szerző olyan gondolkodásmódról ad számot, melyet senki nem igyekszik népszerűsíteni, aki nem saját érdekében akar mások számára egy bizonyos látásmódot elfogadhatóvá tenni: „Vesd magadat akaratomnak alá, jobb ez így neked!”

Ebben a kifejezési módban még barátságos meghívásként ábrázolódik a napjainkban általánosan elvárt keresztényellenes beállítódottság. A magukat liberális értelmiségnek kikiáltó újpogány atyafiak a humanitás jelszavával zászlóikon látszólag nem a kereszténységet támadják, hanem ’történelmileg kialakult kötődések’ ellen agitálnak, melyek nem egyeztethetőek össze az általuk propagált ’haladó’ nézetekkel. Akaratlagosan megteremtett gondolati összevisszaságban látják el értelmet színlelő körvonalakkal saját absztrúz nézeteiket. Nem azzal érvelnek, hogy hazudni szép és jó dolog, jól teszi mindenki, aki hazugsággal él, hanem hogy te hazudsz, nem ők.  Nem azt hirdetik, hogy dicséretes létforma az általuk tanúsított becstelenség, hanem azt, hogy te vagy a hazaáruló, hitszegő, korrumpált gazember, nem ők. A mérhetetlen csalódás, melyet az vált ki bennük, hogy a többségi társadalom elutasítja ’világmegváltó’ nézeteiket, agresszív paradigmaváltásra készteti őket. Hasztalanná vált számukra az érvelési mód, mellyel egy bizonyos szemléleti, illetve magatartási formát igyekeznek meggyőző irányelvek bemutatásával elfogadhatóvá tenni; igyekezetük már nem arra irányul, hogy elfogadtassák veled életidegen látásmódjukat, hanem hogy értelmetlen, logikátlan, erkölcstelen elaborátumokkal telepedjenek rá tudati világodra, hogy rád foghassák, nem az vagy, akinek tartod magad, te csak az lehetsz, akinek ők tartanak téged. 

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Kik ezek az alantas szellemi bűnözők? Két bagázs egy bűnbanda! Hajdanvolt gyarmattartó birodalmak a hittérítő szándék előtérbe helyezésével igyekeztek hódító hadjárataiknak morális fedezetet biztosítani. A huszonegyedik század magukat liberálisnak nevező szellemi gyarmatosítói ennél szégyenteljesebb módon igyekeznek az övéknél nemesebb látásmódú nemzeteket a maguk táborába hajtani.  Nem a magát misszionáriusnak valló csürhe igyekszik ma a kereszténység hamis zászlaja alatt „pogányokat” krisztusi hitre téríteni, hanem épp fordítva, újpogány „érzékenyítők” gyülevész hada ügyködik azon, hogy kereszténygyökerű látásmódunkat erkölcsileg elfogadhatatlanná tegye.  Emberbaráti szeretetre hivatkoznak, miközben gyilkos érzületeket táplálnak magukban ellenünk; toleranciát követelnek, anélkül, hogy ők maguk toleráns módon viselkednének; közösségi érzületek hiányát vetik szemünkre, csak azért, mert nem tesszük magunkévá nemzeti közösségünk felszámolására irányuló törekvéseiket; azt hirdetik, hogy a női egyenjogúágért harcolnak, de tagadják a biológiailag meghatározott nemhez való ragaszkodás jogát.   Kik ezek a szörnyetegek!? Ők azok a rejtekükből egyre abszurdabb követelésekkel előmerészkedő újpogány bestiák, akik minden emberi vonatkozásban világuralomra törnek!

Senkivel nem lehet elhitetni, hogy az emberi jogok strasbourgi ítélőszéke törvényes alapon kötelezte a magyar államot két név szerint nemlétező személlyel szemben kártérítésre, mint ahogy azt sem, hogy a tranzit zónák működési elvét törvénybe illő módon tartotta jogszerűtlennek. Ezek a nemzeti szuverénitás szemközt köpésének minősíthető aktusok annak a Magyarországnak szólnak, mely nem hajlandó a hajdani gyarmattartó birodalmak által elkövetett lator cselekedetek bűnhődési gyötrelmében sorsközösséget vállalni. Tudják jól a hazug bírák, hogy ítéletük messze eltér az intézményes jogszolgáltatás gyakorlatától, ám őket nem a bíráskodási tekintélyébe vetett bizalom növelése, hanem meztelen ülepük szemérmetlen mutogatásának kaján öröme vezérli.

Hasonló elvetemültségnek lehetünk tanúi, amikor a balliberális fertály gyengeelméjű politikusai a hitleri fasizmus zsidóság elleni bűneit relativizálják azáltal, hogy minden reálisan követhető alap nélkül tűntetik fel magukat az antiszemitizmus elleni küzdelem bajnokainak. Köztük a már levitézlett osztrák kancellár, Faymann, aki déli határainkon felállított műszaki határzárat a nemzetiszocializmus kirívó bűncselekedeteihez hasonlította anélkül, hogy feltűnk volna neki, mennyire bagatellizálja ezzel a nácik ténylegesen elkövetett bűntetteit. Ugyanez az agyalágyultság vethető Frans Timmermans szemére, aki az Európai Bizottság helyettes elnökének funkcióját betöltve minősítette antiszemitának Orbán Viktort, merthogy Soros Györgyöt pénzügyi spekulánsnak merte nevezni. A zsidó hitvallás, illetve pénzügyi spekuláns fogalmi társítása egyértelműen Timmermans fejében fogant meg, rajta kívül senki más, csak ő véli Orbán Viktor megjegyzésében az antiszemitizmus attitűdjét felfedezni. Ha valakit, akkor nyilván őt kell antiszemita érzületekkel gyanúsítani. Szerencsétlen logikája mentén a magyar kormányfőt azzal is megvádolhatnák, hogy útálja az öregeket, hiszen Soros 90 éves is elmúlt már.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Tisztességesebb hozzáállásról, mint a fent vitatott posztmodern indítékú elaborátumok, mindenesetre komolyabb felkészültségről tanúskodnak Karl Popper munkái, ám a nyilvánvaló minőségi többlet se mentesíti Poppert attól, hogy az egyre szemérmetlenebb hazugságokkal érvelő balliberális propaganda kiforgassa a „nyílt társadalom” elméletben kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt megfogalmazott gondolatokat eredeti értelmükből. Popper a demokratikus elvek elkötelezett híve volt; úgy gondolta, ha tévesen is, hogy az általa megálmodott nyílt társadalmi berendezkedés a hagyományok organikus fejlődése útján érleli majd ki az idők folyamán hagyományos kötődésekre ráépülő nézetekkel a meggyőződést, amely az un. világpolgárság kialakulásához vezet. Amit ma Soros György és az általa irányított szellemi bűnöző banda művel – despotikus ihletésű akciók formájában – a nemzetállamokhoz, családhoz, vallási meggyőződéshez, nemi identitáshoz való kötődések felszámolása érdekében, annak a „nyílt társadalom mozgalom” csupán fedőnévül szolgál. A történéseket valójában egy minden lehető eszközt bevető erőszakos módon hatalomra törő nemzetközi szövetkezés irányítja, melynek bármely hazájában kegyvesztett politikus fontos feladatokat ellátó funkcionáriusa lehet. Mindemellett igazuk van azoknak is, akik azt állítják, hogy korunkban nem egyetlen egy összeesküvés áldatlan aktivitásának vagyunk szenvedő alanyai, a Soros féle alapítványokból álló szellemi bűnbanda a világot átfogó kötelékben csupán egy meghatározott frakciót képez, amely többek közt azzal a hálátlan feladattal van ellátva, hogy tőlünk magyaroktól vegye el őskori gyökeredző nemzeti önazonosságunkat, melyre ellentétben sok más néppel büszkék lehetünk.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Számos európai nép ma már nem eredeti nyelvét, hanem annak valamiféle átlényegült változatát beszéli. Bulgáriában például elfoglalta az ősi türk-iráni nyelv helyét egy szláv nyelvjárás, amely csak nyomokban tartalmazza az ezer évvel ezelőtt használt szavakat. Az sem titok, hogy aki William Shakespeare – Balassi Bálint kortársa – műveit eredetiben szeretné olvasni, annak szótárt kell használnia. Érdemes lesz tán megemlíteni, hogy ha egy ma élő magyar a honfoglalás kora óta nyelvi izolációban tengődő csángó közösség tagjaival szeretne társalogni, ezt nyelvi problémák nélkül megteheti.

A magyar nyelv eredetének feltárására irányuló „szótani” módszert, a tizenkilencedik század közepe táján vette fel eszköztárába a lingvisztika, melynek a Habsburg uralkodóház által jelentős anyagi ráfordításokkal támogatott torzszülött terméke a „finnugor nyelv-család” logikátlan konstrukciója volt. Erről, a Magyar Tudományos Akadémia bolsevik tagozata által mindmáig lelkesen támogatott elaborátumról tudni kell, hogy ha anyanyelvünk valóban az Urálban született volna meg, az őskori magyarokat (Habsburg szándéknak megfelelően) halászó-vadászó, kulturálatlan népségnek kellene tekinteni.

A finnugor elmélet egyik megdönthetetlen bizonyító erővel felruházott érvelése arra alapszik, hogy mérsékelt égövi időjárási jelenségeket leíró szavaink (tél, dér, jég stb.) megtalálhatók hasonló hangalakban a magyarral rokonított finnugor nyelvek szókincsében is. Ez valóban így van, téves azonban a következtetés, mely szerint az átfedés arra utal, hogy nyelvünk uráli eredetű. Verőfényes síkságok hangulatát idézi ugyanis alapszavunk az „ég” (égbolt) tüzes lángolásra, és a „felhő” felszálló melegáramlásra utaló konnotációja, éppúgy, mint a „fenyő” („fenn nyő”) szó sík vidékről felfelé irányuló dimenzionalitása. A magyar nyelv mezopotámiai születési helyét bizonyítják Gosztony Kálmán egyértelmű kutatási eredményei: Egy ezres nagyságrendű sumer szómintában 923 magyar megfelelőség mutatható ki. A feltárt anyagban nincsenek hideg évszakra utaló szavak. Ahol nincsen tél, ott a beszélt nyelvben sem jelenhetnek meg téli viszonyokat jellemző kifejezések.

Történelmi vándorlásaink során számos néptörzzsel érintkeztünk, mellyel kölcsönösen gazdagítottuk egymás nyelvkincsét. A tézis helyénvalósága, miszerint a hunok (abszurd módon teljességgel kihaltnak nyilvánított) nyelve a magyarral rokon, csupán közvetett módon bizonyítható. A felvetés elutasítói számára magyarázhatatlan marad mindenesetre a tény, hogy a ma beszélt kínai nyelvben több, mint kétszáz magyarral azonos értelemmel bíró szó létezik; például: kő, ló, kút, gaz, hang, hit, hon, hős, ír, méh stb., stb… Miként kerülhettek ezek a szavak Kína nyelvkincsébe, ha nem hun-magyar közvetítés útján!?

Fellelhetők számos európai nyelv ősi szókincsében is magyarral azonos alakú és jelentésű szavak. Ha egy felsőfokon vizsgázó nyelvtanulónak le kellene fordítania a sóoldat kifejezést németre, bizonyára a Salzlösung szót jelölné meg; hibásan. A helyes megoldás Sole (sólé!). Véletlen szerepe éppoly kevéssé érvényesülhet ebben az átfedésben, mint az „istin” szó esetében, amely sumér nyelven az „egyetlen egy” fogalmát takarja. „Isten” hangzású szó adja vissza akkád nyelven éppúgy, mint a hettiták nyelvében az 1-es számjegy jelentését. A kérdés, miért nevezzük istenségünket ezzel a keletről magunkkal hozott összefüggéstelennek tűnő fogalmi társítással, könnyen megválaszolható: Nos, éppen keresztény Istenünk „egy és minden” fogalmának nyomatékosítása értelmében.

Nem tehettem célommá, hogy e rövidke áttekintésben döntő érveket hozzak fel anyanyelvünk 35.000 éves múltját illetőleg, bízom azonban benne, hogy a megvilágított tények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy büszkén viseljük magyar önazonosságunkat a népünket, nemzetünket lealacsonyító újpogány világpolgárok ellen vívott szellemi harcban.

Nyelvünk eredetét durván meghamisították; művészeti termékeinkkel, ahogy ezt a budavári szoborleletek példája is mutatja, hasonló módon igyekeznek eljárni, a jelszó értelmében: „Ne merjünk nagyok lenni!”

***

 Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Kerek ötven esztendővel ezelőtt, 1974-ben kerültek elő a budavári szoborleletek egy töltési gödörből. Azóta is számos rejtély övezi a kb. 70, részben jó állapotban lévő torzó és számtalan kisebb töredék művészettörténeti hovatartozásának körülményeit. A késői gótika művészi felfogásának – nemkülönben magasszintű technikai felkészültségének – megfelelő szobrok egy Budán, Zsigmond király (1368 – 1437) palota építkezésének keretei közt működő műhelyben lettek megalkotva. Félkész művek arra engednek következtetni, hogy a szobrok egy kőfaragó műhely ismeretlen körülmények közt, a 15. század második felében történő felszámolása alkalmával kerültek föld alá. Nem igényel különösebb bizonyítást a tény, hogy a műhelyben tevékenykedő – nagy mennyiségű, különböző művekhez köthető töredékek alapján megítélhető – művészek sokadalma a későbbiek során más európai alkotó-üzemekben talált foglalkoztatásra.

A kimondottan egységes szellemben megalkotott, feltételezhetően más és más művész nevéhez köthető szobrok stílusjegyeit, illetve azok genezisét illető találgatások ez idáig csupán arról folytak, vajon mely külső hatások érvényesülhettek a műhely feltűnően egyéni művészeti formarendjében. A kérdés legtöbb esetben úgy fogalmazódott meg, hogy az Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban létrejött művészi alkotások által kiváltott impulzusok hatottak-e meghatározó mértékben a Budán kialakult művészi felfogásra. Általánosan elfogadott nézet szerint zömében idegen, Európa különböző régióiból érkezett elsőrangú mesterek dolgoztak a műhelyben. Ez kezdetben így is lehetett. Ne feledjük azonban, hogy a budavári királyi palota építése már Mátyás király és Nagy Lajos korában, a 13. század közepén megkezdődött, semmi sem indokolja tehát a felfogást, hogy a műhely fennállásának ideje kizárólag Zsigmond király uralkodásának korszakához köthető. Így ahhoz sem férhet kétség, hogy a műhely több mint százéves fennállása folyamán helyben érlelődött ki a leletekben megvalósuló művészi felfogás, melyben a későgótikus szobrászművészet látásmódja mintaszerűen valósul meg. Ez pedig arra utal, hogy nem a budavári művészek alkalmazkodtak Európa más országaiban kialakult stílusjegyek átvételével a kor divatjához, hanem a budavári építkezések alkalmával létrejött művészeti felfogás terjedt el a szokásos mesterlegény vándorlás eredményeként Európában.

Ellentmondhatna talán ennek a felvetésnek a tagadhatatlan tény, hogy a korai gótikus plasztika franciaországi központjából kiindulva terjedt el egész Európában, arra viszont nehéz bizonyítékot találni, hogy a kései gótika művészeti felfogásának egyik, talán központi kiindulópontja a budavári kőfaragó műhely lett volna. Különös jelentőséggel bír ezért az elvitathatatlan tény, mely tagadhatatlan módon utal egy jeles magyar kőfaragóművész közreműködésére a nürnbergi St. Lorenz Templom nagyhírű szentségházának figurái megalkotásában. Jegyezzük meg elöljáróban, hogy az Adam Kraft (1455 – 1509) nevéhez fűződő szobrok finom érzelmi rezdülésektől átitatott arckifejezéseiben félreismerhetetlen módon jelennek meg a budavári műhelyre jellemző, portré jellegű, mélyen fekvő pszichés átitatottságra utaló stiláris jegyek.

Budavári lelet: „Kritikusan felmérő megfontolás” (Melléklet 1)

Budavári lelet: „Megvető közöny” (Melléklet 2)

St. Lorenz Sakramentshaus, Pilátus: „Hatalmi eltökéltség.” (Melléklet3)

St. Lorenz Sakramentshaus, Gábriel Arkangyal: „Odaadó áhítat” (Melléklet 4)

A 3.4 m. átmérőjű 20 méter magas támpillérek és tornyocskák („fiálék”) szövevényével díszített építmény, amely Krisztus életéből vett 4 jelenetet ábrázol összesen 20 bibliai alakkal, szűk három év alatt készült el 1493 közepe és 1496 vége között. Adam Kraftról feljegyezték kortársai, hogy kis műhelye volt, melyben két segítővel dolgozott. Ezek egyike, „Péter”, (Piter?) otthagyta egyik művén rovásírásos kézjegyét. (Melléklet5) Erre a számunkra különleges jelentőséggel bíró momentumra Hans Konrad Röthel, a Münchenben székelő Művészettörténeti Központi Kutatóintézet (Zentralinstitut für Kunstheschichte) alapító tagja hívja fel a figyelmet – egy a Második Világháború idejen frontszolgálatos katonáknak szánt „Das Sakramentshaus von Adam Kraft” c. tanulmányában (Gebr. Mann Verlag, Serie: Der Kunstbrief).

Ismert, hogy Adam Kraft nem csupán kőfaragó, hanem építő mester is volt; főleg a „mikró architektúra” területén tevékenykedett, így nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a szentségház megalkotása során Péterre hárult a figurák megalkotása feladatának jelentős része, míg Kraft mester (másik, fiatalabb segítőjével) elsősorban az építészeti feladatok megvalósításán dolgozott. Nem férhet kétség hozzá, hogy a budavári műhely szellemének Nürnbergben fellelhető nyomai nem képeznek véletlenszerű, izolált jelenséget. Célirányos kutatási eszközök bevetése minden bizonnyal meglepő eredmények feltárásával járna.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nehéz lenne eldönteni, mikorra tehető az ’új világrend’ program első konkrétan megfogalmazott tervezete. Ha abból indulunk ki, hogy a vezérelvet mindig is az ateizmus áltudományosan megfogalmazott szentenciája képezte, az se lehet kétséges, hogy a vallásosság elleni első frontális támadást a felvilágosodás programatikus kinyilatkoztatásai hajtották végre – éppolyan apodiktikus bizonyossággal, mint a dogmatikus idealizmus azelőtt, csak éppen ellenkező előjellel. Vallásellenesség kimondottan vagy kimondatlanul mindig ottlebegett a nagy szavakkal meghirdetett reformprogramok hátterében, új tanításoknak meg kellett mégis tartani valamit az eltörölni kívánt régiekből, hogy hiteles fejlődésmenetre utalhassanak. Így tettek Soros György világbékére hivatkozó elődei is: Azt hirdették, hogy az emberiség történelmét végig kísérő háborúskodásoknak csakis a humanitás eszközével lehet véget vetni. A csupán erkölcsi szintű befolyásolásra képes istenséget meg kell fosztani a békéltetés feladatkörétől, igazságot konfliktusban álló felek között csupán erre érdemesült emberek tehetnek. 

Soros György bejelentése, miszerint egy általa Nyílt Társadalom Egyetem Hálózat névvel illetett felsőoktatási rendszer létrehozását egymilliárd dollár „adománnyal” szándékozik támogatni, akkor tűnne valóban emberbaráti adakozásnak, ha joggal hihetnénk, hogy nem egy álnéven futtatott üzleti vállalkozás alapjai rejlenek a tervben, mint ahogy ezt személye ismeretében hajlandók vagyunk elképzelni. Az elmúlt évben beharangozott projekt céljait a földkerekség különböző pontjain működő intézmények „szabad gondolkodást serkentő integrációjában, vélemények szabad áramlásában, különféle meggyőződések sokszínűségének támogatásában” jelöli meg Soros. Egy ilyen curriculum azonban inkább a kommunista diktatúrák idején kiagyalt agitációs-propaganda-titkárságok feladatkörének meghatározására emlékeztet, semmint egy hitelt érdemlő felsőoktatási hálózat tantervére.

Alapos okunk van feltételezni, hogy a tervbe vett intézményrendszer – az Egyesült Államokban székelő National Education Association (NEA) elnevezésű egylet célkitűzései értelmében – egy régtől fogva érlelődő ideológiának lenne hivatott tudományos színezetű (magyarul: áltudományos) hátteret biztosítani. Ez a liberális lobby bőkezű támogatását élvező társaság 1933-ban jelölte ki világnézeti irányvonalát Julian Huxley szellemében, aki elsőnek állt elő az abszurd követeléssel, hogy se a Jó fogalma, se a helyes magatartási mód megítélése ne legyen erkölcsi, illetve vallási színezettel megterhelve. A befolyásos egylethez fűződő közeli viszonyától nem egészen függetlenül nevezik ki Huxleyt 1946-ban az újonnan megalakult UNESCO főigazgatójának. Az ő gondozásában jelenik meg röviddel hivatalba lépése után a „Kézikönyv Tanítók Számára” című útmutató, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy frissen beiskolázott gyermekek a világpolgárság és világkormányzat ideáljával történő azonosulásra károsan kiható nézeteket hoznak magukkal családi környezetükből, ami ellen a legnagyobb határozottsággal kell fellépni. Azonos értelemben hirdeti meg az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első igazgatója, Brock Chisholm „beteggé tevő” attitűdök felszámolásának szükségességét: „Le kellett nyelnünk mindenféle mérgező bizonyosságot, mellyel szüleink, vasárnapi iskolák előadói és tanítók traktáltak bennünket.” Ugyancsak az ENSZ keretein belül igyekszik Robert Muller, aki több mint harminc éven át tölti be a mindenkori főtitkár helyettesének posztját, egy globális, a hagyományos erkölcsi rendet felülíró értékrend törvényi beiktatását világszerte foganatosítani. Nézete szerint már az alapfokú oktatás legfőbb feladatának is az individualitás felszámolását kell tekinteni: „El kell távolítani mindenki szellemi/lelki világából a családhoz való hűség eszméjét, a hagyományos vallási tanításokhoz való ragaszkodást és a hazaszeretet érzületét.”

Az (át)nevelést sürgető irományokat szemlézve az a benyomás uralkodik el az olvasóban, hogy a papírra vetett gondolatok intellektuális szintje meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. Úgy tűnik azonban, hogy a despotikus hangvételű követelődzések meghozták mégis a várt eredményt. A texasi legfelső bíróság 1996 májusában hozott ítélete kimondja, hogy a tanárok véleményalkotási joga magasabb értéket képvisel, mint a szülőkké. Az ehhez hasonló botrányos ítéletek sokasága ékes példáját szolgáltatja annak, hogy az erkölcsi rend és társadalmi együttélés erkölcsi alapjainak szétzilálásán ügyködő, világot átszövő balliberális kisebbség folyamatosan ellentmond saját állítólag erőszakellenes látásmódjának azzal, hogy fasisztoid ihletésű törvények kicsikarásával lép fel a többség erkölcsi meggyőződése ellen. Az újpogányok által kisajátított és lényegileg átminősített nyílt-társadalom-ideológia abszurditása ezen az ellentmondáson túlmenően abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi haladás végcéljának, kötelező erkölcsi felfogására való hivatkozással, egy diktatórikus államforma megalkotását tekinti, melynek berendezkedési módja nem mutat fel semmiféle nyitottságot, alternatívája nem létezik, lényegét tekintve nem is létezhet. A „világ proletárjai egyesüljetek” fantazmagória mintájára megalkotott „világpolgárság/világkormányzat” rögeszmében a kommunista nemzetköziség mintázata ábrázolódik mindenki számára láthatóan, ha látszólag eltérő tartalommal is.

Liberális elvtelenség szolgál magyarázattal arra is, mért nem volt képes a Soros féle NGO szervezetekkel egyhúron pendülő hazai ellenzék a Nemzeti Alaptanterv (NAT) körül kialakult vitában elfogadható javaslatokkal érvelni. Ha azt olvastuk a Népszavában, hogy az Oszmán Birodalom elleni harcokat olyan előadási formában kellene ábrázolni, melyben a diák maga döntheti el, kik a hősök, megrökönyödve kapunk a fejünkhöz: Azonos logika alapján követelhetné valaki azt is, hogy egy Ferencváros – Fenerbahçe mérkőzésen a stadionban döntse el a magyar sportrajongó, melyik csapatnak kíván szurkolni.

Azt, hogy miféle eszközök bevetésével igyekeznek odvaik setétjéből egyre bátrabban előmerészkedő háttéri hatalmak a világpolgárság és világkormányzat tervezetét megvalósítani, jól ábrázolják az amerikai elnökválasztás liberál-kriminális cselfogásai. Ha nem vesszük észre, hogy azonos fenyegetettségnek vagyunk kitéve, elárasztanak bennünket is a jövő évi választások alkalmával az újpogányok élőhalott seregei. Barack Obamát Trump vereségét kommentáló megjegyzését idézem. „Ez nem minden, Magyarország még hátra van.”   

Máris hallom a szokásos összeesküvéselmélet-érvelést: „Állítólagos élőholt seregek csak a jól ismert összeesküvéselméletekben léteznek.” Mit válaszolhatunk azoknak, akik tagadják a tényeket, melyek magukért beszélnek? Semmit! Ki kell szállni a vitából, mely ezen a szinten nem hozhat eredményt. Tisztánlátásunk megőrzésé érdekében gondoljunk azonban a baptista pásztor, Charles Spurgeon, jól ismert szavaira: „Minden szövetség, amely nem Isten igazságára alapozódik, csak egyfajta összeesküvés lehet.”

Időközben elcsendesedtek az amerikai választási csalások körül lezajló viták, érdemes lesz azonban a közelgő hazai választásokra való tekintettel kellő odafigyeléssel követni, mely agresszív eltökéltséggel képesek balliberális vesztesek a frusztrált sóvárgással áhított hatamat kriminális eszközök bevetésével magukhoz ragadni.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Nem kell túlságosan elmélyülnünk a statisztika tudományában ahhoz, hogy hitelt adjunk Trump gyanakvásának, miszerint a levél-szavazatok elszámolása Biden megbízottjainak választási csalásra szolgált alkalommal. Csak így fordulhatott elő, hogy a direkt leadott szavazatok esetében ábrázolódó, republikánusok győzelmére utaló egyértelmű trend a levélben leadott szavazatok értékelése folyamán a demokraták javára billent át. Minden statisztikus tudja, hogy egy milliós nagyságrendű eloszlás a populáció felének vizsgálata után már csak olyan kismértékű ingadozásnak lehet kitéve, amely csupán a százalékok tört részére terjed ki. Ha ez nem így van, akkor ez azt jelenti, hogy értékelések második fele nem a népesség reprezentatív egészéből kivett részegységnek, hanem egy tendenciózus befolyásnak kitett sokaság eredményének felel meg. Ez egy cáfolhatatlan matematikai-statisztikai törvényszerűség, amely, ha nem létezne, nem árulhatnának el semmit a közvéleménykutató intézetek prognózisai sem, amelyek százas nagyságrendű szúrópróba alapján képesek megjósolni 2-3%-os bizonytalansággal egy-egy választás várható kimenetelét. Államilag szankcionált választási csalás a világ első modernkori demokráciájában, mint egy banánköztársaságban vagy kommunista diktatúrában!? Hogyan történhet meg ilyesmi az USA-ban? Úgy, ahogy az, amikor bizonyos érdekszövetségeknek, nem tetszett Lincoln, illetve Kennedy politikája és eltették őket láb alól. Szerencsére ez Trumppal (még?) nem történt meg!

„Hogyan történhetett mégis meg, ami megtörtént?!” kérdi minden józanul gondolkodó ember. De a kérdés csak józanul gondolkodó választópolgárok agyában vetődik így fel. Vannak, akik úgy vélik, csupán a hatalmat kell megszerezni, mindegy miként, a többi már gyerekjáték. Ezek közé a címeres ökrök közé tartozik a címzetes egyetemi tanár Fleck Zoltán, aki Baudrillardhoz hasonlítható simulacrum értelmező képességgel kifundálta, mi módon lehetne az Alaptörvényt „delegitimálni”:miként dönthetné meg legalitáshoz hasonló módon egy elenyésző kisebbség az alkotmányozó többség hatalmát. Arra nem gondol a szerencsétlen, hogy abban a rendszerben, melynek visszaállításán munkálkodik, izgatás vádjával vetetették volna tevékenysége alapján börtönbe? Akinek efféle fantazmagóriákon jár az esze, annak az agyában valamiféle zavarodottság uralkodik: Fleck Zoltán kétségkívül azok közé az agyi rokkantak közé tartozik, akik nem tudják elviselni, hogy demokratikus jellegű megmérettetésekben rendre alulmaradnak.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Napjaink minden józan megfontolást és kulturált magatartási módot semmibe vevő közéleti akciói bizonyítják, hogy világszerte terjedő félben van egy újfajta kóros szellemi állapot, amely politikai jellegű rögeszmékben nyer kifejezést. Az érintett, politikai sikertelenség okán frusztrálódott személyek hétköznapi ítélkezések vonatkozásában is elveszítik józan ítélőképességüket: érzéketlenné válnak logikus érvek iránt, melyek visszavezethetnék őket a valóság talajára.

A Pulitzer díjas politikai újságíró és pszichiáter, Charles Krauthammer nevéhez fűződik a politikai nyilvánosság azon szereplőinek diagnosztikai rendszerbe vonása, akik olyan mélységekig süllyedtek pártállásuk fertőjében, hogy képtelenné váltak nézetüknek ellentmondó társadalmi jelenségeket objektív módon megítélni. Ítéleteik a valóságot olyan mértékben átszínező látásmód alapján jönnek létre, melyet már csak elmekórtani mértékben lehet értelmezi. Krauthammer szerint a beszűkült látókörű, többségükben magas politikai funkciót betöltő személyek politikai ellenfelük sikerei következtében emberileg sem érzik magukat teljes értékűnek. Beteggé vált érzelmi életük gyakran gátlástalan gyűlöletet eredményez és pusztító kitörésekhez vezet.

A Georg Bush elnöksége alatt tudományos szigorral megragadott, időközben némileg feledésbe merült elmebetegség Donald Trump megválasztása után a reneszánsz korszakába lépett és a TDS (Trump Derangement Syndrome) nevet vette fel, arra utalva, hogy az elnök politikai ellenfelei már az őrület kritériumait kielégítve hadakoznak legyőzőjük ellen (zavarodott látásmódjuknak megfelelően a világ megmentése érdekében).

Magyarra a Derangement kifejezést az elborult elmeállapot kifejezéssel lehet lefordítani. A politikai radikalizmus nagyfokú elterjedtsége miatt azonban az ilyen jellegű zavarodottság, még ha fel is mutatja a téveszmék legfőbb pszichopatológiai jellemvonásait, melyek a tények valós megítélésére való képtelenségben nyilvánulnak meg, egyelőre nem foglalhatja el méltó helyét a pszichés bántalmak hivatalos nomenklatúrájában.

A politikai gyűlölködés eredményeként kialakult szellemi, illetve lelki zavarodottság természetesen nem korlátozódik az Egyesült Államokra. Európai viszonyokat tükröző megjelenési formáját ODS (Orbán Derangement Syndrome) névvel kellene illetnünk, minthogy a balliberális berkekben gyűrűdző beteges acsarkodások Orbán Viktor – immáron háromszoros alkotmányozó többséggel elfogadott és továbbra is sikerrel gyakorolt – politikája által kiváltott frusztrációra vezetendők vissza. A liberális berkekben „Orbánizmusnak” nevezett egyre szélesebb medrű folyamat kulturált vita helyett a már túlságosan jólismert, alaptalan, hazug vádaskodásokhoz vezetett, melyekben a hataloméhes újpogányok minden eszközt megragadnak, hogy egy logikusan megalapozott véleménycserének még a látszatát is kerüljék.

Színlelt bárgyúsággal állunk szemben az Európai Parlament különböző fórumain ripacskodó funkcionáriusok estében is, akik összeesküvéselméletnek minősítik a szemmel látható, kézzel fogható kezdeményezéseket, melyek a nemzetállamok felszámolására és egy föderális Európai Unió megteremtésére irányulnak. Ha valami ebben a magatartási módban igazán visszataszító, akkor nem az, hogy hazudnak az istenadták, hanem hogy tudják jól: mindenki számára látható módon hazudoznak. Csalásnak, hazudozásnak, becstelenségnek nincs számukra morális jelentősége, az alantas szándékkal kiagyalt érvelési rendszer motivációs hátterében könnyen felismerhető Goebbels koncepciója: „Ha már egyszer hazudozásba fogtál, maradj meg amellett!”

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Sokak számára talán meglepőnek tűnik, de léteznek olyan ragályos betegségek is, melyek induktív hatású pszichés befolyások alakjában terjednek. Francia orvosok írták le 1877-ben először az elmezavart, melyben a beteg hozzá közelálló személy nézeteit veszi át egyfajta paranoid látásmód formájában. A hazudozáshoz való mániákus vonzalom mely szintén a 19. század végén került a szakirodalomban először említésre, csak bizonyos feltételek fennállása mellett lophatja be magát a köztudatba, ám ebben az esetben rendkívüli széles tömegek esnek a járványnak áldozatul. Politikusokra jellemző kóros hazudozást, melynek tudományos igényű leírására az itt közölt szerény ismereteken túlmenően még senki sem vállalkozott, ’pseudologia politica’ vagy ’polito-mythomania’ névvel illetném.

Eddigi megfigyeléseink alapján tényeknek megfelelő bizonyossággal állítható, hogy a kór, melynek központi tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes mértékű elveszítésében manifesztálódik, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed. Előrehaladott állapotban a beteg olyan mértékben bonyolódik az agyát elborító rögeszmés fantazmagóriákba, hogy megnyilatkozásait már csak azok képesek megérteni, akik szintén fertőzöttek és/vagy a kóros eszme terjedését háttérből irányítják.

Nehéz lenne megítélni, hogy Thomas P.M. Barnett, Donald Rumsfeld US védelmi miniszter egykori tanácsadója (mára már egyik kedvence a népieskedő amerikai szórakoztató iparnak), az előbbi vagy utóbbi kategória képviselőjeként szerepel-e az amerikai köztudatban. Az „amerikai” megjelölést nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, mivel Barnett megtiltotta művei idegen nyelvű kiadását, kívülálló érdeklődőkként mégis megcsodálhatjuk nem éppen humorosnak vélt megjegyzésekkel tűzdelt politikai vizsgálódásait a ’YouTube’ közszínterén.

Mielőtt rátérnék eszmefuttatások ismertetésére, előre bocsátom, hogy Barnett 2004-ben ’The Pentagons New Mape’ címen megjelent műve nem nyerte el rögtön a háttéri irányítók tetszését. Az ismert katonai szakértő és politológus könyvecskéjét az új évezred kezdetén még őrülettel határos látomások gyűjteményeként tartották számon, jó tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bizonyos, időközben előtérbe nyomult politikai formációk felismerjék az abnormális látásmódban rejlő korlátlan lehetőségeket és tekintélyes anyagi áldozatokat sem kímélve megteremtetsék az indukciós folyamatok hadműveleti alapját.

Geopolitika sakktábláján négy szabad áramlás (Flow) beindítását és ezek katonai biztosítását tartja Barnett az US-hegemónia megőrzése szempontjából elengedhetetlennek. A leírt folyamatoknak „a globalizáció széles áradatában akadály- és súrlódásmentesen” kell egyesülnie. Elsőként a bevándorlási tömegek szabad áramlásának szükségességére hívja fel Barnett a Pentagon vezérkarának figyelmét – miközben arról álmodozik, hogy az évi másfélmillió fős Európába áramoltatott tömeg inhomogén népességet fog eredményezni, amely szétzilálja majd a nemzetállamok önazonosságát. Coudenhove-Kalergi álmodozása így válik majd valósággá: „Egy mesterségesen kialakított, kreol-bőrű közösség átlagembere rendelkezzen annyi értelemmel, hogy dolgozni tud, legyen azonban annyira együgyű, hogy a politikai irányítással szemben semmiféle ellenállást nem tanúsít.” Ehhez a követelményhez nyomatékosan hozzáfűzi Barnett, hogy az áramlást nem szabad akadályoznia senkinek és semminek, se kormánynak, se intézménynek. Ilyen irányú akciók az USA létérdekét sértenék, ergo: El kell intézni szószólóikat, méghozzá hamar: ”Meg kell őket gyilkolni.” [„And when they threaten violence against global order, I say: Kill them.” (Bluepoint for Action, 282 oldal)]

A továbbiakban a kőolaj, földgáz és ásványi kincsek szabad áramlásának biztosításáról beszél a szerző. Véleménye szerint ez csak úgy érhető el, ha nem demokratikusan választott belső igazságtevők, hanem nemzetközi választmányok döntenek a forgalmi és kereskedelmi szabályzatokról. Harmadik tézisében Barnett a tőke egyes országokba való szabad bevitelét és a profit dollár alapú, Amerikába irányuló kivitelét követeli. A katonai szakértő csupán geopolitikai koncepciója negyedik tézisében szentel – mintegy mellékesen – figyelmet hagyományos hadműveleti célkitűzéseknek, mégsem követel kevesebbet, mint az US biztonsági eszközök és haderők gátlástalan áramlását: „Egy állam sem állhat katonai beavatkozások útjában, melyek az Egyesült Államok érdekeit szolgálják.”

Röviden ennyit a Pentagon számára 2004-ben kidolgozott tervezetéről, melynek napjainkra időzített „súrlódás és akadálymentes” megvalósulásáról mindenki saját benyomásai alapján meggyőződhet. Közvetlen a hidegháborús korszak lezáródása után ezek a megfontolások még mindenki számára őrületes megnyilvánulásoknak tűntek (számunkra azok is maradtak mind a mai napig). Vajon miféle tudatmódosító akciók idézték elő a változást, mely ahhoz vezetett, hogy a nyugat európai polgárok jelentős része, ha nem is döntő többsége, nemcsak, hogy el nem utasítja, de üdvözli is a globalizációs folyamatok széleskörű megvalósulását?

Orbán Viktor számos nyilatkozatában kifejezésre juttatta a véleményt, miszerint a felfogás, melynek alapján az EU vezető politikusai vitatható döntéseiket meghozzák, józanésszel követhetetlen logikai ellentmondásokra épül. A miniszterelnök eközben finoman, államférfihoz méltó módon fejezte ki magát. Én magam őrületes agyrémekről beszélnék; a diagnózist a valóság követelményeitől való ilyen mértékű elrugaszkodásra bevezetőül már megadtam: Ez a kór a liberális világnézeti alapon terjedő elmebántalmak legsúlyosabb változata.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, nem minden liberális pártállású személy tartozik a járvány által veszélyeztetettek közé. A béke-Nobeldíjas amerikai elnök Barack Obama úgy tűnik rezisztens a kórral szemben; hallani sem akar Thomas Barnett gyilkossági felhívásának megvalósításáról. Ennek bizonyítékát Barki Éva nemzetközi jogszakértő a Magyar Idők hasábjain közzétett idézetében fedezhetjük fel, melyben Obama szót sem ejt arról, hogy ’eszeveszett jobboldali politikusokat’, akik a tömeges bevándoroltatás ellen fellépnek, minden eszközzel irtani kell. Obama csak ennyit mond: „Nem az a kérdés, uraljuk-e a világot, csak az, hogyan uraljuk a világot. […] Ha egy ország nem azt teszi, amit mi akarunk, kénytelenek leszünk eltörni a karját.”

Mindenki tanúsíthatja e szavakat olvasva, hogy Obama elnök, ha bizonyos mértékben fogékonynak mutatkozik is Barnett gondolatvilága iránt, nem veszi át a katonai szakember beszédstílusát. Nobel-békedíjas politikushoz méltón csupán olyan elégtételről beszél, melyet becsületsértés esetén minden amerikai marhapásztor kikövetelhet magának. Ennek ellenére felmerül a kérdés: Milyen világnézeti háttérrel rendelkezhet egy ember, legyen az akár a világ elsőszámú nagyhatalmának az elnöke is, aki legbelső énje gerjedelmeit ilyen brutális fenyegetések formájában juttatja kifejezésre. 

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A ’frusztráció’ szó pszichológiai szakkifejezésként olyan tudati állapotra utal, amely nagy energiabefektetésekkel követett célok el nem érése esetén lép fel csillapíthatatlan belső feszültségek kíséretében. Minél nagyobb csalódást okoz a hőn áhított cél elérhetetlenlenségét tudatosító belátás, annál nagyobb valószínűséggel lép fel egy a belső harmónia helyreállítására irányuló mentális zavar, amely a lelki egyensúly visszanyerése helyett inkább a krízis elmélyüléséhez vezet. Tankönyvbe illő módon mutatják be a liberális törpepártok alkotta moslékkoalíció vezéregyéniségei azokat az aberrált magatartási formákat, melyeket az a lesújtó felismerés váltott ki bennük, hogy a jövő évi választások alkalmával (is) szégyenteljes vereséget kell szenvedniük. Dühödt fenyegetődzésen, becstelen rágalmazáson, valós tények tagadásán túlmenően, nincs más mondanivalójuk.  

Gyurcsány Ferenc habzó szájjal fogadkozik, hogy hatalomra kerülése esetén börtönbe juttatja politikai ellenfeleit. De vajon miért kell a per megindításával várnia, mért nem adta még be keresetlevelét? Egyszerűen azért, mert nem léteznek törvénybeütköző cselekedetek, melyek alapján jogilag biztosított keretek közt foghatná perbe gyűlölt ellenfeleit. „Oda se neki!” így Gyurcsány. „Fekete Győr András kitalálta már, mi a megoldás: Felfüggesztjük a jogállamiságot. Volt már erre példa az ország történetében!” Volt bizony, azonos tőről fakadó koncepciós perekben!

Könnyen átlátható megfontolások alapján Gyurcsány nem maga száll versenybe a miniszterelnöki székért, hanem ’aprócska’, ’öregecske’ feleségét tolja védőpajzsként maga elé. Ám Gyurcsányné asszonyság le se tagadhatná, hogy férje ura alkoholgőzős lázálmait adja elő, amikor a példa értékű járványkezelés kapcsán kormányzati képtelenségről és az állam széteséséről regél.

A jobbikosok köpönyegforgató bohócát, Jakab Pétert se veti fel a bölcsesség. Politikai megnyilvánulásait nem megfontolt érvelési igyekezet, hanem primitív lényének megfelelő ártási szándék vezérli; úgy viselkedik a Tisztelt Házban, mint egy külvárosi lebujban. Azt hiszi tán ez a sötét alak, hogy krumplizsákos, parízeres akcióival jobbérzésű polgárokat állíthat választóként maga mellé?  Nem, ennyire azért Jákob se lehet háborodott, ő az ellenzéki lumpenproli-zavarosban veti ki hálóját olyan, tán nem is létező véglényekre, akik, minden hazugsága ellenére, hiteles politikusként tudnák őt elképzelni. Régebben azzal fenyegették a gyerekeket, hogy elviszi őket a zsákos ember, ha abba nem hagyják a rosszalkodást. Kétségkívül tudja Jakab Péter is, hogy a szellemi nívó, melyet megüt, nem teszi alkalmassá komolyan veendő politikus szerepének betöltésére, gyermekded sajátosságai azonban kiváló módon képesítik arra, hogy eljátssza az országházban a szörnyűséges Mumus szerepét. Például úgy, hogy bejelenti nagy hangon: a tervebe vett hatalomátvétel után – bármennyire igyekeznek menekülni – megbünteti a fideszeseket. Annak ellenére, hogy tudja jól szegény hülye, erre már csak azért sem kerülhet sor, mert krumpliszsákos akcióval nem nyert még soha senki választást. De akkor mire legyen jó ez „qrv@ anyázás mintázatú fenyegetés? Mi lehet a lezüllött alkoholista, Gyurcsány Ferenc, leghátsó gondolata, amikor világgá kürtöli delíriumos vágyálmát, miszerint „földönfutóvá” teszi politikai ellenfeleit? Jó lenne tudni azt is, mi jár Fekete Győr András sorvadó félben lévő agyának azon fertályában, ahol állítása szerint Orbán-barát vállalkozók elleni periratok garmada vár lehívására – Rákosi Mátyás, Kádár János és nagyapja Fekete Győr Endre önkényuralmának koncepciós pereit idézően. Elméleti szinten egy Fleck Zoltán nevezetű foximaxi egyetemi tanár tart ezeknek a kriptokommunista csökevényeknek bakot, azzal a bolsevik államelméletben megalapozott kinyilatkoztatással, hogy nem mond ellent a demokrácia elvének az sem, ha egy időre felfüggesztik a jogállamiságot. Az ’emberi jogok felszentelt képviselői’ ezekhez a fasisztoid dühkitörésekhez EU szerte áhítatos csendben hallgatnak, mögöttük áll ugyanis egy másik „zsákos ember”, mégpedig a pénzeszsákos Gyuri bácsi, aki született magyarként tudja jól, hogy bennünket nem lehet semmiféle eszközzel igába törni. Ki is adta zsoldosainak az ukázt: „Jobb lesz barátaim, ha a bosszúállás mámorát gyűlölködő fantazmagóriákban élitek ki – még most a 22-es választások előtti időkben, mielőtt lesújt rátok az újabb 2/3-os magyar igazság és eltűntök végleg a politikai élet porondjáról.”

Vegyük észre, hogy a leírt aktivitások közös vonása a valóság destruktív átlényegítésében nyilvánul meg és képzeljük el, hogy Gyurcsányné kap – egyfajta sátáni varázslat eredményeként – kormányalakítási megbízatást. Vajon mely illusztris személyekből állna a jövő kabinetje? Elképzelni is rossz, ugye!?

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Gyerekkoromban sajnálkozva hallgattam a közeli sintértelepen összezárt kutyák kétégbeesett nyüszítését. Ezeknek a szerencsétlen ebeknek a vonyítására kell ma is gondolnom, ha az ellenzéki politikusok vinnyogását hallom: csurgó nyállal, habzó szájjal álmodoznak arról, miként állnának hatalomra jutásuk esetén bosszút azokon, akik nemzethű meggyőződéssel irányítják ma az országot. Vajon miféle politikai célokat szolgál ez az értelmetlen gyűlölethadjárat?! Mit akar elérni ez a gyülevész banda? Bennünket akarnak rémisztegetéssel hazaárulásra vagy legalábbis hallgatásra késztetni? Ki akarják ölni belőlünk jó kommunista módra a lelket? Mit kíván kicsikarni belőlünk a csúnyácska Szabó Tímea? Mért vesztegeti parlamenti mandátumát az u.n. „párbeszéd” címszava alatt képviselő társai ócsárlására? Mit akar ez a paprikáskrumplit zabáló sötétlelkű jakobinus, „Jákob”, aki a saját ürüléket is felfalná, ha ebből politikai haszna származna? Aztán itt van még a szerencsétlen flótás Fekete Győr András, aki a jogállamiság felfüggesztését helyezi kilátásba. Nem különb nála a politikai pofozkodással fenyegető Mesterházy Attila sem, aki ildomtalanságával túltesz azokon a kocsmatöltelékeken is, akiket emlékezetes TV-fellépésében vitapartnerére uszított. Gyurcsány Ferencről, ne is beszéljünk, hisz mindenki tudja, zsibbadt elmével igyekszik felkapaszkodni arra a lóra, amelyik egyszer már levetette és jól fejbe is rúgta. Vajon mit akarnak ezek a szélhámosok?  Biztosak lehetünk benne, hogy visszataszító fellépésükkel egyetlen normális gondolkodású embert se tudnak maguk mellé állítani? Sokan úgy vélik, nem is akarnak választásokat nyerni. Ocsmánykodásaikkal, ahogy hívő keresztények igyekeznek jócselekedetekkel Isten kedvében járni, ők csak Gyuri bácsi elvárásait igyekeznek kielégíteni.  Ezek a semmikelő labancok abban bíznak talán, hogy megfelelő adottságok nélkül is többre viszik, ha erkölcsi kötődések nélküli, elvtelen kozmopolitának adják ki magukat?

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A Rákóczi szabadságharc idején azokat a magyarokat nevezték labancoknak, akik a Habsburg elnyomók oldalán fogtak fegyvert saját hazájuk ellen. Időközben belső ellenségeink szinonimájává vált a megnevezés; ráillik mindenkire, aki nemzeti önállóságunkat felszámolni igyekvő idegenekkel szövetkezik alantas céljaik elérése érdekében. Labancok voltak a szovjet diktátorok támogatását élvező honi kommunisták és labancok az Európai Egyesült Államok birodalomépítő tervezetét kiszolgáló hazaárulók is.

Gyurcsány Ferenc kommunista elvtársai segítségével emelkedett a honi politika legmagasabb szintjére, ugyanezek az elvtársak vonták meg tőle a bizalmat, amikor (jó okkal) elegük lett belőle. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a bukott kormányfő színváltását, melynek folytán a kommunista labanc átvedlett libernyák labanccá, a trónfosztásként megélt hatalomvesztés váltotta ki. De ez csak a látszat. Gyurcsány Ferenc tudja jól, mint mindenki más, hogy a parancsára végrehajtott 2006-os vérengzés bűntényét életfogytiglani börtönbüntetés fenyegeti. A felelősségre vonást akarja elkerülni azzal, hogy hazánk ellenségeivel szövetkezik. Nemzetközi patrónusokra van szüksége, hogy adott esetben külföldről vonják kétségbe büntetése jogszerűségét.

De ezzel se mész sokra! Égbe kiáltó bűneidért meglakolsz még Böszme!

Honi szövetségesei nagyrészét éppúgy, mint Gyurcsány Ferencet, egyfajta meghasonulási krízis késztette köpenyegforgató szerepvállalásra. Itt van például ez a szerencsétlen Jakab Péter, aki azért idétlenkedik komolytalan fellépéseivel a Tisztelt Házban, mert szélsőjobbos múltja nehezen egyeztethető össze balliberális jelenjével. „Tartsanak inkább csörgő sipkás bohócnak”, mondogatja Jákob magának, „mint színét váltó kaméleonnak.”

Niedermüller Péter, a magyarellenes világszövetség feltétlen kiszolgálója általános felzúdulást váltott ki megjegyzésével, miszerint keresztény heteroszexuális fehér férfiak rémisztő képződményt alkotnak. De vajon mért volt szüksége erre az együgyű provokációra? A választ az ORIGO oknyomozó informátorai adják meg: Ezzel a jellemtelenséggel igyekszik elterelni a figyelmet egy közbűntényes bűncselekményről: „Tetemes tartozásokat hagyott maga mögött, amikor egyik pillanatról a másikra lelépett a berlini Humboldt Egyetemről. Egy ideig keresték, aztán megtalálták Pécsett (2018/02/16).” A Magyar Tudományos Akadémiának címzett levélben hívják fel hajdani kollegái a magyarok figyelmét arra, hogy a DK-s polgármester, Gyurcsány Ferenc hűséges adjunktusa, hitelezői elől menekülve hagyta el Berlint, hogy itthon az ismertté vált rögeszmésen uszító libernyák ügynök szerepében tündököljön, mielőtt közbűntényes szélhámosként ítélné meg őt a magyar választópolgárok közössége. Mit tud ez az ember, akinek ilyen csúfosan végződött oktatói pályafutása? Van erre egy a választékosan fogalmazó magyar nyelvben egy ritkán használt, de annál kifejezőbb értelmű szó: Nem tud ő mást, csak hadoválni.

Ha valaki a fentiek ellenére mégis bizalommal fogadná a porhintését, annak csak ennyit: Aki kutyákkal megy hálni, bolhákkal ébred! (Mint német hitelezői.)

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Fentebb már utaltam rá: Niedermüller Péter, kozmopolita bérenc és Budapest-belvárosi polgármester, nyilván azzal a céllal, hogy életre keltsen Magyarországon egy BLM-hez hasonlítható törő-zúzó szabadcsapatot, rémisztő képződménynek nevezte a heteroszexuális keresztény, fehérbőrű emberek összességét. Zagyva köntörfalazása, melyet a szavait követő felzúdulás alkalmával bocsátott ki bűzös szellentésként sorvadásos agyából, logikus módon nehezen követhető. Próbáljuk meg a mondottakat mégis érthető, ha nem is értelemmel bíró formába önteni:

 „Én csak azt mondtam, hogy a fehér bőrszínű, keresztény heteroszexuális emberek egy rémisztő képződményt alkotnak. Nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy faji, vallási és szexuális irányultsága miatt diszkrimináltam volna embereket, mert én nem emberekről, hanem képződményekről beszéltem, képződmények pedig nem kirekeszthetők. Nagyon világosan kell látni, hogy akik kiforgatják számban a szavakat, politikai hisztériát folytatnak ellenem.  Mindegy, mit mondtam, mit nem, én már csak azért se közösíthetek ki senkit sehonnan, mert a diszkrimináció elleni küzdelem elkötelezett harcosa vagyok. Azt üzenem mindenkinek, aki sértve érzi magát, hogy én nem sértettem meg senkit. Aki mégis megsértődött, mert keresztény, heteroszexuális vonzódású fehérbőrűnek tartja magát, tudja meg tőlem, hogy nincs tisztában azzal, mit érzett, amikor az érzelmek világát összetévesztette a politikai hangulatkeltés világával. Ha valaki hangulatot igyekszik kelteni, az nem én vagyok, a politikai hangulatkeltés nem érzelem, nem, nem, nem, erről szó sem lehet. A politikai hangulatkeltés nem más, mint nézeteimet becsmérlő szórólapok, plakátok és SMS-ek hisztériakeltésre alkalmas sokasága. Ma sajnos ez a helyzet, és én nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, hogy valójában nem tudja senki, miről beszéltem…”

Nagyjából így foglalható össze a szóáradat, melyet Niedermüller Péter azt követően ontott ki magából, hogy ezrek tüntettek ellene azok közül, akik fehérbőrű, keresztényhitű heteroszexuális magyarnak érzik magukat. Vajon lehet-e Niedermüller zagyva mondókáját egyfajta bocsánat kérésnek vagy tán visszatáncolásnak tekinteni?  Nem! Niedermüller a magyarság érzelmi világába gázolva provokál, hogy a provokációt követő viszontreakciót értelmezze provokációnak. Ezzel a technikával ő is, mint sok más elvtársa, egy rég elkoptatott bolsevista trükköt alkalmaz.

Gyurcsány azzal a bárgyú állítással veszi „Péter testvérnek” nevezett elvtársát védelembe, hogy aki a kirekesztés vádjával illeti Niedemüllert, nem tud a sorok között olvasni. Mi tudunk! Gyurcsány „testvére”, vagy azokat tekinti bolondnak, akikhez beszél vagy ő maga érvel bolondok módjára. (A kettő persze nem zárja ki egymást.) Az igazság mindenesetre az, hogy mindkét kriptokommunista pártharcos felmutatja a privátlogika azon jegyeit, melyeket az őrület központi elemeiként tart számon az elmekórtan.

Logikai bakugrásokban az LMP parlamenti képviselője, Csárdi Antal sem marad el kollégái mögött. A kérdést, mi az oka annak, hogy mára már helyesli pártja választási koalícióját Gyurcsánnyal, holott egy éve még kizárta ennek lehetőségét, a következő Nobel-díjra érdemes szófacsarással válaszolja meg a tiszteletre nem méltó honatya: „Most másképp fogalmazok, de ugyanazt mondom…” Csárdi elvtárs azt akarja tán ezzel mondani, hogy gyengeelméjű mindenki, aki nem lát azonosságot két egymásnak ellentmondó nyilatkozat között? Fodor Gábort se tart különösebb igényt rá, hogy érvelése logikus talapzaton álljon, amikor Soros György világot átszövő Nyílt Társadalom Szövetségrendszerét nem hazánk belpolitikájára irányuló befolyásolási eszközeként, hanem a szabad véleménynyilvánítás diadalaként értelmezi. Összeesküvés-rémeket lát szerinte mindenki, aki az irdatlan összegeket elnyelő szervezetet hatalmi törekvések harci eszközeként értelmezi. Rosszul értelmezi a tényeket: összeesküvést fantáziál az is, aki fenyegetésként értelmezi az EU-Bizottság felé intézett nyomás gyakorlását, miszerint „bottal kell büntetni” Magyarországot és Lengyelországot. El kell zárni számukra a kohéziós pénzcsapot. Gerő András, a kétes hírű Soros-Egyetem (CEU) emeritus professzora azzal a gyermekded érveléssel igyekszik Fodor Gábor véleményét hitelesíteni, hogy munkaadója huszonkilenc éven át egyetlen szóval sem igyekezett meghatározni, mit adjon elő, milyen szellemben oktasson. Ezt szívesen elhisszük neki, de azt már nem, hogy nem tudta, mit vár el tőle kenyéradó gazdája. Soroshoz való viszonyának jellemzése is a megelőző engedelmesség tipikus példáját szolgáltatja.

Az igazság szeretetével nem igazán átitatott baloldali kritikusok egyetértenek abban is, hogy másként ítélendő meg a törvények áthágása, ha azt liberális politikus követi el, és megint másként, ha a ballépés jobboldali, konzervatív politikus számlájára írandó. Fodor Gábor a kettős mérce jogszerű használatának bizonyítására bölcs Salamonként hivatkozik Hír Tv egyik vitaműsorában harcos- és eszmetársára, Esterházy Péterre, illetve annak egyik, a bölcsesség ismérveit nemigen viselő mondására: „Másként néznek ki az ilyen problémák konzervatív politikusoknál és másként egy olyan pártnál, amely megengedőbb, toleránsabb politikát folytat.”

Köszönjük az értékes felvilágosítást, amelyből kiderül, hogy Lackner Csaba látásmódja, miszerint mindenki hülye, aki a kerületi politikában nem keresi meg az évi százmillió forintot, liberális értékrend alapján elfogadható, Szájer József azonban jóvátehetetlen hibát vét, ha megsérti a covid-járvány elleni küzdelem előírásait. (Más kihágás nem róható számlájára.) Lenyűgöző a nagyzoló önteltség, mellyel vitapartnereit igyekszik Fodor Gábor oktató módon lehengerelni, amidőn azt akarja velük (velünk!) elhitetni, hogy a baloldalt terhelő (Hagyó Miklós féle) megvesztegetések vagy más példával élve az Andrássy úti paloták körül kialakult sorozatos panamázások egyedi esetek, Szájer József botlása azonban a FIDESZ, mi több az egész pártcsalád hitelvesztéséhez kell, vezessen. Fodor szavait idézem: „A választók azt látják, hogy vannak képviselőik, akik számára ez az értékvilág nem számít, nem fontos… Az ellenkezőjét teszik.  Ezt hívjuk klasszikusan hitelességi válságnak.”  Hitelességi válság ez valóban a javából; azokra a Fodorhoz hasonló entellektüel szófosókra vonatkozólag, akik hamiskártyás trükközéssel igyekeznek pártjuk számára politikai előnyöket harácsolni.

Liberális retorika körmönfont fogásai jellemzik azokat a nyaktörő nyelvi mutatványokat is, melyekkel istentagadó jóember féleségek mossák össze „érzékenyítő” előadásokban az igaz és hazug állítások közti különbséget: Szellemi zsonglőrködéssel igyekeznek rávenni bennünket arra, hogy valóságként fogadjuk el azt, amit beteg elméjükben ötölnek ki számunkra.

A diagnosztikai nomenlatúrák többsége mindenesetre kizárja az őrület fennállásának lehetőségét, amennyiben bizonyos szubkultúrák eszmerendszere, nem pedig személyes meggyőződés áll az aberrált gondolkodási mód hátterében. Ez az oka annak, hogy hivatalosan nem minősíthetjük őrültnek a cselekedeteikkel és mondókáikkal fent megvilágított személyeket. Azt viszont meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az Niedermüller-Gyurcsány-Fodor féle gittegylet kiérdemli az őrültek gyülekezete minősítést.

***

Fb/Honlap 2020

Őshonos osztrákok gyakran élcelődnek baráti eszmecserék alkalmával magyarok közt a megjegyzéssel, hogy Bécset csupán egy a várost északnyugatról délkelet felé átszelő út, a Rennweg választja el a balkáni térségtől. Tréfás mondásukkal a sógorok saját kultúrájuk fellebbvalóságát igyekeznek kifejezésre juttatni a miénkkel szemben.  Bécsi magyarok szokás szerint azzal vágnak vissza, hogy barátaikat „tokosoknak” titulálják. A kifejezés történelmileg a császári hadsereg lovasaira utal, akik a magyar huszárok meztelen szablyáival ellentétben, hüvelyben („tokban”) hordozták kardjukat. De a szó azt a véleményt is kifejezésre juttatja, hogy az osztrákok látásmódját sok esetben igencsak betokosodott nézetek jellemzik. Korrupciós botrányok, melyek a két országot érintik, jó alkalommal szolgálnak arra, hogy górcső alá vonjuk, mennyire felelnek meg az említett sztereotípiák a valóságnak.

Hans Christian Stracheról, a népszerű osztrák politikusról kiderült, hogy titkos üzleti tárgyalásokat folytatott oroszokkal egy nagyszabású korrupciós ügylet lebonyolítása érdekében – ha nem is egyéni vagyongyarapodás, de pártpolitikai előnyök megszerzése célzatával. Korrupciós üzelmekről magyar vonatkozásban az úgynevezett kispesti botrány kapcsán beszélhetünk, amely éppúgy, mint Strache esetében, rejtett kamerával felvett video alapján utal arra, hogy vezető politikusok kamatoztatják hatalmi pozíciójukat milliós nagyságrendű korrupciós ügyletek megkötésével. Lényegtelen különbégnek tekintendő, hogy amíg az osztrák Szabadságpárt politikusa, H. C. Strache terhére csupán korrupt üzleti összefonódások tervezete és nem megvalósított ügyletek írhatók, addig a kispesti MSZP-s polgármester Gajda Péter erkölcsi számláját milliós nagyságrendű, ténylegesen bezsebelt kenőpénzek forgatásának alapos gyanúja terheli.

Ausztriában a leleplezések kormányválsághoz, új választások kiírásához és a Szabadságpárt (FPÖ) népszerűségének jelentős mértékű csökkenéséhez vezetett: A párt választói voksokban való részesedése az előző országgyűlési választásokhoz képest 26%-ról 17%-ra esett vissza. És mi történt Kispesten? Az MSZP népszerűségi mutatója csupán jelentéktelen mértékben csappant meg, 61%-ról 59%-ra; Gajda Pétert a 2019-es önkormányzati választások alkalmával, a súlyos vádak ellenére, ismét megválasztották polgármesternek. Úgy tűnik tehát, hogy polgári jogok gyakorlása esetén a „tokos” osztrákoknál lényegesen nagyobb súllyal esnek erkölcsi megfontolások latba, mint nálunk, „kulturálatlan” magyaroknál. Első megítélésre valóban azt kellene hinnünk, hogy osztrák barátaink erkölcsileg elfogadhatóbb módon viszonyulnak a politikai kultúra tisztántartásának kérdéséhez, de ha közelebbről megvizsgáljuk a rendelkezésre álló adatokat, árnyaltabb képet nyerünk a helyzetről.  

Ismeretes, hogy Ausztriában az illiberális konzervatív választópolgárok táborát csaknem kizárólag a Szabadságpárt képviseli. Ha tehát etikus reakciónak ítéljük meg a tényt, hogy a szimpatizánsok egyharmada megvonta bizalmát a pártszövetségtől, akkor ez csakis a „tokos”, tehát konzervatív beállítódottságú osztrák választók számlájára írandó. Mint ahogy a csökkentértékű kulturáltság vádja, amely Gajda Péter újraválasztása alapján nyerhet aktualitást, nem az átlagos magyar választópolgárt, hanem a liberális baloldalt jellemzi. Sokaknak eszébe jut tán ennek kapcsán Bangóné Borbély Ildikó elhíresült szójátéka a Budapesten szabadon garázdálkodó patkányokról, melyek, úgy tűnik, Kispesten tenyésznek leginkább.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Köztudott, hogy iparilag fejlettebb államok a tudományos kutatások eredményeit, ahol csak tehetik, hadászati eszközök fejlesztésére is felhasználják. Háborús állapotok logikáját tekintve ez több mint kézenfekvő. Az ókori Róma egyik jelszava, mely kimondja, „ha meg akarod őrizni a békét, készülj a háborúra”, tágabb értelemben vet fényt a háborúskodás üzelmeire. Téves lenne azonban a hadászati kellékek körét a harceszközök hagyományos szertárára korlátozni. Napjaink eseményei jól mutatják, mekkora erőket képes mozgósítani többek között a gazdasági hadviselés fegyvere is.

A hatásfok megítéléséhez elegendő felidézni az Egyesült Államok által gondosan előkészített támadást, amely nem csak az orosz gazdaságnak, de az USA szempontból veszélyesnek minősített kereskedelmi kapcsolatoknak is felmérhetetlen károkat okozott. A folyamat, mely mindmáig érezteti hatását (Magyarország kereskedelmi forgalma Oroszországgal a második helyről a tizennegyedikre esett vissza), mint tudjuk, a kijevi, háborúba torkoló zavargásokkal vette kezdetét. Liberális álláspont szerint a nép spontán fellángoló haragja vetett véget az ukrán honatyák oroszbarát politikájának – azzal az egyértelmű szándékkal, hogy demokratikus érzelmű polgárok, ősrégi vágyakozásuknak megfelelően, végre a felvilágosult nyugati államok szekeréhez köthessék országuk minden ízében recsegő-ropogó saroglyáját. Aki pedig az események eme ábrázolási módjának hitelességét kétségbe meri vonni, magára vessen: rövid időn belül a szélsőjobboldali szégyensarokban találja magát.

Liberális körökben megbocsáthatatlan bűnnek minősül a felfogás, hogy a kijevi zavargások gerjesztésében amerikai ügynökök is részt vettek, mert hiszen dokumentációs filmek bizonyítják, hogy bizonyos tengerentúli úrhölgyek a tüntetőknek nem tanácsokat, hanem kizárólag szendvicseket osztogattak. Ne is boncolgassuk tovább a majdani események szövődményes hátterét, tanulságosabbnak ígérkezik a kérdés vitatása, miféle külső hatásokra vezethető vissza a jelenség, melyből kiderül, hogy nyugat Európában az átlagemberek jelentős része, ha nem is döntő többsége, elfogadja a hivatalos fórumokon közzétett nézeteket és az egyre radikálisabb nézeteket valló baloldali, valamint magukat jobboldaliként feltüntető liberális pártokra adja szavazatát.

Egyszerű lenne a magyarázatot egy bizonyos jóléti opportunizmusban keresni: A bőségben dőzsölő választópolgárok úgy ítélkeznek, ahogy vezetőik ezt elvárják tőlük; legfőbb gondjuk nem az igazság keresésében, hanem az anyagi boldogulásban ölt testet. Ezt a feltételezést támasztják alá felmérési adatok, melyek kimutatják, hogy az EU-adminisztráció demokratikus elveket csúfoló nyomásgyakorlását nem a gazdag nyugati államok, hanem a volt szocialista tömb polgárai utasítják el a leghatározottabban. Erre vall többek közt a V-négyek egységes fellépése a migrációs válság folytán felvetődő problémák megítélésében, és ezt példázza az is, hogy Németországban a legelszántabb ellenállást Merkel meghívó politikájával szemben a hajdani NDK lakósai tanúsítják.

Néhány nem éppen kimagasló értelemmel megáldott entellektüel atyafi a kínos jelenséget azzal a fejtetőre állított okfejtéssel igyekszik magyarázni (Hald és csodálkozz!), hogy a kommunista diktatúrák szenvedő alanyai az őket ért despotikus megalázások következményeképpen még nem értek fel a gondolkozásmód azon magaslatára, mely képessé tenné őket a liberális eszmékkel való azonosulásra.

Alapvető világnézeti irányultságukat illetően kétségkívül létezik a régi és új EU-tagállamok között egy feltűnő módon ellenkező irányba mutató tendencia. Vizsgálat tárgyává csupán a kérdést kell tennünk, miféle kényszerítő eszközök hatására alakult ki ez a lényegbe vágó különbség; milyen ’erkölcsfejlesztő’ impulzusokat élvezhettek a bennünket felsőbbrendű etikára oktatgató liberális európaiak és milyen minőségben korcsosult el a magunk, bolsevista sanyargatások folytán szegényessé vált, csupán kereszténygyökerű hagyományokra épülő látásmódja?

Ha itt visszatérek a tudományos ismeretek stratégiai alkalmazásának problémájára, érdekes egybeesésről számolhatok be, amelyben az amerikai (watsoni) „magatartás-lélektan” és a szovjet (pavlovi) „reflexológia” ellentmondásmentesen elfér egymás mellett. Mindkét koncepció a magatartási formák célzatos módosításának azon ágát vizsgálja, melyben tanulási folyamatok, pontosabban kényszerítő behatások nem válnak tudatossá az érintett alanyban. A pszichológiai kutatás által részletesen feltérképezett pszichés mechanizmusok két alapvető nevelő hatású elemre vezethetők vissza: Helyesnek elfogadott viselkedést jutalom követi, nem kívánatos megnyilvánulások büntetéssel járnak. Állatkísérletek keretein belül a jutalom eledelből, a büntetés általában áramütésből áll. Ennek a módfelett egyszerű technikának bevetésével csodásnak tűnő cirkuszi mutatványok produkálhatók.

Kommunista diktatúrák állatkísérletek alapján nyert tudományos ismereteiket banális egyszerűséggel alkalmazták. Hasznosnak minősített magatartási formákat a hatalom- gyakorlásba való bevonással jutalmazták, ami a legegyszerűbb esetben ki nem érdemelt előnyök élvezetét hozta magával. Nem kívánatos reakciók visszajelzése börtönbüntetéssel, megfélemlítéssel, mellőzéssel és más retorziókkal járt. Ezt a hatalomelvű despotikus államigazgatási formát kihívó büszkeséggel alkalmazták, ami már a „proletárdiktatúra” megnevezésből is kiderül.

’Liberális demokráciák’ esetében más a helyzet, mert hiszen ezek az emberi jogok védelmét exkluzív módon kisajátító színtársulatok despotikus önazonosság elveire épülő eszközöket nyilván nem alkalmazhatnak. Még akkor se, ha sok kommunistából átvedlett úgynevezett jogvédő az emberiesség és tolerancia elveinek érvényesülése érdekében legszívesebben ma is akasztana, legszebb álmaiban ezt meg is teszi.

Az emberidomítás avatott mestereire ilyen körülmények között komolyabb felkészültséget igénylő feladat hárult. Olyan fegyvereket kellett kovácsolniuk, melyek hatásfokban megegyeznek a kommunisták megfélemlítési eszközeivel, de emellett feddhetetlen, minden gyanú felett álló eszmeiség propagálásának látszatát keltik. Az ilyen irányú igényeket minden szempontból kielégíti a konstrukció, melyet alkotói a „politikai korrektség” (PC) eredeti jelentésének eltorzításával gyilkos fegyverré funkcionáltak át. Ez a viselkedés- és képzeletformáló találmány annak a Pavlov és Watson által felvázolt eszköztárnak az emberi döntéshozatalra kifejlesztett változata, amely anélkül, hogy az érintett személy végső céljáról tudomást szerezne, a gondolati szabadság nagyfokú korlátozásában érvényesül. A koncepció rendkívül egyszerű struktúrája ellenére a hétköznapi életben nehezen azonosítható: Bizonyos szavak engedélyezett és tiltott használatára építkezve minden fogalomra és az arra épülő gondolkodásmódra kiterjeszthető.

Napjainkban csaknem törvénysértésnek minősül, ha cigányokat cigánynak, homoszexuálisokat bevett szokás szerint buzinak, feketebőrűeket négernek nevezünk. Németországban ma már a szóként használt „N” -betűvel helyettesítik a „néger” kifejezést; változatlan tartalmát éppoly szemforgató körülírással szimbolizálva, mint a prüdéria tetőfokán egy bizonyos alsóneműét, melyet nem volt ildomos kimondani. Idősebb korosztálybeli zenekedvelők bizonyára emlékeznek még a feketebőrű énekes Paul Robson zengő basszusára és a dalra, melyben azt írta le mily „búsan dalólnak a négerek”. Vajon milyen szöveggel éneklik ma ezt az egész világot meghódító csodálatos szerzeményt? 

Sorolhatnánk a tiltott kifejezések listáját a végtelenségig, mégse tudná megmondani senki, mi haszna származik például egy vaknak abból, ha a látás elvesztését nem vakságnak, hanem látás-sérülésnek nevezzük. Magukat felsőbbrendűnek érző, vagy inkább csak annak tetető liberális nyelvújítók rá sütik a „kirekesztő” bélyeget mindenkire, aki nem ismeri el szóhasználatuk erkölcsi megalapozottságát. Jobb érzésű ember biztos nem akar „kirekesztő” lenni, de vajon miféle erőszaknak engedelmeskedik, amikor minden szellemi ellenállás nélkül hagyja magának bebeszélni, hogy a cigány vagy buzi kifejezésnek negatív kicsengése van – a qrv@ szóhoz hasonlíthatóan, melyet kulturált környezetben a prostituált vagy szexmunkás szóval kell helyettesíteni?

Valójában nem is a tiltott szavakat, hanem magukat az érintett személyeket mocskolják be az alattomos nyelvújítók megvetendő tulajdonságokkal. Ha felismerjük a rafináltan összetákolt gondolati hátteret, teljesen mindegy, hogy cigánynak vagy romának, buzinak vagy melegnek nevezzük a liberális propaganda által lealacsonyító minősítéssel nem kért védelembe vett személyeket. Felmerült újabban az abszurd ötlet is, hogy át kellene írni, bizonyos „megalázó” mellékzöngék kikapcsolása céljából hagyományos ételféleségeket felkínáló étlapokat is. Tőlünk nyugatra ez már sokhelyütt meg is történt. Érdemes lesz azonban elgondolkodni azon, hogy kik esnek, miféle diszkriminatív megkülönböztetésnek áldozatul, ha egy étterem a jól ismert, csípősen fűszerezett húsételt cigánypecsenyeként és a kedvelt csokoládés bevonatú tortácskát néger-csókként kínálja fel étlapján. Némelyek úgy vélik, ezek az elnevezések nem elégítik ki a „politikai korrekt” beszédmód kritériumait. Nos, akkor helyben vagyunk! Liberális propagandához nem illik az agitáció megnevezés se, túl sokan emlékeznek még rá, hogy a szörnyűségként megélt bolsevista diktatúrák idején „agit-prop titkárok” dicsőitették a kommunó-fasizmus erkölcsi elveit? Nem lesz nehéz kitalálni, mely háttéri megfontolásokra vezethető vissza, hogy a kisdedek megrontását szolgáló propaganda hadjáratot ma nem „propaganda”, hanem „érzékenyítés” névvel illetik a szervezők.

 Alapvető nézetkülönbségek, melyek a migrációs válsággal kapcsolatban felmerülnek, kiváló alkalommal szolgálnak a fegyver hathatós bevetésére: Egy bajor kisváros demokratikus módon megválasztott jobboldali pártvezére, Sylvia Bohrer (CSU), csak ennyit merészelt egy helyi lapban közzétenni: „Amit ma megélünk, az egy invázió.” Alig jelent meg a cikk, a Die Welt című országosan terített „agit-prop” napilap, máris ezekkel a szalagcímekkel csapott le az ártalmatlan, ám szabadon megfogalmazott látásmód értelemére: „Menekültek elleni uszítás. Helyi CSU vezetőket kizárás fenyegeti. Idegengyűlölő kijelentések párton belüli haragvást idéznek elő.” A szebb napokat is megélt Stern Magazin online-kiadása „Rasszizmus az Interneten” címszó alatt panaszolja felháborítónak tartott megfigyeléseit: „Menekültek ellen uszítanak, csőcselék módra hangoskodnak: A Facebook, Twitter és co. közösségi oldalai egyre gyakrabban válnak jobboldali gondolatanyag platformjává. A rendszergazdák sokszor csak lassan vagy egyáltalán nem reagálnak. Ellenszél csupán más felhasználók irányából érkezik. A TV-Stern Magazin oldalára is rendszeresen küldenek menekülttémákkal kapcsolatosan idegenellenes kommentárokat, melyeket rejteni vagy törölnie kénytelen a szerkesztőség…”

Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk az idézetekben alkalmazott módszer mibenlétét. A köztudatban ismerté vált PC széleskörű társadalmi megegyezés alapján létrejött kódexnek tekintendő, amely bizonyos kirekesztő értelmű szavak („nyomorék”, „béna”, „idióta” stb.) mellőzésére szólít fel. A radikális liberalizmus ezt a jóindulattal megalkotott egyezményt fondorlatos módon, épp ellenkező értelművé, diszkriminatív hatásúvá funkcionálta át. Saját szélsőséges meggyőződésük alapján vesznek fel az általuk szentesített „szótárba” szavakat, melynek használatát fenyítéssel – mint fentebb láttuk, például egy demokratikus érzelmű pártközösségből való kizárással – szankcionálnak. Természetes gondolkozású emberek számára megdöbbentő, milyen kifejezések kerülnek ily módon a turbóliberalizmus tiltott szavainak jegyzékébe.

Az osztrák TV évtizedek óta talán legkedveltebb politikai témájú műsora vasárnap délelőttönként kisugárzott Sajtóóra (Pressestunde). Egyik őszi adásában a megkérdezett újságíró „külföldiekről” beszélt. A műsorvezető asszony ekkor valósággal ráförmedt: „Külföldi állampolgárok!” Többet nem mondott. Kollegája, mint egy megszégyenített kisdiák, ijedten megismételte: „Külföldi állampolgárok.” Aki nem ismeri fel, hogy itt a modernkori cenzúra egyik förtelmes válfajával állunk szemben, az maga is ennek a szótiltásnak áldozata lehet.

Az emberidomítás avatott mesterei valóban agyafúrt módon tervezték meg, hogyan lehet az emberi együttélés ténylegesen létező szegregációs kinövéseit olyan csatarendbe állítani, amely a hazugságot igazsággá varázsolja és az igazság érvénysülését hazugságok garmadával lehetetleníti el. Mosolygásra késztető az együgyűség, mellyel a TV-Stern Magazinból kiragadott cikk szerkesztősége elárulja despotikus beállítódottságát. Szidalmazza a közösségi fórumokat, mert közreadnak jobboldali (nem „szélsőjobboldali”!) véleményeket. Majdhogynem büszkén jegyzi meg emellett, hogy ők maguk jobboldali nézeteknek nem adnak helyet.

Az eddigiekből talán ki is rajzolódott már a válasz a kérdésre, mi a különbség a kommunista, illetve liberális indítékú manipulatív beavatkozások között. A hajdani „keleti blokk” lakói, köztük mi magyarok mindig is tudták, hogy az ország sorsát kezükben tartó moszkovita bérencek hazugságból élnek. Nyugat európai országok polgárai, akik a proletárdiktatúra sötét napjait nem élték meg, csak most kezdenek rádöbbenni arra, hogy a politikai elit, melyet maguk ültettek önmaguk nyakába, a sajtó hatékony segítségével orruknál fogva vezeti őket.

A világhallón elérhető, egyébként titkolt híranyag hatására egyre nagyobb problémával találják magukat szemben a konszernekbe tömörített, kézi irányítású sajtóorgánumok, melyek a német nyelvterületen már csak Lügenpresse (hazugságsajtó) néven lesznek emlegetve. Ez a jelenség nem kerülte el az Európai Parlament (időközben megbuktatott) elnökének, Martin Schulznak a figyelmét sem, aki november elején tanácskozásra hívta össze az Újságkiadók Szövetségének vezetőit. Üdvözlő beszéde középpontját a hitelesség elvesztésétől való félelem hatotta át. Szónoklatában kitért a „Lügenpresse” vádjára is, arra buzdítván a jelenlévőket, hogy tartsanak ki eddig képviselt álláspontjuk mellett.

Nos, kinek nem tűnnének ismerősnek a következőkben idézett közhelyek!? „Egy látszólag magától értetődő dologgal kezdeném: Szólásszabadság nélkül, szabad sajtó nélkül és pluralitás nélkül a hírközlés világában egy rendszerváltás fog bekövetkezni. Egy rendszerváltás, amely annak a demokráciának a végét vezetné be, melyet mi ismerünk. /…/ Bizonyos szomszéd országokban aggodalomra ad okot a helyzet: Az EU-országból, Magyarországról gondokkal teli panaszok érkeznek hozzám arról, hogy az újságírók és művészek munkafeltételei meg lettek nehezítve…”

Ezen a tartalmatlan együgyűségen túlmenően is kiderült időközben, hogy Martin Schulz   nem való az európai politika csúszós parkettjére. Nem a konzervatív jobboldal, hanem baloldali barátai buktatták ki őt a politikai élvonalból.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Köztudott, hogy a mai Németországban nem léteznek, az alkotmány értelmében nem is létezhetnek fasiszta elvekre épülő pártalakulatok. Ez nem akadályozza meg a kormányzatot abban, hogy számtalan úgynevezett antifasiszta egyesület működését támogassa – azzal az alig leplezett céllal, hogy jobboldali ellenfeleit utcai csőcselék inzultusainak tegye ki. Egyedül Berlinben – erről saját szemével győződhet meg mindenki a világhálón – 20 államilag támogatott ANTIFA néven bejelentett egylet működik, melynek tevékenységéről jellemző képet fest az Autonóm Antifa Berlin néven bevezetett, államilag támogatott csoport Honlapján április 27.-én közzétett bejegyzés: „2019 május 1.-én nem adunk teret az AfD-nek! Immáron harmadszor akar az AfD a Pankowban ünnepelni. 2017-ben, 2018-ban el tudtuk őket üldözni […] Aki erre az ünnepre elmegy, levetkőzi a polgári lét palástját és kíméletlen rasszistaként, fasisztaként deklarálja magát. […] Gyertek május 1.-én mindnyájan az AfD-ünnepsége ellen tiltakozni.”

Ki ne ismerne rá a közreadott nyelvi torzításban az EU liberális berkeiben kiötlött, a hazai ellenzék által is szolgai módon átvett szóhasználatot, amely nem tesz különbséget a migrációellenesség és rasszizmus, hazaszeretet és nacionalizmus, valamint kereszténygyökerű kultúrához való ragaszkodás és fasiszta szellemiség között? Pozitív érzelmi kötődés ezen a globalista ideológia által okkupált területen nem létezhet: Mindenki rasszista, fasiszta, náci, aki nem a határok nélküli multikulturális nyílt társadalom eszmerendszerének hódolója!

Nem könnyű eldönteni, hogy a józan ítélőképesség elvesztésére vagy a hatalmi pozícióval való gátlástalan visszaélésre vezethető-e vissza, hogy a német alkotmányvédelem nem minősíti az ANTIFA-aktivisták Hitler- és Leninfiuk cselekményeihez hasonlítható akcióit a polgári demokrácia alapjait megingató felforgató tevékenységnek. Még akkor sem, ha az AfD évi közgyűléseinek megakadályozására az ország minden részéről összesereglett „antifasiszta felkelők” közutakat torlaszólnak el, Stuttgartban például égő gumiabroncsokkal. Másutt irodákat törnek fel és dúlják szét a berendezési tárgyakat, vagy magánszemélyeket félemlítenek meg azzal, hogy közszemlére teszik az illegálisan bírtokba vett párttagok névsorát a felhívással: „Fasisztáknak soha nem lesz nyugodt otthonuk, amíg ismerjük nevüket és címüket.”

Hivatalos megítélés szerint ezek a vandálakciók magánjellegű törvénysértésnek minősülnek, melyeket a hatóságok „erejükhöz mérten” üldöznek. A felelősségviseléstől való ilyen értelmű elzárkózás elveszíti azonban hitelét, ha fontolóra vesszük, hogy a Müncheni Városháza „a.i.d.a.” („antifasiszta információs, dokumentációs és archiváló központ”) néven működtet egy intézményt, amely minden más párt aktivitásával ellentétben, hivatalból teszi közzé az AfD megmozdulásainak időpontját és színhelyét. Az se titok, hogy a nyilvános összejövetelek résztvevői tüntető módon kifejezésre juttatott megfigyelés alatt álnak; mindenki tudja, hogy a tüntetéseken és más közösségi megmozdulásokon készített portréjellegű fényképek az említett intézmény archívumába vándorolnak.

Különös figyelmet érdemel a bevándorláspolitikát illető kritikák elfojtására irányuló akciók tekintetében a volt igazságügyi miniszter (ma már külügyminiszter), Heiko Maas, 2016-ban elhangzott nyilatkozata, mely szerint nem szabad „szellemi gyújtogatók” számára sem utcán, sem a világhálón teret engedni: „Bűnözés, igenis létezik az interneten is.” Ezzel a kijelentéssel adta a miniszter parancsba egy általa összeállított „Task-Force”-nak nevezett szolgálati egységnek a Facebook, Google és Twitter üzenetei átkutatását „szélsőjobb uszítások” után. Az rajtaütésszerű akció során a rendőrség 60 háztartásban végzett házkutatást és indított a későbbiekben eljárást. Baloldali gyűlölködők semlegesítésére sem az utcán, sem a netten nem került sor, merthogy a „nácik és fasiszták elleni védekezés” – Maas nézete szerint – nem sért emberi jogokat. Állami érdeknek tekintendő ugyanis a jobboldali „gyűlöletkriminalitás” iránt való ’érzékenyítés’. A propaganda szó helyettesítése érzékenyítéssel ez esetben is tankönyvszerűen mutatja be, miként igyekeznek a liberális nyelvújítók valós szándékaikat fogalmi csúsztatásokkal leplezni.

Érdemes lesz tán arról is szót ejteni, hogy az igazságügyminiszter „érzékenyítő” akciója során a szövegek szűrésének feladata nem független jogi szervekre hárult, hanem a miniszter által kinevezett funkcionáriusokra – köztük egy név szerint ismert Stasi-besúgóra. A közzétett eredményekből kiderül, hogy a különítmény tagjai pontosan tudják, mi a feladatuk és még a látszatát sem akarják elkerülni a rájuk bízott véleményterror szankcionálásának. Nem látnak például lehetőséget arra, hogy az interneten pellengérre állított AfD-delegáltak névsorát töröljék, és a parlamenti frakció vezetőjének, Alexander Gaulandnak házát érintő brutális támadásról szóló diadalmaskodó híradást se találják annyira gyűlöletkeltőnek, hogy eltávolítsák a netről.

Gauland, akinek házfalát, ablakait festékbombákkal mocskolták be, kerítése hosszán pedig tüzet raktak, egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy az elszenvedett üldöztetést nyilván dühítőnek tartja, ám arról is meg van győződve, hogy azok, akik „odakint” látják, milyen becstelen eszközökkel igyekeznek elhallgattatni őket, idővel pártja szavazóivá válnak. Jóslata már beigazolódott annyiban, hogy az AfD jelenleg a német Szövetségi Parlament harmadik legerősebb frakciója, miközben „Merkel-mama” csillaga jócskán leáldozóban van.

A kendőzetlen zaklatások visszaható eredményének okát nem nehéz kideríteni. A történelem azt tanítja, hogy öntörvényes igazságokat hirdető politikai törekvések szükségszerűen vezetnek minden államformában ellenérzetektől fűtött attitűdök kialakulásához. Így volt ez a kommunista- és nácirezsimek idején, amikor a hatalom bitorlói csak a megfélemlítés eszközeinek bevetésével voltak képesek uralmukat fenntartani, és így van ez ma is, amikor életidegen látásmódok diktátuma szolgál demokratikus módon megszerzett államhatalom birtokosainak vagy aspiránsainak a „kordában tartás, illetve csordába hajtás” eszközéül. A két parancselvű befolyásolási mód közötti különbség csupán abban áll, hogy amíg hagyományos eszközökkel építkező, bukott diktatúrák tudatosan megrendezett büntetési szankciók segítségével igyekeztek a tömegek akaratát kontroll alá vonni, addig a modernizált eszközökkel működő balliberális despotizmus az emberi érzésvilág manipulálhatóságát választja térhódítása kiindulási pontjául és természetes tulajdonságok démonizálásával igyekszik politikai ellenfeleit demoralizálni.

Jól példázza az erre a célra kiagyalt átértelmezéseket a migrációellenesség álláspontját „idegengyűlöletre” visszavezető vádja. A koncepció tarthatatlanságáról elég legyen annyit megjegyezni, hogy minden emberben létezik egy veleszületett, élettanilag indokolt óvakodás külvilági tényezőktől, melyek ártalmatlanságáról nincs lehetősége meggyőződni. Tudományos nomenklatúrákban a természetes viszolygást jelölő szociális averzió fogalma xenofóbia (idegenektől való félelem) néven kerül említésre. Gyermekpszichológusok számára közismert jelenség a csecsemőknél nyolchónapos korban genetikus adottságokra visszavezethető félelmi reakció ismeretlen személyek észlelése esetén. Félelemről van tehát szó, nem gyűlöletről, még akkor sem, ha az őrizkedés néha túlzott mértékű magunkba fordulásként ölt alakot. Szubjektív jellegű félelemérzetet ebben a formában sem szabad bűnként felróni senkinek. Xenophónbia nem bűn, hanem betegség, melyre gyógyírt csak az idegenek békésen megnyugtató viselkedése nyújthat(na).

Társadalmilag indokolt előítéletek is megbocsáthatatlan vétségeként ábrázolódnak a liberális propaganda szókincsében, annak ellenére, hogy előítéletei vannak mindenkinek és kell is, hogy legyenek. Ha nem tárolnánk emlékezetünkben negatív jellegű tapasztalatokat, melyeket magatartási módjuk tekintetében könnyen felismerhető embertípusokkal, például bűnözőkkel szerezhetünk, visszatérő csalódásoknak lennénk egyugyanazon okból kifolyólag minduntalan kitéve. Előfordulnak erkölcsi nézetektől, politikai, világnézeti álláspontoktól függetlenül is túlzott mértékben kidomborodott előítéletek. Népiesen azt szokás ilyen esetekben mondani, hogy akit megmart egyszer a kígyó, az fél a gilisztától is. Egy ilyen mértékű érzelmi kitettség démonizáló kritika helyett inkább sajnálkozást kellene, hogy kiváltson.

A nemzetállamok nélküli Európa érdekszövetségének hangadói a populizmus szóba ágyazott lekicsinylő megvetéssel kommentálják a hazához, nemzethez hű beállítódottság jogosultságát. Ennek a szítokszónak is felérő, valós értelmében balliberális oldalról még soha meg nem határozott kifejezésnek vizsgálatára biztosít alkalmat a 444.hu néven ismert internetes hírportál egyik közleménye, mely szerint a „fasisztopopulista” olasz kormánykoalíció egyik belpolitikai orgánuma „jogsértő módon” léptetett érvénybe egy törvényerejű rendeletet. A szövegből nem derül ki, mely érvek alapján lehet jogsértőnek minősíteni egy kormányzati szankciót és azt se tudjuk meg, miféle körülmények tesznek „populistává” egy bizonyos eljárási módot. A kritika, úgy tűnik, csupán azt a ki nem mondott, ám egyértelműen kifejezésre jutatott véleményt igyekszik hitelesíteni, hogy törvényesnek, a világ bármely államáról legyen is szó, csak olyan rendelkezések tekinthetők, amelyeket Soros György „jogvédői” ítélnek meg jogszerűnek. A cikk további tanulmányozása során a „bevándorlásellenes populizmus”, valamint „szélsőjobb populista narratíva” átkairól is értesülünk. Ezek a szóvirágok megint csak azt sugallják, hogy a populizmus egy szörnyűséges maszlag, amely eltántorítja az embereket attól, hogy a liberális eszmerendszer értelmében gondolkodjanak. Arról, hogy miben áll valójában a populizmus, nem esik sem itt sem másutt szó.

Az idézett példák felvetik a kérdés, vajon milyen megfontolások késztetik egy önmagát progresszív társadalmi erőként ábrázoló mozgalom képviselőit arra, hogy logikus érvelés helyett kétes értelmű, kétes értékű utalások formájában artikulálják nézeteiket. Válasz a kérdésre csak az lehet, hogy valós céljaik nem alkalmasak egy vonzónak tűnő jövőkép ábrázolására. Ez a mankó kényszeríti őket arra, hogy egyre zavarosabb módon igyekeznek elfogadhatatlan célkitűzéseiknek meglévő morális meggyőződések támadásával tartalmat adni.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

A kommunista zsarnokság alatt sínylődő keletnémetek közül sokan jártak a Balatonra nyaralni, köztük egy azidőben csinosnak is mondható fiatal hölgy, akit ma Angela Mertkelnek hívnak és aki későbbi, felfelé ívelő karrierje előtt, sokáig levelezett egy nemrég elhunyt kedves ismerősömmel.

Tévedés lenne azt hinni, hogy 2015-ös budapesti látogatása alkalmával emlékező tehetsége mondta volna fel a szolgálatot, amikor Angela Merkel egy beszédében Balaton helyett a „szép Bajkál tavat” emlegette. „Merkel mamát”, ahogy a német sajtóban becézik hívei, nem jó emlékezete hagyta cserben, szándékolt tévedéssel igyekezett takargatni a lelkében lakozó bolsevista diktatúrák útmutatásán nevelkedett szolgalelkű diktátort, aki már nem moszkvai tartótisztjeinek, hanem önmagukat liberálisnak nevező pénzügyi kényuraknak engedelmeskedik. A háttérben meghúzódó cinkosok azzal a feltétellel segítették Merkelt hatalomra, hogy bolsevista tapasztalatai alapján létrehoz az újra egyesült Németországban jó DDR mintára egy államrendet, melyben a polgárok gondolkodás nélkül tesznek majd eleget minden felsőbb utasításnak: feladják kereszténygyökerű erkölcsi meggyőződésüket és kritikátlanul fogadják el az eléjük tárt nézeteket.

Merkel nem okozott csalódást megbízóinak, durva erőszak nélkül, mégis diktatórikus tökéllyel hajtotta végre a rábízott feladatokat. Észre se vették a derék németek, hogy látásmódjukat rövidke száz esztendő leforgása alatt harmad ízben sikerült ordas eszmék kelepcéjébe csalni: Demokratikus választások eredményeképpen kerültek hatalomra a nácik, ugyanez mondható az NDK-diktatúra kommunistáiról, meg még azokról is, akik a mai „liberális” Németországban természetesnek veszik, ha szabad véleménynyilvánítása miatt fosztanak meg valakit állásától.

Petry Zsolttól, a magyar kapusedzőtől nem a náci, nem is a kommunista, hanem a liberális diktatúra Németországában vonták meg becsülettel és komoly szaktudással végrehajtott megbízatását csupán azért, mert önálló véleményt mert alkotni egy olyan Németországban, ahol el lett fojtva a nézetek szabad áramlása. Éppúgy, mint Hitler és Walter Ulbricht idejében.

Nem férhet kétség hozzá, hogy ’Merkel mama’ egy zsinóron rángatott figura, akit eszközként használnak megbízói. De vajon kik azok a háttéri mesterkedők, akik elő szeretnék írni, nemcsak a németek számára, hanem számunkra is, hogyan kell gondolkodni, miként kell vélekedni, mit kell és mit miért nem szabad tenni? Jó lenne tudni, mely módszerekkel operálnak ezek a nagyképű, nagypénzű, erkölcsi hatalomra vágyakozó újpogányok?

***

Publicisztika, Magyar Idők 2016

Gyermekkoromban sok örömet leltünk egy játékban, melyet a most felnövekvő nemzedék nagy része talán hírből sem ismer: A résztvevők egyike a többiek elé állt és a félmondat kíséretével, „Amerikából jöttem, mesterségem címere…”, egy mozdulatot tett, amely a vélt szakmára jellemző tevékenységet ábrázolta, miközben árulkodó szavakkal igyekezett a foglalkozást körülírni. Aki megfejtette az így megfogalmazott talányt, átvehette a játékmester szerepét.

Jelenítsünk meg a leírt játékszabályok értelmében egy politikust, aki szalámi-szeletelés kézmozdulatai kíséretében a következőket mondja: „Eldöntünk valamit, majd közzétesszük és megvárjuk, mi történik. Ha nem váltottunk ki nagy ricsajt, nincs lázadozás, mivel a többség meg sem érti, miben áll a döntés lényege, haladhatunk tovább, lépésről lépésre, míg nincsen már visszaút.” Mielőtt megneveznénk az idézett illetőt, akit bizonyára sokan felismertek már, és mielőtt vizsgálat tárgyává tennénk a mondottak lényegét, egészítsük ki rejtvényünket egy további, európai ügyekben befolyásos személyiség szavaival, aki olyan mozdulatokat tesz, mint aki egy magas falat igyekszik áthágni: „A legizgalmasabb kérdés a falak leküzdése lesz: hajlandóak, képesek lesznek-e a nemzetállamok kompetenciáikat multilaterális szervezetek javára feladni […] globális kötelezettségeket magukra vállalni?”

Ez utóbbi idézet Angela Merkel a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján, 2009 novemberében elhangzott beszédéből származik, ahol első ízben mosódnak össze retorikájában a német újraegyesítés kapcsán felvetődő gondolatok egy új, a nemzetállamok értékrendjét felülíró világrend („Neue Weltordnung”) megvalósításának elképzelésével. Nem jelenthet komoly problémát az első feladvány megoldása sem azok számára, akik figyelemmel kísérik napjaink politikai jellegű megnyilatkozásait. Az EU polgárai kijátszását, akaratuk semmibevételét csupán egy politikus képes ilyen kihívó arroganciával deklarálni. Ez pedig az Európai Bizottság (levitézlett) időnként enyhén illuminált állapotban színre lépő elnöke, Jean Claude Juncker, aki a ’Der Spiegel’-nek adott, időközben hírhedté vált interjújában ugyan nem mondja ki, milyen ügyletek várnak számára a szalámitaktika bevetésével elintézésre, mégis mindenki tudja, mire gondol. Ugyanarra, amiről Merkel beszél: a nemzetállamok önrendelkezési jogának kiiktatásához vezető út egyes állomásairól.

Juncker nem törekszik közszeretetre, megértésre, még csak logikus értelmezhetőségre sem. Látványos önimádatán kívül talán csak bizonyos italféleségekhez érez számottevő vonzódást, így nem keveredhet ellentmondásba sem önmagával, se mások véleményével. A tudományosság igényével fellépő tanult fizikusnak, Angela Merkelnek, azonban fel kellett volna, hogy tűnjön a durva ellentmondás, amely az ünnepi szónoklatban felmagasztalt német újraegyesítés és a nemzetállamok felszámolásának követelése közt lebeg. Ha a nemzetállami tudat homokként hat az áhított globális hatalomgyakorlás gépezetére, vajon mire szolgált az újraegyesítés?

Figyelemre méltó a zavaros fejtegetés is, melyben Merkel a nyilvánvaló ellentmondást igyekszik áthidalni. Először a szolidaritás általa értelmezett megnyilatkozásának szükségességét ecseteli, melyet az EU államai közti együttműködés zálogaként tart számon, majd ennek logikus következményeként kijelenti: „A demokráciák tulajdonképpeni biztonságát határozott struktúrák, határozott szabályzatok adják, melyeket be kell tartani, ezek legyenek ellenőrizhetőek, be nem tartásuk járjon következményekkel.”

Nemzetállami érdekek szem előtt tartása a mondottak szerint demokráciaellenes cselekedet, alapvető demokratikus jogok védelmében kellene tehát a nemzetállamoknak jogaikat multilaterális cégeknek, szervezeteknek átadni. A kérdés csupán abban áll – Merkel elfelejt erre választ adni –, milyen demokratikusnak minősíthető folyamatok vezetnek majd a megálmodott globális jellegű intézmények kialakulásához, és milyen megkötésekből állnának a nemzetállamok érdekeit kiiktató szabályzatok. El kellene dönteni azt is, kinek/kiknek nevében beszél Merkel, amikor az új világrend iránt kevés belátással bírók számára „következményeket” helyez kilátásba.

Nehezen elképzelhető, hogy a kancellár asszony retorikájában először megjelenő nem kimondottan meggyőző módon vázolt koncepciónak ne lett volna valamiféle, számára irányadó előzménye. És valóban, hivatalos krónikák vizsgálata alapján megállapíthatjuk, Merkel egy baráti látogatásról hazatérve, majdnem egyenesen a repülőtérről érkezett az ünnepségre, melyen a globális kötelezettségek áldásosságáról szónokolt. Ha megkérdezték volna tőle, honnan jött, a fentnevezett játék címével kellett volna válaszolnia: „Amerikából jöttem…”

Majdnem egy hetes tengerentúli látogatása folyamán alkalma adódott Merkelnek, Obama elnököt is beleértve, több befolyásos politikussal megbeszéléseket folytatni, ahol bizonyára nem az amerikai és német konyha legkedveltebb ételei receptjeit cserélték ki egymás között, hanem a megkívánt politika körvonalait vázolták fel számára. Joggal kérdezhetné valaki: Mi köze ennek az idejét múlt eseménynek a jelenlegi politikai helyzethez? Nem több, csak annyi, hogy Donald Trump, a nemzetközi politika máig meghatározó személyisége őrültnek nevezte Merkelt – azzal az érveléssel, hogy meghívó politikájával a csillapíthatatlan migránsáradatot serkenti, és így feszültségeket okozhat a német választópolgárok körében. A csillapíthatatlan feszültségek, mint tudjuk, már be is következtek.

Ne ringassuk magunkat a tévhitben, hogy mára már megváltoztak Washington elképzelései az európai nemzetállamok felszámolására irányuló globalizációs törekvésben, melynek hatásos eszköze az őshonos lakósság felhígítása idegen ajkú, idegen kultúrájú, idegen vallású bevándorlók seregével. Mindössze arról van szó, hogy számos amerikai politikus úgy véli, a mór megtette kötelességét, a mór mehet a fenébe. Merkel jelenlegi helyzetéhez jól illik az űrrakéták kiégett elő lépcsőjének levetése a célból, hogy friss energiákkal telítve lássa el a hajtómű második fokozata az aktuálissá vált funkciót. Érdeklődéssel várhatjuk tehát, ki lesz a megbízható káder, aki rövidesen átveszi Merkel szerepét, hogy némileg megváltoztatott retorikával folytassa ugyanazt a Washingtonnak tetsző politikát, melyet elődje eredményesen hajtott végre, míg csak a választópolgárok szemében nemzete javát képviselő politikusként ki nem égett.

Sokak számára nehéz elképzelni, miféle brutális eszközökkel képes Washington egy számára kényelmetlenné váló politikust hazájában megbuktatni. Szolgáljon erre példával De Gaulle tábornok esete.  

***

Publicisztika, Magyar Hírlap 2017

Charles de Gaulle, aki a náci megszállás elleni francia ellenállási mozgalmat vezette, rossz néven vette a szövetséges haderők amerikai tisztjeitől, hogy orrukat az ő orránál magasabban hordozva kezelik személyét: előszobáztatják, fontosabb értekezéseikbe be se vonják… Amikor aztán a szabaddá vált francia polgárok demokratikus többsége a Napóleon katonai és egyéb tehetségével össze nem hasonlítható tábornokot köztársasági elnökké választotta, eljött számára a bosszúállás pillanata és a dollár fennhangon hirdetett aranyfedezetére hivatkozva átváltotta a nemzeti vagyon minden centjét aranyra, ami dramatikus árfolyamzuhanáshoz és végül a dollár aranyfedezetének megszüntetéséhez vezetett. Röviddel e szankció után, amely a francia gazdaság számára nem kis haszonnal járt, váratlanul megindult a párizsi egyetemeken egy politikai jellegű lázongás, melynek tüze nagy sebességgel terjedt, elkapta az államvezetés minden szektorát és egy éven belül de Gaulle bukásához vezetett.

Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a semmiből támadt vihart egy jól megszervezett CIA-akció eredményezte, amely arra irányult, hogy a veszélyessé vált tábornokot eltüntesse a közösségi élet színteréről. A diákok, akik többnyire bizonytalan anyagi helyzetük következtében némi anyagi haszon reményében könnyen voltak kaphatók az akciók kivitelezésére, csak gyújtósként szolgáltak a tűzrakáshoz. Sokan közülük mégis állandó belépőt kaptak a politikai életbe és a pedofil Daniel Cohn-Bendit elvbarátaikén terjesztették a későbbiekben és terjesztik ma is bomlasztó nézeteiket Európa politikai porondján.

Ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ezt bizony én is megtehetem, gondolta magában egy közismerten hungarofóbiás, magyar születésű öregúr (mindenki tudja, kire gondolok) és fejébe vette, hogy egyéb üzelmei mellett beszáll a hivatalban lévő magyar kormány megbuktatásának ügyletébe, amely jó üzletnek bizonyulhat számára. Megálmodta tehát egy eszmegyártó kombinát kiépítését Magyarhonban, melynek alkalmazottai egyúttal saját gyártmányaik hasznosításáról is gondoskodhatnak. Hamar rájött azonban, hogy józan érveléssel nem sokra megy, csak az elsöprő többség akaratával szembesülhet. „Jobb lesz tehát”, gondolta, „ha ifjoncaim inkább randalíroznak, provokálnak és a kialakított káoszból majd csak kisül valami.” Az ötletek sokaságában felmerült egy olyan tervezet is, amely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy jól szervezett szabadcsapatok bevetésével kompenzálni lehet a hiányzó tömegbázisból adódó problémákat, mégpedig úgy, hogy a világ minden tájáról összecsődített vándor-tűntetők folyamatos mozgatása a sokaság látszatát keltheti.

„Mondjátok meg, milyen jelszavakkal kell ki ellen, mi mellett tüntetni és hipp-hopp, holnap ott vagyok!” – ez lett a jelszava egy könnyen irányítható zsoldosseregnek, melynek elvi alapjai minden viszonylatban megegyeznek a 68-as felforgatók irányított tevékenységével. Napjainkban megfigyelhető aktivitások az SZFE körül mindenesetre azt a gyanút keltik, hogy az eddig megvalósított és már betervezett provokációk legfőbb célja abban áll, hogy a garázdaság határait messze túl lépő akciókkal olyan hatósági beavatkozást provokáljanak ki, amely rendőri erőszaknak minősíthető és amelyet az Orbán-kormányt jellemző diktatórikus közjogi állapotok példájaként kürtölhetnek szét a világban.

Ha az agresszorral szemben bárki viszont-erőszakkal lép fel, rá lehet fogni, hogy ő az erőszak elkövetője – egy kimondottan békés szándékú tüntetővel szemben. De ezzel a módszerrel nyilván csak valóban demokratikus érzelmű ellenfeleket lehet tőrbe csalni. Az alternatív eshetőséget Hannah Arendt, a 20. század egyik nagy hatású gondolkodója így írja le: „Csak el kell képzelnünk, mi történt volna, ha a hitleri hatalomátvételt megelőző időszakban egy vagy egy néhány fegyvertelen zsidó megkísérelte volna, hogy megszakítsa egy antiszemita professzor előadását…” (Hannah Arendt: Macht und Gewalt, München Berlin Zürich 2015, 44 o.)

A múlt század hatvanas éveinek kommunista diktatúra alatt sínylődő Magyarországáról csodálattal tekintettünk a szabad Német Szövetségi Köztársaság felé, ma pedig mélységes megrökönyödéssel kell tapasztalnunk, hogy az újraegyesített Németországban lehetővé vált egy olyan diktatórikus államrend megszervezése, mely alig különbözik attól az önkényuralomtól, melyet a mai generációk apjainak, nagyapjainak kellett elszenvednie. Hogyan vált lehetővé egy lényegbevágó rendszerváltás nyíltan regisztrálható erőszak bevetése nélkül?

Fentebb részletesen leírtam, mely szövetségrendszerek tették miféle módszerekkel lehetővé a világnézeti folyamatokat úgy irányitani az Egyesült Államokban, mintha ezek demokratikus módon alakultak volna úgy, ahogy ma megfigyelhetjük őket. A befolyásolási tevékenység – természetéből eredően – nem állhatott meg az Államok határánál. Személyes élményekkel bőven illusztrált vallomásokban számol be Udo Ulfkotte arról, hogyan élte meg a német közvélemény formáló újságírók elitjébe való felemelkedést egy számára láthatatlan szerveződés tagjaként.

***

Publicisztika, Magyar Hírlap 2015

A 2014-es év utolsó napjaiban hivatalosan beismerte az Amerikai Egyesült Államok kormánya a világ színe előtt, amit régóta tudott mindenki: az iraki és afganisztáni háborúban ejtett hadifoglyok kihallgatása során bevetettek olyan eszközöket, melyek nemcsak alapvető nemzetközi megállapodásokat vettek semmibe, de az emberiesség határain is messze túlléptek. Másodlagosan, ha nem is éppen kis súllyal megjelent a hírek hátterében a megjegyzés, a meg nem engedett eszközök alkalmazásának hiányában nem lehetett volna a hadifoglyokból olyan stratégiai fontosságú információkat kiszedni, melyek többek között Oszama Bin Laden búvóhelyének felfedéséhez vezettek. Csupán mellékesen érdemes itt megemlíteni, a hivatalos USA adminisztráció nem sokkal Bin Laden likvidálása után azzal kérkedett, hogy a rejtekhely tudományos értékű begyűrűzése DNA-kódok segítségével történt, melyek az elsőszámú közellenség rokoni kötelékének sűrűsödésével tette végül is a beszerzett minták alapján a búvóhelyet ismertté.

Ezzel a kis ellentmondással, mely kérdésessé teszi a kínzások katonai jelentőségű értelmét, érdekes módon esik egybe Barack Obama elnök nyilatkozata, miszerint az USA erkölcsi nagyságát igazolja, hogy szembe mer nézni nyíltan a múltban elkövetett bűnökkel. Való igaz: A nagyhatalmak erkölcsi felfogását igazolja a beismerés. Ilyen logikával érvelt Sztálin is, amikor túlkapásnak minősítette azokat a nem titkolt, nem is titkolható gyilkosságokat, melyeket emberei követtek el. Azzal igazolta személye feddhetetlenségét és az erős kéz politikájának szükségességét, hogy kivégeztette azokat is, akik nevében gyilkoltak. Az Egyesült Államok elnöke Sztálinnal ellentétben nem látja szükségesnek, hogy tájékoztassa a pórnépet, milyen büntetésben részesítette az elkövetőket, nyilatkozata értelmében ezt már megtette. Sajátos becsületbeli felfogását igazolja, amikor a sorok közt kimondja: „Bizony, tudunk mi így is: tudja meg a világ, mi jár azoknak, akik szembe szegülnek az impériummal.”

Ugyanez az ellentmondást nem tűrő látásmód az Egyesült Államok ellenségei mellett, szövetségeseit is érinti, noha velük szemben egy másfajta rutinszerűen alkalmazott nyomásgyakorlási módszer kerül bevetésre. Werner Weinfeld, aki hosszú éveken át képviselte Németországot az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások során, így írja le egy TV-adásban az amerikai kormány három szinten megvalósuló magatartási formáját: „Amikor megegyezik a véleményünk, legjobb barátok vagyunk, átöleljük egymást, olyan intenzitással, hogy már a bordák épsége forog kockán. Ha másodlagos kérdésekben nem egyezik a véleményünk, az történik rendre, hogy az amerikai kormány megkérdi, hol marad a történelmi hála, amely kijár azoknak, akik kiharcolták és biztosították a németek szabadságát. Amikor komoly kérdésben vallunk egymástól eltérő felfogást, terítékre kerülnek a hírszerző szolgálatok Németországot terhelő anyagai (…) csináljátok a dolgot úgy, ahogy mi akarjuk, vagy elbánunk veletek (…) Az amerikaiaknak érdekeiket illetőleg világos elképzeléseik vannak (…) ennek megfelelően járnak el. Ez a realitás.” (Udo Ulfkotte: Gekaufte Journalisten. Wie Politiker, Geheimdienste und Hochfinanz Deutschlands Massenmedien lenken. Rottenburg 2014,146. o.)

Ulfkotte saját tapasztalatai alapján számol be róla, miféle alaposan megtervezett műhelyekben kovácsolódnak a káderek, melyek a politikában, sajtóban és a pénzügy intézetek legfelsőbb szintjein szolgálják Amerikát a német közéletben. A beszervezés az egyetemeken kezdődik. Professzorok, akik hasonló módon jutottak posztjukhoz, szemináriumok keretein belül tanulmányozzák diákjaik politikai beállítódottságát, még inkább személyiségét. Aki megfelelőnek bizonyul, érdemesül egy továbbképző tanfolyamra, ahol nem a hallgatónak kell fizetnie, hanem őt honorálják napidíjjal és egy utólagos, diákok számára komoly összegű illetménnyel. Mindenki, akit ezekre a tanfolyamokra meghívnak, már ott érezheti magát egy karrierlétra legalsó fokán. További egyetemi tananyagnak álcázott előadássorozatok szolgálnak a kiválasztott káderek megfigyelésére és folytatólagos szűrésére. A végleges biztonságérzetet a kiválasztottaknak az adja meg, hogy felveszik egy civilszervezetbe (a sok közül), amely az „Atlanti Óceánt átívelő barátság” szolgálatában áll. Ezen szervezetek egyike a Német Marshall Alapítvány (German Marshall Fund), amely a CIA-val, nem titkolt kapcsolatban áll, és amelynek tagjai rendszeresen meg lesznek hívva („továbbképzésre”) az Egyesült Államokba.

Ulfkotte részletesen leírja, milyen formában ölt alakot a fent leírt fojtogató ölelés, mely a közös nézetek kialakulását, jobban szólva kialakítását szolgálja: „Ez a Német Marshall Alapítvány átnyújtott mindnyájunknak egy készpénzzel teli borítékot, amely amerikai tartózkodás fedezésére szolgált. Választhattam magamnak egy klímaberendezéssel felszerelt bérautót, az üzemanyagköltséget természetesen ők fedezték. Mint ahogy a szállodát, mosodát és az étkezést is. (…) Megajándékoztak egy búvárfelszerelés legfontosabb tartozékaival (…) a felszerelést San Diego közelében 60 méter mélységben tesztelhettem. Ez volt az a látogatás, melyen a Német Marshall Alapítvány (más helyütt ezt már megemlítettem) az US- Állam Oklahoma díszpolgárságának okiratával lepett meg. Az USA-ban folytatott utazásaim során egy idő elteltével már nem tudtam megállapítani, kit számíthatok a Német Marshall Alapítvány tagjának és ki jár el az US titkosszolgálatok képviseletében. Világossá vált, és ebből nem is csináltak titkot, szoros kapcsolat állt fenn kettőjük között.”

Az itt leírt tapasztalatok Magyarország számára két szempontból bizonyulnak jelentősnek. Az egyik abban áll, hogy a német belpolitika irányításának céljából Amerika komoly anyagi erőfeszítésekkel egy jól bejáratott gépezetet hozott létre, amely, ha nem is tökéletesen, de komoly hatásfokkal működik. A másik megfontolásra méltó információ arra figyelmeztet, hogy fiatal káderek beszervezése – igaz, jó 40 év késéssel – hazánkban is az egyetemeken kezdődik és ott fog a jövőben nagy erőbevetéssel folytatódni (az ismertetett formában). Az elmúlt esztendő politikai eseményeinek fényében nem lehet titok, a civil szervezetek, melyek amerikai források támogatásával létesülnek Magyarországon, nálunk is azt a rosszul álcázott célt szolgálják, melyről Ulfkotte beszél. Igaz, Budapesten még nincs irodája a German Marshall Fund-nak, van viszont leányvállalata Pozsonyban és Bukarestben; erről az interneten a megfelelő címszó beütésével mindenki meggyőződhet. Nem kétséges, a háború utáni Németországot behálózó létesítmény háttéri rendszere CIA szemszögből nézve a volt kommunista államok amerikai érdekeltségű átszövésére is alkalmasnak tűnik.

A példaként megnevezett szervezet nem az egyetlen civil alapítvány, melyet USA háttéri hatalmak világszerte pénzelnek – azzal az elvárással, hogy a vállalkozás rövidebb-hosszabb távon anyagilag hasznos befektetésnek bizonyuljon. A megfelelő koncepció kőrvonalai Ulfkotte megfigyelései alapján így ábrázolódnak: „Az 1950-es évek óta amerikai titkosszolgálat Németországban egy sor civil jótéteményi egyesületet alapított és finanszírozott azzal a céllal, hogy egy legendára alapozva titkosszolgálati hadállásokat hozzon létre, ahol vezető tisztjeit az alapítvány munkatársainak álcázva foglalkoztatja, egy jövőbeni német elitgárda Amerikából irányítható befolyásolására, és ahol erre lehetőség adódik, zsarolására.”

A szovjet irányítású diktatúra napjaiban mindenki tudta Magyarországon, kik az úgynevezett moszkoviták. A rendszerváltást követő időszakban ebből a moszkovita elitből és nem a valós ellenzékből választotta ki az amerikai hírszerző szolgálat az emberanyagot, amelyre terveit építette azon meggyőződés alapján, hogy aki beállt „moszkovitának”, bizonyára hűségesen szolgálja majd az általuk megformált új rendszert „washingtonitaként” is. A magyarországi hadállások kiépítésénél nem kritikus szemlélettel bíró személyiségekre, nem ellenállási hősökre volt szüksége Amerikának, hanem mindenre kapható köpenyegforgatókra, akik gátlástalanul szolgálják ki a mindenkori hatalmat. Könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a CIA e tekintetben se tér el kommunista testvérszerveitől. A Néphadsereg megszervezésénél szüksége volt Rákosiéknak saját kádereik mellett olyan tisztekre, akik tényleges katonai tudással rendelkeztek. Sztálin magyarországi helytartói természetesen nem azokat az ismert személyiségeket vették át a királyi magyar haderő tisztikarából, akik fellázadtak a németbarát hadvezetés ellen, ezek az emberek számukra is megbízhatatlannak bizonyultak. Csak azt vették állományba a Ludovikán végzett katonatisztek közül, akit jogosan vagy tévedésből meggyőződés nélküli köpenyegforgatóknak tartottak.

A nem várt esemény, hogy támogatottjaik sorra eltűnnek a magyar politikai élet színteréről (itt nem kizárólag az SZDSZ-ről beszélhetünk), komoly fejtörést okozott az amerikai kormányzatnak. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a stratégia, mely a háború utáni Németország politikai bekebelezése során sikerrel járt, Magyarország esetében nem alkalmazható. Erre csak részmagyarázatul szolgál a tagadhatatlan tény, hogy hazánkban sokkal erősebben él egy amerikai szakértők számára ismeretlen nemzeti öntudat, amely mindenfajta nacionalizmustól, sovinizmustól idegengyűlölettől mentesen a történelmileg belénk rögződött szabadságszeretetből és szabadságféltésből fakad. Ezt az alapvető tulajdonságot a közel félévszázados szovjeturalom nemhogy nem tudta kiölni belőlünk, de meg is erősítette. Egy olyan fokú érzékenységet váltott ki a magyar lélekben, amely allergiás reakcióval válaszol minden gyámkodási kísérletre. Talán ezzel az USA-szakértők által ma már felismert „hungarikummal” magyarázható a színváltozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a CIA ma már nem a báránybőrbe bújtatott jóbarátok (lásd Goodfriend) szerepében tündököl, hanem nyílt fenyegetéssel lép fel.

A „korrupcióüldözés” nevezetű szellemi hadjárat úgy hat mindenkire – barátra, ellenségre –, mint egy rosszul sikerült bűnügyi film, ahol elejétől fogva tudja a néző, ki az imposztor. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy a liberális amerikai adminisztráció a hatalmi befolyás igényén kívül egyebet is, például korrupciós ténykedéseket kíván bizonyítani. Esze ágában sincs erő és erőszak demonstráción kívül más kártyát is az asztalra tenni. Amikor azt latolgatjuk, hogy milyen infantilis elképzelések mentén villogtatja Amerika a „korrupció elleni küzdelem” kardját, nem sikkadhatunk el Susan Sewell, US-kormányzati tisztviselő bejelentése felett, aki 600 millió dollár költségvetési keretről adott hírt, amellyel az USA „nemzeti érdekek védelmében” kívánja a közép és kelet európai államokban a „korrupciót” üldözni. Érdemes lenne megkérdezni Sewell asszonytól, hogy az nem minősül-e korrupciónak, ha egy állam újságírókat és politikusokat vásárol meg jó pénzért saját érdekei képviseletére.

Felkészülhetünk egy ahhoz hasonlítható eseményegyüttesre, mellyel Amerika az arab államokat lepte meg egy olyan irányított káosz előidézésével, mellyel nemzeti érdekeit szolgálta abból az ábrándból kiindulva, hogy ott, ahol eddig nem avatkozhatott a belügyekbe, a polgárháborúk után kialakuló rendben helyzetbe hozhatja a politikai és gazdasági élet általa kijelölt figuráit.

Mára egyértelművé vált, hogy atlanti szövetségesünk bennünket, Németországgal ellentétben, nem ölelget, nem hívja fel figyelmünket jótéteményeire (például Jaltára?!), hanem egyértelműen fenyeget: ennek jegyében beszél a korrupció ellenes küzdelemről. Úgy tűnik azonban, hogy a korrupcióellenesség nemes szószólói alaposan elszámolták magukat, amikor a jól bevált módszereket igyekeztek velünk szemben alkalmazni. Pártszékházak elleni támadások, kirakatbetörések, fosztogatások autógyújtogatások, melyek a nyugati nagyvárosok társadalmi küzdőterén hétköznapi jelenségnek tűnnek, számunkra idegen szellemű atrocitások, melyek nem jellemzik a politikai életet hazánkban. De ha a demokrácia felkent védelmezői mégis ilyen eszközök bevetésére vetemednének, tudná a kezdetektől fogva mindenki, mint a fent említett rossz filmekben, ki az imposztor. És ha már most tudjuk, mi történik a mérges kígyóval, amelyik a saját farkába harap, nincs mitől félnünk.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2021

Nem lehet senki annyira naiv, hogy Udo Ulfkotte megkörnyékezését egyedi esetnek tekintse, mint ahogy ezt hajdani (ugyancsak megvásárolt) kollegái igyekeznek elhitetni olvasóikkal. Hatalmat birtokló vagy arra áhítozó szerveződéseknek mindig is érdeküknek állt, tehetséges fiatalokat privilégiumok biztosításával maguk köré gyűjteni – nemcsak német-amerikai viszonylatban, hanem a politikai hadászat minden színterén. A German Marshall Fund és más államilag pénzelt alapítványok funkcióját a kádár-korszak idején a Magyar-Szovjet Baráti Társaság látta el, ahol a tagság nélküli helyi szervezetek bőségkosarát Gyurcsányné Dobrev Klára nagyapja, Apró Antal kezelte.

Napjainkban, ha nem is azonos, ám elvileg rokonítható célkitűzéssel ügyködik Soros György egy világot átfogó „entellektüel” gárda kitermelésén azzal az elvárással, hogy jól megfizetett tanoncai képesek lesznek majd műveltség látszatát keltve a tömegeket világmegváltó liberális nézetekkel bolondítani. Problémái Sorosnak az eddigiek folytán csupán abból adódtak, hogy nem áll módjában tanításait kommunista diktatúrák szidalmazása alapján népszerű köntösbe bújtatni, a hidegháborús korszak idején ugyanis magától értetődött, hogy hatalmi törekvéseket a kommunista diktatúrákat elítélő szólamokba pakolva lopták magukat politikusok a választópolgárok szívébe. Soros ezt nem teheti meg, hiszen legfőbb középkelet-európai bizalmasai volt kommunistákból vagy azok leszármazottjaiból tevődnek össze. Amiképpen a hajdani kis-nyilasok a kommunista párt szolgálatában vedlették le magukról a hungarista egyenruhát, úgy mutálódtak a rendszerváltozás utáni években hajdan volt kommunisták hazánkban is szocialistává, majd Gyuri bácsi bőségkosarából merítve balliberális hazaárulóvá.

Határozott vonalakban rajzolódik ki a köpönyegforgató jellemtelenség Gyurcsány Ferenc csúszómászó életútján is, melynek tetőpontját 2004-ben éri el, amikor elvtársai Magyarország miniszterelnökévé választják – miután megpuccsolta mentorát, Medgyessy Pétert. Miniszterelnökként fejébe száll a dicsőség, tevékenységét illető kritikák sokaságát provokatív módon veszi semmibe a mondattal: „Ráncigáljanak le innen, ha nem tetszik nekik, hogy itt vagyok!” Az ezt követő bizalommegvonást egyfajta trónfosztásként éli meg és csillapíthatatlan bosszúvágytól vezérelve fordul a DK megalapításával előszőr saját politikai közössége, a Magyar Szocialista Párt ellen, hogy aztán a Soros-ideológia feltétel nélküli átvételével cégéres hazaárulóvá váljék.

Bármennyire megvetendő Horn Gyula politikai szerepének összessége, mégiscsak ő akadályozta meg Soros Györgyöt a rendszerváltás után abban, hogy az OTP-részvények felvásárlásával beleszólhasson az ország ügyeinek intézésébe. Gyurcsány tehát azzal, hogy Soros szolgalelkű ügynökévé vált, nemcsak nemzeti érzelmű honfitársait, de elv- és harcostársait is elárulta. Nem titok, hogy az ellenzéki összefogásnak nevezett moslékkoalíciót, melynek legfőbb jellegzetessége az ország függetlenségének feladásában áll, a vén spekuláns útmutatásai alapján szervezte meg.

Tévedés ne essék! Gyurcsány Ferencet nem az általa államcsínyként megélt ’trónfosztás’ tette árulóvá, hazaáruló volt ő már ifjonti KISZ-titkár korában is; igaz, ekkor még egy Magyar Szocialista Szovjet Köztársaság víziójában álmodta meg jövőjét. Alapvető jellemvonásait ismerve nem csodálkozhatunk azon se, hogy a bolsevista diktatúrák leáldozása után már nem a kommunisták, hanem hajdan volt ellenségei sorait gazdagítva, liberális-fasiszta eszméknek hódolva szolgál hazánk rosszakaróinak. Nemtelen árulók ott érzik magukat otthon, ahol olcsón szerzett hatalmi pozícióban verhetik a dobot az Ördögnek!

Édes-kedves, tiszteletre nem méltó Böszme! Engem nem érdekel a verziód, hogyan gazdagodtál meg. Úgyis tudom. Rajtam kívül is tudják, nem kevesen, sokan: ismerjük bolsevista múltadat.  Mocskos kommunista voltál és az is maradtál a mai napig. Te vagy a legtehetősebb csirkefogó, aki a Tisztelt Házban (méltatlan módon) választott honatyának adhatja ki magát. Azok, akik ezt lehetővé tették számodra, vagy nem ismerik múltadat, vagy nem törődnek viselt dolgaiddal, mert egy húron pendülnek veled – éppúgy, mint a többi vörös báróval, aki kígyót-békát kiabál, ha azt látja, becsületes módon is lehet Magyarországon pénzhez jutni. Azért beszélsz ilyen kihívó hangon a honi vagyonossági körülményekről, mert milliomossá válásod tisztátlan körülményeinek átvilágításán már átestél azzal az eredménnyel, hogy régi panamázási ügyeid miatt ma már nem vonhatnak felelősségre, mivel a bizonyítható bűnesetek már elévültek? Vannak azonban újabb ügyek! Nem csupán Czeglédy Csaba elv- és bűntársaddal viselt dolgaidról beszélek, hanem a még feltárást igénylő bolgár vonalakhoz köthető, újonnan felmerült kicsinységeknek nem nevezhető pénzügyi dolgokról. Az kiabál, akinek a háza ég? Az ordítja, hogy fogják meg a tolvajt, aki a zsákmánnyal menekül? Azzal fenyegetődzöl, hogy földönfutóvá teszed politikai ellenfeleidet? Vigyázz! Örömünnep lesz Magyarországon a nap, amelyen bizonyítható bűnesetek vádja alapján börtönbe kerülsz.

***

Publicisztika, Magyar Demokrata 2019

Thraszümakhosz, a szofisztika ókori mestere, az állammal kapcsolatos elmélkedéseiben megjegyzi, az számít igazságosnak, ami a hatalomgyakorló elit érdekeivel egybeesik; tehát mindenki igazságtalan, akinek hatalmi pozíciója ezt megengedi… Azt gondolhatnánk, ilyen vélekedésnek a jelenkorban nincsen helye, ám ez csak annyiban igaz, hogy a balliberális politikai elit, ha nem is nyíltan, de szép szavak köntösébe bújtatva teszi azt, ami az antik gondolkodó számára természetadta jognak tűnik. Gondoljunk csak az Európai Tanács tagállamok polgárainak akaratával szembemenő döntéseire vagy a parlamentáris rend önkényes, az aktuálisan adott érdekeknek megfelelő szabályozására. A döntéshozó bürokraták sztereotip válasza minden jogos ellenvetésre a közös humanitárius értékekre való hazug hivatkozásban áll. Az érvelési rendszer logikai hiányossága, mondhatnánk úgy is, valótlanságokra épülő argumentáció ténye azonban rögvest kiderül, ha megvizsgáljuk a balliberális retorikában mantraszerűen hangoztatott szavak – „szolidaritás”, „tolerancia”, „nyílt társadalom” – értelmét vagy az előszeretettel hangoztatott „álproblémák” vádpontjának tarthatóságát.

Nem lehet például nem észrevenni, hogy bármely módon ütközik is a magyar álláspont az EU-bürokraták érdekeivel, a magukat sértve érző tisztségviselők a szolidaritáshiányát vetik hazánk szemére. Ez a túlérzékenység vagy arra utal, hogy a kritikát megfogalmazó hivatalnokoknak fogalmuk sincs róla, mely értelemmel bír a szolidaritás fogalma, vagy ennek fordítottja igaz: Primitív, gondolkodásmódjában visszamaradott népségként tekintenek ránk magyarokra, mint azon közép európai népek egyikére, melyeket furkósbottal kell és lehet arra kényszeríteni, hogy önmagukat megalázva azonosuljanak egy tőlük idegen értékrenddel.

A kérdés azonban a vádaskodók nézetével ellentétben sohasem úgy fogalmazódik meg, kinek tartozunk szolidaritással, hanem mindig abban az értelemben, ki várhat el tőlünk és milyen határokig kiterjeszthető szolidaritást. Szögezzük le: Szolidaritást nem hajthat be rajtunk senki, semmilyen kényszerítő eszközzel. Viselkedhetünk azonban szolidáris módon, ha úgy érezzük, szüksége van egy a miénkéhez közelálló értéket képviselő mozgalomnak vagy személyiségnek segítő cselekvésünkre. Egy ilyen kölcsönös szükségérzet alakította ki az Európai Unión belül a visegrádi négyek szövetségrendszerét.

Nézetünket kizárásos alapon is megfogalmazhatjuk: Senki nem várhatja el tőlünk nemzeti kötődésünk feladását, és arra se kötelezhet bennünket semmiféle külső hatalom, hogy elfogadjuk azokat az eszelős liberális értékeket, melyek például a gender-elmélet formájában gyártódnak le liberális agytrösztökben. Ha azt kérdezné valaki, mivel indokoljuk elutasító magatartásunkat, a válasz csak az lehet, hogy logikus ellenérvre nincs szükségünk, zsigeri érzetek határozzák meg beállítódottságunkat. Ne akarja bemagyarázni nekünk senki, hogy az újkori népvándorlás fogalmát jócskán kimerítő migránsáradat elleni eltökélt védekezés a közös európai értékekkel szembeni árulásnak és idegenekkel szembeni intoleranciának minősül.

Jól jellemzi a toleránsgondolkodási és magatartási módot vallásos jellegű követelményként hirdető liberális apostolokat a gyakran hangoztatott jelmondat: „Toleráns vagyok mindenkivel szemben, aki nem intoleráns.” Ebben a szelídlelkűséget imitáló jelszóban a liberál-fasizmus egyik csatakiáltása valósul meg, melyet így kell értelmezni: „Üss, vágj mindenkit, aki nem toleráns – a mi értelmezésünk szerint!” A félrevezető gondolati tartalom abban a ki nem mondott hazugságban nyilvánul meg, hogy minden intoleráns beállítódottságra visszavezethető cselekedet problémamentes egyértelműséggel azonosítható. Ez nyilván így is van azok számára, akik bármely nekik nem tetsző magatartási módra ráfoghatják, hogy hátrányos megkülönböztetéssel kezeli valamely kisebbség alapvető emberi jogait.

A francia Nemzetgyűlés, melyre ma Emmanuel Macron egylete vet sötét árnyékot, ilyen érveléssel fogadta el a jogszabályt, amely előírja, hogy iskolákban a szülőket az anya és apa szó mellőzésével 1. szülő, illetve 2. szülő megnevezéssel kell nyilvántartani. Az indoklás szerint a hagyományos megnevezésben diszkriminatív megkülönböztetés nyilvánul meg a gyermeket nevelő homoszexuális párokkal szemben. Nem lehet kétséges azonban azok számára sem, akik a törvény beiktatását megszavazták, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az apák és anyák túlnyomó többségét raktári számok címkézésével fosztották meg legszebb és legszentebb, a kereszténységen is túlmutató, egyetemes szerepüktől. Minden gyermeknek van anyaja, apaja, örökbe fogadottaknak is, az sem segít szegényeken, ha elveszik őket a többiektől is.

Jobban megértjük a provokációnak szélesebb összefüggésekben betöltött jelentőségét, ha emlékezetünkbe idézzük a liberális ideológia egyik fundamentális tézisét, mely kimondja, hogy diktatúrának kell tekinteni a demokratikus módon megválasztott többség uralmát is… hacsak… Hacsak nem ők maguk alkotják a törvényhozó többséget. A tolerancia elvének liberális bajnokai ezzel a köpenyegforgató taktikával tornásszák magukat állandó nyerőpozícióban: Vagy ellenzéki szerepben lépnek fel „elnyomott” kisebbségek szószólóiként, vagy kormányzati hatalom birtoklásával gázolnak barmok módjára a kisebbségbe szorult többség hagyományos erkölcsi meggyőződéseibe. Eközben cseppet sem zavarja őket, hogy abszurd értelművé torzítják a tolerancia fogalmának értelmét. A szó valódi jelentéséről jegyezzünk meg csak annyit, hogy a tűrési határok pontos megszabása központi szerepet kell, hogy betöltsön a gyakorlatban. Intoleráns volt talán Jézus Krisztus, amikor korbáccsal verte ki a kufárokat Isten házából?

Az egymással szemben intoleráns módon fellépő, „háborús konfliktusokra okot adó nézetek” összesimítására a Globális Nevelés Tanács (CGN) kapott az ENSZ alapításának évében megbízatást. Ártalmatlan naivitás szüleményének is tekinthetnénk ezt a programot, ha az alapító okmány a szervezet feladatát nem egy oktatási és nevelési terv kidolgozásában jelölné meg, mely szerint felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódja világszerte egy új, univerzális értékmodell alapjaira helyezhető. Normálisan gondolkodó emberben egy ilyen terv kapcsán felötlik a gyanú, hogy itt valami másról van szó. A tervbe vett embertípus kinevelése ugyanis, amely garanciát jelentene háborús konfliktusok elkerülésére, egy az utópiák határát messze túlhágó abszurd elképzelés.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első vezérigazgatója, a kanadai elmegyógyász Georg Brock Chisholm lelkes odaadással csatlakozik a programhoz és a „Pszichiátria az örök békéért és szociális haladásért” elnevezésű civil szervezet egyik ülésén a következő elképzeléssel áll elő: „A világkormányzat [sic!] eléréséhez szükség lesz arra, hogy a családhoz, hagyományokhoz, hazához, nemzethez, vallási tanokhoz fűződő hűséget eltávolítsuk mindenki fejéből, emlékezetéből…” Így már tudhatjuk, miről is van szó valójában. Jól illik ehhez a felfogáshoz az ENSZ által tavaly elfogadott Globális Migrációs Paktum valós intenciója.

Egy különleges embertípus megjelenését vizionálja Coudenhove-Kalergi jövőképe is. A gróf úr széplelkű ömlengései, melyekben egy szuperföderális, szupranacionális, kevert rasszok Európája ölt alakot, inkább egy nagy szavakkal dobálódzó diákocska iskolai dolgozatának tűnnek, semmint egy komolyan veendő politikai programnak, mérvadó politikai körökben azonban, ki tudja mi okból, mégis lelkes rajongókra találtak… Marx Kommunista Manifesztuma mintájára Kalergi is egy kiáltvány formájában keresi elsőre a nyilvánosságot, az ő elképzeléseiben is egy még nem létező embertípus veti alá magát „önkéntesen” a föléje épülő utópikus államrendnek: „Egy kevert fajú eurázsiai és negroid beütések jegyét magán viselő embertípus fogja alkotni Európa népességét, mely küllemében ősi egyiptomi fellahokra fog emlékeztetni […] a mai fajok és kasztok a távolság, idő és előítéletek legyőzésének mértékében fokozottan veszendőbe mennek […] Az uralkodó réteget már nem az u.n. vérségi, hanem egy „szellemi” arisztokrácia fogja képviselni…” Kalergi nem „legyen”, hanem „lesz” formában nyilatkozik Európa jövőjét illetőleg. Nem követeli, hanem leírja a bekövetkező változásokat. De vajon miféle jól értesült körök mondták tollba neki száz évvel ezelőtt a profetikus kinyilatkoztatásokat?

Kalergi vadul burjánzó fantazmagóriáit elméleti síkon az osztrák születésű, élete nagy részét Angliában leélő filozófus, Sir Karl Popper alapozza meg – anélkül, hogy különösen méltatná a gróf munkásságát. Munkáiban a nyílt társadalom megnevezés a társadalmi struktúrák szabad fejlődésének és szerveződésének fogalmát takarja olyan értelemben, hogy erkölcsi értéke autonóm formálódási lehetőségekben képez ellenpontot a náci és kommunista diktatúrák zártságával szemben. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ilyen értelmű nyíltság jellemzi a modernkori demokráciákat abszolút monarchiákkal szemben is. Fontos elemét képezi azonban a Popper által más összefüggésekben „liberális demokráciának” nevezett társadalmi berendezkedésnek a vallási semlegesség mellett a nemzeti hovatartozás háttérbe szorítása. Állítólag azzal a céllal, hogy személyisége kibontakoztatása szempontjából mindenki számára akadálymentes, ideális feltételek álljanak rendelkezésre: „A nemzeti hovatartozás érzése és a vallási meggyőződés kérdése maradjon ki a közéletből, legyen személyes ügy!”

Ebben a súlypont áthelyezéses átértelmezésben fogalmazódik meg áruló módon a Soros nyílt társadalmának ellentmondásos központi tétele, mely olyan érzelmi affinitásokat tart a kiegyensúlyozott társadalmi élet szempontjából károsnak, melyek nemcsak, hogy nem gátolnak individuális törekvéseket, hanem épp ellenkezőleg, értékvonatkozású megvalósulási lehetőségeket biztosítanak. Vajon miféle liberálisnak kikiáltott abszurd megfontolások alapján száműzendők a közéletből olyan pozitív jellegű érzületek, melyek a közösségi hovatartozás (család, nemzet, vallási meggyőződés) tudata alapján jönnek létre? Mért kell ezeket az attitűdöket kizárni a társadalmi élet építőköveit összetartó affektív jellegű kötődések körletéből? Nem kerülhette el a nagynevű bölcselő figyelmét, hogy ezekben a legemberibb érzelmekben olyan társadalmi differenciálódásokat képző erők manifesztálódnak, melyeket a gazdasági életre jellemző szociáldarwinizmus gyűlöletével ellentétben a szeretet dominál. Némi rosszindulattal arra kell gyanakodnunk, hogy az idézett kitételben tudatosan igyekszik Popper azokat az ősi tudat- és társadalomformáló erőtereket semlegesíteni, melyek gátat vetnek a Kalergi féle romboló szándékú ideológiák beáramlásának. Soros György, aki londoni diákoskodása során talán betévedt egyszer Popper előadására, minden bizonnyal nagy örömmel konstatálta, hogy fülébe súgta valaki, milyen hamis nevet adjon életművének, mellyel beírhatja magát aberrált elképzeléseivel a világtörténelembe.

Ismert: Soros azt állítja magáról, hogy a pénzügyi szektorban kifejtett aktivitások tekintetében nem érez erkölcsi jellegű gátlásokat, mert hiszen ezen a területen az életben maradás törvényei érvényesülnek minden tekintetben. Más a helyzet azonban, amikor civil szervezetek létrejötte felett bábáskodik. Ez esetben emberbaráti szeretet vezérli minden lépését és készteti arra, hogy jelentős összegeket áldozzon „nem kormányzati” szervezetek működtetésére, melyek az emberiség jó irányú erkölcsi fejlődését hivatottak mederbe terelni.

Maradjunk egy pillanatra a „nem kormányzati szervezetek” megnevezés mellett, amely egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a berendezkedések nem demokratikus választások eredményeként jönnek létre, nem is spontán szerveződések, hanem komoly tőkebefektetést igénylő alapítványok, melyek fenntartóik belátása alapján tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy ’kormányellenes szervezetek’ minőségében is igába vonhatók. Ennek tudatában nem állhat messze a valóságtól a vélekedés, miszerint az ilyen jellegű organizációk valójában piaci hadállások, melyek bármely üzleti cél elérése érdekében aktiválhatók.

A Nyílt Társadalom Alapítvány néven emberbaráti színezetben útjára indított világméretű programot ezen a kettőzöttségen túlmenően egy másik ellentmondás lépfenéje is gyötri. A pszichológia felülírhatatlan törvényei értelmében ugyanis normális személyiségek lelkületében nem osztható kétfelé az erkölcsi meggyőződés. Megemlékezik ugyan a szakirodalom patologikus értelemben meghasonlott bűnözőkről, melyek egyik énje nincs befolyással a másikra – Dr. Jekyll és Mr. Hyde – ebbe a kategóriába azonban, ha akarnánk is, csak szakmailag megalapozatlan módon sorolhatnánk Soros Györgyöt. A hálózat céljait illető humanitárius szándék azonban kétségbe vonható; már csak azért is mert világszerte állomásoztatott ügynökeit kétes szerepvállalására kényszeríti. Soros pénzén élnek mindnyájan, és ha ez így van, akkor nincs különbség köztük és más üzleti vállalkozások alkalmazottai között, akiknek szigorú fegyelemmel kell szolgálniuk a tulajdonos üzleti érdekeit.

Kifejezetten buta provokációnak tűnik mindenesetre az állítás, amely azt igyekszik elhitetni velünk, hogy az öregurat emberbaráti szeretet vezérli, miközben zsoldosai világszerte azon ügyködnek, hogy szétzilálják a nemzetállamok önmeghatározó és védekező képességét, kétes értékűvé tegyék a meggyőződést, melyet az emberek túlnyomó többsége nemi identitásnak érez, mint ahogy a családi kötelék fenségét is, melyben erkölcsileg kiforrott értékrend szerint szocializálódnak felnövekvő generációk.

Mégis, ha megkérdezzük a balliberális eszmeiség szószólóinak egyikét, milyen humanitárius tevékenység alapján nyilváníthatja magát az emberiség jótevőjének Soros, aki egy minden nemzeti kultúrát szétziláló újkori népvándorlás szervezésén mesterkedik, a retorikai („érzékenyítő”) szemináriumokon betanult válasz bizonyára az lesz, hogy az úgynevezett Soros tervet körüllengő állítások logikailag csupán álproblémák, melyek egy összeesküvés-elméletkereteiben értelmezendők.

Erről a jól ismert válaszról jegyezzük meg: Minden átlagos értelmi képességgel rendelkező ember tudja, mi a különbség a realitás és a megfigyelt jelenség elemei közt feltételezett összefüggések magyarázatául szolgáló elmélet között. A realitásban tapasztalható ténylegesség kétségbevonhatatlan, egy elmélet azonban kizárólag fejekben létezik, valóságként felfogni nem lehet; alapulhat tévedésre, tények elferdítésére, hazugságra…

Mit tesz hát az entellektüel szélhámos, ha érdekei ellen irányuló tényekkel szembesítik, de nem hajlandó elfogadni a közvetlenül megélt realitásra alapuló érveket? A logika érvénye fölé helyezi magát és bizonyítatlan elméletnek nyilvánítja azt, amit józan gondolkodású emberek igazságként élnek meg. Ezen az észszerűséget semmibe vevő érven nem lehet rést találni, mert amiképpen a HIV az immunrendszert támadja meg, a pajzsként használt összeesküvés-elmélet koncepciója az evidens logikai érvényesség tagadására épül: „a férfi nem férfi, a nő nem nő” … És aki ennek tudatában mégis a bizonyítás ingoványos talajára lép, menthetetlenül elsüllyed a hazug ellenérvek végtelenjének semmijében.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Nemzeti önazonosságunk számára akkor vált akut módon fenyegető valósággá Kalergi átnépesedési jövendölése (törekvése!), amikor 2015 őszén – minden érvényes nemzetközi jogot semmibe véve – illegális bevándorlók serege özönlötte el hazánkat.  2015-ben még, naiv módon, egy spontán szerveződő akció létrejöttében kellett hinnünk (a szervezők ezt akarták elhitetni velünk), bár feltűnhetett volna már akkor is, hogy a jobbára katonaképes korban lévő, stabil anyagi háttérrel rendelkező, modern mobil telefonkészülékek segítségével központilag irányítható „menekültek” alkotják a határsértők zömét. 

Döbbenettel, néha nem kis szorongással kellett figyelnünk a migránsok végeláthatatlan sorának áradatát és a színjátékot, mellyel a határsértők tömege nem létező jogokra hivatkozva igyekezett követeléseinek érvényt szerezni. Ha valaki eközben azzal a benyomással szembesült, hogy a számtalan egyedből álló sokaság alakzatában egy olyan képződmény kel előtte életre, mint egy organikusan kialakított szervekkel rendelkező teremtmény, jó úton haladt a jelenség tudományos megközelítése értelmében.

A kollektív magatartási formák autopoetikus szerveződésének tana a francia katonaorvosra, Gustave Le Bonra vezethető vissza, aki a 19. század végén adatta ki a Tömegek Pszichológiája címmel azt az leírt törvényszerűségek tekintetében mindmáig helytálló művet, mely arra a megállapításra jut, hogy a tömegek viselkedésében testet ölt egy nagyfokú hatalomérzet, amely áthatja az emberáradatot alkotó egyéneket és kiváltó oka egy természetellenes viselkedésnek. Sigmund Freud, az ismert elmeorvos, Le Bonra hivatkozva egy időlegesen létrejövő, egymástól elkülönülő, ám egymáshoz szervesen kapcsolódó elemekből álló közösségről beszél, melyben elvész az egyes személyek ítélőképessége. A kollektív magatartási formában összeolvadt egyedek nem képesek a tényeket objektív módon szemlélni, érzékeléseikben vakká válnak az őket körülölelő valóság meghatározó feltételei iránt. Az egyén feladja önálló törekvéseit és egy irracionális késztetés hatására alárendeli magát a vezéreszme minden személyes indítékot felülíró, majdhogynem vallásos értelemben vett üdvözítő akaratának. Ezzel egy olyan tudatállapot uralkodik el rajta, amely számos, nem ritkán önveszélyeztető téveszmének is szabad utat enged. A brit kutató Clark McPhail egyenesen a tömegek háborodott magatartásáról beszél. Ugyanez a háborodott magatartási mód jellemzi a fentebb TDS/ODS megnevezéssel vitatott, balliberális látásmódra alapozódó őrületet.

Kóros elvakultság jellemző tüneteit láttuk megnyilvánulni abban a viselkedési formában is, melyet migránsok tanúsítottak, melyek nem voltak hajlandóak alávetni magát semmiféle regisztrációs eljárásnak, nem nyújtottak be menekültjogi kérelmet, nem adtak ujjlenyomatot és elindultak az országutakon, sokszor az éjszaka sötétjében a szó szoros értelmében vakon, végső céljuk, Németország felé. Azzal a meggyőződéssel, hogy ehhez ugyanúgy, mint a határsértéshez, politikai patrónusaik felhatalmazása alapján, megkérdőjelezhetetlen joguk van. Az érintett személyek, mint ahogy ezt a riportokból és megfelelő híradások tartalmából megállapíthattuk, nem elesett menedékkérőnek érezték magukat, hanem egy legyőzhetetlen hatalmi erő képviselőinek, akik joggal várják el, hogy ne az érvényes jogszabályok szelleméhez, hanem igényeikhez igazítsák a bánásmódot abban az országban, melyet jószerével elfoglaltak. Azt, hogy mennyire természetesnek érezték törvénybeütköző cselekedeteiket, mi sem bizonyítja jobban, mint egy migráns nyilatkozata, aki az osztrák köztévé szombatesti főadásában elpanaszolta, hogy Magyarországon a rendőrök viselkedése alapján bűnözőnek kellett éreznie magát. A műsorvezető minden bizonnyal tudta, miért nem kérdezi meg, miben állt a magyar rend őreinek (tévesen?) inkrimináló magatartási módja.

Le Bon egy további megállapítása kimondja, hogy a tömeget irányító hangadók előszeretettel apellálnak humánus érzületekre, miközben az emberiesség követelményeire hivatkozva igyekeznek destruktív célkitűzéseknek érvényt szerezni. Röszkén jelenlévő riporterek beszámoltak egy esetről, melynek során védőpajzsként (vagy kopjaként?) maguk elé tartott gyerekek töltötték be a befogadó állomásról való kitörések alkalmával a funkciót, hogy erkölcsi hatású faltörők formájában bontsák meg a közutak oltalmára kirendelt rendőrkordont. A sikeres akció után a tömegek céltalan menetelésbe kezdtek az autópályán. Biztosak lehetünk benne, hogy állításaikkal ellentétben nem gyalog akartak eljutni Budapestre, a megmozdulást nyilván zsaroló célzatú erődemonstrációnak szánták, bízván abban, hogy a magyar hatóságok végül mégiscsak eleget tesznek követeléseiknek. A már jól begyakorolt eljárási módot sikerrel alkalmazták Ausztriában is, Salzburg autóútjain tömegesen keltek útra Németország felé, hogy ott a szállításukkal megbízott vonatok vészfékjei segítségével irányítsák a szerelvényeket azokra a „feltételes megállóhelyekre”, ahol le akartak szállni, hogy nyomtalanul eltűnhessenek a hatóságok látóköréből.

Mindhárom fent idézett szerző megjegyzi, hogy a semmiből elővarázsolt vezérek – többnyire politikai személyiségek, melyek valamilyen formában a tömeg érdekeit képviselik – a szerveződések kohézióját nagymértékben növelik. Angela Merkel bizonyára nem számított rá, hogy egy nem egészen átgondolt megnyilvánulása alapján ő is ebben a megtisztelésben részesülhet. 2015-ben még hihettünk disztingváló visszafogottságában, időközben tényekre alapozódó meggyőződésünkké vált, hogy elejétől fogva bevonták őt is a hadviselési előkészületek megszervezésébe. A Keleti Pályaudvaron nevét skandálva, portréját magasba emelve adták elő követeléseiket a határsértő idegenek. (Vajon honnan szerezték be a nagyméretű színes plakátokat?) Horgoson, a támadás előtt, mint egy védőszenthez fohászkodva skandálták órák hosszat: „Merkel segíts!” Vezérüknek, mi több őrangyaluknak kiáltották ki, ez pedig azzal járt, hogy bármiféle kellemetlen meglepetéssel szolgáltak is Németországban a befogadottak, Merkelnek felelnie kellett érte. Ha a német sajtó a magyar határon lejátszódó eseményeket a valóságnak megfelelően írja le és úgy is értékeli, Merkel politikai karrierje már akkor megpecsételődik. De a valóságnak megfelelő híradás rejtélyes, a fentebb leírtak alapján mégis érthető okok folytán elmaradt. Merkel nehezen értelmezhető szerepvállalását mély titkok övezik: a hazug módon előtérbe helyezett, nyakra-főre hangoztatott humanitárius indíték csupán látszólagos jogcíme kétes színezetű ténykedésének. Valós okát annak, hogy az EU politikai elitje évek óta semmiféle hajlandóságot nem mutat napjaink népvándorlásának megfékezésére, a fent idézett világot átfogó tervezetekben kell keresni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy hazánk és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök az unió törvényeivel összhangban álló szankciók foganatosítása után egységesen megrendezett kritikák és gyalázatos rágalmak kereszttűzébe került.

Nehéz lenne megmondani, miféle hatalomvágyon túlmutató érdekek fűződnek a migrációs áradat megfékezését nemcsak, hogy hátráltató, de a végeláthatatlan folyamat fenntartását kimondottan támogató törekvésekhez. Rejtély marad az is, kik állnak Soros Györgyön kívül a folyamatokat irányító háttérben. Egy bizonyos: Merkel asszonyság épp úgy, mint – akármilyen furcsán hangzik is – a mindenkori amerikai elnökök legtöbbje, nem maga dönt a politikáját meghatározó döntések irányelvéről.

***

Fb/Honlap-bejegyzés 2020

Tapasztalati tények igazolják, hogy amennyiben gyengeelméjűség erkölcsi beszámíthatatlansággal párosul, a fogyatékosságok összhatása nagy valószínűséggel bűnöző életviteli forma kialakulásához vezet. Gyakran szembesülünk azonban vétségekkel is, melyek kielégítik a kriminalitás fogalmát, kiváltó okuk mégsem intelligenciahiányban, hanem épp ellenkezőleg, magas szinten megvalósuló kriminális tevékenységben fogalmazódik meg. Az effajta szellemi termékek felhangját mindig egy ’mentsük meg a világot’ jellegű felszólítás adja meg – a meggyőződés jegyében, hogy a felhívásnak örömmel tesz majd eleget mindenki.

Az ENSZ egészségügyi világszervezetének már említett első igazgatója, az „új globális világrend” eszményének elkötelezett patrónusa, George Brock Chisholm is azzal indokolja a szuverén államok felszámolásának szükségességét, hogy csak egy országot-világot átfogó központi hatalom képes megakadályozni egy újabb, a Második Világháborúhoz hasonló világégés kirobbanását. Ilyen könnyen átlátható hazugsággal érvelt az Első Világháború után Richard Coudenhove-Kalergi is. Igaz, ő nem a világ egészét, csupán Európa nemzeteit szerette volna központi kormányzás igája alá vonni, de az ’örök béke’ hazug ígérete számára is hatalmi ambíciók elkendőzésének funkcióját töltötte be. A háttérből irányító személyiségek kilétének kérdését nem kívánom feszegetni, a népbutító porhintés elárulja így is, mely szövetségrendszerek érdekeltek egy az általuk megrendezett káoszból létrehozott centrális hatalom létrehozásában.

Az 1945-ben megalakuló ENSZ keretein belül az UNESCO „Társadalmi Átalakulásokat elősegítő Bizottsága” (Management of Social Transformation) kapta meg a feladatot, a világpolgárság/világkormányzat régóta dédelgetett eszmerendszerének elfogadtatására kieszelt propagandahadjárat végrehajtására. A tervezet világnézeti vonatkozásban kijelölt irányvonala hivatalosan ekképpen fogalmazódott meg: „Komoly ellenállásra csupán hagyományos értékek hívei részéről lehet számítani, a nevelési és oktatási intézmények programjának ezért a család- és nemzethű eszmékre épülő gondolkodásmód felszámolását kell elsődleges céljának tekinteni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy felnövekvő nemzedékek tudati állapotát egy magasabb színtű látásmódra kell emelni.” ’Magasabb szintű’ világnézeti szempontok érvényesítése alapján alkották meg oktatási és nevelési rendszerüket a huszadik század náci és kommunista diktatúrái is. Kommunista rezsimek esetében a szocialista embertípus, Hitler Németországában pedig az emberek feletti ember (Übermensch) tudatát jellemezte a honosítást igénylő látásmód.

A Globális Nevelési Tanács (Council for Global Education) elnöke, Robert Muller (három perióduson keresztül helyettes ENSZ-főtitkár!) számos nemzetközi fórumon propagált, részletesen kidolgozott koncepciója alapján a világ minden országában bevezetett tanterv feladata a fentebb vázoltak értelmében az lenne, hogy felnövekvő nemzedékek szülői és egyéb, például vallási meggyőződésben gyökeredző befolyástól mentesen ragadják meg létezésük értelmét: „Ki kell bányászni a hagyományok szemete alól azokat a gondolkodási, érzelmi és cselekvési módozatokat, melyek nem a Jó és Rossz megkülönböztetésére irányulnak!”

A „mentsük meg a világot” propaganda-cirkusz napjainkban (részben) áttevődött – változatlan célkitűzéssel – a háborús fenyegetettség színteréről az emberek okozta klímakatasztrófa porondjára. A tényleges problémák elkendőzésének funkcióját ma világszerte a hisztérikus kitörésekre hajlamos fruska, Greta Thunberg tölti be. Zsenge kora ellenére sok mindent tud már Grétike: Megtanulta, hogyan kell vajaskenyeret kenni, cipőfűzőt masnira kötni, nagykabátot be- és kigombolni, vele egykorúakat iskolakerülésre buzdítani, ENSZ közgyűlésen felnőttekkel vitázni, szemtelenkedni, kompetens véleményt alkotni dolgokról, melyekhez nem ért, szakembereket kioktatni, fából vaskarikát gyártani…

Vajon elgondolkozott-e már valaki azon, kik üzérkednek, miféle politikai megfontolások alapján – saját szülein kívül – ennek a sorsüldözött szegény bakfisnak vegyes érzületeket kiváltó színi előadásaival? Meg fogjuk-e tudni valaha, milyen célzattal fogtak be egy szerencsétlen gyerekleányt szennybűzös bölcselkedésre – azok a háttéri figurák, akik a politikai korrekt beszédmód és a gender-elmélet agyréme körül kialakult abszurd vita szálait is mozgatják a nagyüzemi politika láthatatlanná tett zsinórpadlásán.

Igazságérzete van mindenkinek, még akkor is, ha ez némelyeknél csak abban nyilvánul meg, hogy nehezen viselik el, ha igazságtalanul bánnak velük. Ez utóbbi embertípusból tevődne össze az ’örök igazság prófétái’, akik nem képesek megkülönböztetni a tudatukban rögződő hamis nézetekhez való ragaszkodást attól, amit mi igazságszeretetnek nevezünk. Nem sorolhatjuk ezeket a sajnálatos személyeket, akik mindig valamiféle manipulatív befolyásoltság áldozataiként harcolnak gonosz hatalmasságok zászlaja alatt, a szellemi bűnözők közé. Ők csupán szellemi kártevők.

Köztudott, hogy balliberális orgánumok egyrészt elnéző közömbösséggel jellemzik a kommunista diktatúrák rémtetteit, másrészt minden lehetőséget megragadnak arra, hogy keresztény szellemiségű politikai erőket szélsőjobb fasiszta, illetve náci minősítéssel becsmérelhessék. A kettős mércével való ítélkezés ez esetben sem a gyengeelméjűség, hanem kriminális szellemi konstrukciók megalkotására való hajlandóság jele. Szerveződések, melyek ezen a szinten fejtik ki társadalomformáló akaratukat, nem méltók arra, hogy politikai pártoknak tekintsük őket. Effajta csődületek csak az összeesküvések közegében létezhetnek.

***

Publicisztika, 2015 Magyar Hírlap

Amennyiben hiteles képet szeretnénk nyerni a balliberális tábor hamis retorikájáról, a legfőbb sajátosságot a logikus érvelés módszeres tagadásában kell keresnünk. Nem butaság, nem is tanácstalanság, hanem az ellenérvek akaratlagos semmibevétele jellemzi a gyakorlatot, mellyel az EU adminisztráció hangadó politikusai a migrációs-kezelés vonatkozásában minden érdemi vitától távol tartják magukat. Amikor évekkel ezelőtt az Európai Bizottság szemére vetették, hogy nem mutat semmiféle hajlandóságot a válság megoldására, Jean Claude Juncker a legnagyobb természetességgel jelentette ki, hogy az általa elnökölt grémium már rég előállt egy kötelező kvótarendszer gondolatával, ám az ötlet gyakorlati kivitelezése a tagországok szolidaritása hiányában elakadt. A rontó szándékú zavarodottság, mely ebben a kommentárban megnyilvánul, nem szorul bővebb magyarázatra.

Cui bono (kinek válik ez hasznára?), kérdezhetnénk a kriminalisztika módszertanából kölcsönzött kifejezéssel. Kinek származik milyen formában haszna a válságos helyzet gyors és hathatós orvoslásának elodázásából? A választ megnehezíti, hogy minden konkrétan megfogalmazott gyanú, tárgyi bizonyítékok híján, a szervezkedők mentsváraként agyonstrapált összeesküvés-elmélethez vezethet. Még akkor is, ha mindenki látja a nyilvánosan közreadott kommentárok és a valós szándék közt észlelhető ellentétet. Nyilvánvaló, hogy a be nem vallott, de nem is tagadott olcsó munkaerőre való igényen túlmenően egy demokratikus döntési folyamatok útján elérhetetlen cél is ott lebeg a nehezen azonosítható háttéri irányítók szeme előtt, akik úgy akarnak politikai hasznot húzni a kialakult zűrzavarból, hogy a maguk erkölcsi és világnézeti eszmerendszerének megfelelően hasznosítják a kaotikus folyamatokat. Mi más szolgálhatna magyarázatul arra, hogy a migránsok ellenőrzés nélküli beáramlása Európa szívébe a döntéshozó fórumok képviselőit cseppet sem nyugtalanítja? Mi másra vezethető vissza az érthetetlen felfogás, miszerint a közel-keleti és észak-afrikai évtizedek óta tartó áldatlan állapotok természetes okául szolgálnak egy hirtelen megindult népvándorlásnak, melynek az „emberiesség követelményeinek értelmében” nem szabad véget vetni? És vajon mivel magyarázható azoknak a köröknek az agresszív módon kifejezésre juttatott csalódottsága, melyek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy fölkészülten érte hazánkat az invázió és a kialakított hármas tagozódású erődrendszer fel tudta tartóztatni a ránk szabadított ellenséges sereget.

Régi igazság: Ahol a hatalom pretendensei a demokrácia szabályai szerint ki nem érdemelt jogokért kardoskodnak – nyíltan vagy burkoltan –, ott egy vitakultúrát alakítanak ki, melyben a logikus érvek ellehetetlenítése az eszköztár legfontosabb tartozéka. Demokratikus viszonyok közt megszokott érvelés ilyen körülmények között érvényét és regulatív hatását veszti; ezzel pedig szabad út nyílik a szellemi erőszak alkalmazására. A destruktív retorika kiagyalóit a hitleri Németország ideológusai között fedezhetjük fel. Egyikük, a Harmadik Birodalom ünnepelt újságírója, Wilhelm Stapel, így vélekedik a „Kereszténység és nemzeti szocializmus” című írásában: „Mivel a nemzeti szocializmus elementáris mozgalom, érvekkel támadni értelmét nem lehet. Érveknek csak akkor lenne foganata, ha a mozgalom érvekre alapulva vált volna naggyá.” Kihívó cinizmussal jelenti ki a szerző, hogy politikai szerveződések, melyek a szellemi erőszak alkalmazásának elvére alapulnak, öntörvényes módon élhetnek a logikai belátás ellehetetlenítésének eszközével. Konstruktív vitáról efféle egyletekkel szó sem lehet, hisz a rendezett formában lezajló párbeszéd számukra egzisztenciális veszéllyel jár. Olyan utakat keresnek hát, melyek nem a logikai ellentmondás Arisztotelész óta mérvadó törvényeire, hanem a konok hangoztatás eszményére épülnek. Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels nevéhez fűződik a mondás: „Az átlagos ember annyira együgyű, hogy csak nyomatékosan kell hangsúlyozni valamit, és ha az állítást gyakran megismételjük, igazságként lesz elfogadva.” A módszer alapelvét Hitler maga fogalmazta meg a Mein Kampf című pamflet 203. oldalán: „A nagy vonalról nem szabad letérni soha, csakis a szakadatlan, szüntelen és konzekvens hangoztatás hozhatja meg a siker beérlelődését.”

A hitleri útmutatás következetes alkalmazását ismerhetjük fel hazánkban is a bevándorlási probléma kapcsán kialakuló nézetkülönbségek „liberális” kezelésében. Míg a nemzeti érzelmű pártok véleménye Orbán Viktor álláspontját osztva abban a világosan meghatározott nézetben fogalmazódik meg, hogy az ezeréves magyar államnak eredendő joga, sőt kötelessége meghatározni, kit enged be az országába, kit nem, a balliberális gárda szónokai ennek kapcsán, minden érdemi vita elkerülésével a közös európai értékek lábbal tiprásáról beszélnek. Unos-untalan hangoztatják hazug szózataikat abban a reményben, hogy mantrájuk az egyszerű emberek fejében idővel igazsággá válik.

A hitleri tanítás értelmében teszik ezt, hisz logikus érvelés esetén önmagukkal kerülnének ellentmondásba. Nehezükre esne például értelmes vita keretében kifejteni, miért közös európai érték a hajdani gyarmattartó birodalmak társadalmi szerkezete, és miért nem kötelezhető Magyarország arra, hogy egy párhuzamos vallási meggyőződés kialakulását megtűrje kereszténygyökerű kultúrája mellett. Arra is nehéz lenne választ adni, milyen alapon tartoznának a visegrádi négyek szolidaritással hajdani gyarmattartó országoknak a kötelező kvótarendszert illetőleg. Laurent Fabiusnak, a módfelett arrogáns francia külügyminiszternek, nem áll érdekében a kialakult helyzet értékelésébe a gazdasági szempontokat is belevonni, ezért farizeus módon így nyilatkozik: „A politikailag üldözött embereket, akik háború sújtotta országokból jönnek, be kell tudni fogadni. Ezt menekültjognak nevezik. Reagálni kell. Minden országnak reagálni kell. Franciaország megtette, Németország már megtette.”

Minden gondolkodó embernek fel kell, tűnjön, mely szemérmetlen trükkel igyekszik Fabius ebben a parancsszerű véleménynyilvánításban a figyelmet elterelni arról, hogy az illegális bevándorlóknak csak elenyésző kisebbsége tekinthető a genfi megállapodás értelmében politikai menekültnek. A meghatározó többség koránál és egészségi állapotánál fogva gazdasági előnyök szerzésére alkalmas olcsó munkaerő, melyben a két ország iparmágnásai kedvükre csemegézhetnek, hogy aztán az ázaléktól az emberiesség erkölcsi törvényeire hivatkozva megszabadulhassanak. Fabius egyfajta parancselvű szolidaritásra hivatkozik: „Minden állam adja fel logikus érvekkel alátámasztott álláspontját, vesse alá magát idegen érdekek akaratának!”

A keresztényi szellem hamis prókátorainak egy további követelése feltétel nélküli toleranciát kér számon minden migránssal szemben. Toleráns magatartást azonban, ahogy a szó etimológiai eredete is mutatja, jogos önvédelem feladásának formájában nem kényszeríthető rá senkire. Toleráns csak azzal szemben lehetek, aki szuverén döntésjogomat elismeri. Magyarország nem lehet toleráns azokkal szemben, akik erőszakos, nem ritkán kriminális módon követelik érdekeik kiszolgálását. Ha ebben a megvilágításban értelmezzük a balliberális kormányfők bécsi találkozójának Werner Faymann által az osztrák köztévében ismertetett döntését, melyben a tanácskozás résztvevői hitet tesznek amellett, hogy a migrációs válság folytán előálló problémák kezelésénél minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy az emberiesség, tolerancia és a szolidaritás eszméi érvényre jussanak, meggyőződhetünk róla, milyen szemforgató, álnok eszmeiséget rejtenek a szép szavak.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

Bulvármédiákban gyakran teszik fel interjúk alkalmával a kérdést, mit utasít el másokban leginkább a megkérdezett személy. Sokan vélik a ’butaságot’. Ezt az érthető viszolygást annyiban kell pontosítanunk, hogy nem a butaság maga, hanem a színlelt együgyűség az, ami valóban elutasítandó. Mérsékelt szellemi teljesítőképessége miatt nem hibáztatunk senkit, hiszen a kedves balgatagság, megkapó oktalanság természetes színfoltja mindennapi életünknek. Nem vonható kétségbe azonban, hogy a butaság tetetése is az ostobaság talaján burjánzik. A logika kötelékeiből való tudatos menekvést legtöbbször olyan helyzet idézi elő, ahol egy bizonyos személy érdekeit tapasztalati tények csorbítják, melyeket logikus érveléssel megkérdőjelezni nem lehet. Az illető a legbutább eszközt ragadja meg: a következetlenég fedezékébe menekül.

Nem érdemes részletezni, mért süllyed el mindenki a sületlenségek káoszában, aki egy következetes eszmecsere szabályainak megfelelően igyekszik a felkínált platformon ellentmondásokat kiküszöbölni. Maradjunk inkább Goethe szavaival élve annyiban, hogy balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, és nézzük meg közelebbről, miféle menekülő vágatokon át hagyják el omladozó szellemi építményeik rendszerét az „entellektüel” fenegyerekek, akik a butaság köntösébe burkolódzva tüntetik fel magukat magasztos eszmék képviselőinek. A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja egy a vitatott téma lényegét csak érintőlegesen meghatározó erkölcsi követelmény felértékelésében áll, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relatívizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőnek felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel keleti és ázsiai szülőföldjét elhagyó migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.

A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús, máig is titkokkal övezett stratégiai célok kivitelezésének szabott („technikai”) határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU jogügyi biztost – 2015 őszén egy a „Die Welt” által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel… Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak puffogtatásával támadja Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tesz, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról. Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, François Hollande – személyiségek, melyek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt.

A „Die Welt” szócsövén át harsog fülünkbe az Atlanti Óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekszik meggyőző képet festeni, mellyel „kelet európai” államok mutatják ki hálátlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a Második Világháború utáni legnagyobb menekültkrízisének megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen [… …] azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. „Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell, legyen az is” – így a paralogikus felépítmény – „hogy Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására.”

Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg cserében a piacok megnyitásáért. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egy „kelet európai” államot sem önzetlen adományozásban.

Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen (egyelőre, de nem véglegesen) eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott „háborús menekültek”, akik Európában kerestek élhető új hazát és azon voltak minden igyekezetükkel, hogy a befogadó államok elvárásainak megfeleljenek. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált, „megbirkózunk vele”, kijelentése is új értelmet nyert: Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsó sorban szexuális zaklatások ellen.

Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és fősodrású sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy a megmondóembereik újabban nem öltik már önszántukból magukra a buták szerepét, ehelyett hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja azonban jobban, hogy a terv nem vált be, mint a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések „fake news” (hamisított hírek) és „Lügenpresse” (hazugságsajtó) mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppentett hír arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150.000 eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakóság többsége nem lenne képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és inter-regionális hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négyjegyű pénzösszegeket találtak és ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150.000 eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható.

A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabbá váló kritikát, mely szerint túlságosan egyoldalú módon közli a szerkesztőség bűvkörében kialakított véleményeket, ahelyett, hogy szabad vita keretei közt biztosítana lehetősséget önálló nézetek létrejöttének. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, „Hart aber fair” (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger, vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban szarvánál ragadja meg a bikát és becsületes módon ad helyet egymásnak ellentmondó véleményeknek. Például arról, hogy van-e értelme a burka-viselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még követni való keresztény kultúra Németországban… Úgy tűnik, hogy mindez dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő megnyilvánulásokat, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló perfídia abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyenlő mértékben elterjedt nézeteknek állítana a vitákban egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.

Ne essünk a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fentnevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. Ezekhez a különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete” című művében már a középkorban is: „Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok önmagatokkal? Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.” Kérdéssé korunkban csak az válhat, hogy mi módon férkőznek be ezek a másodrangú elmék zavaros elképzeléseikkel véleményformáló jelenléttel a köztudatba.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2019

Ha egy cég hatástalan anyagokból állít elő egy kotyvalékot, amit gyógyszerként kínál eladásra, úgy gazdasági bűncselekményt követ el és talán számolnia kell az áruhamisítás következményeivel. Ám ha valaki díszes címkével ellátott üvegcsébe tölt vitriolt és ártó szándékkal árusítja portékáját kozmetikumként a zugpiacok átláthatatlan szövevényében, úgy a köztörvényes bűnözés legsúlyosabb esetének egyikét valósítja meg, büntetéstől mégsem tart, hiszen tapasztalatai azt mutatják, könnyen eltűnhet a zavarosban. A vietnámi háború idején, valószínűleg nemcsak Magyarországon, de a „szocialista tábor” országainak mindegyikében fölröppentették időről-időre a hírt, hogy az „imperialista hódítók” játékszernek álcázott robbanó tölteteket dobálnak le repülőgépekről játszóterekre. Itt a megtévesztő címkézés két egymásnak ellentmondó variánsával állunk szemben, melyek egyike abban áll, hogy az amerikai hadvezetés valóban gyermekgyilkos eszközökkel igyekezett demoralizálni ellenségét, a másik verzió azt valószínűsíti, hogy a kommunista propaganda az újságírói etika fedezéke mögé bújva igyekszik olyan képet festeni ellenségről, amely minden józanul gondolkodó emberben ellenérzetet kell, hogy kiváltson.

Nem sokban különbözik démonizáló hadviselés elvétől a liberális véleménydiktatúra megvásárolt újságíróinak azon állítása, miszerint magyar határvédő szervek kegyetlen, brutális bántalmazásban részesítik a migránsokat, akik „Magyarország határain áttörik a jogsértő módon felépített technikai zárat és jogos igényeknek megfelelően igyekeznek országunkon át nyugatra”. Svéd újságírók tudni vélik, hogy az „Orvosok Határ Nélkül” (OHN) nevű szervezet munkatársai indokolatlan bántalmazás nyomait fedezték fel visszatoloncolt migránsokon – mintha a nyomokról valóban meg lehetne állapítani, hogy a sérülések indokolt vagy indokolatlan közbenjárások alkalmával jöttek létre. Érdemes lenne mindenesetre megtudni, mi készteti az OHN egyes munkatársait arra, hogy szervezetük alapelveit megsértve uszítsanak a magyar állam határait és egyben a schengeni övezetet védő szankciók foganatosítása ellen. Egyesületük alapelve ugyanis kimondja: „A segélyszervezet önkéntes munkatársai tevékenységüket a semlegesség elve szerint, pártatlanul, részrehajlás nélkül végzik, munkájukat nem befolyásolhatják politikai, gazdasági vagy vallási tényezők…”

Nyílt titok, hogy ezek a közismert szervezetek valójában nem is azokat a csoportokat képviselik, melyek védelmének programját zászlójukra tűzik, hanem kenyéradó gazdájuk, egy nagyravágyó, Magyarországról elszármazott aggastyán érdekeit szolgálják, aki önmaga erkölcstelen-ateista képére igyekszik formálni a világot és a „minden falúból egy kutya” elve alapján szervezi báránykáknak álcázott, vezényszóra támadó, haragos ebeinek falkáját. Milyen jól hangzik ugye a név, hogy „Emberi jogokat védő szervezet”? És ha naponta halljuk a hírekben, hogy „Jogvédők megállapították…”, nem is kételkedünk abban, hogy hiteles az állítás, hiszen jogvédelemre szakosodott emberek állnak a közzétett szakvélemény mögött. Jogszerű magatartást ír tehát le a brosúra, amely arról informálja a migránsokat, hogyan lehet kijátszani a magyar törvényeket, és jó tanácsokat ad arra vonatkozólag is, miként kell „kegyetlen, erőszakos bánásmódot” a hatóságok nyakába varrni. Még jobban hangzik a „Társaság a Szabadságjogokért” név. Ha megnézzük a szervezet honlapját, arról is értesülünk, miféle hőstettek fedik a szabadságjog fogalmát e tömörülésben, melynek március 13.i bejegyzése büszkén közli: „A bíróságon támadtuk meg a március 15-i füttyszó betiltását”. De jó, hogy ezt közzétették! Most legalább tudjuk, mely bűzös lyukból fúj az a szél, amely történelmi önazonosságunk méltóságát igyekszik meggyalázni, kisstílusú politikai célok érdekében!

Az ötletgazda bizonyára komoly prémiumot kapott háttéri forrásokból, mely „Nyílt Társadalom Intézet” néven finanszírozza és irányítja leányvállalatai tevékenységét a Vénember fölösleges pénzével. De vajon milyen jelentést takarhat a társadalom nyíltságának fogalma, ha számításba vesszük azt is, hogy több mint háromezer évnyi fejlődés során jutott el az emberiség ahhoz az ideálisnak tűnő államformához, melyet köznyelven szólva nyugati demokráciának nevezünk? További érlelődés szükségét nyilván nem zárhatjuk ki, itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a káoszelmélet alapján tehessünk különbséget „nyílt” és „zárt” rendszerek között: Nyílttéri tüzek ugye elharapódzhatnak, erdőtüzet okozhatnak, világégéshez vezethetnek, zárttérben tartott lángok ezzel szemben ellenőrizhetők, csak a mindenkor megkívánt meleget szolgáltatják. Ki tudhatja, milyen „nyílt” társadalmi rend lebeg a magát világmegváltónak képzelő Öregember lelki szemei előtt, amikor Pandóra szelencéjének fedelét feszegeti.

***

FB/Honlap-bejegyzés 2021

A Második Világháború utáni gazdasági csodának nevezett fellendülés akkor torpant meg Németországban, amikor az ipari termékek iránti kereslet olyan mértékben megnövekedett, hogy a vállalkozások nem voltak már képesek kínálatukat megfelelő mértékben növelni. A konjunktúra túlhevülés (Konjunkturüberhitzung) néven ismertté vált jelenség hatását azzal igyekeztek az ország vezetői ellensúlyozni, hogy megnyitották a határokat bevándorlók előtt, akiket, eleinte elutasító hangnemben idegenmunkásoknak, később baráti vállveregetéssel vendégmunkásoknak neveztek. A köznyelven átnépesítés (Umvölkung) névvel illetett program ellenzői számára felismerhetővé vált, hogy az intézkedéseket nem gazdasági érdekek, hanem gátlástalan hatalmi megfontolások motiválják. Ez abban is megnyilvánult, hogy akkor se függesztették fel a nyitott határok programjának végrehajtását, amikor már nem munkaerőhiány, hanem munkanélküliség okozta a legfőbb társadalmi problémát – azzal az eredménnyel, hogy tartósan lecsökkent a munkaerő piaci értéke, ami mélyreható ellenérzeteket váltott ki, főleg a kétkezi munkások körében, akik joggal érezhették úgy, hogy korábban becsülettel megfizetett munkájukat bevándorlók tömege teszi nélkülözhetővé. Bertold Brecht sokat idézett felszólítása, „keressen magának a kormányzat egy másik népet”, a kialakult helyzetben olyan értelmet nyert, amely válaszra késztette a lakósság érdekeitől messzire eltávolodó politikusokat.

A propagandahadjárat, mely a német nép mesterségesen ébren tartott lelkiismereti válságára építkezett, azt eredményezte, hogy az idegenmunkások hamarosan átvedlettek a liberális sajtó által előírt köztudatban szívesen fogadott vendégekké, majd „menekültekké”. Sokan úgy vélték az átminősítő kampány sikerét mérlegelve, hogy a hitleri rémtettek maradandó zsarolási potenciált biztosítanak a háborút követő kései generációk érdekei ellenében is.  Putyin a dilemmát az orosz Duma előtt tartott egyik beszédében következőképpen fogalmazta meg: „A náci idők mélyreható szakadást gerjesztenek a német történelemtudatban, amely igen gyakran az 1945 után kialakult politikai szövetségrendszer észlelésére korlátozódik.” A kérdést, hogy miféle szövetségrendszer befolyása alá kerültek a németek, a svájci politikus, Jean Ziegler válaszolja meg nagy sikerű könyvében, melyben a világ új urai minősítéssel illeti az oligarchákat, akik eszközökben nem válogatva igyekeznek rányomni akaratuk bélyegét a földkerekség minden országának politikai arculatára. „Hogy lehet az”, kérdi Ziegler, „hogy a világ új urai hatalmon tudják tartani magukat, holott minden tevékenységüket erkölcsi romlottság és cinizmus hatja át? Mire alapozódik csábítóerejük rejtélye?”

A rejtély feloldásához Soros György hálózatát kell vizsgálat alá vonni: Korrumpált politikusok ülnek majd minden ország parlamentjében, korrumpált bérfirkászok lebzselnek seregestül majd minden mérvadó politikai hírportál szerkesztőségében – azzal a megbízatással, hogy erkölcsileg elfogadható színezetet adjanak az oligarcha körmönfont üzleti cselfogásaiknak. Mindezek ellenére az is látja, aki nem akarja, hogy a magyar származású, magát kozmopolitának valló spekuláns tevékenységét nem emberbaráti szeretet, hanem önző, nemzetgazdasági érdekeket sértő nyereségvágy ösztönzi. A vállalkozás kibékíthetetlen ellentmondásosságát a Nobel díjas gazdaságtudós Milton Friedman így fogalmazza meg: „Lehet szociális intézményekkel ellátott államról beszélni, lehet nyitott határokról beszélni, de a kettő együtt nem létezhet.”

Friedman látásmódját statisztikai adatok igazolják, melyek a német szövetségi kormányzat törvényi kötelezettségének megfelelően láttak 2019-ben napvilágot. Az elmúlt évtizedben több mint kétmillió migránst fogadott be Németország, magát olyan értelemben elkötelezve, hogy gondoskodik a bevándorlók egészségügyi ellátása mellett a napi élet szükségletei (étel, áram, ruházat) kielégítéséről és garantálja hátrahagyott gyermekek, esetleg feleségek [sic!] beutaztatásának lehetőségét. Mindezt úgy, hogy a migránsok 80%-a nem tud érvényes útlevelet felmutatni. Hivatalos statisztikák bizonyítják azt is, hogy a meghatározási szempontoktól függően 18 és 19 százalék közt ingadozik Németországban a szegénységgel sújtott őshonos lakók aránya. Konkrét számokban ez legalább 13 Millió ember érintettségét mutatja ki, ami 3%-os romlást jelent a 2002-ben azonos kritériumok alapján felvett adatokhoz viszonyítva. Lineáris progresszió esetén a németek több mint egyharmada fog egy további évtized elteltével szegénységben élni. Ha Merkel asszony mégis úgy véli, „megbirkózunk ezzel”, akkor szemléletmódjában nem optimizmus, hanem kötelező térdre esés nyilvánul meg „a világ új urai” előtt.

Köztudott, hogy a náci diktatúra változatlan szereplőkkel lényegült át Merkel szülőföldjén, az NDK-ban, bolsevista diktatúrává. Ellenállási harcosok a kommunizmus bukása után is kisebbségben maradtak; köztük Bärbel Bohley, aki megjósolta, milyen jövő vár az egyesített Németországra: „A StaSi struktúrák tanulmányozását jellemtelen köpönyegforgatók fogják magukhoz ragadni. Valamelyest adaptálják majd a módszereket, hogy a szabad nyugati demokráciákban is működőképesek legyenek. Nem fogják a zavarkeltőket letartóztatni, léteznek ártalmatlanná tételükre finomabb lehetőségek, de a titkos tilalmak, a gyanakvás, a félelem, izoláció és kirekesztés, a megbélyegzés és elhallgattatása azoknak, akik nem állnak be a sorba, módszerré fog válni ismét. Intézményeket fognak létrehozni, melyek sokkal effektívebben dolgoznak, mint a StaSi. Visszatérnek az állandó hazugságok is, a dezinformáció és a köd, amelyben minden elveszíti kontúrjait.”

Bärbel Bohley aggodalmai harminc évvel ezelőtt lettek egy kávéházi beszélgetés alkalmával feljegyezve. Sötét előérzetei beigazolódásaként értelmezhetjük a német Alkotmányvédő Hivatal aktuális felhívását: „Polgártársaink segítségét kérjük! Arra kérjük, jelentse (anonim módon is) a következő telefonszámon, illetve email címen, ha szélsőjobb alkotmányellenes tendenciákat észlel lakó- vagy munkahelye környezetében. Köszönetünk előre is!” (Telefonszám, email-cím) Mi másról lehet itt szó, mint a náci és kommunista diktatúrák besúgórendszerének adaptált változatáról!?

Ebből a meghasonlott, önmagát elkötelezett szövetségesünknek beállító Németországból érik el hazánkat a leggyalázatosabb hazugságokkal fűszerezett támadások – történelmünk folyamán nem először.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2017

A XVI. század egyik legszélesebb látókörű hazai reformátora Bornemisza Péter, két tar császárról beszél, aki Magyarország „megkopasztásán” ügyködik. Egyikük a kopaszra borotvált fejű török szultán, másikjuk a bujálkodási hajlamáról ismert II. Rudolf császár, akit a vérbaj higanygőzös kezelése fosztott meg hajdíszétől, mielőtt a Habsburg családi tanács az előrehaladott szellemi leépülésben szenvedő uralkodót megfosztotta volna trónjától. Balassi Bálint nevelője, Bornemisza Péter, világosan látta, több helyütt utalást is tett rá, hogy a Habsburgok legnagyobb ellensége ugyan a török, ám megkülönböztetett gonddal viseltetnek aziránt is, hogy a számukra veszélyesnek tűnő magyar nemzeti öntudat ne vethessen gátat abszolút jellegű hatalmi törekvéseiknek. Így lettek a török portával folytatott béketárgyalások szenvedő alanyai általában a hódítók ellen hősiesen küzdő magyarok. (Lásd: „Szégyenletes Vasvári Béke”)

A kettőzött fenyegetettség, mely a jelenlei helyzetet jellemzi, a hajdani török-német szorongatással azonos értelemben értékelhető. Egyrészt tagadhatatlan, hogy Európát s vele együtt Magyarországot megtámadták – Földi László, biztonságpolitikai szakértő szavaival élve, egészséges, jól táplált, katonakorú emberek, akiknek harci feladatát egyelőre csak sejteni lehet. Tényként kell mindenesetre elkönyvelnünk, hogy egyedül számszerű jelenlétük is már akkora potenciális erőt képvisel, amely, ha valamilyen formában felszabadul, egy politikai atombomba, világnézeti pestisjárvány vagy mindkettő együttes hatásával jár. Másrészt a szolidaritás hamis jelszavának hangoztatásával igyekeznek uniós szövetségeseink, nemzeti önazonosságunk megtagadása mellett, olyan felelősség vállalására rábírni bennünket, amelyet nem tudunk, de nem is akarunk viselni.

A sokat vitatott kötelező kvótarendszer tekintetében jegyezzünk meg csak annyit, hogy volt szerencsénk megismerni a szóban forgó „menekülteket”; 2015-ben bemutatkoztak már nálunk. Biztosak lehetünk benne, hogy amennyiben megnyitjuk előttük az ajtót, csak egy kis résre is, rokonságuk és terjedelmes atyafiságuk kötelékében elárasztanak bennünket; rendezhetetlen összevisszaságban vesznek birtokba mindent, ami saját törvényeik szerint megilleti őket.

Aki a mai Londont ismeri, ahol a legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak alig több, mint fele arányban él brit eredetű lakósság, nehezen fogja elhinni, hogy 1891-ben az akkori négy és félmilliós lélekszámú városban nem egészen fél százalékot tett ki a külföldinek minősülő bevándorlók aránya. (Meyers Kleines Konversationslexikon, Leipzig – Wien, 1899) A jelek arra utalnak, hogy liberális polgártársaink ilyen fejlődési vonalat álmodtak meg Budapest számára is – svábhegyi villáikban és a soros-alapítványok zegzugos barlangjaiban megbúvva.

A muzulmán hódítók serege a XV. század elejére érte el az akkori Magyarország déli határait. Zsigmond király az al-dunai erődvonal kiépítésével arra az elismerő nyilatkozatra késztette XXIII. János pápát, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája és pajzsa („Hungaria est propugnaculum et clipea christianiatis”). Az oszmán birodalom további terjeszkedésének megállítása érdekében európai összefogásra, a szó valódi érelmébe vett szolidaritásra lett volna szükség. Ehelyett az érintett nagyhatalmak csupán arról gondoskodtak, hogy Magyarország ütköző zónává váljék, mert kicsinyes nézeteltéréseiket kívülről védetten, nyugodt körülmények között rendezhették. Úgy, ahogy ezt az Európai Uniót tette, amikor a politikai és gazdasági zsarolás minden eszközének bevetése mellett, hosszú hónapokon át vitatta Görögország, részben önhibán kívül felhalmozódott adósságának behajtási lehetőségeit, miközben Magyarország határait már nagy erővel rohamozták a betolakodók.

A kérdésre, hogy képes lenne-e Európa rövid idő alatt megbirkózni a szükséges védelmi feladattal, ha gazdasági érdekei ezt megkívánnák, a modernkori kalózkodást feltartóztató sikeres akció ad kielégítő választ. A londoni székhelyű IMO (Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) döntése alapján indult meg 2013-ban az Atlanta elnevezésű hadművelet, amelyben az EU keretein belül húsz állam vett részt. A Vörös Tenger déli részein az Ádeni Öböl, valamint az Indiai Óceán térségében járőröző hadihajóknak és gyorsnaszádoknak rövid idő alatt sikerült véget vetni a tengeri hajózást egy Európa nagyságú területen elbizonytalanító kalóztámadások sorozatának. Ma már senki sem beszél a játszi könnyedséggel megoldott feladatról, mert ez talán felhívná a figyelmet arra, hogy összetettebb problémák esetén is van lehetőség gyors és hathatós megoldásokra, ha van közös akarat.

***

Publicisztika, Magyar Idők 2015

A technikai határzár felépítését a balliberális ellenzék 2015-ben fölösleges pénzkidobásnak minősítette, mondván, hogy migrációs fenyegetettség nem létezik, határaink védelmét csupán figyelemelterelés céljából helyezi aktivitása előterébe a kormányzat. Napjainkban, amikor a feltartóztathatatlan népvándorlás, minden tragikus következményével együtt, az Európai Unió krízisgócpontját képezi, Soros György honi szövetségesei azzal az állítással igyekeznek idejét múlt hazugságukat lesöpörni a politikai élet színteréről, hogy a kormány ellenséges fantomképek kreálásával igyekszik valós problémáit palástolni. És mert amit tegnap tagadtak, mára tagadhatatlan valósággá vált, a liberális retorika hamis vádaskodások szövevényeiben keres menekvést. Aki fellép, vagy csak szót emel a migránsok korlátlan beáramoltatása ellen, azt nem jogos önvédelem, hanem idegengyűlölet vezérli. Soros György világot átfogó hálózata céljainak ismeretében kiderül, hogy a nemzeti, családi, vallási közösségeket szétzüllesztő aktivitások mögött a spekuláns elképzelései lapulnak, mégis, vagy éppen ezért harsogják balliberális körök nap, mint nap, hogy Soros terv nem létezik, ne is beszéljünk róla, ideje lesz, véget vetni az állandó ’sorosozásnak’!

A Hír TV nem vette le, effajta bárgyú tilalmak ellenére se programjáról, a kérdések taglalását, melyek Soros György közéleti és háttéri tevékenységével kapcsolatosan felmerülnek. A vitaműsorok beláthatóvá tették, mért ágálnak az önmagát Istennek képzelő milliárdos hívei a probléma átfogó megvilágítása ellen: Zagyva érveléssel sem képesek elhomályosítani azt, ami valójában történik. Nagy József, a balliberális portál, 24.hu szerkesztője, nem röstell azzal a bugyuta vélekedéssel előhozakodni, hogy Sorosnak épp annyi joga van Európa és Magyarország jövőjéről nyilvános véleményt alkotni, mint neki vagy épp vitapartnerének Pindroch Tamásnak és mindenki másnak, hiszen „Soros György nem is a világ leggazdagabb embere, hanem csak valahol a kétszázhatvanötödik hely tájékán rostokol.”

Gratulálunk Nagy Józsefnek a mélyenszántó megállapításhoz! Az általa közzétett információk helyénvalósága nem vonható kétségbe, csak éppen azt lesz nehéz megállapítani, mi köze a vitatott kérdésekhez annak, hogy Bill Gates gazdagabb, mint Soros György. A tény, hogy Soros (ha igaz) ’csupán’ 8.6 milliárd dollár vagyon felett rendelkezik, nem változtat semmit azon, hogy az EU döntéshozó személyiségeinek jelentős részét – megbízható források szerint – nagyvonalú mecénásként tarja zsebében.  Azt is tudjuk, hogy ezek az uraságok jelenleg épp azon törik a fejüket, miképpen finanszírozhatnák (Sorostól?) kölcsönvett pénzen, a magyar-lengyel vétó ellenére, 34 millió bevándorló életviteli költségeit.

***

Fb/Honlap 2021

A legújabb kori eseményeket feldolgozó történészek általánosan elfogadott tévedése abban áll, hogy a szovjet impérium szétesése és a csatlós államok hatalmi struktúrájának arculatváltozása, mely szabad választásokat eredményezett, a nyugati demokráciák konzekvens módon kifejtett nyomásgyakorlására vezethető vissza. Tagadhatatlan tények igazolják azonban, hogy a kommunista diktatúrák mindmáig fennállnának, ha fel nem döntik a vályút azok a disznók, melyek nem fértek hozzá a moslékhoz. Kétségbevonhatatlan, hogy a KGB-ben tömörülő, magasfokon képzett intellektuális réteg irányította széleskörű rálátással a Gorbacsov által beindított folyamatokat, melynek eredményképpen Oroszország kilépett a Szovjetunióból. Nem beszélhetünk arról sem, hogy a hidegháborús korszak a Nyugat győzelmével zárult le, azt kell inkább mondanunk, hogy az időközben egyértelműen balliberálissá vált Atlanti Szövetség problémái a kelet-közép-európai államok és a hajdani Szovjet Szocialista Köztársaságok nemzetállammá válását követően megsokszoródtak.

Napjaink liberális bohózatának szemlélőit nem lepte meg a hír, amely arról számol be, hogy jó fél esztendővel a magyarországi választások előtt mind az amerikai, mind pedig a német liberális szellemi birodalom képviselői hathatós segítséget helyeztek kilátásba honi elv- és harcostársaiknak, akik elpanaszolták nekik, hogy szekerük rudja kifelé áll a parlamentből, mivel a magyarok nem hajlandók az általuk képviselt ’nyílt társadalom’ eszményképével azonosulni. A segítségként beindított hazugsághadjárat szokásos módon a sajtószabadság eltiprását veti az Orbán-kormány szemére, azzal az elképzeléssel a háttérben, hogy a DW (Deutsche Welle), valamint SZER (Szabad Európa Rádió) bérfirkászai átfesthetik adásaikban a magyar valóságot.

Olyan hírforrásokat igyekszik új életre kelteni a nem kis anyagi ráfordításokat igénylő propagandahadjárat, melyek a kommunista diktatúrák idején megbízható módon elégítették ki a polgári jogoktól megfosztott magyarok túlnyomó többségének információs igényét. Apáink, nagyapáink a Szabad Európa Rádió hangján értesültek olyan körülmények között is egy szellemi korlátoktól mentes világ létéről, hogy az adófrekvenciákra állított zavaró zajok miatt nehezen voltak érthetők a felénk küldött üzenetek. Kevésbé volt zavaró hatásoknak kitéve a nyugatnémet DW (Deutsche Welle) műsora, népszerűsége mégsem vetekedhetett a SZER programjával; a hírek hangneméből ugyanis rendre kiérződött egy számunkra idegennek tűnő, fensőbbségi érzületeket tükröző mentalitás.   

Ez a benyomás ébred fel bennünk ma is, ha arról értesülünk a DW adásaiban, hogy kialakult a német fiatalok körében egy „Náci családi hátterem” névvel illetett „megtisztulási folyamat”, melynek keretein belül serdülő korban lévő fiatalok kutatnak felmenőik múltja, esetleges náci szerepvállalása után – természetesen elutasító odafordulással. Jó magyar ésszel nehéz felfogni, miféle boldogságérzet áradhat szét egy német fiatal lelkületében, ha rá tudja bizonyítani dédapjára, hogy SS tiszt volt a német hadseregben. Jót tenne tán az ifjoncok tisztánlátásának, ha kutatás tárgyává tennék azt is, mely szerepvállalás terheli Angela Merkel és apja múltját a Német Demokratikus Köztársaság sötét emlékű nomenklatúrájában. És ha a Deutsche Welle követendő példaként állítja elénk családi múltunk feltárását, nálunk mindenekelőtt bolsevista szerepvállalók után kellene kutatni, például Fekete Győr András, Dobrev Klára, esetleg Donáth Anna felmenői körében.

Liberális hírverés abszurditása ábrázolódik az ellentmondásosságban is, mely abban nyilvánul meg, hogy amig a hidegháború idején egy másik világ üzenetei értek el bennünket szabad országokból, addig ma a szellemi bűnözés koholmányai zúdulnak ránk ugyanebből a hírforrásból: Újpogány világpolgárok igyekeznek a parlamenti választások kimenetelét befolyásolni liberális köntösbe bújtatott zsoldosok segítségével, akik már igába vonták a derék, ám, amint ezt a történelem tanítja, becstelen eszközökkel könnyen befolyásolható német népet. Az se titok, hogy a világhatalomra törő összeesküvők beférkőztek már rontó eszméikkel a demokrácia őshazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a polgárság tudatába. Elvtelen bérencek mesterkednek itthon is azon, hogy bénító mérgekkel itassák át magyarságtudatunkat. 

Mi lenne erre a megfelelő válasz!?

A kalandos életű Orbán Géza bácsi abban a budai bérházban töltötte el élete utolsó éveit a hajdani Tabáni és Németvölgyi Temető találkozásánál, amelyben felnőttem. Megjárta az Idegen Légió legtöbb bevetési helyét, honvéd gyalogosként pedig eljutott a Donkanyarig és onnan vissza Budapestig anélkül, hogy megsebesült volna. A német egységekkel közös visszavonulás során betért egyszer Fejszés Bandi nevű bajtársával egy brassói kiskocsmába, ahol a szomszéd asztalnál német katonatisztek vacsoráztak. Egyikük, miután jól belaktak, áttette koszos edényeiket, a világ legtermészetesebb módján, az ő asztalukra. Fejszés Bandi, ugyancsak a világ legtermészetesebb módján söpörte le azt onnan alkarjával a földre. Az évek során megkértük Orbán bácsit többször, mesélje el még egyszer a történetet, melynek folytatása abban állt, hogy két vitéz magyar baka ököllel verte ki „szövetségeseit” a kocsmából. Valami ilyesfélét kéne tennünk ma is, hogy ráébresszük a bennünket kioktatni igyekvő fajankókat arra, mi a magyar igazság.

EPILÓGUS

Angela Merkel nem indult már államfő-kandidátusként a 2021-es parlamenti választásokon. Vajon miért? Előrehaladott kora ezt nem indokolja, hiszen húsz évvel fiatalabb, mint Konrád Adenauer volt, amikor az 87 éves korában visszavonult a politikai élet színteréről. Nem szállt fel a mindig jól értesült liberális média-világban olyan hír se, hogy megrendült egészségi állapota indokolná visszalépését, hatalomra törő személyisége ismeretében nehezen lenne elképzelhető az is, hogy önként adta volna ki kezéből a kormányrudat, hiszen éles szemű odafigyeléssel, buktatta ki 16 éven át minden számításba vehető konkurensét a magasrangú politikusok köréből. A jelek arra utalnak, háttérben megbúvó megbízói látták úgy, hogy elvégezte már a rábízott feladatokat, további megbízatások végrehajtására friss káderekre lesz szükségük; lehívták egyszerűen a porondról.

Nem férhet kétség hozzá, hogy megbízói mércéjével mérve Angela Merkel jól teljesített. Azon túlmenően, hogy Keresztény Uniók Helmuth Kohl által elért csaknem ötven százalékos választói preferenciát lecsökkentette a felére, sikerült a pártok programját is úgy átszíneznie, hogy kereszténygyökerű konzervatív erkölcsi elkötelezettségek iránymutató alapelvét ma már csak nyomokban fedezhetjük fel a német politikai gyakorlatban. Merkel személye úgy fog bevonulni történelembe, hogy ő teremtette meg az újraegyesített Németországban, DDR mintára, azt a neoliberális alapokon nyugvó diktatúrát, amely a bolsevizmus modernkori változatként kerül nyilvántartásba.