(Magyar Hírlap – 1917 június 30)
Ünnepi beszédek alkalmával kéjes borzongásban füttyögő ifjak és öregek, a Sándor palota homlokzatát saját lelkületük torz képévé maszatoló csodagyerekek, a taknyos kölyök, aki tegező szóval üzenget a kormányfőnek és a nyikhaj, aki jól megérdemelt pofonokért esedezve tehénkedik eszmei ellenfele íróasztalára, miután irodájába betolakodott abban reménykedve, hogy a legkisebb viszont-atrocitás hatására félholtan terülhet el a földön, nos, politikai életünk ezen bohócai tán nem is sejtik, hogy alakításaik gyökerei egészen a Második Világháború mozgalmas időszakáig nyúlnak vissza.
Történt ugyanis, hogy de Gaulle tábornok, aki a náci megszállás elleni francia ellenállási mozgalmat vezette, rossz néven vette a szövetséges haderők amerikai tisztjeitől, hogy orrukat az ő orránál magasabban hordozva kezelik személyét: előszobáztatják, fontosabb értekezéseikbe be se vonják… Amikor aztán a szabaddá vált francia polgárok demokratikus többsége a Napóleon katonai és egyéb tehetségével össze nem hasonlítható tábornokot köztársasági elnökké választotta, eljött számára a bosszúállás pillanata és a dollár fennhangon hirdetett aranyfedezetére hivatkozva átváltotta a nemzeti vagyon minden centjét aranyra, ami dramatikus árfolyamzuhanáshoz és végül a dollár aranyfedezetének megszüntetéséhez vezetett. Röviddel e szankció után, amely a francia gazdaság számára nem kis haszonnal járt, váratlanul megindult a párizsi egyetemeken egy politikai jellegű lázongás, melynek tüze nagy sebességgel terjedt, elkapta az államvezetés minden szektorátés és egy éven belül de Gaulle bukásához vezetett.
Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a semmiből támadt vihart egy jól megszervezett CIA-akció eredményezte, amely arra irányult, hogy a veszélyessé vált tábornokot eltüntesse a közösségi élet színteréről. A diákok, akik többnyire bizonytalan anyagi helyzetük következtében némi anyagi haszon reményében könnyen voltak kaphatók az akciók kivitelezésére, csak gyújtósként szolgáltak a tűzrakáshoz. Sokan közülük mégis állandó belépőt kaptak a politikai életbe és a pedofil Daniel Cohn-Bendit elvbarátaikén terjesztették a későbbiekben és terjesztik ma is bomlasztó nézeteiket Európa politikai porondján.
Ha ilyen egyszerű a dolog, akkor ezt bizony én is megteszem, gondolta magában egy közismerten hungarofóbiás, hajdan volt magyar öregúr és fejébe vette, hogy egyéb üzelmei mellett beszáll a hivatalban lévő magyar kormány megbuktatásának ügyletébe, amely talán még jó üzletnek is bizonyulhat. Megálmodta tehát egy eszmegyártó kombinát kiépítését, melynek alkalmazottai egyúttal saját gyártmányaik hasznosításáról is gondoskodnak. Hamar rájött azonban, hogy intelligensnek álcázott, józan érveléssel nem sokra mennek, mert így csak az elsöprő többség akaratával szembesülnek. Jobb lesz tehát, gondolta az öreg, ha ifjoncaim inkább randalíroznak, provokálnak és a dologból majd csak kisül valami. Az ötletek sokaságában felmerült egy olyan tervezet is, amely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy jól szervezett szabadcsapatok bevetésével kompenzálni lehet a hiányzó tömegbázisból adódó problémákat. mégpedig úgy, hogy a világ minden tájáról összecsődített vándor-tűntetők folyamatos mozgatása a sokaság látszatát keltheti.
„Mondjátok meg, milyen jelszavakkal kell ki ellen, mi mellett tüntetni és hipphopp, holnap ott vagyok!” – ez lett a jelszava egy könnyen irányítható zsoldosseregnek, melynek elvi alapjai minden viszonylatban megegyeznek a 68- as felforgatók irányított tevékenységével. Aktuálisan megfigyelhető aktivitások mindenesetre azt a gyanút keltik, hogy az eddig megvalósított és már betervezett provokációk legfőbb célja abban áll, hogy a garázdaság határait messze túl lépő akciókkal olyan hatósági beavatkozást provokáljanak ki, amely rendőri erőszaknak minősíthető és amelyet az Orbán-kormányt jellemző diktatórikus közjogi állapotok példájaként kürtölhetnek szét a világban.
Ha az agresszorral szemben bárki viszont-erőszakkal lép fel, úgy rá lehet fogni, hogy ő az erőszak elkövetője – egy kimondottan békés szándékú tüntetővel szemben. De ezzel a módszerrel nyilván csak valóban demokratikus érzelmű ellenfeleket lehet tőrbe csalni. Az alternatív eshetőséget Hannah Arendt, a 20. század egyik nagy hatású gondolkodója így írja le: „Csak el kell, hogy elképzeljük, mi történt volna, ha a hitleri hatalomátvételt megelőző időszakban egy vagy egy néhány fegyvertelen zsidó megkísérelte volna, hogy megszakítsa egy antiszemita professzor előadását…”*
*Hannah Arendt: Macht und Gewalt, München Berlin Zürich 2015, 44 o.