A kimondottan egységes szellemben megalkotott, feltételezhetően más és más művész nevéhez köthető szobrok stílusjegyeit, illetve azok genezisét illető találgatások ez idáig csupán arról folytak, vajon mely külső hatások érvényesülhettek a műhely feltűnően egyéni művészeti formarendjében. A kérdés legtöbb esetben úgy fogalmazódott meg, hogy az Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban létrejött művészi alkotások által kiváltott impulzusok hatottak-e meghatározó mértékben a Budán kialakult művészi felfogásra. Általánosan elfogadott nézet szerint zömében idegen, Európa különböző régióiból érkezett elsőrangú mesterek dolgoztak a műhelyben. Ez kezdetben így is lehetett. Ne feledjük azonban, hogy a budavári királyi palota építése már Mátyás király és Nagy Lajos korában, a 13. század közepén megkezdődött, semmi sem indokolja tehát a felfogást, hogy a műhely fennállásának ideje kizárólag Zsigmond király uralkodásának korszakához köthető. Így ahhoz sem, férhet kétség, hogy a műhely több mint százéves fennállása folyamán helyben érlelődött ki a leletekben megvalósuló művészi felfogás, melyben a későgótikus szobrászművészet látásmódja mintaszerűen ábrázolódik. Ez azt jelenti, hogy nem a budavári művészek alkalmazkodtak Európa más országaiban kialakult stílusjegyek átvételével a kor divatjához, hanem a budavári építkezések alkalmával létrejött művészeti felfogás terjedt el a szokásos mesterlegény vándorlás eredményeként Európában. Nem vitatható, hogy a korai gótikus kőfaragó művészet Franciaországból kiindulva terjedt el egész Európában, arra viszont nehéz bizonyítékot találni, hogy a kései gótika művészeti felfogásának talán központi kiindulópontja a budavári kőfaragó műhely lenne. Különös jelentőséggel bír ezért a faktum, mely egyértelműen utal egy jeles magyar kőfaragóművész közreműködésére a nürnbergi St. Lorenz Templom nagyhírű szentségházának figurái megalkotásában. Jegyezzük meg elöljáróban, hogy az Adam Kraft nevéhez fűződő szobrok finom érzelmi rezdülésektől átitatott arckifejezéseiben félreismerhetetlen módon jelennek meg a budavári műhelyre jellemző, portré jellegű, mélyen fekvő pszichés átitatottságra utaló stiláris jegyek.

A 3.4 m. átmérőjű 20 méter magas támpillérek és tornyocskák („fiálék”) szövevényével díszített építmény, amely Krisztus életéből vett 4 jelenetet ábrázol összesen 20 bibliai alakkal, szűk három év alatt készült el 1493 közepe és 1496 vége között. Adam Kraftról feljegyezték kortársai, hogy kis műhelye volt, melyben legfeljebb két segítővel dolgozott. Ezek egyike, „Péter”, (Piter?) otthagyta egyik művén rovásírásos kézjegyét.  Erre a számunkra különleges jelentőséggel bíró momentumra Hans Konrad Röthel, a Münchenben székelő Művészettörténeti Központi Kutatóintézet (Zentralinstitut für Kunstheschichte) alapító tagja hívja fel a figyelmet – egy a Második Világháború idejen frontszolgálatos katonáknak szánt „Das Sakramentshaus von Adam Kraft” c. tanulmányában (Gebr. Mann Verlag, Serie: Der Kunstbrief).

Ismert, hogy Adam Kraft nem csupán kőfaragó, hanem építő mester is volt, aki főleg a „mikró architektúra” területén tevékenykedett, így nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a szentségház megalkotása során Péterre hárult a figurák megalkotása feladatának jelentős része, míg Kraft mester (másik, fiatalabb segítőjével) elsősorban az építészeti feladatok megvalósításán dolgozott. Nem férhet kétség hozzá, hogy a budavári műhely szellemének Nürnbergben fellelhető nyomai nem képeznek véletlenszerű, izolált jelenséget. Célirányos kutatási eszközök bevetése, jó kiindulási ponttal, minden bizonnyal meglepő eredmények feltárásával járna. Merjünk NAGYOK lenni!

A magyar nyelv eredetének feltárását célzó szótani módszert, a tizenkilencedik század közepe táján vette fel eszköztárába a lingvisztika, melynek akkori, a Habsburg uralkodóház által jelentős anyagi ráfordításokkal támogatott terméke az „finnugor nyelv-család” logikátlan konstrukciója volt. Erről, a Magyar Tudományos Akadémia bolsevik tagozata által mindmáig lelkesen támogatott elaborátumról tudni kell, hogy ha anyanyelvünk valóban az Urálban született volna meg, az őskori magyarokat (Habsburg szándéknak megfelelően) halászó-vadászó, kulturálatlan népségnek kellene tekinteni.

A finnugor elmélet egyik bizonyító erővel felruházott érvelése arra alapszik, hogy mérsékelt égövi időjárási jelenségeket leíró szavaink (tél, dér, jég stb.) megtalálhatók hasonló hangalakban a magyarral rokonított finnugor nyelvek szókincsében is. Téves azonban a következtetés, miszerint az átfedés arra utal, hogy nyelvünk uráli eredetű. Verőfényes síkságok hangulatát idézi ugyanis alapszavunk az „ég” (égbolt) tüzes lángolásra, és a „felhő” felszálló melegáramlásra utaló konnotációja, éppúgy, mint a „fenyő” („fenn nyő”) szó felfelé irányuló dimenzionalitása. A magyar nyelv mezopotámiai születési helyét bizonyítják Gosztony Kálmán egyértelmű kutatási eredményei: Egy ezres nagyságrendű sumer szómintában 923 magyar megfelelőség mutatható ki. A feltárt anyagban nincsenek hideg évszakra utaló szavak. Ahol nincsen tél, ott a beszélt nyelvben sem jelenhetnek meg téli viszonyokat jellemző kifejezések.

Történelmi vándorlásaink során számos néptörzzsel érintkeztünk, mellyel kölcsönösen gazdagítottuk egymás nyelvkincsét. A tézis helyénvalósága, miszerint a hunok (abszurd módon teljességgel kihaltnak nyilvánított) nyelve a magyarral rokon volt, csupán közvetett módon bizonyítható. A felvetés elutasítói számára magyarázhatatlan marad mindenesetre a tény, hogy a ma beszélt kínai nyelvben több, mint kétszáz magyarral azonos értelemmel bíró szó létezik; például: kő, ló, kút, gaz, hang, hit, hon, hős, ír, méh stb., stb… Miként kerülhettek ezek a szavak Kína nyelvkincsébe, ha nem hun-magyar közvetítés útján!?

Fellelhetők számos európai nyelv ősi szókincsében is magyarral azonos alakú és jelentésű szavak. Ha egy felsőfokon vizsgázó nyelvtanulónak le kellene fordítania a sóoldat kifejezést németre, bizonyára a Salzlösung szót jelölné meg; hibásan. A helyes megoldás Sole (sólé!). Véletlen szerepe éppoly kevéssé érvényesülhet ebben az átfedésben, mint az „istin” szó esetében, amely sumér nyelven az „egyetlen egy” fogalmát takarja. „Isten” hangzású szó adja vissza akkád nyelven éppúgy, mint a hettiták nyelvében az 1-es számjegy jelentését. A kérdés, miért nevezzük istenségünket ezzel a keletről magunkkal hozott összefüggéstelennek tűnő fogalmi társítással, könnyen megválaszolható: Nos, éppen keresztény Istenünk „egy és minden” fogalmának nyomatékosítsa értelmében.

Nem tehettem célommá, hogy e rövidke áttekintésben döntő érveket hozzak fel anyanyelvünk 35.000 éves múltját illetőleg, bízom azonban benne, hogy a megvilágított tények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy büszkén viseljük magyar önazonosságunkat a népünket, nemzetünket lealacsonyító újpogány világpolgárok ellen vívott harcban.