https://demokrata.hu/velemeny/a-ferfi-nem-ferfi-a-no-pedig-nem-no-121548/

Thraszümakhosz, a szofisztika ókori mestere, az állammal kapcsolatos elmélkedéseiben megjegyzi, az számít igazságosnak, ami a hatalomgyakorló elit érdekeivel egybeesik; tehát mindenki igazságtalan, akinek hatalmi pozíciója ezt megengedi… Azt gondolhatnánk, ilyen vélekedésnek a jelenkorban nincsen helye, ám ez csak annyiban igaz, hogy a balliberális politikai elit, ha nem is nyíltan, de szép szavak köntösébe bújtatva teszi azt, ami az antik gondolkodó számára természetadta jognak tűnik. Gondoljunk csak az Európai Tanács a tagállamok polgárainak akaratával szembemenő döntéseire vagy a parlamentáris rend önkényes, az aktuálisan adott érdekeknek megfelelő szabályozására. A döntéshozó bürokraták sztereotip válasza minden jogos ellenvetésre a közös humanitárius értékekre való hazug hivatkozásban áll. Az érvelési rendszer logikai hiányossága, mondhatnánk úgy is, a valótlanságokra épülő argumentáció ténye azonban rögvest kiderül, ha megvizsgáljuk a balliberális retorikában mantraszerűen hangoztatott szavak – „szolidaritás”, „tolerancia”, „nyílt társadalom” – értelmét vagy az előszeretettel hangoztatott „álproblémák” vádpontjának tarthatóságát.

Nem lehet például nem észrevenni, hogy bármely módon ütközik is a magyar álláspont az EU-bürokraták érdekeivel, a magukat más-más okból sértve érző tisztségviselők a szolidaritás hiányát vetik Magyarország szemére. Ez a túlérzékenység vagy arra utal, hogy a kritikát megfogalmazó hivatalnokoknak fogalmuk sincs róla, mely értelemmel bír a szolidaritás fogalma, vagy ennek fordítottja igaz: Primitív, gondolkodásmódjában visszamaradott népségként tekintenek ránk magyarokra, mint azon közép európai népek egyikére, melyeket furkósbottal kell és lehet arra kényszeríteni, hogy önmagukat megalázva azonosuljanak egy tőlük idegen értékrenddel.

A kérdés a vádaskodók nézetével ellentétben sohasem úgy fogalmazódik meg, kinek tartozunk szolidaritással, hanem mindig abban az értelemben, ki várhat el tőlünk és milyen határokig kiterjeszthető szolidaritást. Szögezzük le: Szolidaritást nem hajthat be rajtunk senki, semmilyen kényszerítő eszközzel. Viselkedhetünk azonban szolidáris módon, ha úgy érezzük, szüksége van egy a miénkhez közelálló értéket képviselő mozgalomnak vagy személyiségnek segítő cselekvésünkre. Egy ilyen kölcsönös szükségérzet alakította ki az Európai Unión belül a visegrádi négyek szövetségrendszerét.

Nézetünket kizárásos alapon is megfogalmazhatjuk: Senki nem várhatja el tőlünk nemzeti kötődésünk feladását, és arra se kötelezhet bennünket semmiféle külső hatalom, hogy elfogadjuk azokat a liberális értékeket, melyek például a gender-elmélet formájában gyártódnak le liberális agytrösztökben. Ha azt kérdezné valaki, mivel indokoljuk elutasító magatartásunkat, a válasz csak az lehet, hogy logikus ellenérvre itt nincs szükség, zsigeri érzetek határozzák meg beállítódottságunkat. Ne akarja bemagyarázni nekünk senki, hogy az újkori népvándorlás fogalmát jócskán kimerítő migránsáradat elleni eltökélt védekezés a közös európai értékekkel szembeni árulásnak és idegenekkel szembeni intoleranciának minősül.

Jól jellemzi a toleráns gondolkodási és magatartási módot vallásos jellegű követelményként hirdető liberális apostolokat a gyakran hangoztatott jelmondat: „Toleráns vagyok mindenkivel, aki nem intoleráns.” Ebben a szelídlelkűséget imitáló jelszóban a liberálfasizmus egyik csatakiáltása valósul meg, melyet így kell értelmezni: „Üss, vágj mindenkit, aki nem toleráns.” A félrevezető gondolati tartalom abban a ki nem mondott hazugságban nyilvánul meg, hogy minden intoleráns beállítódottságra visszavezethető cselekedet problémamentes egyértelműséggel azonosítható. Ez azok számára nyilván így is van, akik bármely nekik nem tetsző magatartási módra ráfoghatják, hogy hátrányos megkülönböztetéssel kezeli valamely kisebbség alapvető emberi jogait.

A francia Nemzetgyűlés, melyre jelenleg Emmanuel Macron egylete vet sötét árnyékot, ilyen érveléssel fogadta el a jogszabályt, amely előírja, hogy iskolákban a szülőket az anya és apa szó mellőzésével 1.szülő, illetve 2. szülő megnevezéssel kell nyilvántartani. Az indoklás szerint a hagyományos megnevezésben diszkriminatív megkülönböztetés nyilvánul meg a gyermeket nevelő homoszexuális párokkal szemben. Nem lehet kétséges azonban azok számára sem, akik a törvény beiktatását megszavazták, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Az apák és anyák túlnyomó többségét raktári számok címkézésével fosztották meg legszebb és legszentebb, a kereszténységen is túlmutató, egyetemes szerepüktől: anya és apa. Mi ez, ha nem intolerancia?

Jobban megértjük ennek a provokációnak szélesebb összefüggésekben betöltött jelentőségét, ha emlékezetünkbe idézzük a liberális ideológia egyik fundamentális tézisét, mely kimondja, hogy diktatúrának kell tekinteni a demokratikus módon megválasztott többség uralmát is… hacsak… Hacsak nem ők maguk alkotják a törvényhozó többséget. A tolerancia elvének liberális bajnokai ezzel a köpenyegforgató taktikával tornásszák magukat állandó nyerőpozícióban: Vagy ellenzéki szerepben lépnek fel „elnyomott” kisebbségek szószólóiként, vagy kormányzati hatalom birtoklásával gázolnak barmok módjára a kisebbségbe szorult többség hagyományos erkölcsi meggyőződéseibe. Eközben cseppet sem zavarja őket, hogy abszurd értelművé torzítják a tolerancia fogalmának értelmét. A szó valódi jelentéséről jegyezzünk meg még csak annyit, hogy a tűrési határok pontos megszabása központi szerepet kell, hogy betöltsön a gyakorlatban. Intoleráns volt talán Jézus Krisztus, amikor korbáccsal verte ki a kufárokat atyja házából?

Az egymással szemben intoleráns módon fellépő, „háborús konfliktusokra okot adó nézetek” összesimítására a Globális Nevelés Tanács (CGN) kapott az ENSZ alapításának évében megbízatást. Ártalmatlan naivitás szüleményének is tekinthetnénk ezt a programot, ha az alapító okmány a szervezet feladatát nem egy oktatási és nevelési terv kidolgozásában jelölné meg, mellyel felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódja világszerte egy új, univerzális értékmodell alapjaira helyezhető. Normálisan ítélkező emberben egy ilyen terv kapcsán felötlik rögtön a gyanú, hogy Itt valami másról lehet szó. A tervbe vett embertípus kinevelése ugyanis, amely garanciát jelentene háborús konfliktusok elkerülésére, egy az utópiák határát messze túlhágó abszurd elképzelés.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) első vezérigazgatója, a kanadai elmegyógyász Georg Brock Chisholm mégis lelkes odaadással csatlakozik a programhoz és a „Pszichiátria az örök békéért és szociális haladásért” elnevezésű civil szervezet egyik ülésén a következő elképzeléssel áll elő: „A világkormányzat [sic!] eléréséhez szükség lesz arra, hogy a családhoz, hagyományokhoz, hazához, nemzethez, vallási tanokhoz fűződő hűséget eltávolítsuk mindenki fejéből, emlékezetéből…” Így már tudhatjuk, miről is van szó valójában. Jól illik ehhez a felfogáshoz az ENSZ által tavaly elfogadott Globális Migrációs Paktum valós intenciója.

Egy különleges embertípus megjelenését vizionálja Coudenhove-Kalergi jövőképe is. A gróf úr széplelkű ömlengései, melyekben egy szuperföderális, szupranacionális, kevert rasszok Európája ölt alakot, inkább egy nagy szavakkal dobálódzó diákocska iskolai dolgozatának tűnnek, semmint egy komolyan veendő politikai programnak, mérvadó politikai körökben azonban, ki tudja mi okból, mégis lelkes rajongókra találtak… Marx Kommunista Manifesztuma mintájára, Kalergi is egy kiáltvány formájában keresi elsőre a nyilvánosságot, és az ő elképzeléseiben is egy még nem létező embertípus veti alá magát „önkéntesen” a föléje épülő utópikus államrendnek: „Egy kevert fajú eurázsiai és negroid beütések jegyét magán viselő embertípus fogja alkotni Európa népességét, mely küllemében ősi egyiptomi fellahokra fog emlékeztetni […] a mai fajok és kasztok a távolság, idő és előítéletek legyőzésének mértékében fokozottan veszendőbe mennek […] Az uralkodó réteget már nem az u.n. vérségi, hanem egy „szellemi” arisztokrácia fogja képviselni…” Kalergi nem „legyen”, hanem „lesz” formában nyilatkozik Európa jövőjét illetőleg. Nem követeli, hanem leírja a bekövetkező változásokat. De vajon miféle jól értesült körök mondták tollba neki száz évvel ezelőtt a profetikus kinyilatkoztatásokat?

Kalergi vadon burjánzó fantazmagóriáit elméleti síkon az osztrák születésű, élete nagy részét Angliában leélő filozófus, Sir Karl Popper alapozza meg – anélkül, hogy különösen méltatná a gróf munkásságát. Munkáiban a nyílt társadalom megnevezés a társadalmi struktúrák szabad fejlődésének és szerveződésének fogalmát takarja olyan értelemben, hogy erkölcsi értéke autonóm formálódási lehetőségekben képez ellenpontot a náci és kommunista diktatúrák zártságával szemben. Ez idáig rendben is lenne, hiszen ilyen értelmű nyíltság jellemzi a modernkori demokráciákat abszolút monarchiákkal szemben. Fontos elemét képezi azonban a Popper által más összefüggésekben liberális demokráciának nevezett társadalmi berendezkedésnek a vallási semlegesség, valamint a nemzeti hovatartozás háttérbe szorítása. Állítólag azzal a céllal, hogy személyisége kibontakoztatása szempontjából mindenki számára akadálymentes, ideális feltételek álljanak rendelkezésre: „A nemzeti hovatartozás érzése és a vallási meggyőződés kérdése maradjon ki a közéletből, legyen személyes ügy!”

Ebben a felszólító jellegű elvárásban fogalmazódik meg áruló módon az u.n. nyílt társadalom önmagának ellentmondó központi tétele, mely olyan érzelmi affinitásokat tart egy kiegyensúlyozott társadalmi élet szempontjából károsnak, melyek nemcsak, hogy nem gátolnak individuális törekvéseket, hanem épp ellenkezőleg, értékvonatkozású megvalósulási lehetőségeket biztosítanak. Vajon miféle liberálisnak kikiáltott abszurd megfontolások alapján száműzendők a közéletből olyan pozitív jellegű érzületek, melyek a közösségi hovatartozás tudata alapján jönnek létre? Elkerülte talán a nagynevű bölcselő figyelmét, hogy ezekben a legemberibb érzelmekben olyan társadalmi differenciálódásokat képző erők manifesztálódnak, melyeket a gazdasági életre jellemző szociáldarwinizmus gyűlöletével ellentétben a szeretet dominál? Aligha! Arra kell inkább gyanakodnunk, hogy az idézett kitételben tudatosan igyekszik Popper azokat az ősi tudat- és társadalomformáló erőtereket semlegesíteni, melyek gátat vetnek a Kalergi féle romboló szándékú ideológiák beáramlásának. Soros György, aki londoni diákoskodása során talán betévedt egyszer Popper előadására, minden bizonnyal nagy örömmel konstatálta, hogy fülébe súgta valaki, milyen nevet adjon életművének, mellyel beírhatja magát a világtörténelembe.

Ismert: Soros azt állítja magáról, hogy a pénzügyi szektorban kifejtett aktivitások tekintetében nem érez erkölcsi jellegű gátlásokat, mert hiszen ezen a területen az életben maradás törvényei érvényesülnek minden tekintetben. Más a helyzet azonban, amikor civil szervezetek létrejötte felett bábáskodik. Ez esetben emberbaráti szeretet vezérli minden lépését és készteti arra, hogy jelentős összegeket áldozzon nem kormányzati szervezetek működtetésére, melyek az emberiség jó irányú erkölcsi fejlődését hivatottak mederbe terelni.

Maradjunk egy pillanatra a „nem kormányzati szervezetek” megnevezés mellett, amely egyben azt is kifejezésre juttatja, hogy a berendezkedések nem demokratikus választások eredményeként jönnek létre, nem is spontán szerveződések, hanem komoly tőkebefektetést igénylő alapítványok, melyek fenntartóik belátása alapján tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy „kormányellenes szervezetek” minőségében is igába vonhatók. Ennek tudatában nem állhat messze a valóságtól a vélekedés, miszerint az ilyen jellegű organizációk valójában piaci hadállások, melyek bármely üzleti cél elérése érdekében aktiválhatók.

A Nyílt Társadalom Alapítvány néven emberbaráti színezetben útjára indított világméretű programot ezen a kettőzöttségen túlmenően egy másik ellentmondás lépfenéje is gyötri. A pszichológia felülírhatatlan törvényei értelmében ugyanis normális személyiségek lelkületében nem osztható kétfelé az erkölcsi meggyőződés. Megemlékezik ugyan a szakirodalom patologikus értelemben meghasonlott bűnözőkről, melyek egyik énje nincs befolyással a másikra – dr. Jekyll és Mr. Hyde – ebbe a kategóriába azonban, ha akarnánk is, csak szakmailag megalapozatlan módon sorolhatnánk Soros Györgyöt, de ez nem célunk. Becsületes hozzáállása az aktivitásait illető problémákhoz azonban kétségbe vonható; már csak azért is, mert világszerte állomásoztatott ügynökeit kétes szerepvállalására kényszeríti. Mindenki tudja róluk, hogy Soros pénzén élnek, és ha ez így van, akkor nincs különbség köztük és más üzleti vállalkozások alkalmazottai között, akiknek fegyelemmel kell szolgálniuk a tulajdonos üzleti érdekeit.

Kifejezetten buta provokációnak tűnik mindenesetre az állítás, amely azt igyekszik elhitetni, hogy az öregurat emberbaráti szeretet vezérli, amikor zsoldosai világszerte azon ügyködnek, hogy szétzilálják a nemzetállamok önmeghatározó és védekező képességét, kétes értékűvé tegyék a meggyőződést, melyet az emberek túlnyomó többsége nemi identitásnak érez, és a családi kötelék fenségét, melyben ősi és stabil értékrend szerint szocializálódnak a gyermekek.

Mégis, ha megkérdezzük a balliberális eszmeiség szószólóinak egyikét, milyen humanitárius tevékenység alapján nyilváníthatja magát az emberiség jótevőjének Soros, aki egy minden nemzeti kultúrát felemésztő újkori népvándorlás megindításán mesterkedik, és mit tart arról, hogy Soros hatalmas összegeket áldoz migrációs politikája támogatására, a retorikai szemináriumokon betanult válasz bizonyára az lesz, hogy az úgynevezett Soros tervet körüllengő állítások logikailag csupán álproblémák, melyek egy összeesküvés-elmélet kereteiben értelmezendők.

Erről a jól ismert válaszról jegyezzük meg: Minden átlagos értelmi képességgel rendelkező ember tudja, mi a különbség a realitás és a realitás és az annak elemei közt tapasztalható összefüggések magyarázatául szolgáló elmélet között. A realitásban tapasztalható ténylegesség kétségbevonhatatlan, egy elmélet azonban kizárólag a fejekben létezik, ténylegességként felfogni nem lehet; alapulhat tévedésre, tények elferdítésére, hazugságra…

Mit tesz hát az, akit érdekei ellen irányuló tényekkel szembesítenek, mégsem hajlandó elfogadni a közvetlenül megélt realitásra alapuló érveket? Ez a szerencsétlen a logika érvénye fölé helyezi magát és bizonyítatlan elméletnek nyilvánítja azt, amit minden józan gondolkodású ember evidens módon igazságként él meg. Ha védekezésül összeesküvéselméletre hivatkozik, azon nem lehet rést találni, mert amiképpen a HIV az immunrendszert támadja meg, a pajzsként használt összeesküvés-elmélet koncepciója a logikai (és ténybeli) érvényesség tagadására épül: a férfi nem férfi, a nő nem nő… Aki tehát ennek tudatában a bizonyítás ingoványos talajára lép, menthetetlenül elsüllyed a hazug ellenérvek végtelenjének semmijében.

Ünnepi beszédek alkalmával kéjes borzongásban füttyögő ifjak és öregek, a Sándor palota homlokzatát saját lelkületük torz képévé maszatoló csodagyerekek, a taknyos kölyök, aki tegező szóval üzenget a kormányfőnek és a nyikhaj, aki jól megérdemelt pofonokért esedezve tehénkedik eszmei ellenfele íróasztalára, miután irodájába betolakodott abban reménykedve, hogy a legkisebb viszont-atrocitás hatására félholtan terülhet el a földön, nos, politikai életünk ezen bohócai tán nem is sejtik, hogy alakításaik gyökerei egészen a Második Világháború mozgalmas időszakáig nyúlnak vissza.

Történt ugyanis, hogy de Gaulle tábornok, aki a náci megszállás elleni francia ellenállási mozgalmat vezette, rossz néven vette a szövetséges haderők amerikai tisztjeitől, hogy orrukat az ő orránál magasabban hordozva kezelik személyét: előszobáztatják, fontosabb értekezéseikbe be se vonják… Amikor aztán a szabaddá vált francia polgárok demokratikus többsége a Napóleon katonai és egyéb tehetségével össze nem hasonlítható tábornokot köztársasági elnökké választotta, eljött számára a bosszúállás pillanata és a dollár fennhangon hirdetett aranyfedezetére hivatkozva átváltotta a nemzeti vagyon minden centjét aranyra, ami dramatikus árfolyamzuhanáshoz és végül a dollár aranyfedezetének megszüntetéséhez vezetett. Röviddel e szankció után, amely a francia gazdaság számára nem kis haszonnal járt, váratlanul megindult a párizsi egyetemeken egy politikai jellegű lázongás, melynek tüze nagy sebességgel terjedt, elkapta az államvezetés minden szektorátés és egy éven belül de Gaulle bukásához vezetett.

Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a semmiből támadt vihart egy jól megszervezett CIA-akció eredményezte, amely arra irányult, hogy a veszélyessé vált tábornokot eltüntesse a közösségi élet színteréről. A diákok, akik többnyire bizonytalan anyagi helyzetük következtében némi anyagi haszon reményében könnyen voltak kaphatók az akciók kivitelezésére, csak gyújtósként szolgáltak a tűzrakáshoz. Sokan közülük mégis állandó belépőt kaptak a politikai életbe és a pedofil Daniel Cohn-Bendit elvbarátaikén terjesztették a későbbiekben és terjesztik ma is bomlasztó nézeteiket Európa politikai porondján.

Ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ezt bizony én is megteszem, gondolta magában egy közismerten hungarofóbiás, hajdan volt magyar öregúr és fejébe vette, hogy egyéb üzelmei mellett beszáll a hivatalban lévő magyar kormány megbuktatásának ügyletébe, amely talán még jó üzletnek is bizonyulhat. Megálmodta tehát egy eszmegyártó kombinát kiépítését, melynek alkalmazottai egyúttal saját gyártmányaik hasznosításáról is gondoskodnak. Hamar rájött azonban, hogy intelligensnek álcázott, józan érveléssel nem sokra mennek, mert így csak az elsöprő többség akaratával szembesülnek. Jobb lesz tehát, gondolta az öreg, ha ifjoncaim inkább randalíroznak, provokálnak és a dologból majd csak kisül valami. Az ötletek sokaságában felmerült egy olyan tervezet is, amely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy jól szervezett szabadcsapatok bevetésével kompenzálni lehet a hiányzó tömegbázisból adódó problémákat. mégpedig úgy, hogy a világ minden tájáról összecsődített vándor-tűntetők folyamatos mozgatása a sokaság látszatát keltheti.

„Mondjátok meg, milyen jelszavakkal kell ki ellen, mi mellett tüntetni és hipphopp, holnap ott vagyok!” – ez lett a jelszava egy könnyen irányítható zsoldosseregnek, melynek elvi alapjai minden viszonylatban megegyeznek a 68- as felforgatók irányított tevékenységével. Aktuálisan megfigyelhető aktivitások mindenesetre azt a gyanút keltik, hogy az eddig megvalósított és már betervezett provokációk legfőbb célja abban áll, hogy a garázdaság határait messze túl lépő akciókkal olyan hatósági beavatkozást provokáljanak ki, amely rendőri erőszaknak minősíthető és amelyet az Orbán-kormányt jellemző diktatórikus közjogi állapotok példájaként kürtölhetnek szét a világban.

Ha az agresszorral szemben bárki viszont-erőszakkal lép fel, úgy rá lehet fogni, hogy ő az erőszak elkövetője – egy kimondottan békés szándékú tüntetővel szemben. De ezzel a módszerrel nyilván csak valóban demokratikus érzelmű ellenfeleket lehet tőrbe csalni. Az alternatív eshetőséget Hannah Arendt, a 20. század egyik nagy hatású gondolkodója így írja le: „Csak el kell, hogy elképzeljük, mi történt volna, ha a hitleri hatalomátvételt megelőző időszakban egy vagy egy néhány fegyvertelen zsidó megkísérelte volna, hogy megszakítsa egy antiszemita professzor előadását…”*

*Hannah Arendt: Macht und Gewalt, München Berlin Zürich 2015, 44 o.

https://magyaridok.hu/velemeny/hazugsagok-belfoldi-fogyasztasra-1502206/

Ha egy cég hatástalan anyagokból állít elő egy kotyvalékot, amit gyógyszerként kínál eladásra, úgy gazdasági bűncselekményt követ el és talán számolnia kell az áruhamisítás következményeivel. Ám ha valaki díszes címkével ellátott üvegcsébe tölt vitriolt és ártó szándékkal árusítja portékáját kozmetikumként a zug piacok átláthatatlan szövevényében, úgy a köztörvényes bűnözés legsúlyosabb esetének egyikét valósítja meg, büntetéstől mégsem kell tartania, mert bízhat benne, hogy nem kapják el. A vietnámi háború idején, valószínűleg nemcsak Magyarországon, de a „szocialista tábor” országainak mindegyikében fölröppentették időről-időre a hírt, hogy az „imperialista hódítók” játékszernek álcázott robbanó tölteteket dobálnak le repülőgépekről iskolák közelébe és játszóterekre. Könnyen megállapítható, hogy itt a megtévesztő címkézés két egymásnak ellentmondó variánsával állunk szemben, melyek egyike abban áll, hogy az amerikai hadvezetés játék-babának, mackónak álcázott gyermekgyilkos eszközökkel igyekezett demoralizálni az ellenséget. A másik pedig azt valószínűsíti, hogy az újságírói etika fedezéke mögé bújva igyekezett a kommunista propaganda olyan hamis képet festeni ellenségeiről, amely minden józanul gondolkodó emberben ellenérzetet kellett, hogy kiváltson.

Nem sokban különbözik ettől e hadviselési elvtől a liberális véleménydiktatúra megvásárolt újságíróinak azon állítása, miszerint magyar határvédő szervek kegyetlen, brutális bántalmazásban részesítik a migránsokat, akik áttörik „a jogsértő módon felépített technikai zárat Magyarország határain és jogos igényeiknek megfelelően igyekeznek országunkon át nyugatra”. Svéd újságírók tudni vélik, hogy az „Orvosok Határ Nélkül” (OHN) nevű szervezet munkatársai indokolatlan bántalmazás nyomait fedezték fel visszatoloncolt migránsokon – mintha a nyomokról valóban meg lehetne állapítani, hogy azok indokolt vagy indokolatlan közbenjárás alkalmával jöttek létre. Érdemes lenne mindenesetre megtudni, mi készteti az OHN egyes munkatársait arra, hogy szervezetük alapelveit megsértve uszítsanak a magyar állam határait és egyben a schengeni övezetet védő szankciók foganatosítása ellen. Egyesületük alapelve ugyanis kimondja: „A segélyszervezet önkéntes munkatársai tevékenységüket a semlegesség elve szerint, pártatlanul, részrehajlás nélkül végzik, munkájukat nem befolyásolhatják politikai, gazdasági vagy vallási tényezők…”

De talán méltatlan is lenne, az OHN egészét azon szervezetek közé sorolni, melyek gomba módra szaporodnak azzal a céllal, hogy a címkecsalás fedezéke mögé bújva fejtsék ki destruktív hatásukat. Nyílt titok, hogy ezek a közismert szervezetek valójában nem is azokat a csoportokat képviselik, melyek védelmének programját zászlojukra tűzik, hanem kenyéradó gazdájuk, egy nagyravágyó, Magyarországról elszármazott aggastyán érdekeit szolgálják, aki önmaga liberális-ateista képére igyekszik formálni a világot és a „minden falúból egy kutya” elve alapján szervezi báránykáknak álcázott, vezényszóra támadó, haragos ebeinek falkáját. Milyen jól hangzik ugye a név, hogy „Emberi jogokat védő szervezet”! És ha naponta halljuk a hírekben, hogy „Jogvédők megállapították…”, nem is kételkedünk benne, hogy hiteles az állítás, hiszen jogvédelemre szakosodott emberek állnak a közzétett szakvélemény mögött. Jogszerű magatartást ír tehát le a brosúra, amely arról informálja a migránsokat, hogyan lehet kijátszani a magyar törvényeket, és talán jó tanácsokat ad arra vonatkozólag is, miként kell „kegyetlen, erőszakos bánásmódot” a hatóságok nyakába varrni. Még jobban hangzik a „Társaság a Szabadságjogokért” név, és ha megnézzük a szervezet honlapját, arról is értesülünk, miféle hőstettek fedik a szabadságjog fogalmát e tömörülésben, melynek március 13.i bejegyzése büszkén közli: „A bíróságon támadtuk meg a március 15-i füttyszó betiltását”. De jó, hogy ezt közzétették! Most legalább tudjuk, mely büdös lyukból fúj az a szél, amely történelmi önazonosságunk méltóságát igyekszik meggyalázni, kisstílusú politikai célok érdekében! (Orbán Viktor: „Bolond lukból bolond szél fúj.”)

Az ötletgazda bizonyára komoly prémiumot kapott háttéri forrásokból, mely „Nyílt Társadalom Intézet” néven finanszírozza és irányítja leányvállalatai tevékenységét a Vénember fölösleges pénzével. De vajon milyen jelentést takarhat a társadalom nyíltságának fogalma, ha számításba vesszük azt is, hogy több mint háromezer évnyi fejlődés során jutott el az emberiség ahhoz az ideálisnak tűnő államformához, melyet köznyelven szólva nyugati demokráciának nevezünk? További érlelődés szükségét nyilván nem zárhatjuk ki, itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, hogy a káoszelmélet alapján tehessünk különbséget „nyílt” és „zárt” rendszerek között: Nyílttéri tüzek ugye elharapódzhatnak, erdőtüzet okozhatnak, világégéshez vezethetnek, zárttérben tartott lángok viszont ellenőrizhetők és csak a mindenkor megkívánt meleget szolgáltatják. Ki tudhatja tehát, hogy milyen „nyílt” társadalmi rend lebeg a magát világmegváltónak képzelő Öregember lelki szemei előtt, amikor Pandóra szelencéjének fedelét feszegeti. Az általa pénzelt és elvei szerint működő Eötvös Károly Intézet erről, bemutatkozó önábrázolása alkalmával, csupán valamicskét árul el: Célja az, hogy „a hagyományostól eltérő, újszerű intézményi formát teremtsen a demokratikus magyar közélet formálására.” Egy ilyen nagyigényű reform megvalósítása valóban komoly intézményi befolyást igényel, és ez lehetett az oka annak is, hogy Majtényi László, a szervezet elnöke, nyilván valami isteni csodában reménykedve, jelöltként indult az államfőválasztáson. Isten azonban átlátott a turpiságon és meghiúsította a könnyen azonosítható címkecsalást. Ha másnak nem, neki tudnia kellett, hogy a kandidátus, minden látszat ellenére nem Majtényi László, hanem Soros György, aki mérhetetlen becsvággyal igyekszik a keresztény hitvallás szellemi hatalmát világszerte gyengíteni.

Vagyona segítségével, melyet nem vihet magával a pokolba.

https://magyaridok.hu/velemeny/hazugsagsajto-tegnap-es-ma-1301695/

Bulvármédiákban gyakran teszik fel interjúk alkalmával a kérdést, mit utasít el másokban leginkább a megkérdezett személy. Sokan válaszolják azt, hogy a butaságot. Ezt az érthető viszolygást annyiban kell talán pontosítanunk, hogy nem a butaság maga, hanem a színlelt butaság az, ami valóban elutasítandó. Mérsékelt szellemi teljesítőképessége miatt nem hibáztatunk senkit, hiszen a kedves együgyűség, megkapó oktalanság természetes színfoltja mindennapi életünknek. Nem vonható kétségbe azonban az sem, hogy a butaság tetetése is az ostobaság talaján burjánzik. A logika kötelékeiből való tudatos menekvést legtöbbször olyan helyzet idézi elő, ahol egy bizonyos személy érdekeit tapasztalati tények csorbítják, melyeket logikus érveléssel megkérdőjelezni nem lehet, ezért az illető a következetlenég fedezékébe menekül. Nem érdemes részletezni, mért süllyed el mindenki a sületlenségek káoszában, ha következetes gondolatcsere szabályainak megfelelően próbál a felkínált platformon ellentmondásokat kiküszöbölni. Maradjunk inkább Goethe szavaival élve annyiban, hogy balgává lesz a bölcs, ha balgával áll vitába, és nézzük meg közelebbről, miféle menekülő vágatokon át hagyják el omladozó szellemi építményeik rendszerét azok az intellektuális fenegyerekek, akik a butaság köntösébe burkolódzva tüntetik fel magukat magasztos eszmék képviselőinek. A logikai szemfényvesztés legelterjedtebb módja egy a vitatott téma lényegét csak érintőlegesen meghatározó erkölcsi követelmény felértékelésében áll, amely a nézetkülönbségek középpontjába helyezve minden más értékelési szempontot relatívizál. Amikor Magyarország kormánya Európában elsőnek felismerte, hogy az illegális bevándorlók seregével szemben határozott védekező állást kell fölvennie, féktelen gyalázkodások özönét vonta magára, melynek középpontjában a doktrína állt, mely szerint a jólétet élvező európai polgárok erkölcsi kötelessége, hogy a százezres tömegekben hömpölygő afrikai, közel keleti és ázsiai szülőföldjét elhagyó migránsok seregének új hazát biztosítson. Szentségtörésnek bizonyult, ha valaki, mint például Orbán Viktor, felvetette, hogy az ellenőrizhetetlen emberáradatban, amely erőszakkal igyekszik utat törni magának hazánkon át az Európai Unió gazdagabb államai felé, a közbiztonságot akut módon veszélyeztető, rossz szándékú elemek is elvegyülhetnek.

A józan helyzetfelmérés, mellyel Magyarország felettébb gyanús, máig is titkokkal övezett stratégiai célok kivitelezésének szabott („technikai”) határt, a frusztrált matrónát, Viviane Redinget – volt EU jogügyi biztost – 2015 őszén egy a „Die Welt” által közölt interjúban a következő gátlástalan kirohanásra késztette: „Orbán jogszerű igényeket vegyít idegengyűlölettel, diszkrimináló nézetekkel… Ezzel az emberi méltóság semmibevételéről tesz tanúságot [… …] eljött az ideje, hogy kérdésessé tegyük pártjának, a FIDESZnek helyét az Európai Néppártok tömörülésében.” Féktelen dühében olyan hangzatos szavak puffogtatásával támadja Reding a magyar kormányzatot, mint emberi méltóság, szabadság, felelősség, igazság, szolidaritás stb. Eközben úgy tesz, mintha személyesen képviselne egy hatalmat, amely szuverén módon dönt erkölcsi értékek odaítéléséről vagy megvonásáról. Kórusban szidták Magyarország menekültügyi politikáját Redingen kívül más felelős politikai személyiségek is. Többek közt Matteo Renzi, Werner Faymann, François Hollande, akiknek politikai karrierje alig egy évvel később már leáldozóban volt – nyilván nem azért, mert országukat népük akaratának megfelelően kormányozták.

A „Die Welt” szócsövén át harsog fülünkbe az Atlanti Óceán túlpartjáról a Princeton University történelem- és háborúkutató tanára, Jan T. Gross is, aki arról a „szégyenletes idegengyűlölő magatartási módról” igyekszik meggyőző képet festeni, mellyel „kelet európai” államok mutatják ki hálatlanságukat az EU iránt, „pedig 1989 óta, és különösen belépésük után 2004-et követően, roppant mennyiségű pénzügyi juttatásokban részesültek kohéziós alapokból. Mégsem hajlandóak segíteni a Második Világháború utáni legnagyobb menekültkrízisének megoldásában.” Erkölcsi leckéztetését Gross a következő rémtörténettel tetézi: „Az EU egyik tagállamának, Magyarországnak kormánya teljesen nyilvánvaló módon bántalmazta az egész világ szeme láttára a menekültek ezreit. Orbán Viktor miniszterelnök nem lát okot rá, hogy másképpen cselekedjen [… …] azt mondja, senki sem formálhat magának alapjogot jobb élethez.” Könnyen megfigyelhető, hogy egy nem éppen elmés konstrukcióval igyekszik Gross képtelen állításainak valós hátteret teremteni: Orbán Viktor valóban kijelentette, hogy az illegális bevándorlók jogi fedezet nélkül követelnek olyasmit, ami nem jár nekik alapjogon. „Ha pedig ez a közismert állítás igaznak bizonyul, akkor igaz kell, legyen az is” – így a paralogikus felépítmény – „hogy Magyarországon ártatlan menekültek ezreit bántalmazzák a miniszterelnök utasítására.”

Mr. Gross tudja bizonyára azt is, hogy a kohéziós alapból folyósított összegek nem tekinthetők jótékony adakozásnak az EU részéről, hanem szerződésben rögzített ellenszolgáltatást valósítanak meg. Ha nem származna haszna a gazdaságilag fejlettebb Nyugatnak a számára általunk biztosított vámmentes áruforgalomból és szabad tőkeáramlásból, egy fillért se juttatna hazánknak, mint ahogy 1989 után sem részesített egy „kelet európai” államot sem önzetlen adományozásban.

Elfogulatlan szemlélődők számára úgy tűnhet, hogy a 2015-ben folytatott vita mára már tárgytalanná vált, hiszen eltűntek azok a viharzó tapssal fogadott háborús menekültek, akik Európában kerestek élhető új hazát és azon voltak minden igyekezetükkel, hogy a befogadó államok elvárásainak megfeleljenek. Helyettük egy másfajta népség uralja ma a német közérzetet, mellyel Merkel híressé vált, „megbirkozunk vele”, kijelentése is új értelmet nyert: Komoly anyagi terhek árán kell az adófizetőknek eltartani munkára be nem fogható migránsok százezreit, a belügyi szervek pedig minden korábbi elképzelést felülmúló biztonsági intézkedésekkel kényszerülnek fellépni a közbiztonság megromlása, nem utolsó sorban szexuális zaklatások ellen.

Az újonnan kialakult helyzetben szükségessé vált a közmédia és fősodrású sajtó véleményformálói számára egy paradigmaváltás, mely abban áll, hogy a megmondó embereik újabban nem öltik magukra önszántukból a buták szerepét, hanem már hiszékeny klienseiket tekintik hülyének. Mi sem bizonyítja azonban jobban, hogy a terv nem vált be, mint a tény, hogy az egy éve még mai értelmükben ismeretlen kifejezések „fake news” (hamisított hírek) és „Lügenpresse” (hazugságsajtó) mára már közhasználatú szavakká váltak a német nyelvterületen. Egy tavaly júniusban felröppentett „news” arról számol be, hogy egy szír menekült az utcán 150.000 eurót talált, amit nyomban leadott a talált tárgyak irodájában. Ez a megható történet, mely szerint a köztudatban kétes jellegű tulajdonságokkal felruházott migránsok olyan nemes cselekedeteket hajtanak végre, melyekre a helybeli lakóság többsége nem lenne képes, csodálatos módon megsokszorozódott. Egyre-másra számoltak be az elmúlt nyár folyamán helyi és interrégionális hírlapok migránsokról, akik az utcán vagy másutt négyjegyű pénzösszegeket találtak és, ahogy illik, leadták a rendőrségen. Előfordult olyan is, hogy valaki egy ajándékba kapott szekrényben talált 150.000 eurót. Erről az esetről egy újságíró fényképes riportot is készített – pechére, mert egy szemfüles olvasó megállapította, hogy az ábrázolt szekrény olyan nagy, hogy csak darabokba szedett állapotban szállítható.

A német közmédia látszólag elfogadta az egyre hangosabbá váló kritikát, mely szerint túlságosan frontális és egyoldalú módon közli a szerkesztőség bűvkörében kialakított véleményeket, ahelyett, hogy szabad vita keretei közt biztosítana lehetősséget önálló nézetek létrejöttének. Ebben a szellemben készül újabban az ARD heti adása, „Hart aber fair” (Keményen, de sportszerűen), melyben a népszerű moderátor, Sandra Maischberger, vendégei vitáznak aktuálisan felmerülő témákról. Első pillanatra úgy tűnik, hogy Merkel hatalmi apparátusa valóban szarvánál ragadja meg a bikát és becsületes módon ad helyet egymásnak ellentmondó véleményeknek. Például arról, hogy valóban létezik-e hazugságsajtó, mi a teendő, ha egy migráns bűnözővé válik, van-e értelme a burka-viselet betiltásának, jogos követelés-e a mohamedánok részéről, hogy ott építsenek maguknak minaretet, ahol akarnak, létezik-e még követni való keresztény kultúra Németországban… Úgy tűnik, hogy mindez egy dicséretre méltó kifejeződése a szabad véleményformálásnak. Mégsem az, aminek látszik! Az adás valós célja abban áll, hogy szalonképessé tegyen bizonyos, minden jóérzésű polgár számára abszurdnak minősülő véleményeket, melyek más úton nem kaphatnának nyilvánosságot. A mindent felülmúló perfídia abban áll, hogy Maischberger úgy tesz, mintha egymással egyenlő értékű, egyenlő mértékben elterjedt nézeteknek állítana a vitákban egymással szembe. Pedig az adás célja csak az, hogy elszórja Németországban a teljes morális felbomlás írmagjait.

Ne essünk abba a tévedésbe, hogy a sajnálatra méltó embertípust, melyet a fent nevezett személyek képviselnek, a mi korunk termelte ki. E különös szerzetekhez intézte szavait Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete” című művében már a középkorban is: „Mit törődtök ti azzal, hogy benneteket az egész nép kifütyül, ha elégedettek vagytok magatokkal? Csak a balgaság képes arra, hogy ilyen szabadságot teremtsen.”

https://magyaridok.hu/velemeny/amerikabol-jottem-343891/

Gyermekkoromban sok örömet leltünk egy játékban, melyet a most felnövekvő nemzedék nagy része talán hírből sem ismer: A résztvevők egyike a többiek elé állt és a félmondat kíséretével, „Amerikából jöttem, mesterségem címere…”, egy mozdulatot tett, amely a vélt szakmára jellemző tevékenységet ábrázolta, miközben árulkodó szavakkal igyekezett a foglalkozást körülírni. Aki megfejtette az így megfogalmazott talányt, átvehette a játékmester szerepét.

Jelenítsünk meg a leírt játékszabályok értelmében egy politikust, aki szalámi-szeletelés kézmozdulatai kíséretében a következőket mondja: „Eldöntünk valamit, majd közzétesszük és megvárjuk, mi történik. Ha nem váltottunk ki nagy ricsajt, nincs lázadozás, merthogy a többség meg sem érti, mi a döntés lényege, haladhatunk tovább, lépésről lépésre, míg nincsen már visszaút.” Mielőtt megneveznénk az illetőt, akit bizonyára sokan felismertek már, és mielőtt vizsgálat tárgyává tennénk a mondottak lényegét, egészítsük ki rejtvényünket egy további, európai ügyekben befolyásos személyiség jellemzésével, aki egy magas falat igyekszik áthágni, miközben így beszél: „A legizgalmasabb kérdés a falak leküzdése lesz: hajlandóak, képesek lesznek-e a nemzetállamok kompetenciáikat multilaterális szervezetek javára feladni […] globális kötelezettségeket magukra vállalni?”

Ez utóbbi idézet Angela Merkel a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján, 2009 novemberében elhangzott beszédéből származik, ahol első ízben mosódnak össze retorikájában a német újraegyesítés kapcsán felvetődő gondolatok egy új, a nemzetállamok értékrendjét felülíró világrend (NWO) megvalósításának elképzelésével. Nem jelenthet komoly problémát az első feladvány megoldása sem azok számára, akik némi figyelmet szentelnek napjaink eseményeinek. Az EU polgárai kijátszását, akaratuk semmibevételét csupán egy politikus képes ilyen kihívó arroganciával deklarálni. Ez pedig az Európai Bizottság időnként enyhén illuminált állapotban színre lépő elnöke, Jean Claude Juncker, aki a ’Der Spiegel’-nek adott, időközben hírhedté vált interjújában ugyan nem mondja ki, milyen ügyletek várnak számára a szalámitaktika bevetésével elintézésre, mégis mindenki tudja, mire gondol. Ugyanarra, amiről Merkel beszél: a nemzetállamok önrendelkezési jogának kiiktatásához vezető út egyes állomásairól.

Juncker nem törekszik közszeretetre, megértésre, még csak logikus értelmezhetőségre sem. Látványos önimádatán kívül talán csak bizonyos italféleségekhez érez számottevő vonzódást, így nem keveredhet ellentmondásba sem önmagával, se mások véleményével. A tudományosság igényével fellépő tanult fizikusnak, Angela Merkelnek, azonban fel kellett volna, hogy tűnjön a durva ellentmondás, amely az ünnepi szónoklatban felmagasztalt német újraegyesítés és a nemzetállamok felszámolásának követelése közt lebeg. Ha a nemzetállami tudat homokként hat az áhított globális hatalomgyakorlás gépezetére, vajon mire szolgált a német újraegyesítés?

Figyelemre méltó a zavaros fejtegetés, melyben Merkel a nyilvánvaló ellentmondást igyekszik áthidalni. Először a „szűkkeblű nemzetállami gondolkodásmódtól való szabadulás” szükségességét ecseteli, melyet az EU államai közti együttműködés zálogaként tart számon, majd ennek logikus következményeként kijelenti: „A demokráciák tulajdonképpeni biztonságát határozott struktúrák, határozott szabályzatok adják, melyeket be kell tartani, ezek legyenek ellenőrizhetőek, be nem tartásuk járjon következményekkel.”

Nemzetállami érdekek szem előtt tartása a mondottak szerint demokráciaellenes cselekedet, alapvető demokratikus jogok védelmében kellene tehát a nemzetállamoknak jogaikat multilaterális cégeknek, szervezeteknek átadni. A kérdés már csak abban áll – Merkel elfelejt erre választ adni –, milyen demokratikusnak minősíthető folyamatok vezetnek majd a megálmodott globális jellegű intézmények kialakulásához, és milyen megkötésekben állnának a nemzetállamok érdekeit kiiktató szabályzatok. El kellene dönteni azt is, kinek/kiknek nevében beszél Merkel, amikor az új világrend iránt kevés belátással bírók számára „következményeket” helyezne kilátásba.

Nehezen elképzelhető, hogy a Kancellár retorikájában először megjelenő nem kimondottan meggyőző módon vázolt koncepciónak ne lett volna valamiféle, számára irányadó előzménye. És valóban, hivatalos krónikák vizsgálata alapján megállapíthatjuk, Merkel egy baráti látogatásról hazatérve, majdnem egyenesen a repülőtérről érkezett az ünnepségre, melyen a globális kötelezettségek áldásosságáról szónokolt. Ha megkérdezték volna tőle, honnan jött, akkor ennek az írásnak a címével kellett volna válaszolnia: „Amerikából jöttem.”

Majdnem egy hetes tengerentúli látogatása folyamán alkalma adódott Merkelnek, Obama elnököt is beleértve, több befolyásos politikussal megbeszéléseket folytatni, ahol bizonyára nem az amerikai és német konyha legkedveltebb ételei receptjeit cserélték ki, hanem a megkívánt politika körvonalait vázolták fel számára. Joggal kérdezhetné most valaki: Mi köze ennek az idejét múlt eseménynek a jelenlegi politikai helyzethez? Nem több, csak annyi, hogy Donald Trump, az amerikai politika egyik meghatározó személyisége Merkelt a közelmúltban őrültnek nevezte – azzal az érveléssel, hogy meghívó politikájával a csillapíthatatlan migránsáradatot serkenti, és így feszültségeket okozhat a német választópolgárok körében. A megjósolt feszültségek, mint tudjuk, már be is következtek.

Ne ringassuk magunkat azonban a tévhitben, hogy megváltozott Washington elképzelése az európai nemzetállamok felszámolására irányuló globalizációs törekvésben, melynek hatásos eszköze az őshonos lakósság felhígítása idegen ajkú, idegen kultúrájú, idegen vallású bevándorlók seregével. Mindössze arról van szó, hogy számos amerikai politikus már úgy véli, a mór megtette kötelességét, a mór mehet a fenébe. Merkel helyzetéhez jól illik az űrrakéták kiégett elő lépcsőjének levetése a célból, hogy friss energiákkal telítve lássa el a hajtómű második fokozata a megfelelő funkciót. Érdeklődéssel várhatjuk tehát, ki lesz a megbízható káder, aki rövidesen átveszi Merkel szerepét, hogy némileg megváltoztatott retorikával folytassa ugyanazt a Washingtonnak tetsző politikát, melyet elődje eredményesen végrehajtott, míg a választópolgárok szemében politikusként ki nem égett.

https://magyaridok.hu/velemeny/peldatlan-fenyegetes-thomas-p-m-barnett-tol-245302/

Sokak számára talán meglepőnek tűnik, hogy léteznek ragályos betegségek is, melyek induktív hatású pszichés befolyások alakjában terjednek. Francia orvosok írták le 1877-ben először az elmezavart, melyben a beteg hozzá közelálló személy nézeteit veszi át egyfajta paranoid látásmód formájában. A hazudozáshoz való mániákus vonzalom mely szintén a 19. század végén került a szakirodalomban először említésre, csak bizonyos feltételek mellett lopja magát a köztudatba, ám ebben az esetben rendkívüli széles tömegek esnek a fertőzésnek áldozatul. Politikusokra jellemző kóros hazudozást, melynek tudományos igényű leírására az itt közölt szerény ismereteken túlmenően még senki sem vállalkozott, ’pseudológia politica’ vagy röviden ’polito-mythomania’ névvel illetném.

Eddigi megfigyeléseink alapján messzemenő bizonyossággal állítható, hogy a kór, melynek központi tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes mértékű elveszítésében manifesztálódik, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed. Előrehaladott állapotban a beteg olyan mértékben bonyolódik az agyát elborító rögeszmés fantazmagóriákba, hogy megnyilatkozásait már csak azok képesek megérteni, akik szintén fertőzöttek, vagy a kóros eszme terjedését a háttérből irányítják.

Nehéz lenne megítélni, hogy Thomas P.M. Barnett, Donald Rumsfeld USvédelmi miniszter egykori tanácsadója, aki mára már egyik kedvence a népieskedő amerikai szórakoztató iparnak, az előbbi vagy utóbbi kategória képviselőjeként szerepel-e az amerikai köztudatban. Az „amerikai” megjelölést nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, miután Barnett megtiltotta művei idegen nyelvű kiadását, kívülálló érdeklődőkként mégis megcsodálhatjuk humorosnak vélt megjegyzésekkel tűzdelt politikai vizsgálódásait a ’YouTube’ közszínterén.

Mielőtt rátérnénk az eszmefuttatások ismertetésére, előre kell bocsátanunk, hogy Barnett 2004-ben ’The Pentagons New Mape’ címen megjelent műve nem nyerte el a nagyközönség tetszését, akkoriban még a „haladó” politikai erők gondolatvilágát se termékenyítette meg. Az ismert katonai szakértő és politológus könyvecskéjét az új évezred kezdetén még őrülettel határos látomások gyűjteményeként tartották számon, jó tíz évnek kellett eltelnie, mire bizonyos, napjainkban elhatalmasodott politikai formációk felismerték az ötletekben rejlő lehetőségeket és tekintélyes anyagi áldozatokat sem kímélve megteremtették a megfelelő indukciós folyamatok hadműveleti alapját.

Barnett geopolitika sakktábláján négy szabad áramlás (Flow) beindítását és haderejű biztosítását tartja az US-hegemónia megőrzése és kiépítése céljából elengedhetetlennek. Ezeknek a folyamatoknak a globalizáció széles áradatában „akadály- és súrlódásmentesen” kell egyesülnie. Elsőként a bevándorlási tömegek szabad áramlásának szükségességére hívja fel Barnett a Pentagon vezérkarának figyelmét – miközben arról álmodozik, hogy az évi másfélmillió fős Európába áramoltatott tömeg homogén népességet fog eredményezni, amely szétzilálja majd a nemzetállamok önazonosságát. Egy mesterségesen kialakított, kreol arcbőrű közösség átlagembere rendelkezhetne annyi értelemmel, hogy dolgozni tud, legyen azonban annyira együgyű, hogy a politikai irányítással szemben semmiféle ellenállást nem tanúsít. Mindehhez hozzáfűzi még a szakértő, hogy az áramlást nem szabad akadályoznia senkinek és semminek: se kormánynak, se intézménynek. Ilyen irányú akciók az USA létérdekét sértenék, ergo: El kell intézni szószólóikat, méghozzá hamar: ”Meg kell őket gyilkolni.”*

A továbbiakban a kőolaj, földgáz és ásványi kincsek szabad áramlásának biztosításáról beszél a szerző. Véleménye szerint ez csak úgy érhető el, ha nem állami szervek, hanem nemzetközi cégek döntenek a forgalmi és kereskedelmi szabályzatokról. Harmadik tézisében Barnett a tőke egyes országokba való szabad bevitelét és a profit dollár alapú, Amerikába irányuló kivitelét követeli. A katonai szakértő csupán geopolitikai koncepciója negyedik tézisében szentel, mintegy mellékesen, figyelmet hagyományos hadműveleti célkitűzéseknek. Mégsem követel kevesebbet, mint az US biztonsági eszközök és haderők gátlástalan áramlását: „Egy állam sem állhat katonai beavatkozások útjában, melyek az Egyesült Államok érdekeit szolgálják.”

Röviden ennyit a Pentagon számára 2004-ben kidolgozott tervezetéről, melynek napjainkra időzített „súrlódás és akadálymentes” megvalósulásáról mindenki saját megfigyelései alapján dönthet. Való igaz: A hidegháborús korszak lezáródása után ezek a gondolatok még mindenki számára őrületnek tűntek, és persze azok maradtak a mai napig. Minek kellet tehát bekövetkeznie, hogy a (nyugat) európai polgárok jelentős része, ha nem is döntő többsége, nemcsak, hogy el nem utasítja, de szolgálja is a globalizációs folyamatok széleskörű megvalósulását?

Orbán Viktor számos nyilatkozatában azt a véleményt juttatta kifejezésre, hogy az a felfogás, melynek alapján az EU vezető politikusai erősen vitatható döntéseiket meghozzák, logikai ellentmondásokra épül, józanésszel már nem követhető. A miniszterelnök itt finoman, államférfihoz méltó módon fejezte ki magát. Mi magunk őrületes hazugságokról beszélnénk. A diagnózist a valóság követelményeitől való ilyen mértékű elrugaszkodásra bevezetőül már megadtuk. Úgy véljük, hogy ez a kór a liberális világnézeti alapon terjedő elmebántalmak legsúlyosabb változata.

Az igazság kedvéért meg kell, hogy jegyezzük, nem minden liberális pártállású személy tartozik a járvány által veszélyeztetettek közé. A béke-Nobeldíjas amerikai elnök Barack Obama például rezisztensnek tűnik a kórral szemben, ő hallani sem akar Thomas Barnett gyilkossági felhívásának megvalósításáról. Ennek bizonyítékát én személyesen Barki Éva nemzetközi jogszakértő a Magyar Idők hasábjain közzétett idézeteiben vélem fölfedezni, ahol Obama szót sem ejt arról, hogy azokat a Barnett kifejezésével élve „eszeveszett jobboldali politikusokat, akik a tömeges bevándoroltatás ellen fellépnek, minden eszközzel irtani kell: meg kell őket ölni. Obama csak ennyit mond: „Nem az a kérdés, uraljuk-e a világot, csak az, hogyan uraljuk a világot. […] Ha egy ország nem azt teszi, amit mi akarunk, kénytelenek leszünk eltörni a karját.”

Az idézetet olvasva minden valódi európai tanúsíthatja, az amerikai elnök, ha bizonyos mértékben fogékonynak is mutatkozik Barnett gondolatvilága iránt, nem veszi át a katonai szakember alpári beszédstílusát. Nobel-díjas politikushoz méltón csak olyan elégtételről beszél, melyet becsületsértés esetén minden amerikai marhapásztor kikövetelhet magának.

*And when they threaten violence against global order, I say: Kill them. (Bluepoint for Action, 282 oldal)

https://magyaridok.hu/velemeny/az-emberidomitas-titkos-mestersege-es-az-agymosas-107800/

Köztudott, hogy iparilag fejlettebb államok a tudományos kutatások eredményeit, ahol csak tehetik, hadászati eszközök fejlesztésére is felhasználják. Háborús állapotok logikáját tekintve ez több mint kézenfekvő. Az ókori Róma egyik jelszava, mely kimondja, „ha meg akarod őrizni a békét, készülj a háborúra”, tágabb értelemben vet fényt a háborúskodás üzelmeire. Téves lenne azonban a hadászati kellékek körét a harceszközök hagyományos szertárára korlátozni. Napjaink eseményei jól mutatják, mekkora erőket képes mozgósítani többek között a gazdasági hadviselés fegyvere is.

A hatásfok megítéléséhez elegendő felidézni az Egyesült Államok által gondosan előkészített támadást, amely nem csak az orosz gazdaságnak, de az USA szempontból veszélyesnek minősített kereskedelmi kapcsolatoknak is mélységes károkat okozott. A folyamat, mely mindmáig érezteti hatását (Magyarország kereskedelmi forgalma Oroszországgal a második helyről a tizennegyedikre esett vissza), mint tudjuk, a kijevi, háborúba torkoló zavargásokkal vette kezdetét. Hivatalos álláspont szerint a nép spontán fellángoló haragja vetett véget az ukrán honatyák oroszbarát politikájának – azzal az egyértelmű szándékkal, hogy demokratikus érzelmű polgárok, ősrégi vágyakozásuknak megfelelően, végre a felvilágosult nyugati államok szekeréhez köthessék országuk minden ízében recsegő-ropogó saroglyáját. Aki pedig az események eme ábrázolási módjának hitelességét kétségbe vonja, magára vessen, ha rövid időn belül a szélsőjobboldali szégyensarokban találja magát.

Liberális körökben megbocsáthatatlan bűnnek minősül a felfogás, hogy a kijevi zavargások gerjesztésében amerikai ügynökök is részt vettek. Mert hiszen dokumentációs filmek bizonyítják, hogy bizonyos tengerentúli úrhölgyek a tüntetőknek nem tanácsokat, hanem kizárólag szendvicseket osztogattak. Ne boncolgassuk tehát a majdani események szövődményes hátterét, sokkal érdekesebbnek ígérkezik a kérdés vitatása, vajon milyen jellegű külső hatásokra vezethető vissza a jelenség, melyből kiderül, hogy Nyugat-Európában az átlagemberek jelentős része, ha nem is döntő többsége, (még) elfogadja a hivatalos fórumokon közzétett nézeteket és (egyelőre) az egyre radikálisabb nézeteket valló baloldali, illetve magukat jobboldaliként feltüntető liberális pártokra adja szavazatát.

Egyszerű lenne a magyarázatot egy bizonyos jóléti opportunizmusban keresni: A bőségben dőzsölő választópolgárok tán úgy ítélkeznek, ahogy vezetőik ezt elvárják tőlük; legfőbb gondjuk nem az igazság keresésében, hanem az anyagi boldogulásban ölt testet. Ezt a feltételezést támasztják alá felmérési adatok, melyek kimutatják, hogy az EU-adminisztráció demokratikus elveket csúfoló nyomásgyakorlását nem a gazdag nyugati államok, hanem a volt szocialista tömb polgárai utasítják el a leghatározottabban. Erre vall többek közt a V-négyek egységes fellépése a migrációs válság folytán felvetődő problémák megítélésében, és ezt példázza az is, hogy Németországban a legelszántabb ellenállást Merkel meghívó politikájával szemben a hajdani NDK lakósai tanúsítják.

Néhány kimagasló értelemmel megáldott liberális elemző a kínos jelenséget azzal a fejtetőre állított okfejtéssel magyarázza (Hald és csodálkozz!), hogy a kommunista diktatúrák szenvedő alanyai az őket ért despotikus megalázások következményeképpen még nem értek fel a gondolkozásmód azon fejlődési fokára, mely képessé tenné őket a liberális eszmékkel való azonosulásra.

Az alapvető világnézeti irányultságokat illetően kétségkívül létezik a régi és új EU-tagállamok között egy feltűnő módon ellenkező irányba mutató tendencia. Vizsgálat tárgyává csupán azt kell tennünk, milyen kényszerítő eszközök hatására alakult ki ez a lényegbe vágó különbség. Vajon milyen erkölcsfejlesztő impulzusokat élvezhettek a bennünket felsőbbrendű etikára tanítgató liberális európaiak és milyen minőségben korcsosult el a magunk, bolsevistasanyargatások folytán szegényessé vált, csupán kereszténygyökerű hagyományokra épülő ítélőképessége?

Ha itt térünk vissza a tudományos ismeretek stratégiai alkalmazásának problémájára, érdekes elméleti és gyakorlati egybeesésről számolhatunk be, amelyben az amerikai (watsoni) „magatartás-lélektan” és a szovjet (pavlovi) „reflexológia” ellentmondásmentesen elfér egymás mellett. Mindkét koncepció a magatartási formák módosításának azon ágát vizsgálja, melyben tanulási, pontosabban tanítási folyamatok az érintett alanyban nem tudatosulnak. A kutatók által részletesen feltérképezett pszichés mechanizmusok két alapvető nevelő hatású elemre vezethetők vissza: Helyesnek elfogadott viselkedést jutalom követi, nem kívánatos megnyilvánulások büntetéssel járnak. Állatkísérletek keretein belül a jutalom eledelből, a büntetés általában áramütésből áll. Ennek a módfelett egyszerű technikának bevetésével csodásnak tűnő cirkuszi mutatványokat lehet produkálni.

Kommunista diktatúrák az állatok megfigyelése alapján nyert tudományos ismereteket humánvonatkozásban banális egyszerűséggel alkalmazták. Hasznosnak minősített magatartási formákat a hatalom gyakorlásába való bevonással jutalmazták, ami a legegyszerűbb esetben ki nem érdemelt előnyök élvezetét hozta magával. Nem kívánatos reakciók visszajelzése börtönbüntetéssel, akasztással és ehhez hasonlókkal járt. A hatalomelvű államigazgatási formát népi demokratikus jogrend keretein belül majdhogynem kötelező módon alkalmazták; ez már a „proletárdiktatúra” megnevezésből is kiderül.

Liberális demokráciák esetében egészen más a helyzet. Mert hiszen az emberi jogok védelmét exkluzív módon kisajátító társulat despotikus önazonosság elveire épülő eszközöket nem alkalmazhat. Még akkor sem, ha sok kommunistából átvedlett jogvédő „az emberiesség és tolerancia elveinek érvényesülése érdekében” legszívesebben most is akasztana. Legszebb álmaiban meg is teszi. Igaz, ez csak sejtelem, amely beszédes megfigyelésekre alapozódik ugyan, de bizonytani a hitelesség igényével nem lehet.

Az emberidomítás avatott mestereire ilyen körülmények között komolyabb felkészültséget igénylő feladat hárult. Olyan fegyvereket kellett kovácsolniuk, melyek hatásfokban megegyeztek a kommunisták megfélemlítési eszközeivel, de emellett feddhetetlen, minden gyanú felett álló eszmeiség propagálásával operálnak. Az ilyen irányú igényeket minden szempontból kielégíti a konstrukció, melyet alkotói a „politikai korrektség” (PC) eredeti jelentésének eltorzításával gyilkos fegyverré funkcionáltak át. Ez a viselkedés- és képzeletformáló találmány annak a Pavlov és Watson által felvázolt eszköztárnak az emberi döntéshozatalra kifejlesztett változata, amely anélkül, hogy az érintett ennek végső céljáról tudomást szerezne, a gondolati szabadság nagyfokú korlátozásában érvényesül. A koncepció rendkívül egyszerű struktúrája ellenére a hétköznapi életben nehezen azonosítható: Bizonyos szavak engedélyezett és tiltott használatára épül, minden fogalomra és az arra épülő gondolkodásmódra kiterjeszthető.

Alapvető nézetkülönbségek, melyek a migrációs válsággal kapcsolatban felmerülnek, kiváló alkalommal szolgálnak a fegyver hathatós bevetésére: Egy bajor kisváros demokratikus módon megválasztott jobboldali pártvezére, Sylvia Bohrer (CSU), csak ennyit merészelt egy helyi lapban közzétenni: „Amit ma megélünk, az egy invázió.” Alig jelent meg a cikk, a Die Welt című országosan terített napilap, máris ezekkel a szalagcímekkel csapott le az ártalmatlan, ám szabadon megfogalmazott látásmód értelemére: „Menekültek elleni uszítás. Helyi CSU vezetőket kizárás fenyegeti. Idegengyűlölő kijelentések párton belüli haragvást idéznek elő.” A szebb napokat is megélt Stern Magazin online-kiadása „Rasszizmus az Interneten” címszó alatt panaszolja felháborítónak tartott megfigyeléseit: „Menekültek ellen uszítanak, csőcselék módra hangoskodnak: A facebook, twitter és co. közösségi oldalai egyre gyakrabban válnak jobboldali gondolatanyag platformjává. A rendszergazdák sokszor csak lassan vagy egyáltalán nem reagálnak. Ellenszél csupán más felhasználók irányából érkezik. A TV-Stern- Magazin facebook oldalára is rendszeresen küldenek menekülttémákkal kapcsolatosan idegenellenes kommentárokat, melyeket rejteni vagy törölnie kénytelen a szerkesztőség.”

Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy pontosabban megvizsgáljuk az idézetekben alkalmazott módszer mibenlétét. A köztudatban ismerté vált PC széleskörű társadalmi megegyezés alapján létrejött kódexnek tekintendő, amely bizonyos kirekesztő értelmű szavak („nyomorék”, „béna” stb.) mellőzésére szólít fel . A radikális liberalizmus ezt a jóindulattal megalkotott egyezményt fondorlatos módon, épp ellenkező értelművé, kirekesztő hatásúvá funkcionálta át. Saját szélsőséges meggyőződésük alapján vesznek fel az általuk szentesített „szótárba” szavakat, melynek használatát fenyítéssel – mint fentebb láttuk, például egy demokratikus érzelmű pártközösségből való kidobatással – szankcionálnak. Természetes gondolkozású emberek számára megdöbbentő, milyen kifejezések kerülnek ily módon a turbóliberalizmus tiltott szavainak jegyzékébe.

Az osztrák TV évtizedek óta talán legkedveltebb politikai témájú műsora vasárnap délelőttönként kisugárzott „Sajtóóra”. Egyik őszi adásában a megkérdezett újságíró „külföldiekről” beszélt. A műsorvezető asszony ekkor valósággal ráförmedt: „Külföldi állampolgárok!” Többet nem mondott. Kollegája, mint egy megszégyenített kisdiák, ijedten megismételte: „Külföldi állampolgárok.” Aki nem ismeri fel, hogy itt a modernkori cenzúra egyik förtelmes válfajával állunk szemben, az maga is ennek a szótiltásnak áldozata lehet.

Az emberidomítás avatott mesterei valóban agyafúrt módon tervelték ki, hogyan lehet az emberi együttélés ténylegesen létező szegregációs kinövéseit olyan csatarendbe állítani, amely a hazugságot igazsággá varázsolja és az igazság érvénysülését hazugságok garmadával lehetetleníti el. Mosolygásra késztető az együgyűség, mellyel a Stern Magazinból kiragadott cikk szerkesztősége elárulja despotikus beállítódottságát. Szidalmazza a közösségi fórumokat, mert közreadnak jobboldali (nem „szélsőjobboldali”!) véleményeket. Majdhogynem büszkén jegyzi meg emellett, hogy ők maguk jobboldali nézeteknek nem adnak helyet.

Az eddigiekből talán ki is rajzolódott már a válasz a kérdésre, miben áll a különbség kommunista és liberális indítékú manipulatív beavatkozások között. A hajdani „keleti blokk” lakói, köztük mi magyarok mindig is tudták, hogy az ország sorsát kezükben tartó moszkovita bérencek hazugságból élnek. Nyugat európai országok polgárai, akik a proletárdiktatúra sötét napjait nem élték meg, csak most kezdenek rádöbbenni, hogy a politikai elit, melyet maguknak ültettek nyakukba, a sajtó hatékony segítségével orruknál fogva vezeti őket.

A világhallón elérhető, egyébként titkolt híranyag hatására egyre nagyobb problémával találják magukat szemben a konszernekbe tömörített, kézi irányítású sajtóorgánumok, melyek a német nyelvterületen már csak Lügenpresse (Hazugságsajtó) néven lesznek emlegetve. Ez a jelenség nem kerülte el az Európai Parlament elnökének, Martin Schulznak, a figyelmét sem, aki ezért november elején tanácskozásra hívta össze az Újságkiadók Szövetségének vezetőit. Üdvözlő beszéde középpontját a hitelesség elvesztésétől való félelem hatotta át. Szónoklatában kitért a „Lügenpresse” vádjára is, arra buzdítván a jelenlévőket, hogy tartsanak ki eddig képviselt álláspontjuk mellett.

Nos, kinek nem tűnnének ismerősnek a következőkben idézett közhelyek? „Egy látszólag-magától értetődő dologgal kezdeném: Szólásszabadság nélkül, szabad sajtó nélkül és pluralitás nélkül a hírközlés világában egy rendszerváltás fog bekövetkezni. Egy rendszerváltás, amely annak a demokráciának a végét vezetné be, melyet mi ismerünk. /…/ Bizonyos szomszéd országokban is aggodalomra ad okot a helyzet: Az EU-országból, Magyarországról gondokkal teli panaszok érkeznek hozzám arról, hogy az újságírók és művészek munkafeltételei meg lettek nehezítve…”

Ugye jól ismertek az idézett szólamok? Azt szokták mondani, minden emberben van valami eredendő igazságérzet, ha nincs, akkor ravaszság, ha az sincs, akkor elvetemültség…

https://magyaridok.hu/velemeny/magyarorszag-ket-tuz-kozott-29187/

Az újabb kori történelmi események vizsgálata során arra a megállapításra jutunk, hogy a kettős támadás, melynek jelenleg ki vagyunk téve, Magyarországon nem vehető újdonság számba. A XVI. század egyik legszélesebb látókörű hazai reformátora Bornemisza Péter, két tar császárról beszél, aki Magyarország „megkopasztásán” ügyködik. Egyikük a kopaszra borotvált fejű török szultán, másikuk a bujálkodási hajlamáról ismert II. Rudolf császár, akit a vérbaj higanygőzös kezelése fosztott meg hajdíszétől, mielőtt a Habsburg családi tanács az előrehaladott szellemi leépülésben szenvedő uralkodót is megfosztotta volna trónjától. Balassi Bálint nevelője, Bornemisza Péter, világosan látta, több helyütt utalást is tett arra, hogy a Habsburgok legnagyobb ellensége ugyan a török, ám megkülönböztetett gonddal viseltetnek aziránt is, hogy a számukra veszélyesnek tűnő magyar nemzeti öntudat ne vethessen gátat abszolút jellegű hatalmi törekvéseiknek. Így lettek a török portával folytatott béketárgyalások szenvedő alanyai általában a hódítók ellen hősiesen küzdő magyarok.

A kettőzött fenyegetettség, mely a mostani helyzetet jellemzi, a hajdani töröknémet szorongatással azonos értelemben értékelhető. Egyrészt tagadhatatlan, hogy Európát s vele együtt Magyarországot megtámadták – Földi László, biztonságpolitikai szakértő szavaival élve, egészséges, jól táplált, katonakorú emberek, akiknek harci feladatát egyelőre csak sejteni lehet. Tényként kell mindesetre elkönyvelnünk, hogy egyedül számszerű jelenlétük is már akkora potenciális erőt képvisel, amely, ha valamilyen formában felszabadul, egy politikai atombomba, világnézeti pestisjárvány vagy mindkettő együttes hatásával jár. Másrészt a szolidaritás hamis jelszavának hangoztatásával igyekeznek uniós szövetségeseink, nemzeti önazonosságunk megtagadása árán, olyan felelősség vállalására rábírni bennünket, amelyet nem tudunk, de nem is akarunk viselni.

A sokat vitatott kötelező kvótarendszer tekintetében csak annyit, hogy volt szerencsénk megismerni a szóban forgó „menekülteket”; már bemutatkoztak. Biztosak lehetünk benne, hogy amennyiben megnyitjuk előttük az ajtót, csak egy kis résre is, rokonságuk és terjedelmes atyafiságuk kötelékében elárasztanak bennünket; rendezhetetlen összevisszaságban vesznek birtokba mindent, ami saját törvényeik szerint megilleti őket. Ha pedig a „morális imperialisták” és gondolati rendőrök követelésének eleget téve feladjuk a technikai határzár továbbfejlesztésre irányuló erőfeszítéseket, hatványozott mértékben válik fenyegetővé a fentebb vázolt szcenárió.

Mert ugyan ki hisz abban, hogy Németország, mint ahogy ezt Angela Merkel, nagylelkűen kilátásba helyezte, korlátlan mennyiségben fogja/tudja fogadni a tömött sorokban érkező bevándorlókat? Erre sem Európában, sem másutt a földkerekségen, nem lenne képes egy ország sem. Amennyiben Németország, mint ahogy ez belátható időn belül be fog következni, valamilyen kifogással élve megszünteti a migránsok fogadását, feltorlódik az osztrákok oldalán az emberáradat. És mi mást tehetne Ausztria? – követi nagy testvére példáját.

Ez persze nem úgy fog történni, hogy a befogadó államok nyíltan kimondják: „Betelt a ház, bezárjuk a kapukat.” A liberális politikai gyakorlathoz képest ez túl egyenes eljárási mód lenne. Az fog történni, hogy Németország tudatosan lelassítja a jelenleg működő egyetlen befogadó állomás munkaütemét olyan mértékben, hogy Ausztria fuldokolni fog a kezdetben örömmel fogadott bevándorlók özönében, amennyiben Nickelsdorfban nem folyamodik ugyanehhez a lépéshez.

Ha pedig ebben a helyzetben, amely előbb-utóbb minden bizonnyal bekövetkezik, nem leszünk képesek „élessé tenni” az időközben felépített határzárat, Magyarország megszűnik ezeréves eszményképe értelmében létezni. Mint ahogy a tőlünk nyugatra eső államok sem azok már, akik száz évvel ezelőtt voltak, és akik talán még ma is lehetnének, ha lett volna ilyen irányú igényük.

Aki a mai Londont ismeri, ahol a 2001-es népszámlálás adatai szerint már csak 60%-os arányban él brit eredetű lakósság, nehezen fogja elhinni, hogy 1891-ben az akkori négy és félmilliós lélekszámú Londonban nem egészen fél százalékot tett ki a külföldinek minősülő bevándorlók aránya.* Minden jel arra utal, hogy liberális prófétáink és bohócaink, ilyen fejlődési vonalat álmodtak meg Budapest számára is – svábhegyi villáikban és a soros-alapítványok zegzugos barlangjaiban megbúvva, a szolidaritás és persze humanitárius elkötelezettség fülükbe súgott jelszavai által vezérelve.

A muzulmán hódítók serege a XV. század elejére érte el az akkori Magyarország déli határait. Zsigmond király az al-dunai erődvonal kiépítésével arra az elismerő nyilatkozatra késztette XXIII. János pápát, hogy Magyarország a kereszténység védőbástyája és pajzsa („Hungaria est propugnaculum et clipea christianiatis”). Az oszmán birodalom további terjeszkedésének megállítása érdekében európai összefogásra, a szó valódi érelmébe vett szolidaritásra lett volna szükség. Ehelyett az érintett nagyhatalmak csupán arról gondoskodtak, hogy Magyarország ütköző zónává váljék, mert így kicsinyes nézeteltéréseiket kívülről védetten, nyugodt körülmények között rendezhették. Éppúgy, mint ahogy az Európai Unió ezt tette, amikor a politikai és gazdasági zsarolás minden eszközének bevetése mellett, hosszú hónapokon át vitatta Görögország, részben önhibán kívül felhalmozódott, adósságának behajtási lehetőségeit, miközben Magyarország határait már nagy erővel rohamozták a betolakodók.

Ne csodálkozzunk, ha a sértett Helének nem fogadták el az Európai Tanács Orbán Viktor által megfogalmazott javaslatát, amely azt célozta meg, hogy közös európai határvédelmi szervek ellenőrizzék az ország szigetei Törökországgal határos partvidékét. Az ötlet felkarolása helyett jelenleg már azt fontolgatja Ciprasz újjá alakított kormánya, hogy szárazföldi áteresztő pontokat hoz létre a balkáni útvonalon észak felé vonuló migránsok részére. Kétségtelen, hogy így próbál nyomást gyakorolni az Európai Unióra, bizonyos pénzügyi engedmények kicsikarása érdekében. Ezt tette nyáron is, amikor azzal fenyegetőzött, hogy európai útlevelet ad minden hozzájuk érkező migránsnak. Úgy tűnik azonban, hogy a döntéshozókat nem nagyon nyugtalanítja ez a magatartás, hisz ez esetben nem a gazdasági érdekek közvetlen veszélyeztetéséről van szó. Épp ezért még csak annak sem vehetjük jelét, hogy az Európai Tanács tárgyalások útján próbálná jobb belátásra bírni a görögöket. Az egyetlen kifejezetten célratörő koncepció, amely hathatós megoldást kínál a sokasodó migrációs problémákra, vélhetőleg sérti valamilyen oknál fogva egy bizonyos titkos tanács távlati elképzeléseit.

A kérdésre, hogy képes lenne-e Európa rövid idő alatt megbirkózni az Orbán Viktor által fölvázolt feladattal, ha gazdasági érdekei ezt megkövetelnék, a modernkori kalózkodást feltartóztató sikeres akció ad kielégítő választ. A londoni székhelyű IMO (Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) döntése alapján indult meg 2013-ban az Atlanta elnevezésű hadművelet, amelyben az EU keretein belül húsz állam vett részt. A Vörös Tenger déli részein az Ádeni Öböl valamint az Indiai Óceán térségében járőröző hadihajóknak és gyorsnaszádoknak rövid idő alatt sikerült véget vetni a tengeri hajózást egy Európa nagyságú területen elbizonytalanító kalóztámadások sorozatának. Ma már senki sem beszél a játszi könnyedséggel megoldott feladatról, mert ez talán felhívná a figyelmet arra, hogy összetettebb problémák esetén is van lehetőség gyors és hathatós megoldásokra, ha van közös akarat.

* Meyers Kleines Konversationslexikon, Leipzig – Wien, 1899

https://magyaridok.hu/velemeny/hitler-liberalis-tanoncai-28397/

Ha hiteles képet szeretnénk nyerni a balliberális tábor hamis retorikájáról, a legfőbb sajátosságot a logikus érvelés módszeres tagadásában kell keresnünk. Nem butaság, nem tanácstalanság, hanem az ellenérvek semmibevétele jellemzi a gyakorlatot, mellyel Európa „felvilágosult” politikusai a migrációs krízis kezelésében minden érdemi vitától távol tartják magukat. Amikor hónapokkal ezelőtt az Európai Bizottság szemére vetették, hogy nem mutat semmiféle hajlandóságot a válság megoldására, Jean Claude Juncker a legnagyobb természetességgel kijelentette, hogy az általa elnökölt grémium már rég előállt egy kötelező kvótarendszer gondolatával, ám az ötlet gyakorlati keresztülvitelezése a tagországok szolidaritása hiányában elakadt. A rontó szándékú zavarodottság, mely ebben a kommentárban megnyilvánul, nem szorul bővebb magyarázatra. Mindenki tudja, hogy nem a migránsok elosztása, hanem az Európába özönlők fékezhetetlen áradata alkotja a probléma lényegét.

Cui bono (kinek válik ez hasznára?), kérdezhetnénk a kriminalisztika módszertanából kölcsönzött kifejezéssel. Kinek származik milyen formában haszna a válságos helyzet gyors és hathatós orvoslásának elodázásából? A választ megnehezíti, hogy minden konkrétan megfogalmazott gyanú, tárgyi bizonyítékok híján, a szervezkedők mentsváraként agyonstrapált összeesküvés-elmélethez vezetne. Még akkor is, ha mindenki látja a nyilvánosan közreadott kommentek és a megvalósuló szándék közt észlelhető ellentétet.

Cáfolhatatlan tény ugyanis, hogy a be nem vallott, de nem is tagadott olcsó munkaerőre való igényen túlmenően egy demokratikus döntési folyamatok útján elérhetetlen cél is ott lebeg a nehezen körvonalazható közösség szeme előtt, amely politikai hasznot kíván húzni a kialakult zűrzavarból. Mégpedig úgy, hogy a kaotikus folyamatokat a maga erkölcsi és világnézeti eszmerendszerének megfelelően irányítja. Mi más szolgálhatna magyarázatul arra, hogy a migránsok ellenőrzés nélküli beáramlása Európa szívébe a döntéshozó fórumok képviselőit cseppet sem nyugtalanítja. Mi másra vezethető vissza az érthetetlen felfogás, miszerint a közel-keleti és észak-afrikai áldatlan állapotok természetes okául szolgálnak egy hirtelen megindult népvándorlásnak, melynek az „emberiesség követelményeinek értelmében” nem szabad véget vetni? És vajon mivel magyarázható azoknak a köröknek az agresszív módon kifejezésre juttatott csalódottsága, melyek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy fölkészülten érte hazánkat a népáradat és a kialakított hármas tagozódású „erődrendszer” fel tudta tartóztatni a ránk szabadított inváziós sereget.

Régi igazság: Ahol a hatalom pretendensei a demokrácia szabályai szerint ki nem érdemelt jogokért kardoskodnak – nyíltan vagy burkoltan –, ott egy vitakultúrát alakítanak ki, melyben a logikus érvek ellehetetlenítése az eszköztár legfontosabb tartozéka. Demokratikus viszonyok közt megszokott érvelés ilyen körülmények között érvényét és regulatív hatását veszti; ezzel pedig szabad út nyílik a szellemi erőszak alkalmazására. A destruktív retorika kiagyalóit a hitleri Németország ideológusai között fedezhetjük fel. Egyikük, a Harmadik Birodalom ünnepelt újságírója, Wilhelm Stapel, így vélekedik a „Kereszténység és nemzeti szocializmus” című írásában: „Mivel a nemzeti szocializmus elementáris mozgalom, érvekkel támadni értelmét nem lehet. Érveknek csak akkor lenne foganata, ha a mozgalom érvekre alapulva vált volna naggyá.”

Kihívó cinizmussal jelenti ki a szerző, hogy politikai szerveződések, melyek a szellemi erőszak alkalmazásának elvére alapulnak, öntörvényes módon élhetnek a logikai belátás ellehetetlenítésének eszközével. Konstruktív vitáról efféle egyletekkel szó sem lehet, hisz a rendezett formában lezajló párbeszéd számukra egzisztenciális veszéllyel jár. Olyan utakat keresnek hát, melyek nem a logikai ellentmondás Arisztotelész óta mérvadó törvényeire, hanem a konok hangoztatás eszményére épülnek. Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels nevéhez fűződik a mondás: „Az átlagos ember annyira együgyű, hogy csak nyomatékosan kell hangsúlyozni valamit, és ha az állítást gyakran megismételjük, igazságként lesz elfogadva.” A módszer alapelvét Hitler maga fogalmazta meg a Mein Kampf című pamflet 203. oldalán: „A nagy vonalról nem szabad letérni soha, csakis a szakadatlan, szüntelen és konzekvens hangoztatás hozhatja meg a siker beérlelődését.”

A hitleri útmutatás következetes alkalmazását ismerhetjük fel hazánkban is a bevándorlási probléma kapcsán kialakuló nézetkülönbségek „liberális” kezelésében. Míg a nemzeti érzelmű pártok véleménye Orbán Viktor álláspontját osztva abban a világosan meghatározott nézetben fogalmazódik meg, hogy az ezeréves magyar államnak eredendő joga, sőt kötelessége meghatározni, kit enged be az országába, kit nem, a balliberális gárda szónokai kategorikusan, minden érdemi vita elkerülésével a közös európai értékek lábbal tiporásáról beszélnek. Szakadatlanul, szüntelen és konzekvens módon hangoztatnak valamit – abban a reményben, hogy mantrájuk az egyszerű emberek fejében idővel igazsággá válik.

A hitleri tanítás értelmében teszik ezt, hisz logikus érvelés esetén önmagukkal kerülnének ellentmondásba. Nehezükre esne például értelmes vita keretében kifejteni, miért közös európai érték a hajdani gyarmattartó birodalmak társadalmi szerkezete, és miért nem kötelezhető Magyarország arra, hogy egy párhuzamos vallási meggyőződés kialakulását megtűrje kereszténygyökerű kultúrája mellett. Arra is nehéz lenne választ adni, milyen alapon tartóznának a visegrádi négyek „szolidaritással” bizonyos nyugat európai országoknak a kötelező kvótarendszert illetőleg, hisz ellentétben azokkal, ők nem húznak hasznot a migránsok beáramlásából. Laurent Fabiusnak, a módfelett arrogáns francia külügyminiszternek, nem érdeke a kialakult helyzet értékelésébe a gazdasági szempontokat is belevonni, ezért szemforgató módon így nyilatkozik: „A politikailag üldözött embereket, akik háború sújtotta országokból jönnek, be kell tudni fogadni. Ezt menekültjognak nevezik. Reagálni kell. Minden országnak reagálni kell. Franciaország megtette, Németország már megtette.”

Minden gondolkodó embernek fel kell, hogy tűnjön, milyen szemérmetlen trükkel igyekszik Fabius ebben a magyarázkodásban a figyelmet elterelni arról a tényről, hogy az illegális bevándorlóknak csak elenyésző kisebbsége tekinthető a genfi megállapodás értelmében politikai menekültnek. A meghatározó többség gazdasági előnyök szerzésére alkalmas olcsó munkaerő, melyben a két ország iparmágnásai kedvükre csemegézhetnek, hogy aztán az „ázaléktól” az emberiesség erkölcsi törvényeire hivatkozva megszabadulhassanak. Fabius egyfajta elferdített értelmű szolidaritásra hivatkozik, melyben azt követeli, hogy minden állam adja fel logikus érvekkel alátámasztott álláspontját, vesse alá magát idegen érdekek akaratának.

A keresztényi szellem hamis prókátorainak egy további meg nem indokolható követelése feltétel nélküli toleranciát kér számon minden migránssal szemben. Toleráns magatartást azonban, mint ahogy a szó etimológiai eredete is mutatja, jogos önvédelem feladásának formájában nem kényszeríthető rá senkire. Toleráns csak azzal szemben lehetek, aki szuverén döntésjogomat elismeri. Magyarország nem lehet toleráns azokkal szemben, akik erőszakos, nem ritkán kriminális módon követelik érdekeik kiszolgálását.

Ha ebben a megvilágításban értelmezzük a balliberális kormányfők bécsi találkozójának Werner Faymann által az osztrák köztévében ismertetett döntését, melyben a tanácskozás résztvevői hitet tesznek amellett, hogy a migrációs válság folytán előálló problémák kezelésénél minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy az emberiesség, tolerancia és a szolidaritás eszméi érvényre jussanak, nincs okunk kételkedni abban, milyen álnok eszmeiséget rejtenek a szép szavak.

https://magyaridok.hu/velemeny/migracios-problema-tomeglelektani-megvilagitasban-21899/

Döbbenettel, néha nem kis szorongással figyelhettük az elmúlt hetekben a migránsok végeláthatatlan áradatát és az értelmetlen színjátékot, mellyel a határsértők tömege önmagát igyekezett megjeleníteni. Ha valaki eközben azzal a benyomással szembesült, hogy a számtalan egyedből álló sokaság alakjában olyasfajta lény kel szeme láttán életre, mint egy organikusan kialakított szervekkel rendelkező teremtmény, jó úton haladt a jelenség magyarázatának tudományos megközelítésében.

A kollektív magatartási formák autopoetikus szerveződésének tana a francia katonaorvosra, Gustave Le Bonra vezethető vissza, aki a 19. század végén adatta ki a Tömegek Pszichológiája címmel azt az ott leírt törvényszerűségek tekintetében mindmáig helytálló művet, mely arra a megállapításra jut, hogy a tömegek viselkedésében rendre testet ölt egy nagyfokú hatalomérzet, amely áthatja az emberáradatot alkotó egyéneket és kiváltó oka egy természetellenes viselkedésnek. Sigmund Freud, az ismert elmeorvos, Le Bonra hivatkozva egy időlegesen létrejövő, egymástól elkülönülő, ám egymáshoz szervesen kapcsolódó elemekből álló közösségről beszél, melyben elvész az egyes személyek ítélőképessége. A kollektív magatartási formában összeolvadt egyedek nem képesek a tényeket objektív módon szemlélni, érzékeléseikben vakká válnak az őket körülölelő valóság meghatározó feltételei iránt. Az egyén feladja önálló törekvéseit és egy irracionális késztetés hatására alárendeli magát a vezéreszme minden személyes indítékot felülíró, majdhogynem vallásos értelemben vett üdvözítő akaratának. Ezzel egy olyan tudatállapot uralkodik el rajta, amely számos, nem ritkán önveszélyeztető téveszmének is szabad utat enged. A brit kutató Clark McPhail egyenesen a tömegek háborodott magatartásáról beszél.

Ennek a kóros elvakultságnak jellemző esetét láttuk megnyilvánulni már abban a viselkedésben is, melyet a migránsok jó része tanúsított, amikor nem volt hajlandó alávetni magát a regisztrációs eljárásnak. Nem nyújtott be menekültjogi kérelmet, nem adott ujjlenyomatot és elindult az országutakon, sokszor az éjszaka sötétjében a szó szoros értelmében vakon, végső célja Németország felé. Azzal a meggyőződéssel, hogy ehhez ugyanúgy, mint a határsértéshez, politikai patrónusai felhatalmazása alapján, megkérdőjelezhetetlen joga van. Az érintett személyek, mint ahogy ezt a riportokból és megfelelő híradások tartalmából megállapíthattuk, nem elesett menedékkérőnek érezték magukat, hanem egy legyőzhetetlen hatalmi erő képviselőinek, akik joggal várják el, hogy ne az érvényes jogszabályok szelleméhez, hanem igényeikhez igazítsák a bánásmódot abban az országban, melyet jószerével elfoglaltak. Azt, hogy mennyire természetesnek érezték törvénybeütköző cselekedeteiket, mi sem bizonyítja jobban, mint egy migráns nyilatkozata, aki az osztrák köztévé szombatesti főadásában elpanaszolta, hogy Magyarországon a rendőrök viselkedése alapján bűnözőnek érezte magát. A műsorvezető minden bizonnyal tudta jól, miért nem kérdezi meg, miben állt a magyar rend őreinek inkrimináló viselkedése.

Le Bon egy további megállapítása kimondja, hogy a tömeget irányító hangadók előszeretettel apellálnak humánus érzületekre, sőt gyakran igyekeznek destruktív célkitűzéseiknek az emberiesség követelményeit előtérbe helyezve érvényt szerezni. Röszkén jelenlévő riporterek beszámoltak egy esetről, melynek során védőpajzsként (vagy kopjaként?) maguk elé tartott gyerekek töltötték be a befogadó állomásról való kitörések alkalmával a funkciót, hogy erkölcsi hatású faltörők formájában megbontsák a közutak oltalmára kirendelt rendőrkordont. A sikeres akció után a tömegek az autópályán céltalan menetelésbe kezdtek. Biztosak lehetünk benne, hogy állításaikkal ellentétben nem gyalog akartak eljutni Budapestre, a megmozdulást nyilvánvalóan zsaroló célzatú erődemonstrációnak szánták, bízván abban, hogy a magyar hatóságok követeléseiknek végül mégiscsak eleget tesznek. A már begyakorolt eljárási módot sikerrel alkalmazták Ausztriában is, Salzburg autóútjain tömegesen keltek útra Németország felé, hogy ott a szállításukkal megbízott vonatok vészfékei segítségével irányítsák a szerelvényeket azokra a „feltételes megállóhelyekre” ahol le akartak szállni, hogy nyomtalanul eltűnhessenek a hatóságok szemei elől.

Az IÁ- terroristák kegyetlenkedéseihez hasonlítható a kommandós akció, melynek során a Horgos/Röszkei határzár elleni támadás alkalmával a migránsok két 5-6 év körüli gyermeket dobtak át a kerítésen – abban a reményben, hogy a magyarok a gyerekek szenvedéséért magukat okolják majd és „méltó bűnbánattal” megnyitják a határt az emberáradat előtt.

Mindhárom fentebb idézett szerző megjegyzi, hogy semmiből elővarázsolt „vezérek” – többnyire politikai személyiségek, akik valamilyen formában a tömeg érdekeit képviselik – a szerveződések kohézióját nagymértékben növelik. Angela Merkel bizonyára nem számított rá és feltehetően nem is örült neki, hogy egy nem éppen átgondolt megnyilvánulása alapján ő is ebben a megtisztelésben részesül. A Keleti Pályaudvaron az ő nevét skandálva, portréját magasba emelve adták elő követeléseiket kéretlen vendégeink. Horgoson a támadás előtt, mint egy védőszenthez fohászkodtak hozzá; órák hosszat skandálták: „Merkel segíts!” Vezérüknek, mi több őrangyaluknak kiáltották ki, ez pedig azzal jár, hogy bármilyen kellemetlen meglepetéssel is szolgálnak Németországban a befogadottak, Merkelnek kell felelnie érte. Így ha a német sajtó a Röszke/Horgos határon lejátszódó eseményeket objektívan értékeli, politikai karrierje már meg is pecsételődött.

A német kancellár, ha nem is előidézője, de elkötelezett támogatója a jelenleg zajló folyamatoknak. Érthetetlen szerepvállalását kétségkívül személyes titkok övezik. Ám egy biztos: az előtérbe helyezett, szüntelenül hangoztatott humanitárius indíték csak látszólagos jogcíme egy kétes színezetű ténykedésnek. Valós okát annak, hogy az EU politikai elitje hónapok, sőt évek óta semmiféle hajlandóságot nem mutat napjaink népvándorlásának megfékezésére, háttéri megfontolásokban kell keresni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy országunk és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök az unió törvényeivel összhangban álló szükséges lépések megtétele után tarthatatlan kritikák és gyalázatos rágalmak kereszttűzébe került.

Nehéz lenne tehát megmondani, miféle eltitkolt érdekek fűződnek a migrációs áradat megfékezését nemcsak hogy hátráltató, de a végeláthatatlan folyamat fenntartását kimondottan támogató törekvésekhez. A rejtély megfejtéséhez némi iránymutatással szolgál talán egy kutatási eredmény, melyet a múltban lejátszódott folyamatok beható tanulmányozása eredményezett: ”A tömegek vezéregyéniségek által könnyen irányíthatók és hisztérikus reakciók kiváltására kiválóan alkalmasak.” Lásd Wilhelm Reich: A fasizmus tömegpszichológiája. (Die Massenpsychologie des Faschismus).